Másnap az ég meglepően derűs volt. Még nem tudhatta bizonyára, hogy a mai nap, semmennyi fényt sem érdemel. Ugyanis a cselekmény sem volt oly kedves, mint a táj s az idő. Azonban ezt senki sem tudhatta az irodából. 

Yumiko vidáman lépkedett újdonsült munkahelye felé. Egész éjszaka új krimiket, és módszereket olvasgatott, hogy minél jobban tudja majd élvezni a munkát. Számára a gyorsaság egyet jelentett az örömmel. Ha hamar végez, akkor oldhatja a másodikat. Ha a másodikkal végzett, jöhet a következő, és az azutáni. Már tegnap feladta a levelét postán Agatha barátnőjének, melyben beszámol szakmájáról, és megoldott ügyéről, és arra kéri, ha véletlenül Japánban jár, valamikor legyen szíves, és ugorjon át hozzá egy teára. Vidáman lépett ki a liftből, s lépett volna be az ajtón, azonban amint megpillantotta a bent eluralkodott káoszt, már sarkon is fordult, és elindult volna haza. Ugyanis az irodában hatalmas rendetlenség uralkodott. A papírok szanaszéjjel röpködtek, Kenji-kun a csilláron (?) üldögélt, Kunikida Dazait püfölte, amivel csak tudta, jelen esetben egy székkel (?), Naomi és Tanizaki....Nem akarta tudni, mit csinálnak...Ranpo szokás szerint ül, és eszik valamit, Yosano-san pedig fejét fogja.

-Ohh, Yumiko-chan! Épp időben! -állította meg Dazai a lányt, és feltápászkodva a földről, odaszökkent mellé- Segítenél rendet rakni?

-...Miért pont én...? -nézett fel Isten felé, és összetette kezeit- Mond meg, Istenem, miért versz engem ?- ahogy gondolta, nem érkezett válasz. Ranpo megigazította sapkáját, és felállt íróasztalától.

-Most pedig, én megyek egy új munka ügyében~ Ügyesek legyetek! -haladt el mellettük, azonban Dazai megállította őt.

-Várj, Ranpo-san! Vidd magaddal Atsushi-kunt, és Yumiko-chan is veled megy!- tájékoztatta, a nyomozó szemei pedig kikerekedtek.

-Hogy tessék? -nézett a kötésesre, majd a mellette álló lányra.- Őt...?

-Igen, engem hívnak Yumiko-nak. -forgatta meg szemeit az író, Yosano pedig a háttérben kezeit -x-be téve mutogatta Dazainak, hogy "Ezt nem kéne, túl korai", azonban a fiú ezt semmibe véve folytatta.

-Atsushi-kun tanul tőletek. Számítok a két kis zsenire - kacsintott, és enyhén meglökte a barna hajú hölgyet, hogy induljon. Yumiko nagyot nyelve lépett Ranpo mellé, de még egyszer visszatekintett Dazaira, amolyan "Ha meghalok, temess el, ha megölöm, kovácsolj alibit"-fejjel, majd követve a fekete hajút hagyta el Atsushival az irodát.

Ebben a keservesen hosszúnak tűnő sétával gazdagított időben a barna hajú lány háromszázszor is megbánta, amiért csatlakozott. Ugyanis szinte minden másodpercben a "legjobb nyomozó" tartott kiselőadást, hogy "Ő milyen jó" és az "ő képessége a legjobb az egész világon", és a többi."Jó, hogy nem azt mondja, "Borulj le lábaim elé, és csókold meg koszos cipőm."- morgott magában, és megforgatta zöld szemeit. Ha nem fejezi be, akkor a legközelebbi oszlopnak rúgja. 

Amint a vonatállomáshoz értek, a lány hangos kacajban tört ki.

-Nem tudsz tömegközlekedéssel utazni?! -fogta hasát a nevetéstől, és a sértődött arcú Ranpot gúnyolta- Itt mondogatod, hogy te ilyen-olyan jó vagy, erre az egyik legegyértelműbb dolgot nem vagy képes megcsinálni? 

- Fejezd be! Sokkal okosabb vagyok nálad! -ripakodott rá, mire a lány még jobban elkezdett nevetni.

-Jaj, sírok! -törölgette a vidámságból származó könnyeit, majd mosolyogva kiegyenesedett.- Ez nagyon vicces volt!

Ranpo kissé idegesen és megalázva szállt fel a vonatra, és nem szólt többet. "A lány gúnyt űzött belőle? Belőle?! Az egyik legjobb nyomozóból? Hogy merészeli??"- puffogott magában, és rásandított Atsushira, aki közöttük foglalt helyet, és kissé rémült fejet vágott. Ebben a pillanatban egy telefon felcsörrent, a lány pedig előkapta készülékét, majd csillogó szemekkel fogadta a hívást.

-Moshi-Moshi? Oh, Agatha! -Kezdett angolul beszélni a telefonba, és boldogan hátradőlt az ülésen, és egyik tincsét kezébe véve tekergette mutatóujjával.- Nem, persze, van még időm, majd később érünk csak egy helyszínre!... Igen, ezek szerint megkaptad a levelem! 

A két fiú kissé furcsálva nézett a lányra, Atsushi mert nem tudott semmilyen nyelven a japánon, azaz az anyanyelvén kívül, mivel az árvaházban nem tanították meg, állandó karanténban tartották. Ranpo pedig, mivel nem értette, hogy vehet fel egy telefont, mikor dolgozik. "Hisz bevetésen van! ..Igaz, van még egy háromnegyed óra, mire odaérünk, de munkaidőben van!" -gondolta, a lány pedig nevetett.

-Igen, szerintem is. ..Persze! Bármikor! ..Hogy tessék? Megnéznéd a munkahelyem? -rásandított az őt néző két munkatársára, majd unottan folytatta- Nem akarom a drága szürke állományos agysejtjeid károsítani velük. Még Poirot is sírva elfutna előlük.- hallani lehetett a vonal másik végéből egy női hangot, amint lágyan felnevet, majd beszél a telefonba.- Nem viccelek, Drága, a helyzet tényleg súlyos...Egyetértek, minél hamarabb írnom kell egy új könyvet, és elutazni hozzád, mindig olyan finom teákkal vársz. Hiába adtad meg a recepted, az én teáim valamiért nem adják át a kellemes érzést, mint a tieid. És természetesen megtárgyalhatnánk a krimijeink, hallom, már befejezted egy újabb műved! Gyilkosság az Orient expresszen? Már külön példányt is kértem a kiadódtól múltkori látogatásomkor, hogy mindig küldessenek nekem egy példányt a műveidből! A szabatos fogalmazásidért élek-halok! -hamarosan a vonat jelzése volt hallható, hogy nemsokára elérik az adott állomást.- Mennem kell, Agatha-drága, nemsokára odaérünk a tetthelyre! Minden szépet és jót kívánok! És gratulálok az új könyvedhez!- végül kinyomta hívását, és immáron mosolyogva figyelte a tájat. Barátnője hívása feldobta kedvét, már nem áll annyira szándékában a beképzelt fiút kilökni a vonat elé. Utálta, ha egyesek felvágnak a képességükkel, és nem becsülnek meg semmi mást maguk körül.

-K-kivel beszéltél, Yumiko-san?- kérdezte kíváncsian és félénken Atsushi, a lány pedig méginkább elmosolyodott.

-Agatha barátnőmmel. Agatha Christie-vel.

A fiatal tigrisfiúnak kikerekedtek szemei a név hallatán. A híres krimi írónő? Hallott már róla, elvégre, világszerte ismert. 

-Nem gondoltam volna, hogy igazi krimi-írókkal is összehoz téged a sors. -vont vállat Ranpo, és folytatta Yumikonak szánt beszólását.- Azt hittem, aki nem tud krimit írni, az nem ismeri az igazi krimiket, de ezzel most megleptél.

Tévedett. Még mindig vonat elé akarja dobni az idegesítő fiút, majd olajjal meglocsolni, felgyújtani, és addig taposni a nyavalyás nyomozós barna kalapján, amíg teljesen tönkre nem megy. Majd végül felnevetni pszichopatán, és könnyes szemeibe nézni, és tovább kínozni azzal, hogy szerez egy repülőt, és ledobja róla az említettet, négyszer, bele a tengerbe. Télen. Igazán nyugtató gondolat. 

Végül sietve hagyta el a járművet, és indult meg valamerre. Már egyáltalán nem érdekelte holmi bűnügy. Úgy érezte, innia kell valamit, hogy ne álljon ki az utca kellős közepére egy "Öljetek meg" táblával a nyakában. Nincs kedve Ranpoval együtt dolgozni. Már rájött, hogy egyáltalán nem szimpatikus számára a fiú, de nem tehet semmit. Csupán annyit, hogyha visszaér, arcba rúgja Dazait, és fizettet vele egy finom vodkát, vagy egy vörösbort. Utólag kiderült, hogy jófele indult meg, mert a két "társa" követte őt, így esély sem volt a munka kerülésére. Hagyta, hogy Atsushi előrébb siessen, és ő vezesse gyenge létszámú csapatukat, így sikeresen odaértek az egyik kertes házhoz, melybe belépve megcsapta orrukat a jól ismert alvadt vér és hullaszag. Ahogy beljebb léptek, szemük elé tárult a nappaliban uralkodó káosz. A szőnyeget vér borította, s rajta feküdt élettelenül egy női holttest. A szoba ízlésesen volt berendezve, kávészínűek voltak a falak, és a bútorok barnák voltak. A kávébarna kanapé- megyen egy lyuk tátongott, és kissé véres volt- előtt feküdt az áldozat, és szemei mintha a plafont kémlelnék szüntelenül. A fekete hajú levette kalapját, és elmormolt egy imát a lánnyal egy időben, majd egymásra néztek, és a kalapos odalépett a rendőrfőnökhöz. 

-Készek vagyunk megoldani az ügyet. Főleg én, és a képességem - húzta ki magát öntelten, a Yumiko pedig megforgatta szemeit. "Öntelt, szívtelen lény. Hogy képes egy haláleset közben mosolyogni, és versenyre gondolni?" Azonban jómaga is belül elfogadta a kihívást. Annyi ideje van, ameddig a kalapos a rendőrnek fényezi magát. Gyorsan leguggolt az áldozathoz, és kesztyűt felhúzva közelebbről kezdte el elemezni. Lőtt seb a mellkason, de nem egyenesen szívet ért. Tehát a gyilkos eltévesztette a lövést. Ha közel áll hozzá, szinte lehetetlen nem eltéveszteni. Feltérdelt, és megvizsgálta a lyukat a kárpiton. Tehát a nő itt feküdt, majd legurult az ülőalkalmatosságról. A gyilkos vagyis közelebb lehetett hozzá. Ugyanis- felnézett az irányba, amerre talán messziről is lelőhették volna- Egy hatalmas, spanyolfal takarta a távot. Igaz, a gyilkos is odatehette, de amint kivette az utca zajából, azonnal hívták a rendőröket a revolver meghúzásakor, és ki is értek hamar. Tehát vagy gyors, vagy...

-Még mindig itt van...-suttogja maga elé alig hallhatóan, Atsushi azonban felé kapja fejét, ő pedig int fejével, hogy "semmi". Amíg nem megy biztosra, nem oszthatja meg. Ha közel állt, és eltévesztette, minden bizonnyal remegett a keze. Tehát mélyen, legbelül nem akarta a nő halálát. Azonban mégis megtette. Maga elé képzelte a szituációt: "A nő békésen pihen kanapéján elfeküdve, és relaxál, mikor a gyilkos megjelenik az egyik szobából kijőve-" Nem. Ez így nem tökéletes. A ház egyszemélyre lett tervezve, egy kisebb kertes házról beszélünk. Mikor elhaladtak az utcán, hallotta, hogy az idős pletykaasszonyok jajgatnak: "Szegény Makoto-chan! Pedig oly fiatal volt még, családja sem volt!"..tehát egyedül élt. Így nem léphetett ki a szobából a gyilkos. Esetleg...

Yumiko felmászott négykézláb a kanapéra, nem zavartatva magát a férfirendőrök és nyomozók miatt, akik eléggé elégedetten figyelték minden mozdulatát. Fejben épp a következő szituációt játszotta el: "Épp hazahozta őt a nő, és boldogan magával rántotta a kanapéra. Nagyban játszották a hős szerelmeseket, mikor is- ráült két térdére, és egy láthatatlan pisztolyt tartott a lyuk felé. Remegtette kezeit, beleélve magát a szerepbe- a nő pedig egy pillanatra megrémülve nézett vissza rá. Azonban késő volt. Elárulta cselekvésének okát, majd meghúzta a láthatatlan ravaszt. A tettől hátrahőkölve pattant fel a kávészínű bútorról, és figyelte, amint a nő teste lefordul egyenesen a szőnyegre." Ranpo figyelte a lányt, amint épp a spanyol fal előtt áll, és gondolkodik. Ennyire nem hagyhatja, hogy lealázza. Csupán két percre hagyta magára, és máris így előrehaladt? Csóválva fejét vette volna elő szemüvegét, azonban felpillantott, és Yumikonak már hűlt helye volt. Meglepődve nézett körül, azonban sehol sem látta.

-Erre vagyok, Ranpo-san. -Hallatszódott a spanyol fal mögül, az említett és a főnök pedig megindultak az említett tárgy felé, melyet elhúzva egy háló tárult szemük elé, mokkaszínű falakkal, egy futonnal, egy sötétebb fából készült szekrénnyel, és az Írónővel, aki gondolkodva nézett körül, majd elkezdte tapogatni a parkettát.

-Hát te meg mit csinálsz? - néz le a négykézláb térdeplő lányra, aki nem válaszol.- Ugye tudod, hogy hiába minden, hamarabb oldom meg nálad ezt az ügyet?- vette elő szemüvegét öntelten ismét, és kinyitotta.

-Nem lesz szükség rá.- nyitotta ki a szekrényt a lány ülve, és benyúlva, hallani lehetett, hogy elhúzott valamit, majd nemsokkal később egy pisztoly elsülését. A fekete hajú szemei ijedten kerekedtek ki a hangra, és látta, amint a lány teste hirtelen hátraesett hanyattfekvésbe.

-Yumiko! -kiáltott fel ijedten, azonban a lány hirtelen egy saját pisztolyt emelt a szekrény irányába, majd visszalőtt, és egy fájdalmas férfikiáltás hallatszott ki.

-Sajnálom, de nem lehet engem ilyen könnyen elintézni. Számítottam lövésre. -leporolta szoknyáját, majd felül mélyen kigombolt ingét visszagombolta, és a szekrény felé mutatott. -Uraim, a gyilkos, személyesen.

Ranpo elképedve nézte a nyugodt nőt, és próbált lenyugodni. Elvégre, egy pillanatra mégiscsak azt hitte, lelőtték "társát". Majd ismét eszébe jutott egy másik kényelmetlen gondolat. A nő hamarabb megoldotta az ügyet, minthogy ő használhatta volna képességét. Elképedve figyelte, amint a remegő kezű, vállonlőtt férfit a rendőrök kiemelik a szekrényből. Hogyan tudta ilyen könnyen megoldani ezt az ügyet?

-Yumiko-san, nagyon gyorsan megoldottad az ügyet!- dicsérte a fiatal tigrisember a lányt, aki csak legyintett.

-Egész éjszaka tanulmányoztam eddigi ügyeim, és felidéztem emléktöredékeim.- szerénykedett, majd gúnyosan Ranpora nézett.- Mert hát "aki nem tud krimit írni", az nyilván nem is tud megoldani egy ügyet.

Még mindig kissé lefagyva nézte azt a bizonyos szekrényt, majd odalépett a bútorhoz, és szemben állt vele. A Háta. Yumiko leleményesen kihúzta a hátát, és a gyilkos ott bent rejtőzködött végig. Hogy..? Hogy jöhetett rá? 

-Mikor megérkeztünk, láttam, hogy a ház kocka alakú. Azonban, kellett volna lennie akkor még egy ajtónak, a spanyol fal mellett, azaz még egy szobának, vagy a nappalinak és a nyitott konyhának kellene nagyobbnak lennie. -mintha csak olvasott volna gondolataiban, válaszolta meg a smaragd szemű írónő a kérdését, és elhaladva mellette még hozzátette- Legközelebb, mellőzd kérlek önmagad fényezését, mert irritáló. Köszönöm. 

Atsushi nem kicsit meglepődve sietett a lány után, majd hátraszólt a megtorpant Ranponak, hogy jöjjön, mert mennek haza. A nyomozó megrázta fejét, és sietve követte őket. Talán mégiscsak alábecsülte ezt a nőt, és jobban kellene figyelnie. Igen. Minden bizonnyal túlságosan lenézte őt, és elbízta magát, túlságosan hamar érezte a győzelem ízét szájában. Azonban most móresre tanították. Kurokawa Yumiko, az újonc munkatársa megtanította ez alkalommal arra, hogy ne ítéljen első látásra, és sose bízza el magát, és ne higgye, hogy legyőzhetetlen elme szinten. Az imént ugyanis, a két elme, összecsapott egymással, és ő vesztett.