Ranpo lassan nyitotta ki szemeit, melyeket a hirtelen besütő fény miatt össze kellett szorítania. Mi is történt...? Elgondolkodott, majd csak beugrott neki: A boltban voltak, és megmentette társát. Azonban, most itthon van... Lassan felkelt, és meglepetten vette észre, hogy ez nem a saját ágya. 

-Kollegina...?-indult meg lassan a konyha felé, kiérve azonban szomorúan tekintett körbe. Semerre sincs. Benézett a fürdőbe, a saját szobájába.... Azonban a lánynak nyoma sem volt. "Minden bizonnyal dolgozni ment"-gondolta, majd kihagyva a reggelijét, elindult egyenesen munkahelye felé. Remélte, hogy ott lesz. Egész úton azon merengett, miért nem várta meg. "Lehet, azt hitte, kiveszek egy szabadnapot"-próbálta magát győzködni-" Biztosan ezért!" 

Kinyitotta az Iroda ajtaját, és szemeivel az ismerős bajna hajkoronát kezdte keresni, azonban nem találta sehol.

-Szia Ranpo!-köszönt neki Tanizaki, majd a folyamatosan körbetekintgetőt figyelve értetlenül folytatta.-Kit keresel?

-Yumiko-t, nem láttátok?- a vörös hajú fiú zavartan tekintgetett a többiekre, majd megrázta fejét. Ha itt sincs, merre van?

-Őt ugyan hiába keresed...-jelent meg háta mögött Dazai, azonban ezúttal komolyan beszélt, és nem bolondozott. Ranpo arca átváltott rémültbe. Ha nem szórakozik, akkor nagy baj van. Válaszra várva fordult felé, Dazai pedig sóhajtott egyet.-Yumiko-chan már nem dolgozik itt.

Ranpo úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Már nem láthatja többé? Egyáltalán miért nem szólt erről neki? Reményveszettül tekintett maga elé, és remegő ajkakkal lehelte szavait.

-M-miért.....Kollegina....- Dazai némán átnyújtotta neki a lány felmondási papírját, melyet ő kezeibe véve kezdett el olvasni, azonban a papírra könnycseppek hulltak. Idegesen gyűrögette a lapot, mely elválasztotta őt az Írónőtől. 

-Biztosan megvolt az oka...-motyogta Atsushi lehajtott fejjel. Nem tudta, mi az az ok, de az ember akkor hoz meg egy ilyen komoly döntést, mikor muszáj. Felcsillantak szemei a reménynek hála.-Biztos visszajön! Lehet, csak megzsarolták!

-Ha őt megzsarolják, vagy szólna nekünk, vagy maga lőné le az illetőt...-tette fel fejhallgatóját Dazai, és elkezdte játszani olyan jól ismert dalját, ezúttal azonban nem énekelte. Csalódott barátjában. Hamarabb is szólhatott volna neki, hogy gond van, azonban nem tette. "Mindent az utolsó pillanatban"-gondolta-"Nem igazán illik hozzá." Csukott szemeit hirtelen nyitotta ki, majd kirobogott az ajtón. Ha megtette....

Semmi sem árulkodott hatalmas katasztrófa jelenlétéről. Az emberek tették a dolgukat, mintha a mai nap olyan lenne, mint a többi, Dazai-t azonban, ki észveszettül rohant, nagy ívben elkerülték. Befordult egy sikátorba éles kanyarral, majd lihegve megtámaszkodott térdein. Nem volt ehhez hozzászokva. 

-Mit keresel itt, Dazai?- hallotta háta mögül a régóta ismert hangot.

-Chuuya... hidd el, én sem repesek a találkánknak... de beszélnem kell veled...-fordult meg, hogy szembe lehessen a vörös hajú maffiással, ki felnevetett.

-Beszélned? Velem? Csak nem le akarsz térdelni elém, és Isteníteni? Mert azt elfogadom!-kezdte gúnyolódását, Dazai azonban nem nevetett. Tényleg olyan komoly lenne a beszélgetés tárgya?

-Yumiko-chanról van szó...-a névre Chuuya meghökkent.

-Mi? Mi történt vele? Ugye jól van?- azóta a bizonyos gyilkosság óta nem látta barátját, és nem is hallott felőle, így most feléledt benne Yumiko iránti aggodalma.

-...Ezek szerint te sem tudsz semmit..-sóhajtott Dazai, és göndör tincseibe túrt, majd pár másodperc múlva visszatekintett a törpére.- A lány érdekében, de össze kell fognunk.

Chuuya a fiú háta mögött levő falat kezdte bámulni. Neki? Ezzel a kötszerpazarlógéppel? Soha! Azonban Yumiko egykori legjobb barátja volt, és mégiscsak együtt dolgoztak anno. Undorral arcán de bólintott. A lányért. 

-De csakis miatta...-Dazai bólintva kezdte beavatni expartnerét a történtekbe, mikor egy konzerv reccsenését hallották meg. Chuuya képességének hála azonnal a váratlan vendég mögé került, és egy pisztolyt szegezett nyakához. 

-Chuuya, ne lőjj...-intett neki Dazai, majd végigmérte a hallgatózót.-Mit keresel itt, Ranpo-san?

-Ezt kérdezhetném én is tőled, Dazai!- mérte végig a maffiást, majd idegesen kollégáját.- Ő eltűnik, és te a Maffiával társalogsz?! Egyáltalán, miért nem avatsz be semmibe?!

-Ranpo-san, nyugodj me- a nyomozó indulatosan rontott neki a kötésesnek, nem törődve, hogy magassága miatt kellőképp hátrányban van.

-Téged nem is érdekel, mi van vele?! Hitvány áruló! Nem érdekel téged az én Kolleginám élete, biztos miattad hagyta ott az Irodát!-Dazai-t kellőképpen felhúzta ezekkel a szavakkal, így a férfi elkapta a fekete hajú csuklóit, és rámorrant.

-Ha nem tudnád, épp utána nyomozunk!- bökött fejével a nagyban borozgató Chuuya felé.

-Oh, ne is foglalkozzatok velem! Bunyózzatok csak! - húzta meg üvegét, Ranpo pedig szúrósan nézett felé.

-És, csak hogy tudd, jobban ismerem a lányt, mint te valaha is fogod...- elengedte a nyomozó kezét, majd Chuuya felé fordult.- Folytassuk ezt máshol. Nem akarom, hogy a megoldás útjába álljon valaki...

-Miért akartok kivonni a nyomozásból?!- tekintetéből szikrázott a düh, és legszívesebben mindkettőt megölte volna.- A társa vagyok! És a legjobb barátja!

-Mikor mondta, hogy az vagy? -ment fel Chuuya-ban a pumpa ekkor, és megindult Ranpo felé.- Ne dobálózz olyan szavakkal, melyek hazug szavak! Yumiko-nál ugyanis nincsenek "legjobb" barátok!- tette idézőjelbe ujjait, majd flegmán folytatta.- Ezt tudhatnád, ha ismernéd..

-Chuuya, elég.- csettintett Dazai nyelvével, és a lehajtott fejű felé nézett, és immáron nyugodtan folytatta.- Ha beavatnánk a nyomozásba, nem lehetnénk Yumiko-chan igaz barátai. Ugyanis nem engedné, hogy megtudd, milyen valójában. -Ranpo felkapta fejét, és értetlenül nézett a vele szemben állókra.

-Milyen....valójában? 

-Pontosan. Nem az, akinek mutatta magát.....

Ranpo lehajtott fejjel ballagott vissza az Iroda felé, cipőjével egy kis kavicsot rugdosva. Nem olyan, mint amilyen? Kötve hiszi. Mindig is a mosolygós Írónő volt...ekkor megjelent szemei előtt Hyon Zen égett maradványa. Ilyen lenne...? 

-Ranpo-saaan!-futott után vidáman ugrálva Dazai, majd átkarolta Ranpo-t, ki egy "mi van"-t morgott neki, Dazai pedig fülébe suttogta.- Senkinek ne beszélj semmiről, se Chuuyáról, se az aggódásunkról. 

-Mintha mondanék bármit....-forgatta meg szemét, majd gúnyos mosolyra húzta ajkait, és magára mutatott.-Úgyis hamarabb jövök rá az egészre! És akkor majd leshetitek! 

-Ooh, valaki igazán magabiztos lett! -mosolygott Dazai, majd belépve az Irodába, szinte azonnal megcsapta a szomorú aura. -Halihó! Miért van olyan rossz hangulat itt? 

A munkatársak mind egy helyen voltak, és senki sem mosolygott. Kenji Tanizaki vállán itatta az egereket, Atsushi próbált erősnek tűnni, azonban az ő könnyei is előtörtek.

-Ranpo, úgy sajnálom...-temette kezeibe arcát Akiko, Kunikida pedig elmondta a gyász okát.

-Megtalálták Yumiko holttestét.....

Ranpo előtt lepergett egész élete. Nem....az nem lehet... Zöld szemeiből megindultak könnyei, és a földre zuhant, és hangosan kezdett zokogni.

-NEM!- ordította torkaszakadtából, és egész testében remegett.- KOLLEGINA!

Ordította szeretett becenevét, azonban választ nem kapott. Eltakarta kézfejeivel arcát, Dazai pedig szomorúan hajtotta le fejét. Senki sem tudta, milyen fájdalmon megy keresztül, pedig kívül nyugalmat erőltetett magára. Belül azonban tombolt, ordított. Itt hagyta volna? Hisz régen megígérte, hogy ha úgy adódik, együtt halnak meg. Ranpo mellé lépett, és finoman vállára helyezte kezét. A fiú megérezve az érintést, kapta fel a fejét, és az íróasztaluk felé nézett, melynél egy alakot vélt látni. A napfény megsütötte, az Írónő pedig mosolyogva intett neki. A fiókjára nézett, majd ki az ablakon. Kezdett halványodni. A színei elenyésztek, alakja is, de még suttogott valamit, végül pedig köddé vált. Csupán képzelgés volt. Egy hamis látomás. Ranpo pedig összetörten figyelte azt a pontot, ahol látni vélte az Írónőt. 

-Hogy halt meg...? -kérdezte Dazai, Kunikida pedig feljebbtolva szemüvegét, kezdte olvasni információit.

-A holttestét Yokohama-ban találták meg...leugrott egy épület tetejéről....-aggódva tekintett az összetört nyomozóra, majd folytatta.- A rendőrök értesítettek minket...

Jó ideig nem szólt senki. Mindenki magába révedve emlékezett meg a lányról. Ranpo-ban leperegtek közös emlékeik, akárcsak Atsushi-ban, ki nem ismerte olyan jól a lányt, azonban neki is voltak vele emlékei. Például, első nyomozásaik. Ranpo üres tekintettel nézett társaira, és szinte némán kérte őket: Vigyék el a holttesthez. 

A Fegyveres Nyomozóiroda minden tagja némán haladt a boncteremhez vezető folyosón, élükön Ranpo-val, és Dazai-val. A kötéses kívülről úgy festhetett, mintha megemlékezne barátjáról, azonban nem így volt. Nem stimmelt ez neki. Főleg azért, mert Yumiko nem ilyen volt. Ha öngyilkossághoz folyamodna, írt volna búcsúlevelet mindenkinek. Mégis, most a holtteste felé tartanak... Kinyitották a terem ajtaját, majd a boncnok felé lépett.

-Jó napot, Kurokawa Yumiko holttestét szeretnénk megnézni.- a nő bólintott, majd odalépett egy ágyhoz, melyet az Iroda tagjai körbeálltak, és lerántotta a fehér leplet.

Ranpo épp felzokogott volna, azonban sokkoltan nézett az előttük heverő áldozatra.

-...Hisz....ez nem Yumiko-san...-mondta ki gondolatai Atsushi, és értetlenül nézett a nőre.

-Ez valami vicc?-kérdezte felháborodva Kunikida, azonban az ott dolgozó megrázta fejét.

-Őt hozták be ide, Kurokawa Yumiko néven. Minden bizonnyal félreazonosították. 

Ranpo a halottat nézte. Az alak, a hajszín és hossz stimmel...azonban az arcforma nem. Az asztalra csapva görnyedt össze, és hullajtott ezúttal örömkönnyeket. Hát él! Nem törődött az orvos furcsáló arckifejezésével, nem tudta kontrollálni érzelmeit. Elvégre, arról a személyről volt szó, kit szeret. Egyszercsak megérzett hóna alatt két kezet, mely felemeli őt, és kiviszi. Észre sem vette, hogy a többiek már kimentek.

-Ranpo, szedd össze magad..- motyogta az őt vivő Dazai, szúrós tekintettel bámulva előre.- Yumiko egy krimiíró, szeret rejtélyeket felállítani...melyeket, ha megoldunk, és ledöntünk, eljutunk hozzá...

Ranpo bólintott aprót, majd saját lábára állva folytatta tovább útját. Nincs más opció: kutatniuk kell. 

Visszaérve az Irodába, egyenesen az asztaluk felé ment, hogy le tudja jegyzetelni tudnivalóit...azonban egy papír már helyet foglalt rajta. Egy kis rajz volt, melyet kezeibe véve kezdett elemezni. A sarokban a nap volt felrajzolva, bal oldalt egy fa, melyre valami felakasztott vörös volt felfirkantva. A középpontban azonban két pálcikaember helyezkedett el. Egy, melynek fekete tüskehaja, barna köpenye, és barna sapkája volt, és egy, melynek barna, hosszú haja, fekete szoknyája, és zöld szemei voltak. A lány mellé egy barna kiskutya volt rajzolva, és mindenki mosolygott.

-Ez zsírkréta...?-ráncolta Ranpo homlokát, azonban maga a rajz is érdekesen festett. Emellett, nem is emlékezett semmilyen dátumra, mikor ő ezt rajzolta volna. Megfordította a lapot, és a hátulján egy gyönyörű, grafittal rajzolt kutya volt, alulra firkantva, hogy "Kb. ilyen". 

-...Dazai...- mondta a kötéses nevét félvállról, a férfi pedig mellette is termett.

-Oh, ezt tegnap rajzoltátok! -vette kezeibe Dazai a lapot.- Wow, eléggé reális elképzelése van a bundásról..

-Várj! Tegnap? Hisz tegnap lelőttek engem!- értetlenkedett Ranpo, Dazai pedig elhallatott egy "oh"-t, majd párat pislogva rámosolygott.

-Akiko rossz gyógyszert adott be neked, ami miatt kiesett neked két nap. -foglalta össze, és indult volna vissza asztalához, azonban a fekete hajú hirtelen felordított.

-Mi?! Ez történt?! - Dazai nagyban bólogatott, Ranpo pedig hirtelen maga elé meredve kezdett el motyogni.-Ezért hagyott itt minket...

-Yumiko-ismeret első pont: Szereti a kihívásokat, és a veszélyt, csak másokat veszélyeztetni nem.- emelte fel tudálékosan mutatóujját a magas, majd a középsőt is hozzácsapta az elsőhöz.- Második pont: Nála mindennek van oka. Mégha kis elenyésző, akkor is. Olyan, mint egy élő Krimikönyv. Ha megfejted, akkor örülhetsz egy ideig, míg az újabb rejtélyig el nem jutsz.

Dazai visszaadta Ranpo-nak a rajzot, majd elindult a kijárat felé. Még félúton visszatekintett a nyomozóra, majd intve egyet, végleg távozott onnan. 

Lassan sötétedett. Az emberek is egyre csak fogyatkoztak az utcákon, lassan csak egy bézs kabátos, magas férfi sétált az úton. Tele volt kötésekkel teste, és vígan dudorászott. Nem igazán zavarta a baljós környék se, csupán kedvenc dalát dúdolva közlekedett egészen egy bizonyos bárig, melybe betévedve helyet foglalt a pultnál, és boldogan mondta rendelését.

-Kamui, kérnék egy whiskey-t!- a csapos egy pillanat alatt elétette a kért italt, melybe belekortyolva Dazai, az üvegpoharat kezdte birizgálni. Figyelte, amint a jég olvad szeszében, majd ismét beleivott. Intett Kamui-nak, hogy kér mégegyet, a fiú pedig szorgalmasan készítette a következőt, és a második adagot megkapva Dazai a tőle két székre ülő, fekete kapucnis alakra tekintett.-Tudtam, hogy itt vagy.

-De jó, én nem.- hajtotta vissza kapucniját Chuuya, és a meglepett Dazai felé pillantva kortyolt bele borába.- Vagy mégsem rám számítottál?

-Azt hittem, Ő vagy.-vakarta meg zavartan tarkóját Dazai, és egy székkel közelebb ült.-Azonban jó, hogy itt vagy. Megtudtál valamit?

A vörös lassan belekortyolt vörösborába.

-A robbanást valóban a Port-Maffia csinálta...-morogta, majd folytatta- Azonban, utána már ők sem tudtak többet. Akutagawa még a gyilkosság után találkozott vele, azonban a többiek annyit sem tudnak. 

-Értem...-motyogta a kötéses, majd kényesen sóhajtott.-Hogy mindig rejtélyek elé kell állítania mindenkit! 

-Ilyenek a nők...-értett vele egyet Chuuya, Dazai pedig felkapta fejét.

-Chuuya, a saját fajtádat szidod?- a vörös hajú mérgesen rúgta ki Dazai alól a széket.

-Rohadék Dazai, abban egyeztünk meg, hogy összefogunk Yumiko érdekében!

-Persze....de a szivatások megmaradnak!-kacsintott, Chuuya pedig megforgatva szemeit itta ki poharának tartalmát. 

-Mit gondolsz, ezúttal valóban fel akar szívódni? -Dazai lehunyva szemeit mosolygott halványan.

-Mindig is el akart tűnni, te is tudod. Azonban várja, hogy valaki megtalálja.- Chuuya bólintott egyet, és ő is lehunyta szemeit. Felidézte közös emlékeiket, azt a megannyi évet, melyet együtt töltöttek, a rengeteg nevetést, fájdalmat, ordítást, sírást, és egyedüllétet. Mikor mindketten úgy érezték, senkinek sincs rájuk szüksége, és csak egymásnak voltak, mint legjobb barátok, nem volt senki, ki kirángathatta volna őket a sötétség tengeréből. A rengeteg gyilkosságot, rengeteg bűnt, melyet elkövettek, ő élőben, a lány pedig telefonon. Ő volt a legjobb informátor, kivel valaha is együtt dolgozhatott. A legjobb stratéga. Mégis, felmondott, otthagyva őt a Maffia kegyetlen markában...

-Chuuya...-vezette tekintetét a vörösre Dazai, majd folytatta.-Te szeretted Yumiko-t?

Chuuya lassan nyitotta ki szemeit.

-Igen....szerettem....