Yumiko-nak nem volt az erőssége a futás, hamar le tudott fáradni. Most azonban az adrenalin hajtotta, emellett nem volt más választása. Mikor azonban kezdte érezni, hogy tüdeje fel fogja mondani a szolgálatot, és érezte már a szúró érzést bordájánál, hirtelen befutott a takarítószertárba, s becsukva az ajtót, kapott oldalához, és lihegett. 

-Egyszerh....mindenkit....megverekh...- próbált mélyen lélegezni, mikor pedig meghallotta a lépteket, ijedten nézett körbe. Nem volt a helység nagy, csupán egy vasból készült tároló volt, rajta tömérdek tisztítószerrel, s a földön különféle eszközök. Yumiko szinte hallotta már a kattanást, így a tartó mellé bújva, próbált eltűnni, amennyire csak akart...sajnos rossz szobába futott be...

Ranpo meghallva az elejtett műanyag hangot, és a kopogó cipők hangját, megfordulva, egy egyre inkább távolodó barna hajú női alakot vélt felfedezni. Feleszmélve tette le Sherlock-ot, majd a lány után eredt. Próbálta behozni lemaradását, elkezdett gyorsabban sprintelni, befordulva azonban nyomát sem látta az Írónőnek. Megállva fújta ki levegőjét, majd elgondolkodva hallgatózott. Nem hallja a lépteket, tehát bement egy szobába. Itt azonban csak egy szoba van... -nézett a mellette levő szertár ajtajára, majd kezét a kilincsre téve, finoman lenyomva azt, lépett be a sötét szobába, maga mögött becsukva az ajtót. Csöndben megvárta, míg szeme fókuszál, majd kutatni kezdte az ismerős alakot. Szerencsére a lány nem tudott sehová sem bújni, Könnyedén odasétált hozzá, s megállt vele szemben. Yumiko végső tervként bevetette a "ha én nem látlak, te se látsz" stratégiát, arcát kalapjával eltakarta, Ranpo azonban lassan megfogta a kalap karimáját, és elhúzta a tárgyat az Írónő fejétől, így rálátása nyílt annak könnyes szemeire, és kétségbeesett arckifejezésére. 

-Kollegina...-suttogta, és a lány arcához vezette volna kezeit, ő viszont elcsapta azt.

-Először Dazai, aztán Atsushi...most pedig te?! Megszálljátok a maffiát, vagy mi? - kérdezte idegesen, s próbált az útonálló fiún átfurakodni. -Engedj, Ranpo! 

-Hallgass meg, kérlek....-kérte a nyomozó, a lány azonban továbbra is próbált menekülni.

-Nem! Elegem van! Nem fogok figyelni rád! Hagyj békén! - kiabált, Ranpo pedig visszalökte őt a falhoz, és megtámaszkodva kezeivel mellette, elzárt minden menekülőutat. 

-Azt mondtam, figyelj rám...-suttogta komolyan, Yumiko-nak pedig lefojtak a könnycseppek arcán. A zöld szemek fürkészték egymást, a nyomozó pedig folytatta.- Szokásodhoz híven, jól elbújtál...

-Hogy ne találj meg... de ez megint kudarcba fulladt..- motyogta szomorúan a lány, Ranpo pedig folytatta nyugodtan.

-Ezúttal Dazai-t követve jutottam el hozzád...Beszöktem a hátsó ajtón, mikor Atsushi elvonta a többiek figyelmét...

-Miért jöttél ide?! Hisz világosan kijelentetted, hogy csak a bajt hozom! -folytak továbbra is a szomorúságot sugárzó könnyek Yumiko szeméből, s látszott rajta, hogy nem ért már semmit se.- Ha annyira meg akarsz szabadulni tőlem, miért vagy itt?!

-Mert hülye voltam, azért! -emelte fel jómaga is hangját, és neki is elkezdtek gyűlni a könnyek szemeibe- Mert nem gondolkodtam, és mindenféle hülyeséget hordtam össze ijedtemben, mert majdnem meghaltál! 

-Bárcsak az lett volna! - temette kezeibe arcát a lány, és némán kezdett zokogni. Immáron Ranpo-nak is folytak a sós nedvek arcán, és közelebbhajolva fúrta fejét a lány nyakába, kezeivel még mindig elzárva az utat. Yumiko próbálta ellökni a férfit magától, ő azonban nem hagyta, az Írónő pedig már mellkasát kezdte ütni, hátha odébbáll, azonban nem mozdult. -Engedj ki! Kérlek!

-Bocsáss meg... -kérte Ranpo, és volt kollégájának szemébe nézett mélyen.- Idióta voltam... Bevallom... kérlek, gyere vissza....

-Nem....-rázta fejét az Írónő, és fejére csapta kalapját, megtörölve szemeit ingujjában.-Nem megyek! Nem értheted...

-Tudom, hogy rosszul cselekedtem, de adj még egy esélyt-

-Még egyet? -nézett fel Yumiko, majd ironikusan felnevetett.- Hány esélyt adtam már neked? Hányszor bíztam meg benned? Mégis, most vagyok a legszomorúbb...-Ranpo arckifejezése kétségbeesetté változott.

-Kérlek! Egy utolsót! - ragadta meg a lány karját, aki elrántotta azt, és próbált mégjobban hátrálni, háta azonban a falnak ütközött. 

-Nem érted?! Ez lehet, hogy neked semmiség, sőt, talán örömöt is lelsz benne, de nekem nagyon fáj! - kiáltott a fiúra sírva, ha már a szép szó nem hatott eddig. Szívéhez helyezte kezét, és belemarkolt a ruhadarabba.- Fáj! Azt mondtad, felnyitod a kalitkát, de inkább elrekeszelted! 

Ranpo megtörten nézte a fájdalommal küzködő társát, nem szólt semmit, csak a könnyek fojtak le arcán.

-Sajnálom...-suttogta. Tudta, hogy most mindent elrontott. Talán végleg. Azonban, a remény hal meg utoljára.- Tudom...nem hiszel nekem... de szeretném ezt jóvá tenni..

-Miért bíznék benned?! -kérdezte az Írónő bizonytalanul, hangja pedig elcsuklott. Ranpo nem szólt semmit, csak egyik kezét Yumiko arcára vezette, majd közelebbhajolva hozzá, lágyan érintette ajkait övéihez. A lány szemei kikerekedtek, ellenkezni akart, menekülni, a nyomozó azonban továbbra is gyengéden csókolta. Érezte, ahogy a férfi könnyei mégjobban benedvesítik arcát, s lehunyva szemeit, félénken visszonozta a csókot. Ranpo finoman nyelvét Yumiko szájába csúsztatta, ezzel egy lágy franciára invitálva. A lány karjait a fiú nyaka köré kulcsolva húzta kicsit közelebb magához a másikat, engedélyezve a felkérést. Élvezték egymás közelségét, s még a távolban hallatszódó Atsushi sikoltozásai sem érdekelték őket. Elválva egymás ajkaitól nyitották ki szemüket, Ranpo pedig homlokát az Írónő homlokához döntötte finoman.

-Mert szeretlek..csak nem tudtam eddig jól kifejezni..- suttogta ajkaira, majd még egy apró csókot adott a lánynak, ki felnézve rá, érezte, hogy szíve fel fog robbanni.

-...Sajnálom...-hajtotta le fejét, majd folytatta.- Nekem még idő kell... 

Ranpo együttérzően bólintott, majd magához ölelte társát szorosan, fejét nyakába fúrva. Yumiko érezte a férfi lélegzetvételét, és a könnyeit is ingjén. Visszaölelve őt, Ranpo ölelése is szorosabbra váltott, majd felemelve fejét, nézett a lányra. 

-Hát... nincs mit tenni. Akkor még várnunk kell... mindenre.- nevetett mosolyogva, szemei azonban mély szomorúságot tükröztek. Yumiko lehajtott fejjel bólintott, Ranpo pedig látva a lány menni akarását, mégha nem is állt szándékában, elengedve őt lépett egy lépéssel hátrébb. -Remélem, hamar letelik az az idő...

-Reméljük...-motyogta a lány, majd elindult az ajtó felé, de még egyszer visszanézett a fiúra, aki maga elé meredve kezdett ismét könnyezni, majd sietve csukta be maga után az ajtót, és indult el friss levegőt szívni. 

-Ne! Ne bántsatok! Kérlek! - kiáltozott Atsushi, és épphogy kitért egy kasza útjából. -Cs-csak vicc volt! 

-Rashoumon! -kiáltott Akutagawa, és démonját a Tigrisemberre küldte, aki sikítani kezdett.

-DAZAI-SAN MENTS MEEEEG! - mintha varázsszó lett volna, hirtelen a Rashoumon egy pillanat alatt elillant, és Dazai jelent meg előtte. 

-Rendben-Rendben, köszönjük, hogy részt vettetek a felmérésben! -kezdett tapsolni a kötéses, az emberek pedig értetlenül néztek rájuk.- Mindannyian átmentetek a vizsgán, miszerint megvéditek a maffia becsületét. Gratulálok! A főnök büszke rátok! 

Az emberek összenéztek, majd elkezdtek ünnepelni. Akutagawa azonban Dazai elé sietett.

-D-Dazai-san! - nézett rá csillogó szemekkel, a kötéses azonban ignorálta őt.

-Minden rendben, Atsushi-kun? Megtaláltad? -kérdezte a szürkehajút, aki bólintott egyet. 

-Azt hittem, meg fogok halni...-rázta ki a hideg a gondolatra, majd folytatta. -De igen, itt van. Csak...  szem elől vesztettem, miközben mentettem az életem...

-Semmi baj. Majd legközelebb hazavisszük. -mosolygott Dazai átkarolva a Tigrisember vállát, és elindult dudorászva a kijárat felé. -Rendelünk ennek a küldetésnek az örömére egy sake-t!

-D-De kiskorú vagyok...-motyogta Atsushi, a kötéses pedig felnevetett.

-Akkor te narancslevet iszol! Indulás! 

Akutagawa csak elképedve nézte a távozó Irodásokat, majd sóhajtva indult meg visszafele az épületbe. Sosem ismerte el őt Dazai-san, pedig minden vágya ez volt. Elgondolkodva morfondírozott, mégis kire érthették, hogy "megtalálták", míg le nem esett neki. 

-...Chuuya-sant el akarják rabolni! 

Kiérve az utcára, Dazai levette kezét Atsushi válláról, és zsebretéve haladt tovább, a Tigrisember azonban megállt. 

-Mi a baj, Atsushi-kun?-kérdezte Dazai, s hátrafordulva kikerekedtek szemei. Ranpo az imént hagyta el a maffia épületét, s épp feléjük tartott. Szemei vörösek voltak, és csalódottságot tükröztek.- Ranpo-san..? Most több kérdés is felmerült a fejemben....

-Igen, én vagyok.-erőltetett magára egy mosolyt a nyomozó.- Követtelek titeket, majd kihasználva Atsushi figyelemelterelését, belopóztam az épületbe...és megtaláltam Kolleginát...

A névre Dazai-nak arcára meglepettség ült ki, azonban végigmérve kollégáját, sóhajtott.

-Halljam, mit mondott összetört lelkű barátunk neked..- Ranpo pedig elmesélte hazafele menet töviről-hegyire az egész cselekményt, a csókot is beleértve. Dazai figyelmesen hallgatta, majd mikor Ranpo a történet végére ért, hümmögött egyet. 

-Érdekes...-motyogta, a fekete hajú pedig reménykedve mosolyodott el.

-De...azt mondta, idő kell neki! Vagyis, egyszer minden teljesül...- mondta bizakodva, Dazai pedig vállatvont.

-Ugye tudod, hogy a legtöbb hölgy ezzel a mondattal koptatja le a férfiakat?- mondta könnyedén, Ranpo aurája pedig elsötétült egy pillanat alatt.

-Dazai, ezzel nem segítesz semennyit sem...

Chuuya a maffia kijárata felé indult, cigarettával, és egy üveg borral a kezében. Úgy gondolta, szép a kilátás, így ott fog egy kicsit sziesztázni. Kiérve azonban észrevette, hogy már ül ott valaki, hűséges társával. 

-Yumiko-chan! Hogyhogy itt? -kérdezte meglepetten, majd leülve mellé, nyitotta ki cigarettás dobozát. Nem sokszor szokta használni, de most úgy érezte, megérdemli. A lány felé is nyújtotta a dobozt, ő azonban megrázta fejét.

-Még mindig nem szoktam. -nézett felé mosolyogva, Chuuya arca pedig aggódóra válott, meglátva a vörös, sírástól kipirosodott szemeket. 

-Mi történt? Kit öljek meg? -kérdezte, és a lány felé nyújtotta a bort, mert tudta, hogy neki nagyobb szüksége van rá.

-A mai napon meglátogatott minket Dazai, Atsushi, és Edogawa Ranpo.- kezdte a mesélést az Írónő, lepöckölve az üvegről a kupakot, majd meghúzta azt.

-Ranpo?! Mikor?! -kérdezte kiakadva Chuuya, Yumiko pedig legyintett.

-Nemrég távozott. Meglátott a folyosón, és futott utánam...- motyogta a lány, majd felnézett az égre. - Elmondta, hogy egy idióta, és bocsánatot kért mindenért. 

-...És erre te...?- kérdezte aggódóan a vöröshajú, az Írónő pedig folytatta.

-Nem hittem neki, majd megcsókolt. - a maffiás szemei tányérnagyságúra kerekedtek, majd nagyokat pislogva nézett maga elé. Próbálta felemészteni, hogy Ranpo életben van, miután lesmárolta Yumiko-t. Értelmezve a hallotakat, ismét a lány felé nézett, és bólintott, hogy folytathatja. - Mondta, hogy menjek vissza hozzá, mire én ijedtemben rávágtam, hogy időre van szükségem. 

-...És miért nézed annyira az eget, hogy mindjárt kitöröd a nyakad? -kérdezte Chuuya, Yumiko-nak pedig gombóc gyűlt a torkába.

-Mert ma már eleget sírtam, és próbálom a könnyeimet visszafolyatni a helyükre! -kiáltott, mert tudta, hogy másképp nem jött volna ki semmilyen hang torkán. A vöröshajú magához ölelte barátját, akinél ekkor tört el a mécses. Visszaölelve kezdett keservesen sírni. -Egyszer próbálok normális lenni! De mindenki felborítja az életemet! Miért kell ezt?! És, most mit tegyek? 

Chuuya nyugtatóan simogatta barátjának fejét, majd kezei közé fogta arcát, és farkasszemet nézett a lánnyal. 

-Szereted? -kérdezte, Yumiko pedig félrenézve, szipogva bólintott. -Akkor mindenképp őt kell választanod.. de nem most...

-De annyi fájdalmat okozott nekem! - hajtotta le fejét Yumiko, és könnyei ismét eleredtek. 

-A szerelem nem mindig a boldogságról szól. Rengetegszer fájdalmas érzés, és legszívesebben véget vetnél neki, azonban ez nem olyan könnyű...- mondta Chuuya sóhajtva, majd rámosolygott.- Azt már tudjuk, hogy az a gyökér viszonozza érzéseidet. Így, már csak egy kicsit várakoztatni kell, és utána minden rendben lesz! Ezt nekem elhiheted! 

Yumiko felnézve a maffiásra, kuncogott halkan. 

-Mikor lettél te ilyen bölcs? -kérdezte, Chuuya pedig halványan elmosolyodott.

- A tapasztalatok szónokolnak belőlem.- mondta, majd jómaga is meghúzta a borosüveget, és vidáman kijelentette.- A mai nap mindenkinek egy szar nap volt! Ennek örömére részegségig iszunk! 

-Így vaaan! -kiáltott Yumiko is mosolyogva, majd meghúzta az üveget, és Chuuya-val megelemve kalapjukat koccintottak azzal, majd visszacsapták fejükre. 

-Hát akkor: Egészségünkre! - kiáltották egyszerre, majd felnevettek. Mind a ketten azt hitték, ha kirúgnak a hámból, akkor el tudják a rengeteg fájdalmat, amit éreznek a szívükben, felejteni...

Hát, rossz döntés volt....