Dazai ötlete gyökeres változást okozott. Azzal, hogy a két nyomozót sikeresen megkedveltette egymással, nemcsak a belső viszályoknak a számát csökkentette, hanem a bevételt is növelte. Ugyanis, az első közös együttműködésük után Yumiko és Ranpo azóta folyamatosan együtt oldják meg az újabb és újabb bűnügyeket, és általában nagyon hamar végeznek is. Mert nem igen kapnak profi gyilkosságot. Úgy tűnik, az emberek kifogytak a lehetőségekből, amelyeket az élet felkínált nekik, és leblokkoltak.

-Unatkozooom~! -jelentette ki Ranpo, és hátradöntötte fejét megtámasztva széktámláján. Ez a hirtelen kötődés,-ha hívhatjuk így a kapcsolatukat, amely egy hete alakult ki- az iroda berendezését is megváltoztatta. Nem, nem a hatalmas rendetlenségre gondolok itt, hanem arra, hogy Yumiko immáron véglegesen Ranpo asztalához költözött, amit bizonyít a fiú mellett álló üres szék is. Jelenlegi társa, az Írónő, hirtelen ihletet kapva bevonult az egyik üres szobába, és teljesen bezárkózott. Másszóval itthagyta. Kissé unottan sóhajtott, és elkezdett hintázni székével. 

-Mi az, hiányzik Yumiko-chan?- kérdezte szórakozottan Dazai, és a csukott ajtó felé nézett- minden bizonnyal fél óra múlva visszatér közénk~

-De így nincs kit szivatnom! -nyafogott a fekete hajú, és kibontott egy cukorkát. Hát, igen, ebben nem változtak. Továbbra is egymást inzultálják, amikor csak tudják. A hunyorgó sunyi mosolyra húzta ajkait, majd abbahagyva a hintázást felállt székéről, és "osonva"- már ha a magasra emelő lábait, mely mozdulatsort a rajzfilmes betörőknél figyelhetünk meg- megállt az ajtó előtt, és kezét a kilincsre tette. Majd pár másodperc múlva kicsapta az ajtót, és beordított volna a lánynak, ha az nem fojtja belé a szót.

-Oh, Ranpo-san! Pont végeztem!- mosolygott rá a földön ülő lány, és becsukta bordókötéses füzetét, tollát pedig bőrdzsekije belsejébe rejtette.- Van valami új ügyünk?

Ranpo kissé csalódottan nézett a lányra. Zavarni akarta, hogy az Író idegeire menjen, és kiakadjon. De ez nem sikerült számára, így durcásan elmormogott egy "nem"-et, és visszaült helyére. Jelenlegi kapcsolatukat kissé Dazai és Kunikida kapcsolatára hasonlíthatjuk, azonban Yumiko előszeretettel adja vissza ezeket a csínytevéseket kollégájának, és a többi ott dolgozó életébe ezzel hoznak még jobban fényt. Yumiko kisétált a szobából, és helyet foglalt társa mellett, aki sértődötten bontott ki egy tábla csokoládét.

-Nem félsz, hogy egyszer cukorbeteg leszel?- kérdezte furcsálva a barna hajú lány a nyomozót, aki zöld szemeit szűken kinyitva nézett rá szúrósan.

-Nem leszek. Nem fogok neked örömöt okozni ezzel! -nyújtotta ki nyelvét, az említett kolléganője pedig homlokráncolva pakolgatott lapjai között.

-Nem azért mondtam, mert ez minden vágyam, hanem mert nem akarom, hogy majd rosszul legyél, vagy netalántán fájdalmaid legyenek. -vont vállat, Ranpo pedig elejtette barnakockás édességét, és elképedve nézett az újonc nyomozóra. Törődik az egészségével? Hisz nem is ismerik egymást jóformán, csupán egy hete dolgoznak normálisan együtt... És aggódik érte? Félti? Pár percig elgondolkodva, és meglepődve nézett maga elé, megpróbálva megfejteni a hirtelen meghökkentő mondat tartalmát. Talán van egy cukorbeteg ismerőse..? Vagy Ranpo hasonlít az eltűnt ikertestvérére? Van egyáltalán testvére? Így tanakodott, amíg az iroda által beszerzett telefonok el nem kezdtek csörögni. Dazai megnyomott egy gombot a készüléken, majd füléhez emelve azt, minden csörgés elcsendesült, csupán a kötéses hangját lehetett hallani.

-Persze, küldjük őket. Viszonthallásra. -nyomta ki később a barna hajú fiú, és Yumikora, majd Ranpora nézett. - Van egy új ügyetek.

Ranpo kizökkenve pillanatnyi elmélkedéséből, felvette csokoládéját, és asztalának fiókjába tette, majd a szokásos öntelt mosolyával indult meg a kijárat felé, gondolván, Yumiko biztos tudja, merre induljanak. A barna hajú lány kikapva Dazai kezéből a cetlit sietett a nyomozó után. 

Immáron kint sétáltak az utcán, egymás mellett haladva. Nem szóltak egymáshoz, a lány a címet tanulmányozta, Ranpo pedig még mindig az előbbi mondatot emésztgette, azonban nem járt sikerrel, akárhogy agyalt. 

-Yumiko.- kérdezte kissé komolyabb hangvétellel, és szemeit is kinyitotta, az említett pedig fejét feléfordítva figyelt. Ezalatt az egy hét alatt már rájött, hogy Ranpo egy felettébb közvetlen ember, és miután mondta a csapatnak, hogy nyugodtan hívják "Yumiko-nak", Ranpo amint a társa lett, a "-san" végződést is lehagyta, ezzel a lányt nem kicsit meglepve. -Mit értettél a mondatod alatt?

-Hm? -döntötte értetlenül oldalra fejét- Milyen mondat alatt?

- "Nem akarom, hogy majd rosszul legyél, vagy netalántán fájdalmaid legyenek."- idézte a mondatát, a lány pedig elmosolyodott. Még mindig ezen gondolkozott?

-Úgy értettem, ahogy mondtam. - vont vállat, Ranpo azonban még mindig nem értette.

-És mégis miért érdekel, hogy mi lesz velem? Hisz csak egy hete "ismerjük" egymást! -értetlenkedett, az Írónő azonban felnevetett.

-Azonban lehet, hogy több évig is együtt fogunk dolgozni. És, ha valami bajod lesz..-nézett fel az égre, és lehunyta szemeit- Akkor az iroda egy értékes nyomozót veszítene el. Emellett én a társamat is elveszteném. És az emberek itt maradnának, a legjobb nyomozó nélkül.

Ranponak kikerekedtek zöld szemei. Nem számított ilyen válaszra. Próbálta emésztgetni a hallottakat, majd pár perc múlva elmosolyodott. "Legjobb nyomozó"-nak nevezte. Megszokta, hogy istenítik, de Yumiko sosem mondott ilyet, általában pont, hogy leszidta, vagy beszólt neki, amikor önmagát fényezte. Mégis, így hívta. Úgy gondolja, hogy ő a legjobb nyomozó. Ranpo szíve egy pillanat alatt megtelt melegséggel és hálával, emellett örömmel. Nem tudta miért, de örült. Boldog volt, amiért így hívta. Azonban jól tudta: Nagy valószínűséggel, ha más mondta volna ezt, nem lenne ilyen boldog. A többi mondatrész nem érdekelte, csakis ez a rész.

-Úgy gondolod, én vagyok a legjobb nyomozó?- kérdezte vigyorogva, és kicsit sem titkolta jókedvét, amin a lány felnevetett.

-Nem a lényegre fókuszáltál.-majd mosolyogva Ranpo felé fordult.- De igen. Számomra, te vagy a legjobb nyomozó.

Csupán lelkesítőnek szánta, de belül jól tudta: Számára, tényleg ő a legjobb nyomozó. Ugyanis, képes volt olyan ihletet adni, melynél foghatóbbat még sosem kapott. Egy új, öntelt, hihetetlen nyomozó, aki képes másodpercek alatt megoldani az ügyet. Ám erről az említett mit sem sejtett, Yumiko azonban máris egy társasházra mutatott, amelyet már el is kerítettek.-Itt is volnánk, Ranpo-san.

Áltballagtak a kerten, és beléptek a házba, mely akkor már nyüzsgött az újonnan érkezett rendőröktől.

Yumiko, mint mindig, a terep szemlélésével kezdte. Szemüvegét felvéve nézett körül, és minden apró részletet elemzett, míg Ranpo felmutatta engedélyüket. A gyilkosság helyszíne a háló volt, mely pasztell-lila fala elidőztette Yumikot. Nem azért, mert a fal tele volt az áldozat vérével, szétfröcskölve, beterítve mindent, hanem mert tetszett ez az árnyalat az Írónőnek. Úgy gondolta, ha véletlenül fel akarna újítani, biztosan lenne egy ilyen színű szoba. Tekintetét az ágyon fekvő, nyitott mellkasú nőre vezette. Szegycsontja teljesen szét volt vágva, s szakadt ruhája vörös folyadékával volt beterítve. Szomorúan nézett a nőre,majd keresztet vetve közelebb lépett. Bár folyamatosan gyilkosságokat írt, nem szerette, mikor egy védtelen nővel végzik ezt. Ugyanis, bármikor felmerülhet, hogy egy eldurrant agyú érj tette, és az ártatlan feleségét bűntette meg ezzel, nyomós vád nélkül. Ilyenkor gondolja meg az Írónő, hogy esetleg örök életére marad egyedülálló, és nem szenteli az életét a házasságnak, nehogy vele is történjen ilyen nem várt esemény. Felhúzta szokásos kesztyűjét, és elkezdte a holttestet vizsgálni. Ranpo levette kalapját, és közelebb lépve kérdezgette a rendőrfőnököt, hogy társa is hallhassa. "Milyen figyelmes.."-gondolta Yumiko, és tovább vizsgálta a sebet.

-Haname Akira-nak hívták, 23 éves, halál oka a nagy seb a mellkasán.- "Egy évvel fiatalabb volt nálam..." komorodott meg az Írónő, majd ő is kérdezni kezdett.

-Volt házastársa, élettársa? - s közben tovább elemezte a sebet, majd a nő egyéb testrészeit. Jól tette, ugyanis a nő csuklóján kisebb szorításnyomokat talált.

-Minden bizonnyal dulakodtak. -állapította meg, a rendőrfőnök azonban megrázta fejét, és elővette bilincsét. 

-Nyomozónő, a bilincsek hagynak ilyen nyomot. -a lány megforgatta szemeit, és kissé irigykedve elemezte tovább a holttestet. "Tessék, neked jutott egy remek este, én meg 24 évesen sosem csináltam. De legalább nem vagyok olyan haláli, mint te~"- mosolygott viccén, majd magában felnevetett. "ez haláli jó poén volt!" Megrázta fejét, és mosolyogva állt vissza a barna kalapos mellé. 

-Minden szerve megtalálható, bár  teljesen meg vannak roncsolódva. -tájékoztatta Ranpot, aki bólintott.

-Mit gondol, Ranpo-kun? -kérdezte a rendőrfőnök, A fekete hajú azonban szórakozottan Yumiko felé fordult, és mosolyogva kinyitotta szemeit.

-Mit gondolsz, Kollegina~?- kérdezte kedvesen, Yumiko-t pedig úgy tűnt, egy pillanatra elvesztették. Ranpo sosem szólította így még őt, és nagyon ritkán kérte ki a véleményét, mindig neki kellett az információit az orra alá dugnia erőszakkal, hogy mégiscsak együtt dolgoznak. Most mégis, figyelt rá, és tőle szokatlan hangsúllyal, kérte a véleményét. Érezte, mintha szíve kissé hevesebben verne, s talán a hely is sokkal barátságosabb lett. Elmosolyodva szedte össze gondolatait, majd elkezdte megosztani észrevételeit.

-Nagy valószínűséggel egy balta okozta a halálát. -a rendőrfőnök körülnézett, azonban nyoma sem akadt sehol baltának. -A gyilkos minden bizonnyal vagy megsemmisítette, vagy elrejtette. Innen fogjuk megtudni, hogy tapasztaltról, vagy kezdőről beszélünk. 

-Honnan fogjuk megtudni, mi történt?

Yumiko elgondolkodott, majd megfogta Ranpo kezét, és az ágy felé kezdte húzni. A halottat épp előtte emelték le a bútorról, és vitték ki a hullaszállító-autóhoz. Yumiko a viszonylag vérmentes részre feküdt, az értetlen nyomozótársának pedig magyarázni kezdett.

-Idézzük fel a gyilkosságot. Én leszek most Haname-san, te pedig a gyilkos.- Ranpo meglepődve bólintott, és várta az utasításokat, mégha nehezére esett is valaki más interakcióit követni.

-Tehát. tegyük fel, épp megvolt...az -pirult el egyből az író, és folytatta gyorsan- Ranpo-san, te-

-Megragadom a baltát....-folytatta az említett enyhe pírral, majd homlokráncolva nézett kollégájára- Miért lenne a szobában balta?

-...Igazad van... -ült fel, és gondolkodni kezdett.- Az udvaron áll egy fa. És volt egy kis fészer, emlékszel?

-Minden bizonnyal, onnan való. -bólintott a fekete hajú fiú- Tehát aki onnan hozta, minden bizonnyal egy itt lakó, vagy egy olyan ember, aki már régóta jár ide. -állapította meg, Yumiko pedig bólintott.

-Oké. én épp aludtam, te pedig mellkasomba vágtad baltád. -várta, hogy Ranpo kapcsoljon, de nem történt semmi. -Ranpo-san, mondom belém vágtad a baltá-

-Nem akarlak megölni, annyira nem utállak!- nézett ellenkezően Yumikora, majd helyesbített előző mondatán.- Illetve, nem is utállak, csak  szeretlek szivatni, de mégsem egy baltával!

A lány mosolyogva forgatta meg szemeit.

-Most nem én vagyok, hanem Haname. Gondolkodj gyilkosként.- adott ötletet, Ranpo azonban kissé kétségbeesett arccal megrázta fejét.

-Nőket nem bánthatok. Mégiscsak nők....- erre a mondatra kikerekedtek Yumiko szemei. Nem gondolta volna, hogy társa ennyire oltalmazza a nőket, nem úgy, mint egyesek. Mosolyogva ült fel, és halkan felkuncogott. Örült, amiért megismerte ezt az oldalát is, valamint talált egy olyan embert, aki nem lenne hajlandó ilyen gazságokra.

-Akkor, Ranpo-san, tegyük fel, hogy már megöltél. - feküdt vissza, a fiú pedig aprót bólintott.- Mit tennél? Kezedben a gyilkos fegyver.

-Kivinni nem hiszem, hogy menne. -rázza fejét.- a szomszédok meglátnák. Elrejtem mondjuk.... -körülnézett. Körülötte már mindent átvizsgáltak, ekkor azonban összenézett a lánnyal. Ugyanarra gondoltak. A lány leszállt az ágyról, a nyomozó pedig leguggolva a hosszú lepedő alját felhajtva szemlélte, mire lelhet az ágy alatt.

-Nos? -kérdezte Yumiko, Ranpo pedig kiegyenesedve, kezében a gyilkos fegyvert tartotta.- Megvan! Ha kezdőről beszélünk...

-Akkor minden bizonnyal ujjlenyomat is van rajta. De, mivel, ezt minden itt lakó használhatta, sokkal nehezebb lesz...- állapította meg az Írónő, Ranpo azonban öntelten mosolyogva felmutatta a baltát, nyelével felfele, s látszódtak a vérrel festett nyomok.

-Szerintem könnyebb lesz.

-Főnök úr, biztos, hogy ő az? -kérdezte Yumiko a kihallgató felé menet.

-Az ő ujjnyomait találtuk meg, tehát szinte biztos. -bólintott, Ranpo pedig szintén annyira meg volt lepődve, mint Yumiko. Amióta az első ügynél nem sikerült neki az "Ultra Levezetés", úgy gondolta, kevesebbszer fogja használni. "Több esélyhez juttatva ezzel kollégáját, mégse mondjon fel tehetsége mellett!"-gondolta és hangoztatta, de valójában csak izgalmasabbnak gondolta, ha Yumikoval együtt oldja meg az ügyet. Ezért lepődött meg annyira. Belépve a kihallgatóterembe- mely mint mindig, most is szürke és unalmas- a rendőrfőnök helyet foglalt, Ranpo pedig kihúzta a másik szabad széket Yumikonak. "Hirtelen olyan kedves lett."- állapította meg magában a lány, majd mosolyogva elfoglalta a helyet, és magában imádkozott, hogy ne húzza ki alólla a bútort. A fiú megtámaszkodott a támlán, áthajolt Yumiko válla fölött, és a velük szemben helyet foglaló hölgyre néztek. Ugyanarra gondoltak Kolléganőjével, de nem tudták, melyikük kezdje.

-Nos, Iwasa Kaguya-san. - kezdte a rendőr, a vörös hajú nő pedig kissé feszengni kezdett. 

-M-Miről van szó?- kérdezte halkan.

-Iwasa-san, megtaláltuk az ujjlenyomatát egy gyilkossági nyomon.- mondta komolyan Ranpo, Yumikot pedig enyhe borzongás járt át, ahogy a fiú a füle mellett beszélt, általában vidám hangján, mely most komolyan szegezte a tényeket a nő felé. Nem volt túlságosan hangos, inkább volt visszafojtott, s ez tetszett Yumikonak. Nem akarta bevallani magának, de tetszett. A velük szemben ülő nő zavartan nevetett.

-M-minden bizonnyal tévedés lehet, a baltát mindenki használja! - védekezett szinte azonnal Iwasa.

-Iwasa-san. Egyikünk sem mondta, hogy baltával halt meg Haname Akira. -sóhajtott, és a kétségbeesett nőre nézett. -Látom, hogy maga kezdő. De mégis, nem nézett maga krimit, vagy olvasott?

-K-Kurokawa Y-yumiko-tól olvastam...- hajtotta le fejét, az Írónő pedig felcsattant.

-Akkor miért nem tudtál normális gyilkosságot elvégezni? Melyiket olvasta?

-A "halott emlékére"-t.

-És miért nem tudott volna mondjuk tanulni belőle? -nézett sértetten a vádlottra. -Tudja maga, mennyi munka van egy könyvben? Hogy önök elolvassák, és fejlesszék a szürke állományuk? Mégis, vannak az olyanok, mint Maga, elolvassák a könyvet, és elkövetnek egy olyan béna gyilkosságot, hogy még saját magukat is elárulják! -csattant fel idegesen.- A könyveket nem azért írják, hogy az olvasók valóra váltsák ami megtörténik! Hanem művelődés céljából!

-"Eléggé felkapta a vizet."- mosolyog az előtte ülőn Ranpo, és jót szórakozik az eseményeken. A vádlott lehajtotta fejét, és könnyezni kezdett.

-E-Elszerette....a férjem az a kurva...- temette kezeibe arcát, és fájdalmas zokogásba kezdett.

-Oh...azt hittem...- lepődött meg Yumiko, de nem csak ő, társa, Ranpo is. Ugyanarra gondoltak. Ugyanazt hitték. Azt hitték, ő a szerető.

-E-elszerette a férjem, persze, hogy megöltem! - sírt, a rendőr pedig sóhajtott.

-Iwasa Kaguya, letartóztatom Haname Akira meggyilkolásáért.- mondta ki a végső szavakat a rendőrfőnök. 

-Mindig adódnak meglepetések! -nevetett kilépve az épületből Yumiko, Ranpo pedig követte.

-Te is azt hitted, a szeretője? -nevetett, a lány pedig mosolyogva bólogatott. -Eléggé meglepődtem. Mármint, nem vagyok ítélkező, de azért mégiscsak, egy nő, baltával...

-Aki olvassa a könyveim, és képtelen elkövetni egy normális gyilkosságot. -sóhajtott az Írónő, a fekete hajú fiú pedig felnevetett. 

-Az volt a kedvenc részem, amikor kioktattad! -nevetett, majd az éppen megálló lányra nézett.- Nem jössz? -kérdezte értetlenül.

-Ranpo-san, én nem az irodánál lakom. -kuncogott- egyébként is, még sötétedés előtt beugrok a kiadómhoz. -mutat a kereszteződés egyik irányába.- Úgyhogy, itt elválnak útjaink. 

-Kár. Elkísértelek volna. -vont vállat, majd intett mosolyogva Yumikonak.- Akkor holnap reggel találkozunk, Kollegina~! 

Yumiko mosolyogva intett vissza, majd megfordulva elindult. Ranpo immáron Zsebre tett kézzel, egyedül haladt hazafele. Gondolatában elmélkedve idézte fel a nap eseményeit. Mosolyogva idézte fel magában, a számára sokat jelentő mondatot. "Számomra, te vagy a legjobb nyomozó." Úgy gondolta, mégiscsak fejlesztenie kellene képességét valahogy. Elhaladt  egy könyvesbolt előtt, és szemei hirtelen megakadtak egy könyvön, s megtorpanva nézte a kirakat üvegét. A könyvvel kezdett szemezni, majd pár perc után bemenve a könyvesboltba, a pulthoz lépett.

-Mit óhajt, uram? -kérdezte a pultosfiú, Ranpo pedig a könyv felé mutatott. 

-A halottak emlékére-t szeretném. Jelentette ki.

-Áh, Kurokawa Yumiko, igazán jó választás, uram! - Lépett oda a krimi részleghez, és kisebb keresés után meg is találta az említett könyvet, és visszatért a pulthoz.- Agatha Christie után ő a második legkedveltebb! Felülmúlja Edgar Allan Poe-t!

-"Poe-kunt felülmúlja?"- ráncolta szemöldökét Ranpo, majd kifizetve a könyv árát, immáron a tárggyal kezében ballagott haza.- "Azt majd én eldöntöm!"

Hazaérve, hamar elvégezte esti teendőit, majd kék csíkos pizsamájában, hálósapkájával fején elhelyezkedett futonján, maga mellé készített egy teát, arrébbpakolta könyveit, melyek beterítették egész szobáját. Kezébe vette a keménykötéses könyvet, s végigsimított a fekete borítón elhelyezkedő fehér kereszten. Kinyitotta a könyvet, s teáját kortyolgatva kezdett bele kollégájának könyvébe.