Sziasztok! Kicsit megkésve, de elhoztam ezt a fejezetet is. FONTOS: 

-Ez a történet akkor játszódik, amikor a két főszereplőnk ( Ranpo és Yumiko) már egy pár. Emellett, ez a fejezet nem játszik különösebb jelentőséget, csak egy ajándék, tőlem, nektek! Olvassátok szeretettel! <3

Yumiko békésen aludt Ranpo szobájában. A tegnap egy húzós napjuk volt. Nemcsak egy gyilkosságot oldottak meg, hanem fenyőfát is be kellett szerezniük, és a talpba belefaragni azt. Aznap hallotta talán a legtöbbször káromkodni szeretett nyomozóját. Nagyjából hajnali kettőkor eshettek be fáradtan futonjukba, a lány pedig- mint akit fejbeütöttek- már aludt is. Mostanában egyre kevesebbet alszik, és ennek nemcsak a közeledő ünnep az oka. Egy új krimin dolgozik, mely talán a legújabb remekműve is lehetne. 

Ekkor a padló halkan kezdett nyikorogni, és az Írónő megérzett egy lágy érintést arcán. 

-Jó reggelt~- suttogta Ranpo fülébe, majd egy puszit nyomott arcára, hátha erre reagál valamit. A barna hajú azonban csak érthetetlenül motyogott valamit, és fejét a párnába fúrta. Nem érzi magát késznek arra, hogy felkeljen. Ranpo azonban nem adta fel, lerántotta a lányról a takarót, az azonban még mindig nem reagált. -Hát jó... -vont vállat a Nyomozó, majd felállt, és úgy tett, mintha kiment volna, azonban visszafordulva, nekifutásból rávetődött szerelmére.-KELLJ FEL! 

-ÖSSZENYOMSZ! -ordított vissza a lány, azonban már ő is nevetett. Lassan kinyitotta szemeit, és a rajta fekvőre nézett.- A saját fegyveremet használni ellenem...

Ekkor vette észre, hogy párja fején nem a szokásos barna nyomozósapka van, hanem egy piros mikulássapka. Ranpo felnézett rá csillogó szemekkel, majd vigyorogva kezdett lelkendezni. 

-Ma van karácsony! Díszítünk! És csinálunk sok sütit! Gyere! - Yumiko mosolyogva hagyta, hogy a nyomozó kirángassa őt az ágyból, és a konyhába tologassa. Sherlock a sarokban álló, terebélyes fa alatt feküdt, és rajta is látszott, hogy a feketehajú hangulata megtámadta. Egy hatalmas rénszarvasagancs volt a fejére erősítve, a felkelt lányt meglátva pedig farokcsóválva indult felé. 

-Hát téged is letámadott? -nevetett Yumiko, majd körbenézett a kis lakásban. Minden tele volt karácsonyi díszítéssel, és méginkább hangulatossá vált. -Ezt azalatt csináltad, mialatt aludtam? 

-Persze! Hisz karácsony van! Akkor minden legyen hozzá illő! -húzta ki magát büszkén, Yumiko pedig elélépett, még mindig felfelé görbülő ajkakkal. 

-Ugye tudod, hogy 24.-e Szenteste, és nem Karácsony? Az holnap lesz.- Ranpo megforgatta szemeit, és kezeit az Írónő derekánál átkulcsolva húzta közelebb magához. 

-Persze-persze, de akkor is karácsony van! - jelentette ki, majd adott egy röpke csókot Yumiko-nak. - Karácsonykor pedig mindennek tökéletesnek kell lennie! 

-Ranpo, semmi sem lehet tökéletes...-nézett rá aggódóan a barnahajú. Nem akarta elmondani párjának, hogy eddig sosem voltak szép emlékei a karácsonnyal kapcsolatban, és hiába erőltették rá, hogy legyen tökéletes, sosem sikerült. A nyomozó azonban felnevetett aranyosan, és összedöntötte homlokukat.

-Nekem létezhet! Ahhoz pedig egyetlen hozzávaló kell, az pedig te vagy. - Yumiko a mondatra vigyorogva csókolta meg a nyomozót. Ennél aranyosabb mondatot még sohasem hallott. Elválva egymástól, Ranpo szemében hirtelen egy csintalan fény csillant meg. A lány érezte, hogy szerelme valamit rátesz fejére, majd büszkén néz művére. 

-Ne hidd, hogy kimaradsz! -nevetett, Yumiko pedig hitetlenül, de mosolyogva ingatta fejét. 

-Hihetetlen vagy. -jelentette ki, majd megigazítva fején a mikulássapkát, lépett a konyhapulthoz, és vett fel egy kötényt. - Ha szeretnél magadnak sütit, mindenképp segítened kell. 

Ranpo a mondatra már kapta is fel saját kötényét, és vigyorogva állt a lány mellett készen. Yumiko kinyitva a hűtőt, vett ki 4 tojást, margarint, és egy doboz tejet, majd a fiú felé fordult. 

-Tegnap azt mondtad, kétfélét szeretnél. -a heves bólogatást látva folytatta.- Emellett, hogy van egy kedvenc süteményrecepted. Semmi nem gátol meg téged abban, hogy azt megcsináld! -kacsintott, majd folytatta. -Ahhoz, hogy még ma végezzünk mindennel, fel kell osztanunk a munkát. Megcsinálom a mézeskalácsot, te pedig azt, amit te szeretnél. 

-Igenis, Télapóné! - vágta haptákba magát bohókásan a Nyomozó, majd neki is látott a saját hozzávalóinak a kikereséséhez. Yumiko is megkezdte a hozzávalók kimérését, míg el nem jutott agyáig az előbbi mondat. 

-...Ranpo, minek neveztél? - a férfi értetlenül tekintett vissza, majd megvakarva tarkóját,zavartan kérdezte. 

-B-Baj? Csak mert rajtam is sapka van, és rajtad is, és akkor én vagyok Télapó és te pedig... - próbálta elmagyarázni, Yumiko elmosolyodva adott arcára egy puszit. 

- Én nem bánom. - kacsintott, majd elkezdte a mézeskalácstésztát gyúrni. Természetesen az élet minden kérdését megtársalogták közbe, mikor pedig a barna tészta összeállt, Yumiko csípett belőle egy darabot, és Ranpo felé nyújtotta, aki odahajolva kóstolta meg. 

-Ez finom lesz! -nézett csillogó szemekkel, majd ő is egy kis kóstolót nyújtott a lánynak. 

-Wow, a tied is! - mondta a falat lenyelése után a lány, majd elgondolkodott. -Nem hiányzik valami..? 

Ranpo értetlenül kóstolta meg a keksztésztát, majd meglepetten bólintott, és kezdett ő is töprengeni. 

-Citromhéj! -jelentették ki egyszerre, majd nevetve váltottak egy csókot, és folytatták a sütést. Yumiko-nak márcsak formákra kellett szaggatnia sajátját, a nyomozó pedig ezalatt előmelegítette a sütőt. 

-Az enyémben az a jó, hogy csak rá kell csapnom, és ennyi! - nevetett, és elkezdte a kis köröket megalkotni. Jóval hamarabb végzett, mint a lány, így az ő kekszei hamarabb a sütőbe kerültek, mint Yumiko-é, így mögéállva ölelte át, és hajtotta vállára állát, nézte, hogy dolgozik a kolleginája. -A fele szivecske! 

-Vajon miért? - nevetett Yumiko, és épp egy karácsonyfát tett a tepsire, majd elgondolkodott. -Mi legyen a következő? 

-Legyünk mi! - lelkendezett Ranpo, a lány azonban a kész tészták felé mutatott. 

-Mi voltunk az elsők. -jelentette ki, a nyomozó pedig elgondolkodott.- Esetleg Dazai?

-Köszi, de nem akarok gyomorrontást kapni attól a Kötszerpazarlótól. -morogta a nyomozó, majd a lány nyakába fúrva fejét, motyogta. -Csinálj nagyítót! Hisz nyomozók vagyunk! 

-Jó ötlet! -mosolygott, és meg is csinálta a maradék tésztákból a két tárgyat, majd párja kekszeit felváltva tette be sajátjait a sütőbe. 

Ranpo egy kekszet levett tepsijéről, és alaposan megfújta, majd az Írónő ajkaihoz emelte. 

-Óvatosan, lehet forró. - suttogta, Yumiko pedig lassan beleharapott, és megérezve az édeset, csillogó szemekkel nézett fel párjára. 

-Ez nagyon finom! - Ranpo büszkén húzta ki magát, megigazítva sapkáját. 

-Persze, hisz én csináltam! - jelentette ki, Yumiko pedig kuncogva simogatta meg Sherkock-ot, majd az órára nézett. 

-Most van dél. Ha elkezdjük a fa díszítését, talán végzünk. - Ranpo bólintva vette le kötényét- Yumiko-t utánozva- majd elővéve a hatalmas dobozt, kinyitotta azt, és párjával föléhajolva tanulmányozták. 

-Miért nem lepődtem volna meg, ha kinyitottuk volna, és egy holttest lett volna benne? -nevetett az Írónő, és Ranpo is csatlakozott hozzá. 

-Vannak égők! -vette ki boldogan a Nyomozó az égősort, és az értetlen lányra nézett.-Mi az? 

-...Ranpo, ezek a te díszeid, miért lepődtél meg, hogy megvan? 

-Mert minden évben valami eltűnik. -Yumiko megvilágosodva kezdett bólogatni, majd megkezdődött a csapatmunka. Azaz hogyan tekerjék rá a fára az égősort? A nyomozó kijelentette, hogy ő tartja, Yumiko pedig szaladgáljon körbe-körbe, de a Kollegina " Minek nézel te engem, hörcsögnek, hogy így rohangáljak? Jó, hogy nem mókuskereket veszel" mondatára inkább hanyagolta ezt az ötletet, és lassan próbálták a fára rakni a díszt.

-Miért is nem dobhatjuk csak rá, és ennyi? - kérdezte értetlenül Yumiko, Ranpo pedig megállva fordult felé felháborodva. 

-Az úgy nem szép! Te hogy tetted fel az égősort a fádra? - az Írónő meglepetten pislogott nagyokat, majd zavartan nevetett. 

-Három éve nem ünneplem a karácsonyt...- motyogta, a fekete hajú szemei pedig kikerekedtek. Letette a kezében levő tömböt, és odalépve párjához, szorosan ölelte magához. 

-S-Sajnálom.. nem kellett volna megkérdeznem...-motyogta, a lány hangja azonban nem volt szomorú. 

-Nem kell bocsánatot kérned! Azért nem ünnepeltem, mert vagy nem volt időm, vagy elfelejtettem! -nevetett, Ranpo pedig meglepetten tekintett rá ismét. 

-Hogy tudtad elfelejteni? -Yumiko vállat vont, majd a fa felé nézve sóhajtott. 

- Tényleg nem dobhatjuk rá? - kérdezte reménykedve, a nyomozó arckifejezését látva pedig sóhajtva felvette a földről a maradék égősort, és szerelmére nézett. -Akkor segíts, mielőtt magamat tekerem körbe. 

Fél óra szerencsétlenkedés, és három "DŐL A FA" kiáltás és momentum után, végre fent volt az a fránya égősor. Ranpo izgatottan dugta be a konnektorba a csatlakozót, majd a fa felé nézve, várta, hogy bekapcsoljon. Azonban a fények nem gyulladtak fel. Yumiko fejét fogva nézett idegesen Ranpo felé, aki már jómaga is mérgesen kezdte ki-be kapcsolgatni, azonban még mindig nem villantak fel a fények. 

-Hogy rohadnál ketté te kis nyavalyás...-kezdett először finoman káromkodni a nyomozó, majd egyre cifrábban, végül pedig lerángatta a fáról az égősort, és ordítva kezdett rajta ugrálni. Yumiko nagyokat pislogva nézte a jelenetet, majd elnevetve magát, vette ki a kész mézeskalácsokat a sütőből, és megismételte Ranpo keksz-átadós cselekedetét, ami valamennyire megnyugtatta Ranpo-t, és elhallgatva ette a mézeskalács-szívet, majd megölelte a lányt. -Ez az égősor egy akkora szar....

-Tudom. -mosolygott Yumiko. Akármennyire idegesítő, hogy fél-háromnegyed órát pazaroltak el a semmire, megérte. Még sohasem látta a Nyomozót idegesen ugrálni egy égősoron. Hát ezt is megélhette! Mosolyogva adott a durcás fiú orrára egy puszit, majd intett fejével a doboz felé. -Tegyük fel a többi díszt! Azok nem fognak ártani. 

A még mindig durcás, smaragdzöld szemeket látva, Yumiko bevetette a végső fegyvert. 

-Van Szaloncukor is~- a szóra Ranpo szinte már vetődött a doboz felé, tudva, ha a díszek felkerülnek, jöhetnek a kis édességek. Yumiko nevetve etette meg kutyusukat, majd ő is elkezdte a kis gömbök felhelyezését a fára. 

-Utána pedig megkezdhetjük a csomagolást! -lelkendezett előre is a Nyomozó, azonban meglátva azt a mély letargiát az Írónő arcán, értetlenül folytatta.- Vagy... nem? 

-Gyűlölök csomagolni..- motyogta Yumiko, majd sóhajtva folytatta. -Minden, amit becsomagolok, úgy néz ki, mintha egy villám belecsapott volna, és Zeusz odaadta volna a többi Istennek, hogy focizzanak vele...

-De nem az a lényeg, hogy néz ki! -mosolygott a nyomozó, majd folytatta.- Hanem, hogy szeretetből készült! 

- Én értem, de általában ordítva csomagoltam. -gondolt vissza a négy évvel ezelőtti esetekre, és elnevette magát. 

-Akkor segítek! -jelentette ki Ranpo, Yumiko azonban heves ellenkezésbe kezdett.

-Nem! Akkor megtudod, mit kapsz, és az már nem lesz meglepi! - a fiú mosolyogva tette fel gömbjét, majd a dobozban levő csúcsdíszre nézett. 

-Úgy tűnik, mégegyszer össze kell dolgoznunk. Milyen kár~- Yumiko szemforgatva csóválta fejét jókedvűen, majd kivéve a díszt, állt a fa elé. 

-Emelj fel, és felrakom! -jelentette ki, és már érezte is a nyomozó auráját maga mögött. 

-Ez volt a szándékom. -suttogta fülébe, majd derekára téve kezeit, felemelte a lányt, aki gyorsan feltette a fa tetejére a csúcsdíszt. 

-Juhuu! Fent van! -lelkendezett Yumiko, mikor pedig lába ismét a talajt érte, érezte, hogy hátulról átölelik. -Ranpo...?

-Köszönöm, hogy ez a karácsonyom nem egyedül telik...-megérezte vállán a kis könnycseppeket, így meglepetten fordult a fekete hajúval szembe, kezeit pedig arcára helyezte. 

-Nem kell megköszönnöd... Hisz, hála neked ünneplem én is a karácsonyt...- mosolygott Yumiko, lesimogatva hüvelykujjával a nyomozó örömkönnyeit, majd egy lágy csókot adott ajkaira. Gyorsan témát váltva, tette fel a már egy hete felmerülő kérdését.- És, te miért szereted a karácsonyt? Hisz, ha jól tudom, nem vagy vallásos.

-Mert sok finomat lehet enni! - jelentette kis nevetve, majd szorosabban magához ölelte a lányt. Yumiko nem ellenkezett, a fiú vállára hajtotta fejét, és szemeit lehunyva élvezte a nyugodtságot, és hallgatta az óramutató ketyegését. Így lehettek már egy ideje, mikor Yumiko kinyitva szemeit, meglepetten vette észre, hogy már délután öt óra volt. Ranpo is észrevehette, ugyanis nyugodt hangon folytatta. -Ma csak egymásét csomagoljuk be, hisz úgysem találkozunk senkivel. 

-Nagyon tetszik az ötlet. - mosolygott Yumiko. Csak egyet... illetve, kettőt kell becsomagolnia, ugyanis Sherlock is kapott ajándékot. Ranpo elengedte a lányt, majd gyorsan bezárkózott saját szobájába. Yumiko is ugyanezt tette, azonban ő a saját, régijébe- amely már az otthoni dolgozószobájukká lett átalakítva. Leült a földre, a meglepetésekkel maga előtt, egy ollóval, a hóemberes csomagolópapírral, három guriga cellux-szal, és egy "hogyan csomagoljunk"-könyvvel, amelyet még egy héttel ezelőtt vett. Feltéve szemüvegét kezdte elemezni a lépéseket, és próbálta elkészíteni a csomagolást........

Már este hét óra volt. Ranpo Sherlock-ot simogatva ült Yumiko ajtaja előtt, és várta, mikor végez, amely a sűrű szitkozódások és átkozódások, és random ordításokból ítélve, eltart még egy darabig. Jómaga már régóta kész volt, sőt, még forró csokoládét is készített. A kiabálás abbamaradt, majd Yumiko nyitotta ki az ajtót kócosan, tele ragasztóval és csomagolópapírral, mint aki az előbb vett részt egy háborúban. Ranpo nagyokat pislogva figyelte, ahogy a lány kimegy a mosdóba, majd a szobába kezdett befelé tekintgetni. 

-Bemész, vagy benézel, lenyomom a rohadt cellux-ot a torkodon! -fenyegette meg idegesen Yumiko a Nyomozót, aki nagyot nyelve iszkolt a konyhába, majd -az immáron rendbeszedett- lány kezébe adta a finom forrócsokit, az Írónő pedig hálásan tekintve felé kortyolt bele. 

-Hallottam a harci kiáltásaidat. -mosolygott, Yumiko pedig fáradtan sóhajtott. 

-Nem tudod min mentem keresztül...Majdnem egy bolti szatyorba tettem bele az ajándékokat...- morogta, és az utolsó kortyot is kiitta a bögréből. Letéve a tárgyat, nézett a kétségbeesett társára, majd elnevette magát. -Nyugi, becsomagoltam. 

-Hála az égnek! -sóhajtott megkönnyebbülten Ranpo, majd csillogó szemekkel nézett a lányra. -Betesszük akkor a fa alá? Vagy kibontjuk? 

-..Ranpo, még mindig pizsamában vagyunk. -tájékoztatta Yumiko az izgatott fiút, az azonban már rohant is a szobába. 

-Nem baj! Nem kell kiöltözni! Jók vagyunk így is! -kiáltott a szobából, Yumiko pedig elgondolkodva nézett a sütemények felé, majd Ranpo felé szólt. 

-Ugye tudod, hogy se nem reggeliztünk, se nem ebédeltünk? -kérdezte, a mondatra pedig fel is tűnt Ranpo, kezeiben egy kisebb, és egy nagyobb csomaggal, melyeket a fa alá helyezett.

-Akkor együnk először. Miért nézel így? -kérdezte látva Yumiko sokkolt arcát. 

-...A tiéd miért néz ki ilyen szépen? Ezt bűn lenne széttépni...- Ranpo nevetve adott egy puszit a lány arcára, majd elővett egy üveg pezsgőt. -Hé! Tudom, hogy hülyén hangzik az alkoholista számból, de először együnk! Különben a pezső olyanszinten szétmarja a gyomrunk, hogy itt halunk meg! 

-Jó. Mi a vacsi? -kérdezte a nyomozó, a szerelmesekre pedig csend telepedett, mindketten várakozóan néztek a másikra, hátha megszólal, azonban mint kiderült, totálisan elfelejtettek ünnepi vacsorát főzni. 

-Semmi baj, akkor esszük a sütiket! - jelentette ki Ranpo, és bekapott egy szíves mézeskalácsot, Yumiko pedig nevetve követte példáját.

A "kiadós vacsora" után Ranpo kibontva a pezsgőt, töltött ki belőle két pohárba, majd az egyiket az Írónő felé nyújtotta. 

-Boldog karácsonyt! -koccintottak, majd egy csókot váltottak, s végül lehúzták az alkoholt. Ranpo sietősen letette a poharat, és már ült is le a fához, csillogó szemekkel nézve az Írónőre, aki mosolyogva indult el jómaga is az ajándékokért. Kisvártatva ő is letette az általa készítetteket a fa alá, Ranpo pedig meglepetten nézett szerelmére.

-Ezek gyönyörűek! -Yumiko értetlenül nézett rá, majd nevetve ölelte meg. 

-Nem kell hazudni, tudom, hogy nem tudok csomagolni. -Ranpo kezei közé vette Yumiko mosolygó arcát, és egy csókot adott neki. 

-Mint mondtam, nem az a fontos, hogy hogy néz ki a csomagolás. A lényeg, hogy szeretettel készült. -Yumiko szívét ismét megdobogtatta ez a mondat, és a romantikus pillanatot a vetődő Sherlock törte meg, aki észrevette az ajándékokat, és kíváncsian furakodott oda. 

-Boldog karácsonyt Sherlock! -mondták, és odatolták az ajándékait a kutya elé, majd értetlenül néztek össze.

-Most várjunk a csodára, hogy egyszer majd kibontja, vagy bontsuk ki helyette...?-kérdezte értetlenül Ranpo, majd Yumiko "Inkább az utóbbit javaslom" kijelentésére kicserélték az ajándékokat- Azaz, amit Yumiko ad Sherlock-nak, az Ranpo-nál, amit pedig a Nyomozó ad, az az Írónőnél volt- és a fekvő Sherlock előtt, a földön kezdte kibontani az ajándékot először Ranpo. 

-Nézd, Sherlock! Frizbi! - nézte csillogó szemekkel Ranpo a piros játékot, Yumiko-ban pedig felmerült, hogy kellett volna mégegyet vennie, de a Nyomozónak. Ranpo odaadta Sherlock-nak a játékot, aki csillogó szemekkel kezdte rágogatni azt, majd a lányra nézett, hogy bontsa ki ő is. Yumiko lassan kezdett csomagolni, majd ő is felderülve vette kezeibe a fekete rágóscsontot.

-Na jó, ez nagyon menő! Még kaját is lehet bele tenni! - kezdte elemezni, majd ő is Sherlock elé tette, aki immáron az új játékot kezdte csillogó szemekkel felfedezni. Meghitten nézték kis "gyerekük" örömét, mígnem Ranpo Yumiko ölébe nem csúsztatta ajándékát. 

-Hölgyeké az elsőbbség. -mosolygott, Yumiko pedig izgatottan bólintva kezdte kicsomagolni. Ahogy a papírt - képzeletben már széttépte- finoman bontotta szét, szeme elé tárult egy barna köpeny, és barna nyomozóssapka. Ranpo félénken kezdte a földet nézni, és halkan folytatta. - M-mindig mondtad, hogy szeretnél közös dolgokat, így szereztem neked is- 

Nem tudta végigmondani, ugyanis Yumiko egyenesen a nyakába vetődött örömében, és szorosan ölelte magához. Ranpo meglepetten pislogott párat, majd jómaga is visszonozta az  ölelést, és vigyorgott. Yumiko leszállt róla, és gyorsan magára kapta a köpenyt, és levéve a télapós sapkát, felvette az újat, megigazítva fején, majd vidáman Ranpo felé fordult. 

-Hogy festek? -kérdezte, a fiú pedig csillogó szemekkel nézett rá, és kezdett bólogatni. 

-Ahogy gondoltam. Illik hozzád! -mosolygott, Yumiko pedig Ranpo felé nyújtotta sajátját. 

-Most te jössz! - Ranpo kíváncsian, szintén óvatosan kezdte a bontogatást, Yumiko azonban rápirított.- Ezt nehogymár kíméld! 

-De te csináltad! - nézett fel ártatlanul, Yumiko pedig nem folytatta, hagyta, hogy Ranpo azt tegyen, amit akar. Ahogy szeme elé tárultak a lelemények, izgatottan kezdte őket elemezni. Elsőnek egy boríték akadt kezébe, melybe belenézve, két jegyet talált. Kivéve azokat, kezdte olvasni, majd csillogó szemekkel nézett hitetlenül Yumiko-ra, majd a jegyekre. 

-Na ne! Hogy tudtad megszerezni?- kérdezte, és ekkor olyan volt, mint egy gyerek, aki a világ legjobb játékát kapta meg. Pedig csak jegyekről volt szó, melyekkel beléphetett kedvenc édességgyárába, és elhozhat annyi édességet, amennyit akar.

-R-Remélem tetszik..-motyogta a lány, Ranpo pedig boldogan ölelte át.

-Imádom! A legjobb! De nézzük, mik vannak még itt. - fordult vissza a csomaghoz, majd egy képkeretet emelt ki. Illett a nappali bútoraihoz, a képen pedig Ő volt rajta, szerelmével, amint az asztaluknál ülnek, Ranpo átkarolja Yumiko vállát, és mindketten mosolyognak. -Nem....ez a legjobb...-Nézte meghatódva a képet, majd felpattanva, gyorsan kitette az asztalra, hogy mindig láthassa. Csak nézte mosolyogva a képet, a csendet pedig Yumiko törte meg. 

-Van még valami a csomagban. -Ranpo meglepődve ült vissza, majd az utolsó tárgyat is kivette belőle, mely egy könyv volt. -Nyisd ki, és olvasd el az első oldalt. -mondta Yumiko mosolyogva, Ranpo pedig tette, amit kért. 

- "Az Iroda Poirot-ja"...-olvasta a címet, majd izgatottan pattant fel, miközben realizálta az alcímet. - "Edogawa Ranpo története"  ! 

-Remélem tetszik, és nem baj, hogy írtam rólad. -mosolygott Yumiko, a fiú pedig boldogan húzta magához, és adott egy boldog, és szenvedélyes csókot neki. Szemeiben csillogott a boldogság, összedöntötte homlokát az Írónőével, majd mosolyogva folytatta. 

-Ez eddigi életem legszebb karácsonya.