Ekkor, mintha jel lett volna, feltűnt egy fehérhajú, magas férfi, mellette egy fekete hajú nővel. 

-Jó napot! Miben segíthetek Önöknek?- köszönt kedvesen Yumiko, és felállva odalépett hozzájuk.

-Shirokuma Yukino barátai vagyunk...-motyogta a nő, és kezét nyújtotta, míg a férfi ámulattal csillogó szemekkel nézte az Írónőt.- Én Nana Ritsu vagyok, ő pedig itt Mukami Shin. 

-Ö-Örvendek, Írónő! Nagyon szeretem a könyveit!-rázta meg a lány kezét, Sherlock pedig rámorrant.

-Ne haragudjon, nem harap, csak még kölyök...-nevetett zavartan Yumiko, majd rászólt kedvencére.-Sherlock, nem! Foglaljanak helyet, kérem.

A két idegen leült Yumiko-val szemben, a lány pedig meg is kezdte a kihallgatást.

-Lennének szívesek elmondani, mikor találkoztak utoljára az áldozattal?- tette fel első kérdését, mire Ritsu válaszolt.

-Együtt találkoztunk, nagyjából három napja. Megittunk egy kávét, és beszélgettünk.- Shin helyeslően bólintott, közben az Írónőt fürkészve, ki kissé kellemetlenül érezte magát. Miért néz ilyen feltűnően? 

-Értem. Nem tudnak olyan illetőt, akivel rossz viszonya volt? -Shin hirtelen mosolyogva megszólalt.

-Bocsánat, ez nem ide tartozik, de gyönyörű szemei vannak!- Yumiko köpni-nyelni nem tudott. Ez hogy jön egy halotthoz? Aki a barátja?

-Öhm....köszönöm?-nyögte ki válaszát, a fiú pedig mosolyogva bólintott egyet.

-Amúgy, ismerek egyet. Az exe, Dazai. Viszont a haja nagyon puhának tűnik, megengedi, hogy megfogjam? -nyúlt volna érte, Ritsu azonban visszarántotta barátját.

-Sajnálom, Shin nagyon nyitott mindenkivel, és úgy kezel mindent, mintha a legjobb ember lenne az életében!- nevetett zavartan, és kért bocsánatot, a fehérhajú viszont felháborodva nézett a barátjára.

-Ő Kurokawa Yumiko! Ő a legjobb ember! - Yumiko majdnem elájult. Egy rajongó! Kuncogva kezdte el egy ujja körül csavargatni tincsét, és próbálta öntelt vigyorát nem kiültetni arcára. 

-Köszönöm, hogy ezt gondolja. Mindenesetre, Mi van Dazai-val? -jutott eszébe, Shin pedig folytatta.

-Ahogy óhajtja, Írónő! Dazai Osamu a barátja volt! -a lány ekkor kikerekedett szemekkel nézett a tengerkék íriszekbe, melyek kissé fagyosnak, és pszicho-nak hatottak, de nem fordított erre figyelmet. -Megfoghatom a haját?

"Miért akarja megfogni?!"- pislogott nagyokat, majd Ritsu-ra nézett, végül lassan bólintott egy aprót, a fiú pedig kezébe vette egy tincsét, és ujja közé csavarta, majd megszagolta.

-Vanília~- lehelte, az Írónő meg elkezdett gondolkodni, hogy ez szexuális zaklatás-e. Vagy molesztálás. Vagy, Ranpo bejön-e, és véletlenül pont fejbetalálja a tanút valamivel, ami miatt abbahagyja ezt. Rengeteg ideig szemezett a tőle pár centire levő férfival, majd a fekete hajú nő visszarántotta az illetőt. 

-Shin, ne most csajozz! Yukino miatt vagyunk itt! -a fiú bólintott, de még mindig nem vette le szemeit az Írónőről, aki megköszörülve torkát, feljebbtolta szemüvegét.

-Szóval, Dazai Osamu a párja volt? Mikor? És miért vannak rosszban?- Ritsu nevetve váltott át ördögi arckifejezésbe.

-Az az Öngyilkosságmániás férfi megpróbálta rávenni szegényt, hogy kövessen el vele kettős Öngyilkosságot! Majd folyton megkereste, hátha visszafogadja!

"Igen, ez Dazai."-nevetett magában Yumiko, majd figyelt tovább a két tanúra, ők azonban nem mondtak semmit, így feltette utolsó kérdését.-Hol voltak a gyilkosság estéjén?

-Mikor történt?-kérdezte Shin, Yumiko pedig az aktába nézett.

-Tegnap este 9:10-és 9:40 között.

-Akkor én a párommal vacsoráztam. Nyugodtan megkérdezheti! -válaszolta Ritsu, majd Shin mosolyodott el.

-Az Írónő könyveit olvasgattam a könyvtárban, mert az egy nyugodt környék! -a lány zavartan mosolyogva bólintott, és felállva, kezet fogott nekik, Shin azonban megcsókolta a kezét.

-Örülök, hogy találkozhattam a világ legszebb, legokosabb, és legjobb Írójával! - mondta mosolyogva, majd elhagyták az Irodát. Yumiko visszahanyatlott székére. Ekkora bókhadat még sosem kapott....Talán, mikor Ranpo-nak amnéziája volt. De ez nagyon furcsa volt. 

-...Mégse vagyok olyan ronda! -derült fel arca, mire egy nem várt hang szólalt meg.

-Miért lennél az?- jelent meg az ajtóban Ranpo homlokráncolva, kezeiben egy-egy szatyorral. Most elmondja, vagy sem? 

-Csak megdícsértek, ennyi! -mosolygott, Ranpo pedig értetlenül kezdett a kanapéra pakolni.

-De, ez egyértelmű, hogy szép vagy! - Yumiko magaelé nézve hallatott egy "hm"-t, majd társára nézett.

-De nem jelentetted még így ki! 

-O'szt? Nem nézel tükörbe vagy micsoda? -fordult ő is a lány felé, aki meghökkenve pislogott nagyokat, Ranpo pedig sóhajtott.-Tessék, akkor kimondom. Szép vagy. Most jó?

-...Nem hangzott őszintének. 

-Na elmész te is a....-a végét elmorogva legyintett felé, és kibontott egy csomag kekszet, amit elkezdett enni. -Sherlock?

Ekkor feltűnt az asztal mellől egy fej, és hozzá egy vakkantás is társult. A kutya odafutott Ranpo-hoz, ki mosolyogva megsimogatta, majd felvette ölébe, és helyet foglalva a kanapén, kezdte el simogatni. -És, megtudtál valamit?

-Igen. Mégpedig, hogy ki kell hallgatni Dazai-t.

-NEEEEEEE! -használta el Dazai a harmadik csomag papírzsebkendőt is, és fújta bele sírva az orrát. 

-Már másfél órája akarjuk kihallgatni, de csak bőg..-sóhajtott Ranpo, majd felkapta Sherlock-ot, és Dazai orra elé tette, a kutya pedig morogni kezdett a férfira.

-Hé! Ha Yumiko-chan meghalt volna, te is sírnál! Sőt, sírtál is! -a nyomozó elmotyogott egy "az más ügy volt"-ot, Dazai pedig folytatta.-Utoljára két hete láttam Yukino-chant, és többet nem! 

Yumiko sóhajtva tette fel az utolsó kérdést.

-Hol voltál tegnap este 9:10 és 40 között?- Dazai zavartan nevetett, és megvakarta tarkóját.

-Az igazság szerint... Részeg voltam...

-NEM HISZLEK EL, DAZAI! - csapta pofon harmadjára az Írónő Dazai-t, ki nyüszögve térdelt le elé.- Nem megmondtam, hogy akkor vagyunk részegek, amikor van valaki, aki vigyáz ránk! 

-Sajnálom Yumiko-chaaan! De te is szoktál olyankor részeg lenni!

-De rám vigyáz Kamui! Megbeszéltem vele! - sóhajtott egyet, majd mérgesen a kötésesre nézett.-Mihez kezdjek veled?

-Hidd el! Én nem öltem meg! -Yumiko megforgatta szemeit.

-Te is tudod. Nem hiszek senkinek, és semminek. Szavak csak álltatnak, tettek uralnak. Ígéretek pedig...- ekkor lehunyta szemeit, és vett egy mély levegőt.- Az ígéretek pedig arra szolgálnak, hogy azt hidd, állnak melletted. 

-Ezúttal viszont tényleg nem én voltam. -Yumiko kinyitva zöld szemeit, kezébe vette az aktát, majd a végére lapozva, kinyújtotta kezét. 

-Add a kezed. -kérte, Dazai pedig felényújtotta azt. Yumiko tintába mártotta a fiú ujjait, és egy lapra helyezte őket,ezzel Dazai ujjlenyomatát megmutatva. Yumiko csalódottan csapta mellé az aktát, melyben ott volt egy kép egy véres ujjlenyomatról, mely egy az egyben hasonlított Dazai-éra.-Hogy hazudhatsz nekem.... 

-De....Az nem lehet....-nézte sokkoltan az aktát, Yumiko pedig megbilincselte kezeit.-De nem én vagyok az! Higyj nekem, Yumiko-chan! Félrevezetnek titeket!

-Ott az ujjlenyomatod! Mégis mit vezetnek félre?- nézett fel rá kétségbeesett arckifejezéssel, és épp kivitte volna Dazai-t az Irodából, mikor Sherlock az ajtó elé állva kezdett ugatni.-Sherlock, állj félre! Ranpo, fogd meg kérlek....

A férfi felkapta a kölyköt, és szomorkásan nézte, ahogy a lány elviszi kollégáját. Sherlock azonban Kiugrott Ranpo kezéből, és gazdája után eredt....

Yumiko kiérve a rendőrségről a lenyugvó napra nézett. Ennyi idő eltelt már? Hirtelen ugatást hallott meg, és maga mögé nézve kerekedtek ki szemei.

-Sherlock! - a kutyus hevesen kezdett csaholni, Yumiko pedig leguggolva kezdte simogatni őt.-Idáig eljöttél? 

A kutyus a kapitányság felé nézett, majd elkezdett ugatni. Minden bizonnyal Dazai-t érzi... Yumiko nem szólt egy szót sem, rákapcsolta a pórázt, és próbált elindulni, Sherlock, azonban nem mozdult. Rántott rajta gyengéden, de határozottan, mire a kutyus elindult. Közben folyamatosan az események jártak a fejében. Dazai olyan sokkoltnak tűnt. Emellett, a végéig hajtogatta, hogy nem ő tette. Akkor, mégis hogy kerülhetett oda a véres ujjlenyomata? 

Ahogy kattogott az agya, visszaért az ekkor már sötét irodába. Ranpo hazament volna? Levette Sherlockról a pórázt, aki megrázva magát kocogott a labdájáért. Yumiko tovább agyalva az ügyön, indult volna el a asztala felé, mikor hirtelen valaki hátulról lefogta. Ijedten fordult hátra, mikor földre lökték. Az égszínkék szempár ekkor tűnt a legpszichopatábbnak. 

-Itt vagyok, Írónő! Remélem, átmentem a vizsgán! -villant elő pillangókése, Yumiko-ban pedig megfagyott a vér. Hátrált volna, ekkor azonban hangos ugatást hallott, és Sherlock kezdett morogni hangosan, és ugatni Shin-re, ki cöccögve egyet, indult volna el felé, a kölyök azonban amilyen gyorsan csak tudott, kifutott az ajtón, ugatva, ahogy csak tudott. A támadó nevetve mutatott késével az állat irányába.-Ez az Őrző-Védő? Magát menti, ahelyett, hogy itt maradna az Írónővel! 

-Csak két napos...-mosolygott Yumiko, és a szemekbe nézett mélyen.-Már az nagy szó, hogy megugatott. Te tetted az egészet, igaz?

-Miután itt állok Ön felett késsel, nem egyértelmű? Az Írónő nehezen kapcsol?-nevetett, majd az Írónőre mutatott az éles eszközzel.-Megöltem őket! Összezavartam Önt! Most maga jön! 

-Én voltam a célpont...?-hunyta le szemeit, majd nyitotta ki újra.-Hogyhogy?

-A könyveiben mindig a nyomozók nyernek! Ezt nem akarom! -kezdett idegesen vakarózni, majd folytatta betegen mosolyogva.- Azt mondta "tegyem próbára!" ! Itt vagyok! Megtettem! Most pedig, végzek magával! És nem a nyomozó fog nyerni! 

Yumiko mosolygott. Úgy tett, mintha elfogadta volna sorsát, azonban egy váratlan pillanatban magassarkújával eltalálta a férfi nemesebbik pontját, ki összeesett, így neki volt elég ideje ahhoz, hogy befusson a Nyomtatószobába, és becsukja annak ajtaját. Gyávaság futni, jól tudta. Azonban ma nem hozta magával pisztolyát. Jól tudja, hogy az Iroda fegyverei máshol vannak, de az hosszú idő. A férfi jó fizikai erőnléttel rendelkezik, ezáltal gyorsabb lett volna nála. Jómaga pedig nem olyan, mint amilyen a maffiában volt anno, kissé kiment a formából. "Hát igen, nem vagyok már bérgyilkos"-gondolta magában, majd kopogást hallott. 

-Írónőőőő~- Yumiko elkezdett agyalni, mihez kezdjen. Agyoncsapja egy köteg papírral? Lekaratézza egy vázával? Esetleg szkennelje be a fejét? Ebben a pillanatban egy kéz törte be az ajtót, Yumiko pedig egy hatalmasat káromkodott meglepetten. Ugyanis a kéz pont a feje melett volt.

-Azért a fejemre vigyázz! - próbálta elviccelni az egészet, és egy köteg papírt kapott fel, és amint a férfi belépett, arconcsapta velük. -Három Kiló, maradhat? 

- Most kinyiffantom....- Yumiko gyorsan kirohant a szobából egyenesen íróasztalához, feltépte a fiókot, és keresve, kutatva, előkapott egy tábla csokoládét.

-Most nem menekül! -jelentette ki, mire a férfi mérgesen nézett rá.

-Most azt hiszi, tréfálok? -Yumiko értetlenül nézett a kezében levő csokira, majd nevetve dobta azt oldalra, és vett elő egy távirányítót, és a műbombát.

-Meg merem nyomni a gombot! -Shin pszichopatán felnevetett, és a gép felé bökött. 

- Akkor Ön is meghal. Nekem pedig ez a lényeg! -Ekkor eldobta kését, Yumiko pedig próbált elhajolni, de az belefúródott vállába, így elterült a padlón. -Szeretek Darts-ozni, tudja? 

-Már igen...-motyogta az Írónő, majd az ajtó felé nézett.- Eddig meg akartam halni, tudja? De most, hogy meglett az, amire vágytam, és van, aki mellettem van, már nem akarok! 

-Igazságtalan az élet..-mosolygott rá Shin.-Amikor megkap valamit, elvesz valamit. 

-Hogy tudta Dazai ujjlenyomatát odahelyezni? -a fehérhajú férfi elővett egy ragasztószalagot, amin rajta volt Dazai véres ujjlenyomata.

-Belehelyeztem a ragasztót a vérbe. Ennyi.- Yumiko elmosolyodva hunyta le szemét. 

-Nem érzem a karom...-ekkor föléhajolt Shin, és kirántotta vállából a kést, mire a nő fájdalmasan nyögött fel. -Már igen....

-Mik az utolsó szavai, Írónő? -kérdezte, szívéhez szegezve a kést, a nő pedig rámosolygott.

-Ranpo, viseld gondját Sherlock-nak, és szeretlek titeket...

Ranpo a földszinten volt, a titkárságon, papírokat másolt. Úgy érezte, valami nem stimmel az üggyel, és valamit elhallgatnak előle. Nagyban rendezgette az aktákat, mikor egy halk zajt hallott meg. Egy pillanatra felnézett, de nem tulajdonított nagy figyelmet neki. azonban a hang egyre erősödött, végül pedig ugatást hallott, mely egyre vadabb volt, s egy kölyöké lehet. 

-Sherlock! -jutott eszébe Ranpo-nak, és gyorsan eldobott mindent, ami a kezében volt, és kirohant a folyosóra, hol a négylábú bukdácsolt le a lépcsőn. Leérve, megrázta gyorsan fejét, és észrevéve Ranpo-t, hangosan kezdett ugatni, és próbált felmenni a lépcsőn. Ranpo-ban ekkor tudatosult: Ha ő itt van....

-Vezess Yumiko-hoz!- Kapta fel a kutyát, és kettesével szedve a lépcsőket, indult el a lány felé. A harmadik emeleten szerzett egy fegyvert, és a negyedikre érve, kibisztosítva azt, indult el az iroda felé, hova Sherlock elsőként beérve, elkezdett szimatolni, majd egyenesen az asztaluk felé indult. Ranpo ekkor látott meg az asztalnál egy alakot, s rácélozva, meglőtte. Tudta, hogy nem az Írónő, mert jóval magasabbnak tűnt. A férfi karjához kapva nézett mérgesen a nyomozóra, ki elszántan fogta rá még mindig fegyverét.

-Sherlock, keresd a gazdit! Keresd Yumiko-t!- Sherlock, mintha értette volna, elkezdett szimatolni, és buzgón kereste "anyját".

-Hiába keresi...-mutatta fel véres kését a fehérhajú férfi, és őrült kacagásba kezdett, azonban egy lövést kapott oldalába, így elhanyatlott. Ranpo megragadta ingénél fogva, és bevert neki pisztolyának csövével. 

-Hogy merészelte bántani a Kolleginám?!- szeméből szikrázott a gyilkolási vágy, és mégegyet lőtt a férfiba, majd mégegyet, és mégegyet. Az egész tárat beleeresztette, és szinte azonosíthatatlanságig roncsolta a pszichopatát. Sóhajtva túrt bele hajába, és épp letette volna fegyverét, mikor meghallotta Sherlock nyüszítését. Lassú léptekkel indult el íróasztaluk velé, majd mögötte megpillantotta a földön fekvő, vérben áztatott testet, és az őt nyalogató Sherlock-ot.

-Kollegina!-Térdelt le mellé, és az életjelét nézte. Ekkor azonban Yumiko kinyitotta szemeit, és rámosolygott bágyadtan.

-Jól vagyok, Ranpo....csak fáradt....-motyogta, és a kutyusra mosolygott.- Megsimogatnálak, Sherlock...de nem érzek semmit....

-Nyugodj meg, minden rendben lesz! -Esett kétségbe Ranpo, és kezdett el tárcsázni egy ismerős telefonszámot.-A-Akiko! Segíts! Yumiko....az irodába! -nyögte ki, majd lecsapta a telefont, és megsimította a lányt, kinek bőre jéghideg volt.

-Mindig is rossz volt a vérkeringésem...-nevetett lassan, majd egy kis vért köhögött fel. Ranpo kétségbeesetten kezdte el nyugtatgatni az Írónőt, ő azonban lehunyta szemeit.- Amint megkapom azt, amire vágyok, Isten meg akar ölni.... 

-Nem halsz meg! Nem engedem! -jelentette ki Ranpo könnyes szemekkel, és a nyüszögő kölyökre nézett.-Ő a kutyánk! Gondolj rá, mint egy gyerekre! Nem hagyhatod egyedül!

-Ezek szerint van gyerekünk...?-mosolygott halványan Yumiko, Ranpo pedig hevesen kezdett bólogatni.

-Igen! És engem sem hagyhatsz itt! Mihez kezdjek nélküled? Senki voltam, mikor eltűntél! Pedig az csak kis idő volt! Kellesz nekem, Kollegina! Úgyhogy harcolj, kérlek! 

-Ranpo....-a fiú figyelt, a lány pedig folytatta mosolyogva.- Köszönöm, hogy meg akartál lepni egy kutyussal..

-Ezt...honnan...-kerekedtek ki szemei Ranpo-nak, Yumiko pedig lehunyta szemeit, mire nála beindult a vészcsengő.-Ne! Ne hagyj itt! 

-Ranpo, csak fájnak a szemeim, még itt vagyok...-motyogta, ekkor pedig berontott Akiko a szobába.

-Hol vagytok? JÉZUS ÚRISTEN! -pillantotta meg a szitává lőtt gyilkost Akiko, Ranpo pedig feltette kezét, hogy a nő lássa, hol vannak, odasietve pedig megismételte mondatát. -Jézus Úristen! Mi történt?

-Pillangókés, és én voltam a dartstábla....-mosolygott Yumiko, majd a négylábúra nézett, ki még mindig nyalogatta.- Sherlock viszont hozta a segítséget, így még élek...

-Igen...-nézett Ranpo is a kölyökre, és megsimogatta fejét. -Igazi Őrző-Védő.