Yumiko zsebkendőjébe tüsszentve ült fel futonjában. Összeszorítva zöld szemeit, kapott fejéhez, melybe éles fájdalom nyilalt. Halkan káromkodott egyet, mire a labdájával játszó Sherlock felnézett, majd tudván, mit kell tennie, kifutott az Írónő szobájából, és orrával a konyhapultnál álló férfi lábát kezdte bökdösni.

-Oh, felkelt? Ügyes vagy!- simogatta meg a Nyomozó a kutyust, majd egy jutalomfalatot adva neki, kapta fel a kamillateát, melyet kollégájának készített, és a szobájába belépve küldött felé egy mosolyt.

-Szia, Kollegina! Itt a felmentősereg! -ült le mellé, és nyújtotta át a meleg teát, Yumiko pedig hálásan pillantott felé, majd lassan kezdte kortyolgatni a teát. -Kivettem szabadnapot, így nem leszel egyedül!

-Ranpo, nem olyan nagy ügy, az Irodának szüksége van rád...-ellenkezett Yumiko, a fekete hajú azonban megrázta fejét.

-Neked van rám szükséged. És, az Iroda csak kibírja! Ott van Dazai is! -a lány szóra nyitotta volna száját, Ranpo azonban közbevágott.- Nincs apelláta, nem hagylak egyedül! Melletted maradok! 

-Ez csak egy kisebb nátha, semmiség...-rázta fejét Yumiko enyhe pírral arcán, a férfi pedig homlokára tette kezét, majd sóhajtott.

-Hőmérő nélkül is meg tudom állapítani, hogy lázas vagy...- Yumiko lehunyta szemeit az érintésre, a kéz pedig arcára kúszott, s lágyan kezdte simogatni. Ekkor pedig megszólalt a nyomozó telefonja. Az Írónő kissé csalódott volt, hisz az érintés oly' jól esett neki, de nem lehet mit tenni. Ranpo felvette telefonját, és beleszólva, hallgatta amit a hívó mond, majd rápillantott.

-Te is tudod, hogy szabadnapot vettem ki... Nem mehetek be....- mondta a telefonba, Yumiko pedig intett neki mosolyogva, hogy "menjen, ő ellesz egyedül". Ranpo sóhajtva tette hozzá utolsó mondatát- Rendben, tíz perc.

Letette a készüléket, majd sóhajtva guggolt le a lányhoz, és fejére tette kezét, tekintete pedig szomorúságról árulkodott.

-Kollegina, most be kell mennem egy kis időre, de sietek vissza, ahogy tudok..- Yumiko elmosolyodva bólintott egyet, Ranpo pedig a bejárati ajtó felé indult, de még visszakiáltott.-Bármikor hívhatsz! Sőt, muszáj fél óránként hívnod! 

Felvette cipőjét, és barna nyomozóssapkáját fejérecsapva észrevette, hogy Sherlock ott ül a parkettán, és őt nézi. Leguggolt vele egy szintre, és megsimogatta buksiját.-Vigyázz Yumiko-ra, rendben? Most jön a második bevetésed, viselkedj jól. 

Sherlock értelmesen nézett férfinemű gazdájára, és figyelte, amint az ajtó becsukódik előtte. Visszafutott beteg "anyjának" szobájába, és megnyalta annak kézfejét.

-Kikísérted Aput?-mosolygott, Sherlock pedig lefeküdt mellé, de éberen őrizte, és minden mozdulatára felkapta fejét. Yumiko csak feküdt az ágyban, és az óra kattogását hallgatta. Nem tudta, hogy betegedett meg egyik pillanatról a másikra. Azt biztosra tudja, hogy két hete nem vacsorázik, vagy ritkán. Úgy gondolta, nincs rá szüksége. Tegnap lehet, többet köhögött, mint egy átlagos ember, azonban az eltekinthető. Viszont most tüsszög, rázza a hideg eszeveszettül, az izmai, a feje, és a gyomra fáj, és a köhögés rosszabbodott. Lehunyta szemeit, hátha a lüktető fájdalom fejében legalább enyhül, de nem volt semmilyen változás. Ranpo csak a hidegrázásról, és a fejfájásról tud, akkor is sokkot kapott, és majdnem kihívta Akiko-t. Ha a többit megtudná, nem menekülne az orvostól. Ő azonban tudja, hogy Akiko rendkívül elfoglalt, épp esszét ír a postmortem, perimortem, és antemortem sérülésekből. Ha ezzel sikerrel jár, talán megkaphat még egy kitűntetést, épp ezért nem akarja zavarni őt holmi megfázással. Lassan az órára nézett, és a telefonja felé nyúlt, majd tárcsázta a jól ismert számot...

Ranpo beviharzott az Irodába, megállt Kunikida asztala előtt, és siettetősen kezdett beszélni.

-Miért hívtál? Nem lehetett volna holnap elintézni? -Kunikida feljebbtolta szemüvegét, és elrendezgette asztalán a papírokat.

-Tudom, hogy Yumiko betegállományon van, de ez fontos gyilkosság. -Ranpo sóhajtva forgatta meg szemeit.

-Rendben, de fogd gyorsra. -Kunikida előkapott egy aktát, és felényújtotta. 

-Dazai gyorsan lehelyszínelt nektek. A lényeg: Amint megfejted, ki a gyilkos, mehetsz.- Ranpo homlokráncolva vette kezébe az aktát, majd felnézett Kunikidára.

-És ezt Dazai nem tudja elintézni?

-Nincs sok időnk. Ha nem fejted meg, valaki meghal....-Ranpo-nak kikerekedtek szemei, és a férfire kapta fejét.- Jól hallottad, valakit túsznak használnak...

-És erről miért nem szóltál hamarabb? -kérdezte idegesen, majd leülve asztalához, kezdte volna elemezni az aktát, azonban megcsörrent telefonja. Gyorsan a készülék felé kapott, és felvette. 

-Kollegina! Szia, jól vagy?-kérdezte, a vonal másik felén pedig az Írónő hangját hallotta. 

-Igen, csak azt mondtad, hívjalak fel, így megtettem. De minden szupi-szuper-ekkor köhögés hallatszott a telefonból, Ranpo pedig szomorúan nézte az aktát, majd sóhajtva folytatta.

-Kollegina, sajnálom, ez az ügy lehet, tovább tart, mint hittem. Valakit túsznak használnak, és ki kell nyomoznom. A teád kint van a konyhában, a gyógyszerekkel, és mérd meg a lázad, az eredményt pedig írd meg üzenetben.- hallani lehetett a hangján, hogy legszívesebben a nő mellett lenne, Yumiko azonban megértően szólt vissza.

-Mindent elintézek! És, aztán verd meg a bűnözőt helyettem is! -majd letette a kagylót. Ranpo hátradőlve székén, sóhajtott ismét. A mai nap már rengetegszer tette ezt, hisz mindig történt valami. Csak abban tud reménykedni, hogy már nem lesz több....

Yumiko nagyon nem érezte jól magát. A hívás már húsz perce volt, és ahogy kérte a fiú, megmérte lázát, mely 40.4 volt. Azt hitte, majd felrobban, s ezen az sem segített, hogy gyomra szintén készült felmondani a szolgálatot. Lassan felállva vánszorgott ki a konyhába, hova ki voltak készítve a megszokott gyógyszerek, és a borsmentatea. Bekapta egyszerre a gyógyszereket, és meghúzta a teát, majd letéve a bögrét, állt ott pár másodpercig, majd rohant a fürdőbe, és a wc fölé hajolva kezdett öklendezni. Ez nem lesz jó. Remegve támaszkodott a tartályba, majd erősen gyomronboxolta magát.

-Gyere ki! -ordította, s ekkor  érezte, hogy a gyomrának tartalma jön vissza.

Ranpo idegesen elemezte az aktát, közben kollégáját hívogatva. Már tíz perce hívnia kellett volna, azonban még a készüléket sem veszi fel. Ez volt már a nyolcadik hívás sorozatban, a fiú pedig kezdett kétségbeesni. Kezdte ismét megcsörgetni, mire végre felvették a telefont. -Végre, Kollegina, mi tartott eddig?! -azonban egy vakkantást hallott a telefonba. Szemei kikerekedtek, és értetlenül szólt a telefonba.-Sherlock...? Hol a gazdi? 

Ezt a parancsot sikerült Sherlocknak tökéletesen elsajátítania mostanra, Ranpo pedig pár recsegés után, a háttérben öklendezést hallott meg, majd egy hangos "mi a franc" felkiáltást. Rémülten pattant fel asztalától, és felkapva a mappát, rohanni kezdett hazafele. 

Yumiko hitetlenül nézte a wc-kagylót. Ugyanis abban vér, és egy kisebb gép tartózkodott immáron.

-Mi a franc?! -kiáltott fel, majd köhögni kezdett. Minden bizonnyal a kis eszköz felsértette a nyelőcsövét, azért van ott a rengeteg vér. De, ez mégis micsoda? Megpillantotta Sherlock-ot az ajtóban, szájában a telefonnal, Yumiko pedig elvéve tőle, nézte meg a készüléket, majd nagyokat pislogva ült térdei közé. Úgy tűnik, a férfi rengetegszer hívta, Sherlock pedig véletlenül felvette a telefont..... és minden bizonnyal hallotta a nyomozó, hogy baj van. -Ajjaj.... Nagy a baj... 

Gyorsan lehúzta a wc-t, nem foglalkozva a kis eszközzel, megtámaszkodva a mosdókagylóba, felállt, lábai azonban remegtek. Nem volt elég ereje. Gyorsan megmosta fogait, és öblögetett szájvízzel, nehogy látszódjon, vagy érezzen a férfi bármit is, és a falban támaszkodva visszabotladozott szobájába... vagyis, ez lett volna a terve, azonban a futonjához érve hirtelen elsötétült előtte minden, s ájultan esett össze. Sherlock ugatva kezdte noszogatni őt, azonban életjel hiányában csak hangosan kezdett ugatni, és gazdájának arcát nyalogatni. Nem hagyta magára, ott volt végig mellette. Megbízták ezzel, és ő ehhez tartja magát. 

Ranpo rohant az utcákon, fellökve mindenkit, aki vele szemben jött, kettesével szedte a lépcsőket, és idegesen kezdett babrálni kulcsaival, mire sikeresen kinyitotta a bejárati ajtót. Meghallotta a hangos ugatást, le sem véve cipőjét, rohant Yumiko szobájába, hol Sherlock őrködött, meglátva másik gazdáját pedig abbahagyta a hangoskodást, és orrával a férfi lábát kezdte bökdösni, hogy figyeljen rá, majd Yumiko-hoz rohant. Ranpo leült a lány mellé, és gyorsan betakarva őt, tette kezét homlokára, melyet azonnal el is kapott.

-Tűzforró...-motyogta, és kifutott a fürdőbe, hideg víz alá tett egy kisebb törölközőt, majd kifacsarva belőle a felesleges vizet, tért vissza, és a lány homlokára tette. -Sajnálom, hogy egyedül hagytalak....

Yumiko nem reagált semmit, Ranpo pedig elszomorodott. Kiment a mappáért, amit magával hozott, levette cipőjét, majd visszamenve ült vissza a beteg mellé, s kezét fogva tanulmányozta az aktát...

Nagyjából öt óra múlva, Yumiko szemhéjai megremegtek, majd lassan nyitotta ki szemeit, s futonja mellett Ranpo-t találta, ki épp a borogatást cserélte ki homlokán.

-Kollegina, pihenj csak, itt vagyok.- mosolygott rá halványan, Yumiko pedig laposakat pislogva kezdett erőtlenül hadoválni.

-A maffiánál hagytam a kabátomat...-motyogta, Ranpo pedig értetlenül nézett rá, majd szomorúan megrázta fejét.

-Nincs semmi baj, csak félrebeszélsz... Sajnálom, hogy nem voltam itt...-Yumiko azonban üveges tekintettel fordította felé fejét, és folytatta.

-Azt mondtam, nyaralni megyek. De a kabátom ott maradt... -motyogta, a fiú szemeibe pedig könnyek gyűltek. 

-Kérlek, pihenj....Nincs itt semmilyen maffia már.... - Yumiko-nak szemei kezdtek lassan lecsukódni, de még elcsukló hangon suttogott pár szót.

"A kísérletet sem fejeztük be..."

Ranpo szomorkásan figyelte, ahogy a lány ismét elveszti eszméletét, s pár könnycsepp gördült le arcán, melyeket gyorsan letörölve kezdte a gyilkosságot, és az ügyet megfejteni. Minél hamarabb végez, annál több ideje lesz Kolleginájára, azonban semmire sem jött rá ezúttal. Hiába nézett át mindent, minden egyes szösszenetet, a túsz kilétéről semmit sem sikerült kiderítenie. És, már csak két órája van hátra...

A holttestet a Sakura Parkban találták meg, kibelezve, s arcára írva, hogy "10 órátok van". Ebből következtettek még egy áldozatra, kit ha megtalálnak, talán még megmenthetnek. 

A halott Lydia Richardson volt, amerikai állampolgár, ki csupán üzleti ügyből tartózkodott Japánban. Családja meglehetősen gazdag, egy Amerika legjobb jogászcsaládjai között. Talán egy feldühödött védenc? Ms. Richardson szinte minden ügyet megnyert, leszámítva egyet, itt Japánban, mikor Kuramono Shouhei-t a börtönbe zárták. Azonban, ő ezáltal nem tehette, ugyanis még mindig a sitten ül. Talán, egy személy a bűnös családjából? Ranpo leellenőzirte, a férfinek nem volt senkije, szülei autóbalesetben haltak meg, emellett egyke. Tehát, egy oldal kész. Most pedig szerelmi élete következik. Egyedülálló volt, persze, voltak partnerei, azonban egyik sem tartózkodik Japánban, így őket el is vetheti. Aki még lehetséges, talán a baráti köre. Azonban, közöttük sem tartózkodik senki itt. Ranpo idegesen túrt bele fekete tincseibe. Mégis, miért ölne meg valaki egy más országbelit? Rasszizmus talán? Munkájának hála, rengeteg ellensége lehet, azonban a férfi úgy gondolta, egyiknek sem lehet ehhez a gyilkossághoz köze. Szomorúan csapta le az aktát a földre, és terült el a földön. Zsákutcába ért. Emellett, mivel elhagyta szemüvegét, az Ultra Levezetés sem alkalmazható. Fejét az alvó Írónő felé fordította, majd teljes testével ezt tette. Zöld szemeivel nyugodt arcát kémlelte, és figyelte egyenletes levegővételét. Mondhatni, így ellenőrizte. A nő sápadtabb volt a szokásosnál, és látszott rajta, hogy nincs a toppon. Jómaga is lehunyta szemeit, márcsak a légzését hallgatta. Kezdett lenyugodni, izmai elernyedtek, és egy kicsit ő is elszundított. A rengeteg aggódás kimerítette. Nem csoda, hogy elfáradt, és hamar bealudt. Azonban nem kellett neki sok idő, nagyjából egy óra múlva magától nyitotta ki szemeit, és nyújtózkodva felült, hogy folytathassa munkáját, telefonja azonban megcsörrent. 

-Moshi-Moshi, Ranpo-san! Hogy haladsz a nyomozással?-kérdezte Kunikida, Ranpo pedig orrnyergét masszírozva válaszolta csalódottan.

-Sehogy. Miért, találtatok valamit? -a vonal túlsó felén csend volt, majd Kunikida szólalt meg, lemondóan.

-Akkor ennyi...nem tudunk mit tenni... harminc perc múlva letelik a 10 óra. Bárcsak hamarabb szóltam volna neked....sajnálom.- Ranpo megrázta fejét.

-Mi mindent megpróbáltunk. Elemezem még egyszer az aktát, hátha találok valamit! -jelentette ki, majd letette a telefont, és buzgón futotta át újra és újra a leírásokat, de újat nem talált. Nemsokára mozgást érzékelt, így társa felé nézett, ki feléfordulva nyitotta ki szemeit, és lágyan rámosolygott.

-Szia Ranpo..- A fiú letette a papírokat, és teljes figyelmét felészentelte. Levette homlokáról az új borogatást, és ellenőrizte a lány hőmérsékletét.

-Hogy vagy? Fáj valamid? Szédülsz?- bombázta ezer kérdéssel a beteget, ki halkan kuncogott.

-Jól vagyok, ne aggódj. Csak fáradt voltam, ennyi.- Ranpo megrázta fejét, és komolyan nézett rá.

-Ne hazudj. Tudom, hogy rosszul voltál. És, most, hogy felkeltél, hívom is Akiko-t. -vette kezébe a telefont, Yumiko azonban felényújtotta kezét.

-Ne! Most van fontosabb dolga is, mint én. Megvagyok! -Ranpo értetlenül nézett rá, majd elemelte fülétől az eszközt, a lány pedig köhögni kezdett.

-Kollegina, nálad nincs fontosabb dolog a világon! Úgyhogy hadd hívjam, kér-Az ott vér?! -kiáltott fel, Yumiko pedig szájához kapott. Minden bizonnyal, a torkából jött vissza, ahogy köhögött. Ranpo visszafektette az ágyába, és alaposan betakarta, szájáról pedig letörölte a vért.- Nyugodj meg, minden rendben lesz! 

-Tudom, Ranpo, te vagy az, aki pánikol.-nézett a férfire unottan, majd folytatta.-Mindenbizonnyal mikor hánytam, elpattant egy ér a toromban, azért van ez. Vagy valami felsértette belülről.

-Te hánytál?! -kerekedtek ki Ranpo szemei, majd sóhajtva temette kezeibe arcát. -Sajnálom... itt kellett volna lennem...

-Nem a te hibád, Ranpo.-ült fel az Írónő, és a nyomozó vállára tette kezét.- A gyilkost kell elkapnotok, az fontosabb.

-Az is kudarcba fulladt...-mondta a férfi szomorúan, és felnézett Yumiko értetlen szemeibe.-Nem tudtam megoldani az ügyet, így két perc múlva a túsz halott lesz! 

Yumiko nem szólt semmit, csak magához ölelte Ranpo-t, ki fejét nyakába fúrta. Egyikőjük sem szólt semmit egy ideig, majd az Írónő törte meg a csendet. 

-Te is ember vagy, Ranpo. Ezt ne felejtsd el.- Ranpo felnézett a Nyomozóra, majd elfordította fejét.

-A túsz most fog meghalni....-suttogta elcsukló hangon, Yumiko pedig szintén elszomorodott. Ekkor azonban egy puffanás hallatszódott a fürdő felől, s mindketten a szoba felé pillantottak. Ranpo felállt, s odasietett, majd hangosan káromkodott.-Remek, csőtörés is van!

Yumiko pedig hatalmasakat pislogott, majd maga elé meredve, sokkoltan rakta össze magában a cselekményt.

-...Kihánytam egy bombát....