Yumiko hamarabb kelt fel, mint a nyomozó. Lassan pislogott, majd a fekete hajzuhatagot meglátva elmosolyodott. Megpróbált felkelni, azonban Ranpo szorosan ölelte, így nem tudott kiszabadulni. Próbálkozott még egy ideig, majd eszébe jutott egy másik megoldás. Egyik ujjával megcirógatta a nyomozó tarkóját, aki odakapva megvakarta a felületet, a lány pedig ezidő alatt sikeresen ki tudott szabadulni. Várt pár másodpercet, hogy biztos nem keltette-e fel a nyomozót, majd halkan kihúzva az ajtót osont a konyhába. Nyújtózkodott egyet, majd az egyik szekrényt kinyitva kivett két tányért, melyeket a pultra rakott. Kinyitotta a hűtőt, keresve valamit, amit felhasználhat, és végül az omlett mellett döntött. Kivett négy tojást, majd felkapva a kék kötényt, mely az egyik széken pihent, magára kötötte, és haját lófarokba fogva, szemüvegét felvéve- mert látnia is kell az embernek, emellett mostanában eléggé megfájdultak szemei- megkezdte a reggeli elkészítését. 

A fiú hálószobájába is beáradtak a finom illatok, így Ranpo lassan kinyitva szemeit, kezdett el szimatolni. Nem foglalkozott azzal, hogy nem találta maga mellett a lányt, egyre csak éhes gyomra után ment, s mikor meglátta, amint épp a reggelit készíti, elmosolyodott.

-Jó reggelt!- köszönt, az Írónő pedig küldött felé egy kedves mosolyt.

-Jó reggelt! A tiéd már kész van.-bökött egy villával a megterített asztal felé, a Nyomozó pedig nyálcsorgatva ült le az asztahoz, azonban nem evett.- Mi az? Nem mérgeztem meg!

-Megvárlak téged is!-jelentette ki, és valóban nem volt hajlandó hozzányúlni az ételhez. A lány nevetett, és mikor kész lett a saját omlettje is, leült vele szemben, majd összetették kezüket.

-Itadakimasu! -mondták egyszerre, Ranpo pedig falni kezdte az adagját.

-Óvatosan! Meg ne fulladj!- kuncogott Yumiko, azonban a fiú nem nagyon törődött ezzel, illetve, valamit visszamondott teli szájjal, azonban nem volt érthető.

-Ilyet minden nap elfogadok! -jelentette ki, miután megette a reggelijét, és küldött egy széles mosolyt a lány felé.-Köszönöm!

-Szívesen.- Visszatért az a játékos fiú, akinek megismerte. Édesen mosolygott vissza rá, majd felállva elvette az üres tányérokat, és nekiállt mosogatni, mialatt a fiú felöltözött, majd jómaga is megtette ezt. Nem nagyon szólt semmit, csupán gondolataiba révedve tette teendőit, és már úton voltak, mikor Ranpo megfogta a kezét, és magához rántotta.

-R-Ranpo?- nyögött meglepetten, a fiú pedig durcásan felfújta arcát.

-Itt szólongatlak, de nem mondasz semmit már 5 perce! -panaszkodott, a lány pedig nagyokat pislogva elmotyogott egy "bocsánat"-ot. -Amúgy, min gondolkodtál?

-Az életen. -adta az egyszerű választ, majd kibogozódva a fiú karjaiból, továbbra is szótlanul tette meg a maradék utat az Irodáig.

-Jó reggelt!-léptek be az ajtón, és megannyi ember köszönt vissza nekik....egy azonban igyekezett elbújni.

-Akiko, Jó reggelt! -lépett az épp az ajtaját becsukó lány elé Yumiko, megakadályozva, hogy becsukja az ajtót.- Van valami, ami miatt nem köszönsz?

-O-Oh, csak nem hallottam, hogy jöttetek...-nevetett zavartan, az Írónő azonban kezdett egyre pszichopatább arcot ölteni.

-Azt motyogtad, "Basszus"....úgyhogy mond el, mi történt, különben magam szedem ki belőled....- Akiko nagyot nyelve bólintott egyet, és vett egy mély levegőt.

-Miattam vesztette el Ranpo az emlékeit.-hadarta el egy szuszra, és összeszorított szemekkel várta a végzetét, azonban a lány csak nagyokat pislogott.

-...Hogy érted? Hisz lelőtték, és miattam....

-Nem....egészen...- a magyarázatra váró arckifejezésre folytatta, lesütött szemmel.- Lehet, összekevertem az altatót és egy másik szert, amely ezt váltotta ki....

-...Akiko, hogy mit csináltál?!-kezdődött el kisebb fáziskéséssel a végzet, azonban próbált ezen egy kicsit javítani.

-Már csak egy napig fog tartani! -Yumiko akkora pofont kevert le saját magának, hogy mindenki ijedten nézett a két lányra, Akiko pedig sokkoltan a vele szemben állóra.

-Hogy lehetek ekkora szerencsétlen?!-ordított fel, majd mosolyogva indult el megszokott asztalához, elhaladva furcsán néző munkatársai mellett, és helyet foglalt a lefagyott Ranpo mellett.-Hol is tartottunk?

-...Jól vagy?-kérdezte a nyomozó, azonban ő csak legyintett. 

-Mindegy! Inkább dolgozzunk! Megvagyok!-halászott elő egy rakat aktát, majd elkezdte azokat lapozgatni. Ezek közül nem volt egy érdekes ügy sem. Feltekintett Kunikida-ra, majd elkezdte rebesgetni neki szempilláit, hátha kapnak valami jó ügyet, a szőke hajú férfi pedig sóhajtva feljebbtolta szemüvegét.

-Lenne itt egy ügy. Az érkezésetek előtt kaptuk öt perccel, még odaérhettek. -erre a mondatra felpattant székéről Yumiko, magával rántva Ranpo-t, ki ijedten pislogott hol Kunikida-ra, hol az Írónőre, majd inkább csak hagyta, hogy a lány magával vonszolja.

-Szóval, íme az izgalom! Egy új gyilkosság! -dalolta vígan Yumiko, Ranpo pedig kérdezni akart volna, azonban a lány nem figyelt rá, így annyiban hagyta, egészen addig, amíg egy házhoz nem értek, mely előtt kordonok álltak, Yumiko azonban átbújva alattuk haladt a kertben álló Cseresznyefa felé, és mikor odaért, merengve kezdte el nézni a holttestet. Szőke hosszú tincseit meg-meglibbentette a szél, azonban vérrel áztatottak voltak, s a vörös folyadék beterítette az egész nő testét. Olyan volt, mintha oszlásnak indult volna a hasi tájéknál, ugyanis a bőr teljesen el volt onnan távolítva. Yumiko csak szemezett az üres macskaszemekkel, majd sóhajtva egyet odalépett az egyik helyszínelőhöz. 

-A Fegyveres Nyomozóirodától jöttünk, a nevem Kurokawa Yumiko, ő pedig itt a társam, Ranpo. -mutatott a sapkáját levévő fiúra, ki küzködött, nehogy a helyszínen ürítse ki gyomrának tartalmát. Ő ilyen helyen dolgozik? -Ranpo, jól vagy?

-Megyleszek...-motyogta, és inkább meg sem próbált a hullára nézni.

-Mit lehet tudni az áldozatról?-kérdezte a helyszínelőt, közben fél szemmel Ranpo-t figyelve.

-Középkorú nő, nagyjából harmincas év körüli, egy ideje már kint lóghatott, ugyanis a nyakánál már teljesen fekete a hurok része, és mintha el is lett volna vágva a torka. Pár belső szerve hiányos, és mint látja, a bőr is hiánynzik bizonyos területeken. 

Yumiko bólogatva jegyzetelt, majd a nyomozó felé intett fejével, hogy jöjjön oda hozzá, és figyeljen.

-Akkor, elmondom a halál körülményeit, te pedig kideríted, hogy mi történt. Ahogy szoktuk, rendben?

-...Nem hiszem, hogy menni fog...- nevetett zavartan Ranpo, a lánynak pedig akkor esett le.

-Hisz nem emlékszel....-csapta magát homlokon, és elhordta belül mindennek magát. A fiú cipőjének orrát bámulva bólintott egyet, Yumiko pedig gyorsan megváltoztatta az interakciót.- Akkor, megnézem a halottat közelebbről, mert láttam, hogy majdnem rókáztál egyet, majd együtt megoldjuk, rendben?

Ranpo bólintott egyet, Yumiko pedig épp indult volna el az áldozat felé, mikor annak nyaka hangosat reccsent, és a fej leszakadt gazdájának testéről.- Oh. 

Eppen a pillanatban ájult el egy minden bizonnyal kezdő rendőr, az Írónő azonban vállatvonva haladt tovább a test felé, és felemelte a leszakadt fejet.

-Lenni, vagy nem lenni?- kezdett poénkodni, azonban látva enyhén szólva falfehér kollégáját, inkább abbahagyta, és nekilátott a pontosabb vizsgálásoknak. 

-A testen levő hiányzó darabok igazán érdekesek...-kezdte hangosan elemezgetni, azonban háta mögül egy halkabb hang kizökkentette tevékenységéből.

-Mintha valami összeharapta volna...-motyogta Ranpo, a lány pedig csillogó szemekkel fordult felé.

-Imádlak.- jelentette ki, majd visszafordult a hulla felé.-Olyan, mintha egy kutya tette volna. Azonban nem látok semerre sem kutyát....

Ebben a pillanatban a sarokban álló, kis fa fészer felé tekintett. Összenézett a nyomozóval, majd intett az egyik rendőrnek, hogy nyissa ki a fészerajtót. Lassan nyílt ki a fa tákolmány, és ebben a pillanatban mély, szinte sátáni ugatást hallottak meg a helyszínelők, majd egy fehér alapon karamellfoltos Amerikai Staffordshire terrier száguldott egyenesen az Írónő felé.

-Jaj, de édes! -tárta ki boldogan karjait Yumiko, hogy befogadja az épp felé száguldó gyilkológépet, és így is tett. Elkezdte kedvesen simogatni, és közben gügyögött neki.-Hát ki a legszebb? Te vagy az! Igen! És ki van beborítva vérrel?- kémlelte a kutyus pofáját, mely csupa vér volt- Hát te! 

-Tudod, hogy megijedtem! Azt hittem, téged is szét fog tépni!- nyafogott a Kapitányságon Ranpo, Yumiko pedig zavartan nevetett, és az aktákat nézegette.

-De engem szeretnek a kutyusok! És, mindig is akartam egyet.- védte magát, a fiú pedig meglepődött.

- Szeretnél egy kutyát?- a lány szaporán bólogatott, Ranpo pedig elmosolyodott.- Ez esetben meggondolhatjuk, hogy legyen.

-Tényleg?- csillantak fel szemei, azonban nem tudta folytatni, ugyanis a gyanúsított férfit épp ekkor hozták be,bilincsben, Yumiko pedig biccentett Ranpo felé, hogy indulás befele.

-Rövid leszek: A kutyája széttépte egy embernek a hulláját, maga pedig jó nagy kalamajkában van.- összegezte a történteket a lány, Ranpo pedig meglepődött.

-Azta, tényleg rövid volt!- dicsérte meg, azonban a kopasz férfi tiltakozott.

-Honnan tudják, hogy az enyém?

-A Chip-jéből minden kiderül.-vont vállat a lány, majd folytatta.-Bevallaná, csak mert lassan haza szeretnék menni, hogy kiskutyás cikkeket keressek.-kacsintott a fiúra, aki visszamosolygott rá.

-Áljon meg a menet, Hölgyem! Lehet, a kutyám ott tartózkodott, azonban ő egy ideje elszökött. Így, alaptalanul vádolnak. Emellett, van ellenem bizonyítékuk?

"Nagyon jól játszik.."-csikorgatta fogait Yumiko, és elkezdett agyalni, mi legyen a következő lépés, azonban Ranpo sajnos megszólalt.

-Nincs...- Yumiko idegesen pillantott a fiúra, kin látszott, nem tudta, mit kellett volna tenni. Sóhajtva túrt bele hajába, és a ravasz tekintetű, velük szemben ülő gyanúsítottat próbálta elátkozni, aki épp megszólalt volna, de Ranpo folytatta.- Annyit tudok biztosra, hogy miatta hagyta el Önt a felesége.

Az öntelt mosoly egy pillanat alatt tűnt el arcáról, és ökölbe szorította kezeit. Yumiko társa felé kapta fejét, majd bátorítóan intett neki, hogy folytassa.

-Szóval....-köszörülte meg torkát, majd nekikezdett- A nő egy bárban dolgozott, Ön pedig egy magányos estéjén betévedve oda, beleszeretett első látásra...azonban egy idő után kiderült, hogy a nő nem olyan, mint amilyennek tűnt. Kezdett egyre szomorkásabb lenni, egyre bánattal telibb, többször is bántotta önmagát...megmutatta, ki is ő valójában. Ön mondta neki, hogy "legyen ugyanaz, ki régen volt", de ő nem is figyelt magára. Mikor kitudódott a viszonyuk, elhagyta Önt felesége, elvesztett mindent, és csak a nő maradt Önnek....aztán kiderült, hogy az is csak mámor volt...

Yumiko magába révedve hallgatta az igazságot. Az igazságot, melyet teljesen meg tudott érteni. Nem szólt semmit, csupán gondolataiban elmerülve értette meg az áldozatot. Minden bizonnyal nehéz lehetett az élete, és mikor megtalálta a boldogságot, megrémült. Hogy van valaki, aki viszont szeretheti. Épp ezért nem fejezte be tevékenységeit. Az épp az asztalt feldöntő, ordibáló férfira tekintett, majd a rémült Ranpo-ra. Annyira kizárta őket, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. Lassan felállt székéről, majd kisétált a kihallgatóteremből. 

-V-várj! Ott akartál hagyni?-loholt utána Ranpo, megigazítva sapkáját fején, Yumiko pedig felémosolygott.

-Remek munkát végeztél.- a nyomozó erre a mondatra megvakarta mosolyogva orrát.

-Köszönöm, Kollegina! De szerintem te is remek munkát végeztél!- a becenévre a lány kikerekedett szemekkel fordult vissza a fiú felé.

-...Ranpo, ezt honnan-

-Ja, csak olyan jól hangzik!- vigyorgott, majd elindult az ajtó felé.- Jössz?

-...Persze.- sóhajtott, majd Ranpo mellé érve együtt folytatták útjukat az Iroda felé.

-Összegezve: Elmentetek a helyszínre, Ranpo majdnem kidobta a taccsot, Yumiko-chant letámadta egy bulldog, majd most lesz kutyátok, és Ranpo-nak sikerült megoldania az ügyet?- foglalta össze az eseményeket Dazai, egy pohár karamellás pudding-ot majszolva.

-Nem Bulldog, hanem Amstaff!-javította ki őt az Írónő.- De igen, nagyjából.

-A kutyás dolgot holnap is juttasd eszébe. -haladt el mellette Akiko, egy rakat könyvvel, melyeket a szekrényhez lépve a helyükre kezdett visszahelyezni.

-Hogy érted...?- ráncolta szemöldökét a lány, az Orvosnő pedig félvállról felévetette.

-Holnap semmire sem fog emlékezni ebből a két napból.

Yumiko-ban megállt az ütő. Semmire..? Kiesik neki minden...? Rásandított Ranpo-ra, ki összetörten tekintett maga elé, majd fel Akiko-ra.

-Nem maradhatnak...?-reménykedett, azonban az Orvosnő megrázta fejét. Yumiko gondolt egyet, majd a fiókjához lépve, kivett egy papírt, melyet Kunikida asztalára csúsztatott, majd megragadva társának kezét, elkezdte húzni maga után.-V-Várj, hova megyünk? 

-Haza! Vagy itt akarsz dekkolni a maradék idődben is?- a mondatra Ranpo-nak rossz gondolatok futottak át agyán, majd ő is elkezdett sietni, sőt, hamarabb is a házukhoz ért, mint a lány. Yumiko gyorsan kinyitotta az ajtót, a fiú pedig berontva azon kezdte levenni a nyakkendőjét. -Te meg mit csinálsz? -nézett rá furcsállva az Írónő.

-Hát...azt mondtad....-értetlenkedett az előszoba közepén állva Ranpo, Yumiko pedig várta, mit fog kinyögni.- Akkor most...nem?

-Mit nem? -Ranpo már egyáltalán nem értette. Azonban a lány furcsa nézéséből leesett neki, hogy nem az lesz, amire számított.

-Nemár! Pedig azt hittem, enyém leszel!- kezdett nyafogni, mire Yumikonak is leesett. 

-Egy szóval sem mondtam! Te és a beteg fantáziád! -dorgálta meg, majd levéve csizmáját, indult el szobája felé, a fiú azonban követte. -Mit akarsz, Ranpo?

-Csak követlek...

-Neked elment az eszed!- akadt ki szobájába beérve az Írónő- Nem is fogsz rá emlékezni!

-..Neked az a baj, hogy nem fogok?- kezdett el vigyorogni, Yumiko pedig hozzávágott egy párnát.

-Nem! Az a baj, hogy nem ismersz! -mondta ki gondolatait- Csak két napja ismersz ebben az állapotban, és mégis ezt teszed! Miért bánsz velem máshogy, mint a többiekkel?-Ranpo lassan kezdett a kétségbeesett lány felé lépdelni.- Tudni akarom! Mi olyan különleges bennem, vagy mi érdekel téged annyira, ami miatt ilyeneket teszel?!

-Milyeneket?- simította meg a könnyes szemű Yumiko arcát, aki megpróbálta elkapni fejét, Ranpo azonban maga felé fordította arcát.- Azért, mert megszerettelek ebben a két napban...-suttogta ajkaira, majd megszűntette végleg a távolságot maguk között. Lágyan, érzelmesen csókolt, Yumiko pedig visszonozta, és karjait lassan Ranpo nyaka mögött összefonta. Ranpo bejutást kért a lány szájába, melyet ő meg is adott, egy kisebb roppanás kíséretében. Pár perccel később a fiú kiütve terült el az ágyon, Yumiko pedig könnyáztatott arccal nézett le rá.

-Ezúttal ez tényleg altató....Sajnálom....- indult el az ajtaja felé, majd még visszanézve az ajtóból suttogta elhaló hangon.- Én is szeretlek....

A sötét felhők csak gyülekeztek Japán felett. Az ég dördült, a falevelek hatalmas hangzavart kevertek a szélnek hála, mely észveszejtően fújt. Mindenhova behatolt, minden kisebb lyukon. Behatolt az Iroda nyitott ablakán is, felkapva a papírokat, hatalmas felfordulást okozva, majd szétszórta a szőnyegen őket. Egy azonban Dazai Osamu kezében landolt egyenesen, melyet a kötéses meg is nézett. Yumiko felmondási papírja.