Ranpo-nak egyáltalán nem jött álom szemeire. Csak feküdt futonjában, és a mennyezetet kémlelte. Nem titkolta, várta, hogy az ajtaja kinyíljon, és a lány lépjen be rajta mosolyogva, azonban nem történt semmi. Párszor, megreccsent a padló, olyankor felpattanva tárta szét ajtaját, azonban csak a hőelváltozás miatt keletkezett a hang. Csalódottan feküdt vissza, tekintete pedig az Írónő könyveire terelődtek, melyek már egy kupacot alkottak. Talán, ha olvas, talál valamit. Keresgélni kezdett, melyiket olvassa újra, mikor ölébe esett egy. Kezeibe vette, azonban ismeretlennek tűnt. "Ezt nem is olvastam.."-gondolkodott, majd kinyitotta a könyvet, hogy lássa, mi a címe. Meglepetten vonta fel szemeit. Ez nem is egy normális könyv! 

-Ez az Ő kézírása! -kerekedtek ki szemei, majd olvasni kezdte. "Tudod, hol vagyok?"-volt a címe. 

"-Ön szerint, merre van a gyilkos, Rintarou-san? -kérdezte Tanagi, a Nyomozó pedig beleszívott pipájába.

-Mindent logikusan kell néznünk. Megölt három embert, nemde? -kezdte Rintarou nyomozó nyugodtan magyarázni, fekete hajába beletúrt, majd barna nyomozósapkáját visszahelyezte fejére.- Önök hova mennének, ha meggyilkoltak volna három személyt?

-El az országból!-nevetett Kou, a nyomozó azonban gúnyosan kuncogott.

-Csakugyan, ez lenne az egyik legjobb megoldás. Azonban tudja, hogy figyeljük az állomásokat. Így a megfelelő búvóhelyet megtalálva rejtőzött el.- odalépett a kandallón elhelyezkedő órához, majd megpöccintette azt. Figyelte, ahogy a mutatók mechanikusan mozognak, majd a társaság felé fordult vissza. 

- Vegyük számba. Elsőnek Azumane Úr hunyt el, mérgezés által. Másodjára Wataki Asszony, kit minden bizonnyal megfojtottak, egy párnával. Engem azonban csak a harmadik halálesetnél értesítettek, Fundaki Úr halálakor. Miért? -minden jelenlévő összenézett, majd értetlenül a férfira.

-Rintarou-san, az érkezése kész csoda volt számunkra! Azonban...nem mi hívtuk magát.-mondta hebegve az özvegy Fundaki asszony, Rintarou pedig összeráncolta szemöldökét. 

-Nem Ön? Pedig esküdni mertem volna, hogy egy női hangot hallottam a telefonban...-gondolkodott el a Nyomozó, majd a fagyos, hófördte tájat kezdte kémlelni az ablakon keresztül, elmélkedve.- Minden bizonnyal a gyilkosnak bűntudata volt, ezért hagyott nyomot nekünk. Azonban ezt a nyomot kevesen veszik észre.

-Mégis, milyen nyomot?-értetlenkedett Kou, Rintarou pedig az óra felé mutatott. 

-Ebben a szobában találták meg Fundaki Úr testét, nemigaz, Asszonyom?

-Persze, Rintarou-san! Itt találtuk meg megboldogult férjem holttestét...-vette elő kendőjét, és szemeit kezdte szomorúan törölgetni. 

-Tanagi-san, kérem, nézze meg, mi van az órában.-mondta nyugodtan, a szőke hajú férfi azonban értetlenül nézett rá.

-Mi lenne? Alkatrészek, Nyomozó!- nevetett, Rintarou azonban nyugodtan szívott bele pipájába.

-Azért nyissa csak ki, hadd győződjünk meg róla.-Tanagi furcsálva bár, de az óra elé lépett, és pár perc után sikeresen kinyitotta azt, azonban az óra kiesett kezéből, és a földön landolva egy töltényhüvely esett ki belőle. Mindenkiben megfagyott a vér, Tanagi-san pedig remegő kezekkel mutatott a Nyomozó felé.

-Ez mágia! Honnan tudta, hogy ez van benne?- Rintarou sejtelmesen elmosolyodott.

-Mikor megkocogtattam az órát, tudtam, hogy más hangja van. - az Asszony megsimította remegő kezeivel a fiatal férfi karját, és reménnyel csillogó szemekkel rebegve kérdezte.

-Akkor meg lesz a gyilkos, igaz?-Rintaru kedvesen megfogta az idős hölgy kezeit, és bólintott halványan.

-Azt szeretné, ha megtalálnánk őt. -Kou felkacagott, és égszínkék szemeivel gúnyosan nézett a nyomozó felé.

-Miért akarná egy gyilkos, hogy megtaláljuk? Hisz gyilkolt! -Rintarou nem szólt semmit, csupán Fundaki asszony kezeit elengedve sétált ki a szobából egyenesen az első tetthelyre: Azumane Úr dolgozószobájába."

Ranpo kíváncsian olvasta, egészen addig, míg a nap első sugarai be nem sütöttek ablakán, ezzel pillanatnyi vakságot okozva neki. Felnézett órájára, és meglepetten tapasztalta, hogy eltelt az éjszaka...a lány azonban még mindig nem tért vissza. Reménykedve sétált ki a konyhába, hátha hirtelen ott terem a semmiből, azonban csalódnia kellett. Szomorkásan nyitotta ki a hűtő ajtaját, és megpillantva a tojásokat, hirtelen éles fájdalom nyilalt fejébe, melynek következtében elvesztve egyensúlyát a falnak esett, és egy kis részlet jelent meg emlékeiben.

"-Jó reggelt! A tiéd már kész van. Mi az? Nem mérgeztem meg!

-Megvárlak téged is!

-Itadakimasu! 

-Óvatosan! Meg ne fulladj!

-Ilyet minden nap elfogadok! Köszönöm!"

Ranpo lassan nyitotta ki szemeit, és ujjával halántékát kezdte masszírozni. Mégis, mi történt? Lassan, a falban megkapaszkodva állt fel, és úgy döntött, inkább kihagyja a reggelit. Visszabotorkált szobájába, majd futonjára vetődve ordított bele párnájába. Először eltűnik Kolleginája, aztán a tegnapi nap, ma megtalálja a könyvet, most pedig a fejfájás és jelenet? Mégis, mi történik?

-A szemüvegem! -jutott eszébe, és eszeveszett tempóban kezdte keresni "képességének kulcsát", azonban egy fél órányi keresés után szomorúan sóhajtott. Remek, ezt is elvesztette. Most hogy találja meg társát? Az órára nézve felnyikkant nyafogva. Nemsokára indulnia kell. Azonban, sem kedve, sem .... Hát igen. Sem kedve, sem Kolleginája nincs, ki miatt lenne értelme bemennie.

Letörten kezdett öltözni, és épp nyakkendőjét kötötte, mikor szemei megakadtak az épp olvasott könyvön. Belehelyezte a fekete szalagot, melyet a tárgyban talált, az oldalhoz, ahol tartott, majd összecsukva indult meg bejárati ajtaja felé, hol felvette cipőjét, és még utoljára visszanézve, becsukta ajtaját maga mögött, és elindult az Iroda felé.

Elhaladva kávézójuk előtt, lassított, majd megállt. Könnyes szemekkel nézett be a hatalmas ablakokon, majd gondolva egyet, belépett rajtuk.

A kis csengettyű jelezte, hogy új vendég érkezett, Ranpo pedig helyet foglalt asztaluknál. Megsimította az asztal azon felét, ahol a lány szokott ülni, majd letörölt egy könnycseppet. Lehet, nem való egy férfinak a sírás, azonban mindenkinek van lelke. Visszajátszotta magában az összes itt eltöltött emléküket, egészen a túl hamar megoldott gyilkosságtól Dazai gonoszkodásáig. El sem tudja mondani, mennyire hiányoznak neki azok az idők.

-Mit hozhatok, Ranpo-san? A szokásosat? -kérdezte egy női hang, Ranpo pedig lassan bólintva, a nőre rá sem nézve, tekintett ki az ablakon. Az embereket kémlelve agyalt, vajon az Írónő mégis milyen "nyomokat",ahogy Dazai-san fogalmazott, rejtett el? És hogy tudja megtalálni? 

"Te vagy a legjobb Nyomozó!"

Eszébe jutott a lány szájából elhangzó bók, melyre enyhén elpirult. Ezesetben muszáj minél hamarabb megoldania a rejtélyt. Ha számít rá, kötelező.

-Elnézést a várakozásért! Fogyassza örömmel! -hozta ki a nő, Ranpo azonban csak intett felé. Még mindig az ablakon bámult kifelé, a nő pedig elsétált. Dazai vajon már jutott valamire? Lassan a Yumiko által oly kedvelt kombinációra tekintett.Egy forró cappuchino, tetején fekete és fehér csokoládédarabkákkal, tejszínhabbal, és egy piros-fehér csíkos szívószállal. Mellé karamellás kekszek, és egy fém kiskanál, mellyel a tetejéről le lehet enni a tejszínt. Maga elé véve kezdte elfogyasztani a tejszínhabot, majd belekortyolva a kávéfajtába, Ranpo bekapott egy kekszet hozzá, és élvezte a mennyei ízkombinációt. Vajon a lány kibírja, hogy nem fogyaszthatja a mennyei menüt? Épp nyúlt volna a következő kekszhez, annak az alján azonban valami fehérlett. Megfordítva egy kisebb cetlit talált felragasztva az édességre, melyet leszedve olvasni kezdett.

"Vajon Rintarou megtalálja a gyilkost?"  

Ranpo agyában végre beindultak a fogaskerekek. Hisz a könyv szereplőjének a neve Rintarou! Gyorsan elkezdett lapozni a könyvben, visszafele, majd a Harmadik oldalon a szerző nevéhez tette mutatóujját. Tudta! Yumiko áll a háttérben. De...hogy tudta odacsempészni a cetlit? Hacsak...

-A felszolgáló! -pattant fel helyéről Ranpo, és szélsebesen indult el a pult felé, majd idegesen kezdett csengetni.

-Miben segíthetek Uram?-kérdezte egy göndör, fekete hajú nő, Ranpo azonban azonnal belevágott a lényegbe.

-A leghátsó boxban ülök, ki vitte nekem a kért menüt? Tudja, Kurokawa Yumiko kedvencét! Láthatom?

-Sajnálom Uram, de ő már elment.. talán valami baj volt a felszolgálással?-aggódott a nő, Ranpo azonban mérgesen csettintett nyelvével, és elmorogva egy "mindegy"-t, visszament boxához, magához vette a könyvet, majd kifizetve az adagját, elindult az Iroda felé. Egyszer figyelt volna! Hisz még a nevét is tudta! 

Lassan lépett be az Iroda ajtaján Ranpo, majd egyenesen Dazai elé sétált.

-Találkoztam vele.-Dazai arca egy pillanat alatt felderült, azonban a kellő komolyság megmaradt.

-Mit mondott?-kérdezte, Ranpo viszont szégyenlősen lehajtotta fejét.

-Igazából...nem láttam...-Dazai furcsán nézett rá, Ranpo pedig átnyújtotta neki a kis cetlit.

-"Vajon Rintarou megtalálja a gyilkost?"-olvasta fel értetlenül az üzenetet a kötéses, Ranpo pedig az asztalra rakta a könyvet.

-Ez, még nem volt ott tegnap! Este találtam meg, és Kollegina írta! A főszereplő neve Rintarou, és kutat egy gyilkos után, aki elbújt! -kezdte izgatottan magyarázni, majd a kis lapdarabra mutatott.- Én vagyok Rintarou, ő a gyilkos! Ha elolvasom a könyvet, tudni fogom, hol van! 

-És ha a könyv Londonban játszódik, elmész oda?-kérdezte Dazai nyugodtan.

-Naná! Ha kell, még az Antarktiszra is! De oda nem hiszem,hogy menne, mert nem szereti a hideget.-kezdett agyalni a nyomozó, kizökkenve az eredeti beszélgetés indokából.

-Akkor, Ranpo, olvasd el a könyvet! -vont vállat mosolyogva Dazai, és az ajtó felé indult.- Én szólok annak a transzinak, hogy nem mi vagyunk a "kiválasztottak".

Ranpo sietve kapta fel a könyvet, és vetődött le székére- mellyel majdnem felborult- És iszonyatos sebességgel kezdte olvasni a nyomot...

"-Nos, hova is bújna el egy gyilkos, ki eszelős?-kezdett járkálni a nappaliban Rintarou, és végignézett az előtte helyet foglaló társaságon.-Szerény személyem már tudja, azonban az Önök gondolatai érdekelnek. Kou-kun már elmondta, hogy ő megszökne egy másik országba, azonban a gyilkosunk nem tette.

-Miért bújkálna?-kérdezte Tanagi Úr, és körülnézett.-Minden bizonnyal itt van közöttünk!

-Helytelen, Uram. Azért bújkál, mert megmutatkozott előttem, Rintarou, a legjobb nyomozó előtt. - Tanagi elhallgatott, Rintarou pedig folytatta.- Egy gyilkos, általában egyszer jár a tetthelyen, ezt mindenki tudja. A tett elkövetésének alkalmakor, utána nem szívesen megy vissza. Ő azonban túlságosan is okos. És épp emiatt nem találták eddig. Most azonban, én, Rintarou, a legjobb nyomozó, személyesen megyek el érte. -Kapta fel barna köpenyét, és elindult az ajtó felé.

-Várjon, Uram! Miért nem szól a rendőrségnek? Miért egyedül megy?-kérdezte az asszony, a fekete hajú nyomozó pedig elmosolyodott.

-Mert személyesen engem kért, hogy nyomozzak utána.

Rintarou belépve Wataki Aisa asszony házába, egyenesen a hálószoba felé indult, majd beérve becsukta maga mögött az ajtót.

-Hölgyem, kérem jöjjön ki az ágy alól.- mondta nyugodtan, s pár másodperc múlva egy fiatal nő kúszott ki az említett helyről, megporolta hosszú, zöld szoknyáját, majd felnézett a nyomozóra mosolyogva.

-Hát megtalált, Rintarou-san.-leült az ágyra, és barna, hosszú tincseit kisöpörte szeme elől.- Nemhiába maga a legjobb nyomozó.

-Rintarou előtt nincsenek titkok.-A nő intett neki, hogy üljön le mellé, a férfi pedig hezitálva bár, de helyet foglalt, s mélyen a smaragdzöld szemeibe nézett.- Mégis, miért követte el a gyilkosságokat, ha utána azt várta, megtalálják Önt?

-Tudja, mindennek megvannak az okai.-kuncogott, majd elkezdte beavatni a nyomozót.- Nem úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna. Valamiért, mindenki úgy tartott engem eddigi életemben, hogy nem érek semmit se, vagy csak érdekből tartották velem a kapcsolatot. Ők hárman pedig előszeretettel löktek a sárba, és ha kellett, a leggonoszabb tetteket hajtották végre velem... -szomorkásan mosolygott a nyomozóra.-Azt szerettem volna, ha valaki megérti, mi történt velem...vagy legalább foglalkozna velem, mégha ennek az az ára, hogy kivégeznek. Amiket elkövettem, nem gyilkosságok voltak.-rázta fejét, Rintarou pedig összeráncolta szemöldökét.- Szimplán balesetek. Azumane-san ciánt tett az italomba, és megkínált volna, elfogadtam azt, de nem ittam bele. Visszatettem az asztalára, mondván, kimegyek bepúderezni az arcomat. Ő azonban összekeverte az italainkat, így önmagán sült el szörnyű terve. Wataki asszony azonnal engem kezdett gyanúsítani, és elkezdett a páromnak mindenféle hazug szót sutyorogni, ezzel manipulálva őt, hogy ellenem forduljon, megkíséreljen engem bántani..- blúzának nyakát kissé arrébb húzta, így a nyomozó megláthatta a heget a nő bőrén, majd folytatta- miután kiáltoztam segítségkérően, a szomszéd hívta a rendőröket, és elvitték őt. Tudtam, hogy befolyásos, így, a túlélés miatt kellett őt megfojtanom. Őszintén, azok után, amiket átéltem, nem akartam élni. Főleg, miután elárult az, akit szerettem. Mégis, az éltetett, hogy valaki majd igazán fog keresni engem. Fundaki úr pedig a pisztolyával akart engem megölni, azonban verekedés közben elsült. Tudtam, hogyha az órába rejtem a töltényhüvelyt, rá fog jönni, mégha csak annyiból is, hogy elállítottam a mutatót. -a nyomozó érdeklődve hallgatta a nő történetét, ki rámosolygott könnyes szemekkel.-Köszönöm, hogy megtalált! "

Ranpo már mindent értett. Tovább sem olvasta a könyvet, vadul tépte fel Yumiko fiókját, és az akták között kezdett kutatni. A sziluett, a cetli, a könyv. Mikor megtalálta azt az aktát, melyre szüksége volt, lapozgatni kezdte, a megfelelő címet keresve, mikor pedig megtalálta, felállva székéről, magáracsapta sapkáját, és elindult szeretett Kolleginája felé.

Ahogy gondolta, a kertes ház ajtaja nyitva volt, így Ranpo be is lépett csupán egy "elnézést a ház volt tulajdonosától,amiért csak úgy random berontok"-ot elmotyogott, és egyenesen a kávészínű nappaliba lépett, és a kávébarna kanapéra -melyen egy lyuk tátongott, és az alvadt vér még ott árválkodott rajta, akárcsak a szőnyegen- tekintett, majd elmélkedni kezdett. Már idáig eljutott. A kanapé alatt nem lehet, és benne sem, mert az feltűnne. A spanyolfal felé tekintett, és elmosolyodott. Elhúzta a hálószoba elől, és belépett oda. Már tudta, hol van. Kinyitotta a szekrényt,majd az ott levő falat húzta el.

-Buuu! -mosolygott Yumiko könnyáztatott szemekkel rá, és kuncogott.-Megtaláltál...

Ranpo ekkor bemászott a szekrénye, és becsukta azt, így teljes sötétség borult kettőjükre. 

-Ranpo, mit csinálsz...?- Ranpo ekkor felkapcsolta zseblámpáját, és úgy helyezkedett, hogy mindkettőjük elférjen kényelmesen, és a lánnyal szemben lehessen. Próbált nyugodt lenni, azonban nem tudta magát türtőztetni, zokogva ölelte át társát.

-Tudod, hogy megijesztettél? -Yumiko nem szólt semmit, csak a fiú vállára hajtotta fejét, a nyomozó azonban visszahúzódott helyére, majd megköszörülte torkát. -Mindenesetre, nem kellett volna aláírnod a felmondási papírt! Anélkül is megtudtad volna csinálni az egészet! Mi van akkor, ha ismét meg kell csinálnod a vizsgát? 

-Ranpo...nem akarok visszamenni dolgozni...-motyogta az Írónő, a fiú pedig értetlenül nézett rá.- Csak azért hagytam nyomokat, mert.... 

-Mert azt akartad, hogy valaki tényleg törődjön veled...-esett le neki Ranpo, és ekkor megértett mindent. Hogy az Írónő miért volt olyan, amilyen, miért hibáztatta saját magát mindig, és Dazai miért mondta azt, hogy "vannak, amiket nem tudsz róla, és nem olyan, mint valójában." Hogy senki sem törődött vele eddig, és mindig is egyedül volt.... Senki sem állt mellette, és a gyűlölettel kellett minden nap szembenéznie, a rengeteg fájdalommal, és elhagyatottsággal. -De... Mi szeretünk, Kollegina! Akkor...miért...

-Mert féltem, hogy nektek is csak gondot okozok...-hullottak könnyei, és egész testében remegett.- Olyan kedvesek vagytok, mégis, amióta itt vagyok, valaki megsérül, és én nem akarom, hogy bajotok legyen! Elviselem az engem ért fájdalmat, de másoknak nem akarok... És.... megijedtem.... mert eddig senki sem volt olyan jó hozzám, mint ti....

Ranpo szó nélkül húzta magához a jelen pillanatban törékeny testet, és vonta lágy, azonban szoros ölelésbe. 

-Én itt vagyok veled....és sosem okoztál gondot! Sajnos ez a szakma ezzel jár...-sóhajtott Ranpo, majd folytatta- Előtted is naponta került valaki a gyengélkedőre, ez a normális! És, sosem fogunk megutálni! Legalábbis, én nem...-Yumiko könnyes szemekkel, és lefele görbülő ajkakkal nézett Ranpo-ra.

-A szavakban már nem nagyon hiszek....-sóhajtott, majd folytatta, szívére mutatva- Olyan vagyok jelenleg, mint egy madár, kit bezártak egy kalitkába.... Nem tudok szabadulni a múlttól és az érzelmektől...

-Akkor nyissuk ki a kalitka ajtaját..-fogta meg Ranpo a lány kezét, és egy csókot lehet rá.- És, ha a szavakban nem hiszel, akkor bebizonyítom! Vagy, megígérem neked! Akárhogy, de melletted maradok, és szabadjára engedem a madarad! 

-....Akkor tegyél nekem kisujj-esküt...-tartotta kisujját Yumiko, Ranpo pedig meglepődött.- A kisujj-eskü nálam szent, és sérthetetlen.

A fiú elmosolyodott, és ő is felényújtotta kisujját, és megrázva azokat, mindketten elkuncogták magukat.

-Ranpo, nagyon kerestél engem....-ölelte át ismét Yumiko a nyomozót, aki elmosolyodott.

-Futhatsz, elbújhatsz, de nem menekülhetsz!- szórakozott, ebben a pillanatban pedig a bejárati ajtó kattanását hallották meg. Ki az?! Ranpo összerezzenve fülelt, majd szorosabban ölelte magához az Írónőt. -Kollegina, maradjunk csöndben...-suttogta fülébe, a léptek pedig egyre csak közeledtek feléjük.....