Yumiko az olyan jól ismert gyengélkedőben volt, ezúttal azonban ő ült más ágyánál. Elkeseredetten várta, mikor nyitja ki Ranpo szemeit, de nem történt még semmi. Mégis, reménykedett. Tudta, hogy túl fogja élni, de mégis benne volt az a "mi lesz, ha". Mi lesz, ha Akiko képessége most hagyja cserben. Vagy ha elkéstek. Lehajtott fejjel fogta a nyomozó kezét, és halkan kezdett imádkozni. 

-Kérlek, Istenem....add hogy felkeljen...-suttogta, s ekkor Akiko lépett be a szobába.

-Fel fog. Most fog a nyugtató hatása letelni. -hangja nyugodt volt, és Ranpo-t figyelte, ki pár perc múlva lassan ébredezni kezdett.

-Ranpo...-derült fel Yumiko arca, mikor meglátta a gyönyörű smaragdzöld szemeket, melyek kissé zavarodottan néztek körbe. 

-Hol....hol vagyok...?- nézett körül hunyorogva, majd Yumiko-ra, aki a kezét fogta.

-A gyengélkedőben, ide hoztunk a sebesülésed után.-magyarázta Akiko, azonban Ranpo furcsán bólintva kezdte figyelni Yumiko-t, majd kezüket. Az Orvosnőnek ez feltűnt, ezért rákérdezett.- Tudod, mi történt veled, ugye...?

-Nem...-figyelt végre felé a fiú, és arcáról zavarodottság tükröződött. 

-...Mi a neved...?-kérdezte aggódva Akiko, azonban a nyomozó hosszasan kezdett gondolkodni, végül pedig lassan megrázta fejét, miszerint "nem tudja". Yumiko ebben a pillanatban elengedte a fiú kezét, majd felállva kiment az ajtón, becsukta azt, és nekidőlve a folyosó falának lassan lecsúszott, és előtörtek könnyei.

-Ranpo....-mondta elcsukló hangon az Írónő, és halk zokogásba kezdett. Csupán arra tudott gondolni, hogy az egész az ő hibája. Hogy hallgatnia kellett volna rá, mikor azt mondta, meneküljenek inkább, vagy hamarabb észre kellett volna vennie, hogy baj történt. Miatta, a nyomozó nem emlékszik semmire, és lehet, nem is fog. Akiko nyitotta ki ekkor az ajtót, majd leguggolva mellé, megsimította vállát.

-Gyere be, nem rohanhatsz csak úgy ki, szegény nem tudja, mi történik...-Yumiko fájdalmasan felzokogott, és kezeibe temette arcát. Jól tudta, hogy most neki kell erősnek lennie, de még nem bírja. Kell neki egy kis idő...

-Öt....öt perc....et kérek......-szipogta, barátnője pedig sóhajtva állt fel mellőle, és az ajtóból még egy bíztató mosolyt küldött felé, majd visszament a beteghez. Yumiko vett pár mély levegőt, hogy le tudjon nyugodni, azonban ez nem sikerült neki. Nem tudta, hogy tudná nyugodtnak mutatni magát, így csak egyetlen megoldás jutott eszébe: elrejteni érzelmeit. Nem akarta a fiút saját szomorúságával terhelni, így megtörölve szemét, arcára varázsolta szokásos vidám mosolyát, melyet minden nap el szokott játszani, és lassan felállva az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta azt.

-Visszajöttem~! -mondta vidám, daloló hangon, Akiko pedig lefagyva nézett rá. Kettő van belőle, vagy skizofrén? Ranpo enyhén oldalradöntött fejjel figyelte a lányt, majd zavarodottan felémutatott.

-...Yumiko?- a lány szemei megteltek reménnyel, és a hamis mosoly helyett egy igazi jelent meg. Emlékszik rá?

-Igen! Emlékszel rám? -kérdezte izgatottan, azonban a választól a maradék életereje is elszállt.

-Nem, csak az Orvos azt mondta, mondjam neked ezt. -Yumiko-nak fájtak ezek a szavak, azonban csak egy enyhe mosolyt küldött felé. Mégiscsak lehet rosszabb. 

-Yumiko, vidd haza Ranpo-t.- utasította Akiko a lányt, aki csak nagyokat pislogott, majd szokásosan csak annyit tudott kinyögni: "He?" Akiko odalépett mellé, és a fülébe súgta az indokot.- Ha minden jól megy, csak átmeneti amnézia, és együtt laktok. Így ő a te felelősséged.

A barna hajú Írónő lassan bólintott egyet, majd Ranpo felé mosolygott, akin már rajta voltak ruhái, és kissé feszengve állt a szoba közepén.

-Rendben~! Gyere, Ranpo! -intett neki vidáman, a fiú pedig bizonytalanul indult meg felé.- Gyere, nem harapok!

Az utcára kiérve, egy ideig csendben telt útjuk, majd Ranpo szakította meg azt egy kérdéssel.

-Mi a nevem...?

"Én hülye, hisz magát is elfelejtette!"-csapta képzeletben homlokon magát Yumiko, és mosolyogva válaszolt neki- A teljes neved Edogawa Ranpo, és 26 éves vagy. Szeretnéd, hogy meséljek még valamiről?

-Jó lenne!- vakarta meg tarkóját zavartan, majd a lány szavaira kezdett koncentrálni.

-A Fegyveres Nyomozóirodának dolgozol, és te vagy a legjobb nyomozó.-kezdte megismertetni Ranpo-t önmagával.- A képességed, hogy a szemüvegeddel képes vagy átlátni a dolgokon, és így oldasz meg rengeteg rejtélyt. Nagyon vicces, és kedves vagy, és mindig törődsz másokkal- Ranpo, mit csinálsz? -kérdezte a szemüvegét felvevő fiútól, aki erősen fókuszált rá.

-Nem is látok át a ruhákon! -erre a mondatra Yumiko erősen tarkónvágta a fiút, majd vörösödve cöccögött egyet.

-Ezek szerint megvagy emlékek nélkül is, értem én.- kezdte keresni zsebében a kulcsokat, amiket még Ranpo tegnap adott neki, ugyanis megérkeztek a lakáshoz. Belépve Ranpo nagyokat ámuldozva nézett körbe, majd Yumiko-ra.

-Woooow....jó csórók vagyunk.-Erre a mondatra Yumiko egy elfojtott nevetést hallatott, majd megrázva fejét, immáron ő vezette körbe a fiút.

-És ez itt a te szobád. -mutatta meg végül a fiú szobáját, majd a hirtelen előtörő emlékek bevillantak, és arca egy pillanatra elsötétült. Nem tudta elhinni, hogy ez történik..

-Amúgy, te a feleségem vagy? -kérdezte Ranpo, mintha ez egy általános kérdés lenne, Yumiko arca pedig egy pillanat alatt váltott át vörösbe.

-M-Mid?- vörösödött el, Ranpo pedig értetlenül nézett rá. 

-Csak mert együtt lakunk, és olyan ámulattal beszéltél rólam útközben, ebből gondoltam.

-N-nem beszéltem ámulattal...-tűrte el egyik tincsét füle mögé, majd sóhajtva folytatta.- A lényeg, hogy a házamat felrobbantották, te pedig befogadtál.

-Felrobbantották? És azért nem emlékezek? - kérdezte izgatottan, azonban Yumiko lehajtott fejjel megrázta fejét.

-Nem... azért, mert megvédtél...-suttogta maga elé, és egy pillanatra megjelentek a könnyek szemeiben. Mennyi gondot okozott neki...

-Akkor én egy hős vagyok? -húzta ki magát büszkén, Yumiko pedig halkan felnevetett.

-Igen....az vagy...

-Yumikoooooo!-hallotta az Írónő a jól ismert férfihangot, a lány pedig sietett a szobába, azonban amint belépett, ijedtében egy nagyot ugorva takarta el szemeit. A fiú ugyanis fölső nékül volt szobájában, Yumiko pedig úrihölgynek lett nevelve...illetve annak mutatta magát.- Tudsz nekem segíteni? Nem tudom ezt hogy kell bekötni.

Elvéve kezeit szeme elől, rálátást nyert a szerencsétlen fiúra, amint a kötést sikeresen rácsomózta a kezére, és még a rendest sem sikerült levennie magáról. A látványon felnevetett az Írónő, majd odalépve hozzá, először kibogozta a csomót, majd mosolyogva kezdte letekerni a magára szerencsétlenkedett bandázst.

-A karodra miért tettél?- kérdezte mosolyogva, a fiú pedig zavartan nevetett.

-Hozzákötöttem magam.- kapta a választ, Yumiko pedig jót szórakozott ezen. Mígnem el nem kezdte letekerni Ranpo testéről a bandázst. Ugyanis a varratok elkezdtek egyre jobban látszódni,az Írónő arcáról a mosoly pedig egyre jobban hervadt le, mígnem már nem maradt semennyi boldogság sem rajta. Óvatosan, törődően kezdte az új bandázst feltekerni a fiú törzsére, ügyelve, hogy ne okozzon neki semennyi fájdalmat sem, ha már okozott neki eleget. A nyomozó figyelte a lány arcát, mely szerinte gondterheltnek tűnt. Talán elege lett belőle? "Megértem..."-gondolta szomorúan-" Én is így éreznék a helyében, ha nem emlékeznének rám.." Azonban a következő pillanatban a lány óvatosan nyaka köré fonta karjait, és ölelésbe volta őt.

-Sajnálom... az egész az én hibám...-hallotta a hangján, hogy sír, így inkább kezeibe vette az Írónő arcát, és egyenesen a szemeibe nézett.

-Nem a te hibád. -mosolygott, és hüvelykujjaival a könnycseppeket törölgette le arcáról.- Jobb, mintha én élnék azzal a tudattal, hogy miattam halt meg egy ilyen szép lány! És, biztos közel álltunk egymáshoz, így pláne nem tudnám elviselni! 

Yumiko halkan nevetett, a fiú pedig még inkább elkezdett mosolyogni. 

-Ezazz, mosolyogj! Nem kell emiatt szomorkodni...- adott egy puszit a lány orrára, majd a szokásos hunyorgásával kezdett nevetni. Yumiko ajkai is felfelé görbültek, és ő is halkan elkezdett kuncogni. Hiányzott neki a megszokott hunyorgás, így ez egy pillanatra, de mosolyt csalt arcára. Azonban ránézve az órára, összeborzolta a fiú haját, majd az ajtó felé indult.

-Későre jár, ideje aludnod.- mosolygott rá az ajtóból, azonban egy nem várt kérdést kapott. 

-Aludhatok veled? - kérdezte kiskutya szemekkel a nyomozó, a lányban pedig megállt az ütő. Mi történik? A fiú próbált ártatlannak tűnni, és mint egy kisgyerek, folytatta.- Félek egyedül, és nincsenek emlékeim. 

-És ez hogy függ össze azzal, hogy velem szeretnél aludni?- nevetett az Írónő, a fiú pedig megjátszott rémült arccal a szekrényére mutatott.

-Lehet egy mumus van a szekrényben!- Yumiko édesen felnevetett a fiú gyermeki énjén, azonban szerette volna húzni az agyát. A szekrény felé lépett egyet, és fejével a bútor felé bökött.

-Megnézzem neked, hogy van-e bent valami?

-Ne! Ne nézd meg, mert megtámadhat!- látszott rajta, hogy elgondolkodik, hogyan folytassa, végül pedig ismét felvette félénk arcát, és mondta kitalációját.- Ha kinyitod, mérges lesz, és ha egyedül alszok, támad, de ha ketten vagyunk nem, mert többen vagyunk.

Yumiko felnevetett a fiú elméletén. "Látszik, hogy jó rejtvénymegoldó. Így szituációkat is ki tud találni". Mosolyogva vont vállat, majd behúzta maga mögött az ajtót, és a saját szobájába ment. Elvégre, neki is le kell még fürödni! Majd utána megy vissza hozzá. Felkapta Ranpo ingét- mert minden vásárolt ruha Akiko-nál volt, és elfelejtette elhozni- majd a fürdő felé vette irányát. Próbálta gyorsra venni zuhanyát, így röpke 10 perc alatt végzett. Eszébe jutott Akiko egyik tanácsa a boltból. "Borzold össze a hajad kissé, akkor jobban felfigyel". 

-Ez aztán a furcsa tanács...-vette kezébe a törülközőt, majd kellőképp összeborzolta a haját, így úgy festett, mint aki az előbb szabadult a hálószobából. Unottan sóhajtott egyet, majd annyiban hagyva a dolgot, inkább gyorsan visszavitte a dolgait a szobájába, és odaosont Ranpo ajtaja elé. Elszámolt háromig, majd lassan elhúzta az ajtót, a futonon ülő szomorú figura pedig felkapta fejét, és alaposan végigszkennelte, végül pedig egy huncut mosoly jelent meg szája sarkában.

-Azt hittem, lemondtál rólam! - kezdett műnyafogni, azonban arrébbhúzódott a futonon, hogy melléférjen Yumiko is, aki leült mellé. -De örülök, hogy kicsípted magad~

-Nem csíptem ki...-ráncolta szemöldökét a lány, Ranpo azonban büszkén nézett rajta végig.- Ranpo, ezt a pizsamát te adtad nekem, a maradék ruhám pedig Akiko-nál van. 

-Nem baj! Hadd higgyem azt, hogy miattam tetted ezt! -várt pár másodpercet, míg úgy gondolta, tart a hatásszünet, majd drámaian elvetődött, mint akit leszúrtak.

-Ranpo, mit csinálsz?- nevetett az Írónő, majd a következő pillanatban maga mellé rántotta őt is, így egymással szemben feküdtek , a fiú pedig bal kezével átölelte a lányt. Egy ideig csak egymás szemeibe néztek, egyikük sem beszélt, tekintetükkel kommunikáltak. Hallani lehetett, ahogy kint a szél lassan elcsendesül, a szomszéd járkálását a mellettük levő lakásban, és ahogy egy ember kint inzultál egy macskát, aki iszonyatos hanggal nyivákol. Mindketten elnevették magukat ezen, majd a fekete hajú fiú megszólalt nyugodt, és kedves hangon.

-Rólam már meséltél, mesélj most magadról.- a lány meglepetten vonta fel szemöldökeit, és elgondolkodva beharapta alsó ajkát.

-Én egy 24 éves Író vagyok, és krimikkel foglalkozok. Nagyobb képességem, hogyha felolvasom a könyvem egyik jelenetét, az valóra válik. Így ismerkedtünk meg. Mikor legelőször történt ez, egy gyilkossággal, én pont arra sétáltam, ezért meg tudtam elsőre oldani az ügyet. Aztán csatlakoztam hozzátok, és a társad vagyok, már nagyon régóta.- ekkor jutott eszébe. Ha leírja, hogy Ranpo visszakapja az emlékeit, vajon valóra válnak? 

-Min gondolkodsz? -kérdezte érdeklődve Ranpo, a lány azonban megrázta fejét. Nem tudhatja meg, lehet önzőnek gondolná. Azonban a fiú gyors levezetésének köszönhetően, már tudta, mit gondolt.- Ne írd meg.

-Miért ne?-értetlenkedett, ő azonban csak jobban magához húzta, és nyakába fúrta fejét.

-Mert, ha ezt mondod, elvesznek a mostani, negyed napnyi emlékeim, és nem akarom...-motyogta nyakába, Yumiko pedig összeráncolta szemöldökét.

-De, egy életnyi jobb, mint negyed nap, nem?

-Nem! -ellenkezett, majd enyhe pírral folytatta- Lehet, az életem nem volt jó, viszont ezt a negyed napot nem adnám semmiért sem!

-Hogyhogy?- Ranpo nem szólt semmit, csak lehunyta szemeit. A lány érezte, hogy ezúttal nem fog választ kapni, így lassan egyik kezét a fiú hajába vezette, és lassan, egyenletesen kezdte fejét simogatni, és hajával játszani, a nyomozó pedig egy jóleső morgást hallatott. Yumiko elmosolyodva folytatta cselekedetét, közben elmélkedve az életén. Nem tudta eldönteni, hogyan tovább. Nem tudta, mi várhat rájuk holnap. Tanácstalan volt. Gondolatából egy álmos hang zökkentette ki.

-Abbahagytad....-motyogta nyakába a fiú álmosan, ő pedig kuncogva folytatta a fekete tincsek bizirgálását.- Amikor megtudtad, hogy elvesztettem az emlékeim... miért jöttél vissza hamis boldogsággal..?

-Hogy érted...?- kerekedtek ki szemei, a fiú azonban csak kuncogott.

-Mikor az Orvos kinyitotta az ajtót, láttam, hogy sírsz. És öt perc alatt nem lehet átváltani, hacsak nem vagy skizofrén! -nevetett, majd közelebbhúzta magához a lányt, és egy puszit nyomott arcára. - Minden rendben lesz! Ha nem is emlékezek, majd létrehozunk újakat! 

Yumiko mosolyogva hunyta le szemeit. Igaza van. Ha így is alakult, meg tudják oldani, együtt. Ranpo keze közé fogta a lány arcát, és mélyen szemébe nézve összedöntötte fejüket. 

-Egy dolgot ígérj meg nekem...- érdeklődve figyelte a fiút, mit fog mondani, aki folytatta- Ne tettesd, hogy jól vagy, és mutasd ki, ha baj van, hogy tudjunk segíteni. 

Yumiko-nak kikerekedtek zöld szemei, és meglepetten bólintott egyet, Ranpo pedig mosolyogva tette ugyanezt, majd adott egy puszit az orrára. 

-Ranpo...-mosolyodott el a lány, majd ő tette fel a kérdését.- Miért viselkedsz így?

-Nem a barátnőm vagy...?-gondolkodott el Ranpo, Yumiko pedig kuncogva megrázta fejét. A fiú is felnevetett, majd huncutul kacsintott egyet.- Nem baj, akkor még nem vagy az~! 

Visszafúrta fejét a lány nyakába, majd mordulva egyet "utasította" hogy folytassa hajának kényeztetését, Yumiko pedig nevetve tette azt, egészen, míg azt nem érezte, hogy szemhéjai nehezednek, s el nem nyomja őt is az álom. 

-Jó éjt, Kollegina...