A nap folyamán nem történt semmi érdekfeszítő. Yumiko nem volt hajlandó Ranpo-hoz szólni, a fiú pedig titokban próbált minél hamarabb örömet okozni a lánynak egy kis kölyökkel. Azonban akármelyik újságot nézte, egyik fajta sem tetszett neki. "Ha már közös lesz, olyan leszen, ami nekem is tetszik!"-gondolta, majd sóhajtott egyet. Nem akart egy hatalmas állatot, mégiscsak lakásról van szó, de a kicsik aggresszívabbak. Ekkor eszébe jutott nagynénjének chiwawa-ja, mely mindig aggresszívan ugatott, és vicsorgott rá. Az emléktől a végig futott rajta a hideg. Csak kell lennie valami megoldásnak! Azonban nemsokára letelt a munkaidejük, és hazafele indulva, a lány karbafont kezekkel rá se nézett. 

-Kollegina, egy ilyen kis dolog miatt ignorálsz?-értetlenkedett, az Írónő pedig mérgesen mérte végig. 

-Megígérted! Azt mondtad, lehet! De most nem! És mérges vagyok, meg csalódott! -fújta fel durcásan arcát, majd elfordította a fiú felől fejét. A nyomozóban pedig ekkor tudatosult: Azt a négylábút minél hamarabb be kell szereznie, mert a végén még a sínek elé is kidobja őt.

Hazaérve Yumiko lefürdött, és egyenesen a szobájába ment, maga után behúzva ajtaját, Ranpo pedig megforgatta szemeit. Esküszik a világra, egy kutyát jobban szeretne, mint őt valaha fogja szeretni. Jómaga is gyorsan lefürdött, majd ágyába feküdve gondolkodott. Mégis milyen kutyus lenne számukra tökéletes....?

Yumiko álmában egy mezőn járt. A nap gyönyörűen sütött, egy felhő sem volt az égen. Előtte egy domb terült el, s körülötte erdő. Füttyentett egyet, majd egy közepes méretű, zsemlebarna szőrmók futott felé szélsebesen, le a dombról. Egyenesen ráugrott, így mindketten a földön kötöttek ki, ő azonban ezt nem bánta. Nevetve simogatta állatát, és kezdett el vele játszani, majd felpattant, és kiáltva mondta neki, hogy "gyere", és elkezdett vele futni...

S ekkor felkelt. Legszívesebben felzokogott volna, azonban a problémáihoz képest ez semmiség volt. Nagyon régóta áhított egy kis társra, mióta az eszét tudja. Viszont valaki mindig beleavatkozott terveibe... "Hülye Ranpo!"- morgott magában.-" Pedig annyira megörültem!" 

Ekkor pedig eszébe jutott. És ha csak úgy szerez egyet? Nem lesz lelke elküldeni az állatkát. Csak nincs kőből a szíve! 

Ezzel a gondolatmenettel kászálódott ki az ágyból, és egyszerre nyitotta ki ajtaját a nyomozóval. Haragudott rá, még mindig, épp ezért csak biccentett, és már indult is a fürdő felé, hogy átöltözhessen.

Ranpo fáradtan sóhajtott. Csak nem fog megbékélni ez a nőszemély? Unottan nyomta be a kávéfőzőt, és készített két kávét, egyet természetesen kollégájának. Ha tovább fogja folytatni, akkor vesz neki egy plüsskutyát, hogy legyen boldog azzal, csak szólaljon meg végre! Vagy ő maga beöltözik kutyának, ugat egy párat, és ennyi! 

-Lehet felbérelem Atsushi-t, hogy ugasson egy párat a képességét használva...-motyogta ajkához emelve bögréjét.

-Atsushi egy Tigris.- jött ki az Írónő, és elvette saját börgéjét.- Nekem igazi kell, nem holmi mű utánzat! 

-És mihez kezdenél vele? -Yumiko amolyan "ezt komolyan kérded"-fejjel tekintett a kérdezőre, majd szabad kezével elkezdett számolni.

-Első: Szeretgetném, és ölelgetném. Második: Tanítanék neki sok trükköt, és nagyon okos lenne. Harmadik, nem lennék egyedül, és mindig jönne velem mindenhova...-kezdte sorolni az okait, Ranpo pedig közbevágott.

-Az elsőt velem is meg tudod csinálni! A másodikat is! Megtanultam az orrommal feldobni a kekszet, és elkapni a számmal!-kezdett dicsekedni, majd folytatta.-A harmadik meg, én mindenhova követlek szinte! 

-De te nem vagy kutya! A kutyákat lehet simogatni, és játszani velük! -kezdett vitatkozásba a lány, Ranpo pedig megfogta a kezét, és hajába vezette.

-Nézd, Ranpo-t is lehet simogatni! És tudok ugatni is! Vau! -kezdett enyhén elpirulva durcázni, majd huncutul elmosolyodott.-És velem is lehet játszani~

-Jaj Istenem, Ranpo! Ezt nem fogod megérteni...-sóhajtott az Írónő, és elvéve kezét, az üres bögréjét a mosogatóba tette.-Kösz a kávét.

Ranpo sóhajtva intett felé, majd gyorsan felöltözve, követve a lányt, indultak el munkahelyükre. 

-És most nem fogsz hozzám szólni, amíg bele nem egyezek egy kutyába?-nézett unottan rá, de választ nem kapott. Szórakozottan folytatta viccelődéssel.-Ha nem szólalsz meg, akkor az azt jelenti,hogy nem szereted az alkoholt!

-Ranpo, jobban örülnél, ha folyamatosan a füledbe ordítanék, mert mérges vagyok?-nézett felé idegesen, a fiú pedig végiggondolva azt, megrázta fejét.-Azért. 

-Jó reggelt mindenkinek!-köszönt Ranpo belépve az Irodába, Yumiko azonban csak a helyére ballagott, és ledobta magát a székre.

-Még mindig nincs bundás ezek szerint?-Következtetett Dazai, a fekete hajú pedig megrázta fejét.- Legalább nem ordít a füledbe.

-Várjunk, ilyet már csinált?-kerekedtek ki szemei Ranpo-nak, a kötéses pedig felnevetett.

-A régi csapat sem engedte a jószágot,így mindenkinek addig ordított a fülébe, amíg el nem ment a hangja. Majd felmondott. -nevetett visszaemlékezve Dazai, ekkor pedig Kunikida lépett be az ajtón. 

-Ranpo, Yumiko, új ügyetek van.-jelentette ki, Yumiko pedig felpattanva indult meg az ajtó felé.-Nem is tudod, hova kell menni!

Yumiko erre rájőve visszafordult, elvette Kunikida-tól a cetlit, majd ismét elindult. A szőkehajú szemüveges értetlenül nézett utána.-Mi történt vele?

-Hagyjad, majd elmúlik.-legyintett Dazai, Ranpo pedig rohamlépésben indult utána, nehogy lemaradjon.

-Kollegina, most dolgozunk! Legalább akkor szólj hozzám!- kérte társát, ki sóhajtott egyet, és a magas épületeket kezdte kémlelni.

-Csak annyit fogok, amennyit muszáj.-jelentette ki, majd az egyik épületbe belépve, elkezdett felballagni a második emeletre, és a nyitott ajtó felé indult el. 

-Jó napot! Kurokawa Yumiko vagyok, a Fegyveres Nyomozóirodától. -mutatkozott be, majd a modern nappaliba belépve, azonnal megpillantotta a fehér szőnyegen elterülő halott nőt.- Na, ez sem jön ki a szőnyegből, az biztos! 

-A neve Nakamura Yumeko.-kezdte megosztani a helyszínelő az infót, Yumiko pedig felnevetett.

-A neve hasonlít az enyémhez! Bárcsak én feküdnék ott! -jegyezte meg, a szobában levők pedig mind furcsán néztek rá.- Jó...mindegy. Mit lehet róla tudni?

-Egy lőtt seb a mellkason, minden bizonnyal beengedte a gyilkost, nem látunk erőszakra utaló jeleket. -az Írónő leguggolt az áldozathoz, és elkezdte vizsgálgatni.

-Hasonlít rám. Ez furcsa. Zöld szem, barna haj...- elemezte, majd vállatvonva nézett körül a lakásban, felhúzva egy kesztyűt, nehogy ujjlenyomatot hagyjon. Azonban nem igazán talált újabb nyomot. Visszatért a többiekhez, és feljebbtolta szemüvegét.-Szomszédokat kikérdezték már, hallottak-e valamit?

-Még nem...-motyogta a helyszínelő, a lány pedig levette kesztyűjét.

-Akkor mi kikérdezzük. Kérem értesítsenek, ha érdekes dologra bukkannak boncoláskor. -kilépett az ajtón, és egyenesen a szembeszomszéd ajtajához lépve, csöngetett. Az ajtót résnyire nyitotta ki egy szőke hajú nő, és rámosolygott.

-Tudok valamiben segíteni? -kérdezte kedvesen, Yumiko pedig visszamosolyogva rá, felmutatta az Irodás igazolványát.

-Kurokawa Yumiko vagyok, asszonyom. Megtenné, hogy kinyitja az ajtót?-kérte kedvesen, az asszony azonban zavartan nevetett.

-Sajnos nem tehetem, még a végén kifutnak a drágák. Nem tudnának bejönni?-Yumiko meglepődve bólintott, az ajtó gyorsan kinyít, Yumiko, és a mögötte álló Ranpo pedig besétáltak, az ajtó pedig becsukódott mögöttük. A nő érdeklődve fordult feléjük.-Miben segíthetek nyomozók?

-A szembeszomszédját, Nakamura Yumeko-t holtan találtuk. -osztotta meg a szomorú hírt a szomszéddal, kinek kikerekedtek kék szemei.

-Ez rettenetes! Az volt az a hatalmas puffanás? Csak mert estefele hallottunk egyet, és a kicsik nagyon megijedtek..- kezdte mesélni a nő, Yumiko pedig összeráncolta szemöldökét.

-Elnézést, kikről be- ekkor meghallott egy kis vakkantást, és csillogó szemekkel fordult az irányba, majd egy kis, zsemleszínű kölyök futott ki a bézs kanapé mögül, és kezdett el randalírozni a piros labdájával. Hanyatterült a parkettán, és hófehér pocakja az ég felé meredt, fehér "kiscsizmás" tappancsaival kapálózott, majd hemperegni kezdett. Yumiko végig se mondta, megindult a kölyök felé, és elkezdte dögönyözni, az élet legnagyobb mosolyával. -De édeees! 

-8 hetesek, és már nem nagyon bírok velük..-nevetett zavartan a nő, majd Ranpo felé fordult, azonban az a nyomozó sem figyelt rá. Ő a kutyussal játszó lányt nézte, ki abban a pillanatban olyan boldognak tűnt, mint eddigi ismeretük alatt soha! A nő elmosolyodott, és az állat felé intett fejével.-Nem szeretnék elvinni?

-Tényleg?- csillantak fel szemei Yumiko-nak, és abban a pillanatban olyan volt, mint egy gyerek, és ez megdobogtatta Ranpo szívét. Yumiko, mintha ez eldőlt volna, karjaiba vette a kölyköt, és megpuszilta kis barna orrát, majd társa felé nézett könyörgő szemekkel.

-Mennyit kér érte?-kérdezte mosolyogva, az Írónő pedig szinte szárnyalt a boldogságtól, a szomszéd pedig megrázta fejét.

-Csak annyit, hogy derítsék ki, ki a gyilkos! -Ranpo bólintott, majd még egy utolsó kérdést tett fel, a Nő pedig valamit elkezdett pakolászni.- Milyen nemű ez a kölyök?

-Kai? Ő kisfiú! De nyugodtan adhatnak neki másik nevet, sosem hallgatott erre!-nevetett, majd a kis piros labdát, és egy pokrócot adott a férfi kezébe.-ezek a holmijai. A papírra összeírtam, mikor etettem, és mivel, a kis lapja is ott van. És szereti az öleléseket! 

Mintha varázsszó lett volna, a kis csöppség megnyalta a lány arcát, aki kuncogva adott egy puszit a kutyus fejére.

-Nagyon köszönöm! Ő egy Skóciai Vadkacsavadász?-kérdezte kilépve az ajtón, a nő pedig meglepődött.

-Pontosan, Hölgyem! Nagyon kevesen ismerik ezt a fajtát! 

-Ez a kedvenc kutyafajtám.

Yumiko boldogan sétált az utcán, újdonsült családtagukat cipelve, ki előszeretettel kezdte nyalogatni arcát. 

-Boldog vagy?-kérdezte mosolyogva Ranpo, a lány pedig egy ezer wattos mosolyt küldött felé.

-Mint még soha! -Nevetett, majd eszébe jutott.-Akkor be kell ugranunk még a boltba! Venni neki nyakörvet, pórázt, mindent!

-És mi lesz a neve? Hadd adjam én! Hamár beleegyeztem!- kérte Ranpo, Yumiko viszont megrázta fejét. 

-Együtt kell adni a nevet! Olyan kell, ami mindkettőnknek tetszik! Te mit adnál neki?- kérdezte, Ranpo pedig elgondolkodott, majd elmosolyodott.

-Karamell! 

-Erre nem fog hallgatni..-nézett rá unottan Yumiko.-Valami olyan kell, amit könnyen meg tud jegyezni, és két magánhangzó van benne. 

-Akkor Csoki! -Folytatta Ranpo, Yumiko pedig felnevetve rázta meg fejét.- Csak hülyéskedek! Olyan kell, ami mindkettőnkhöz passzol! 

Yumiko hosszasan kezdett gondolkodni, majd szinte felvillant az égő agyában.

-Sherlock! -dobta fel az ötletet, Ranpo pedig felderült arccal fogta meg a kölyök első mancsát, és megrázta mosolyogva.

-Üdv a családban, Sherlock! 

-Nem lesz kék a nyakörve! -jelentette ki Yumiko, és nagyban a létező összes nyakörvet a földre kezdte kirakosgatni.- Ő maga fogja kiválasztani! 

-Szerintem a nasik felé menne, nem a nyakörv felé..-jegyezte meg Ranpo, akinél jelenleg Sherlock volt, és fejét simizve nézett rá, és kezdett gügyögni neki.-Ugye, Sherlock? Te is a kaja felé mennél, ugyeeee?

Yumiko meglepetten nézte a jelenetet, majd elmosolyodva kuncogott. Ranpo rájött, mit csinál épp, így gyorsan abbahagyta, és megköszörülte torkát.-Khm, mármint...

-Kész vagyok! Tedd le Sherlock-ot, hadd válasszon! -a fiú ahogy Yumiko kérte, letette a csöppséget, aki a nyakörveket nézte, majd elkezdte megszagolgatni azokat, majd egy barna, nyakörves-kendőset kezdett tologatni orrával. Yumiko felemelte a választott darabot, majd Ranpo-ra mosolygott.

-Nézd, olyat választott, mint amilyen a kis kabátod! -lepődött meg, a fiú pedig felnevetett, orrát megvakarva.

-Olyan akar, lenni, mint Apu! -ekkor pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve csillogó szemekkel mutatott Sherlock-ra.-Tanítsuk meg, hogy vigye a Nagyítót, vagy a pipát! 

Yumiko felnevetett, majd a többi nyakörvet visszatéve, visszavette kezébe a kölyköt, és a nyakörvvel indultak tovább, nézve, mi kell még neki.

-Vegyünk csipogót! Annak biztos fog örülni! -mutatott a játékokra, Ranpo-nak pedig volt egy rossz érzése, de inkább nem ellenkezett. Yumiko megcsippantott Sherlock orra előtt egy csirkecombot, a kölyök pedig meglepetten figyelte a játékot, majd szájával már nyúlt volna érte, Yumiko azonban megrázta a fejét.-Megkapod, de előtte le kell majd fertőtleníteni! 

Szépen kiválasztottak az újdonsült lakónak mindent -értsük ez alatt, hogy tényleg mindent- és amíg Ranpo cipelte a négy szatyrot, mert ő a férfi, Yumiko vidáman vitte karjaiban a kölyköt, és elkezdett gondolkodni: Vajon szobatiszta? 

Hazaérve, mely Ranpo szemében iszonyatosan hosszú időbe telt, az Írónő letette a kutyust, hogy levegye a cipőjét. Sherlock azonban azt hitte, a lány játszani akar, így nagyokat kezdett ugrálni, és Yumiko-t körberohanta rengetegszer, ő azonban nevetve kezdte dögönyözni a hátára fordult kölyköt, és adott egy puszit fejére. 

-Jajj de imádlak! -játszott vele, majd a négy csomagra tekintett. Azokat még le kell tisztogatnia... Ranpo-ra nézett nagy szemekkel.-Tudsz rá vigyázni, amíg én megtisztogatom a dolgait?

-A te kutyád, old meg egyedül.-Indult meg szobája felé, azonban maga mögött kis trappolást vélt hallani. Megállt, és a lábának neki is ütközött a kis szőrmók, ki fenekére esve rázta meg fejét, és nézett fel rá nagy szemekkel. Ranpo a gyönyörű kutyára próbált szigorúan nézni....két másodpercig. Utána felkapta, leült a padlóra, és elkezdett ezúttal ő játszani vele.-Kis nyomozó, hát nem tudtad, hogy megállok? Hát kis kezdő vaaagy? Igen, kis kezdő! 

Yumiko gyorsan nekilátott Sherlock játékainak megtisztításához, kezdve a nyakörvvel, és kendővel, majd a játékokkal, és a barna,bútorokhoz illő puha ággyal. Amit tudott, gyorsan megszárított, így röpke háromnegyed óra alatt végzett. Épp a nyakörvét szárította, mikor egy kiáltást hallott.

-Ne! A sapkámat ne edd meg! Hé! Add vissza a sapkám! -halaltszódott a nyomozó hangja, Yumiko pedig amint kiért a szobájából, a férfit látta, amint a kölyköt kergeti, ki majdnem elesik a számára nagy sapkában, amit szájával tart. Egyenesen Yumiko felé futott, ki nevetve guggolt le hozzá, és kezdte simogatni. 

-Jólvan, Sherlock! Ereszd...-fogta meg finoman a sapkát, a kutya azonban nem eresztette. A lány rászólt mégegyszer, ezúttal határozottabban, mire Sherlock elengedte, Yumiko pedig elővéve egy kis falatot, odanyújtotta neki.-Ügyes! 

Sherlock boldogan falta be a falatot, s farkát csóválva nézett gazdájára, ki elővéve a nyakörvet, nyakáracsatolta, nem erősen, és nem lazán, majd megkötötte a kendőt is, és boldogan tapsolt egyet. 

-Milyen szép itt valaki!- kezdte el simogatni a csöppséget, ki hatalmas farokcsóválások közepette ismét hátára vágta magát, Ranpo pedig mosolyogva guggolt Yumiko mellé, és kezdte ő is simogatni.

-Látod, Ranpo, nem haltál bele egy kutyusba..-kuncogott Yumiko, és a nagyot ásító kölyökre nézett és elkezdett neki suttogni.-Mekkorát ásítottál édesem! Kis fáradt tündérke! 

Az Írónő felemelte a kutyust, majd a szobájába helyezett kis helyébe fektette be, és várta, amíg elalszik, majd gyorsan elment zuhanyozni. Ranpo ezalatt a boltban vásárolt, random kutyaplüsst figyelte. Miért kellett azt megvenni? Hisz van igazi... Megrázta fejét, majd sóhajtott egyet. Yumiko akarta annyira őt, ő fog majd felkelni este, ha baja van. A lány kijött a fürdőből a megszokott ingben, majd elkezdett gondolkodni. 

-Mikor kell kivinni őt?-fordult tanácstalanul Ranpo felé, aki vállatvont.

-Te kutyád, te viszed ki. -jelentette ki, majd jómaga is elindult a fürdőbe. Yumiko gondolkodva ment be az alvó kutyushoz, elmondott egy imát, hogy majd ráugrik, hogyha baj van, és bebújva az ágyba, mosolyogva hunyta álomra szemeit.

-Jóéjt, Sherlock.

És íme, így képzelem el a kis Sherlock-ot <3