Yumiko-t reggel kisebb sokként érte, hogy nem a szokásos lambéria látványa fogadta, mikor kinyitotta szemeit. Sokkoltan pislogott nagyokat, és próbált visszaemlékezni, vajon kiütötte-e magát, vagy elrabolták, azonban mikor a pillanatnyi reggeli kóma alól feleszmélt, és eszébe jutott minden, egy nagyot sóhajtva ült fel futonján. Nehezen tudta elfogadni, hogy szeretett otthona már nincs többé. Az otthonos konyhája, az ihletethozó Irodája....

-NEEEEEEEE! -ordított fel fájdalmasan, és visszaborult ágyába, kezével eltakarva arcát. Pár másodperc múlva Ranpo rontott be a szobába, kezében egy könyvvel és egy papuccsal, rémülten körülnézve, a lány miért sikít.

-Mi történt, Kollegina?- kérdezte ijedten, viszont látszott rajta, hogyha kell, ő mindenkit agyoncsap a papuccsal.

-Elégtek a könyveim a házban!- mondta kétségbeesetten Yumiko, és a sírás határán volt. A fiú csak pislogott nagyokat, nem tudta felfogni. Azért kellett őt felkelteni hajnali 6-kor, egy kiáltással, amitől ő frászt kapott, azt hitte, épp gyilkolják szeretett társát, majd bejött, hogy hősi halált haljon ő is, azonban csak a kis könyvek voltak a probléma okozói?

-Komolyan ezért keltettél fel..?- kérdezte nyügösen, leeresztve a "fegyverekkel" teli kezeit, és sóhajtott egyet.-Azok csak könyvek!

-Te ezt nem értheted! Megannyi álmatlan éjszakám volt azokban a vázlatokban!- folytatta az Írónő, de Ranpo csak sóhajtva legyintett.

-Persze-persze, Drámakirálynő, majd szólj ha kiordítottad magad, és lehet veled beszélni.-fordult sarkon, és becsukva maga mögött az ajtót, ballagott a konyhába, és kezdett magának egy kávét készíteni. Egek, egy nővel együtt élni valóban nehéz. Azt hitte, az élet ezen része piskóta lesz, azonban csak most jön a neheze. Elővett egy másik bögrét is, mivel kitalálta, hogyha készít egyet a Kolleginának is, talán megnyugszik, és nem fog nyafogni. 

Pár perc múlva egy szomorkás Yumiko battyogott ki szobájából, és nekitámaszkodva háttal a konyhapultnak sóhajtott egyet. 

-Kidühöngted magad?-kérdezte a fiú nem egyszer végigmérve a lányt, majd enyhe pírral csak odanyújtotta neki a kávét.- Tessék, ettől jobb lesz.

-Bárcsak én égtem volna a vázlatok helyett...-motyogta, és elvette volna a kávét, azonban Ranpo a pultra csapta azt sajátjával, és mérgesen nézett rá.

-Hogy mondhatsz ilyet?! Azok csak élettelen dolgok, bármikor tudsz mégegyet írni! Belőled viszont csak egy van! Úgyhogy fejezd ezt be!- emelte meg a végére kissé a hangját Ranpo, azonban Yumiko csak lehajtotta a fejét.

-De engem is lehet pótolni. Biztos vannak nálam jobb emberek-  -nem tudta végigmondani, mert Ranpo hirtelen ölelésével beléfojtotta az összes szót.

-Nem vagy pótolható. Ha valami történne veled, Kollegina...én nem tudom mit tennék, de jót biztos nem...-suttogta fülébe, a magafajta mély hangján, majd megérezve hátán a lány kezeit, szorosabbra fogta ölelését. Az aktájából tudja, hogy vannak önbizalommal kapcsolatos problémái, de eddig nem tűnt fel neki. Lehet, a lány túl jól titkolja...? Yumiko nem szólt semmit, csak fejét a fekete hajú fiú vállába fúrta, és lehunyt szemekkel emésztette a hallottakat. Nem hitte, hogy valaki tud neki olyan mondatokat mondani, melyek megnyugtatják, és némiképp megváltoztatják gondolkodásmódját. Egyikőjük sem mert megszólalni, élvezték a csendet, és egymás biztonságot nyújtó jelenlétét. Yumiko már majdnem elaludt, mikor Ranpo kizökkentette őt huncut kuncogásával.

-Kollegina, már aludtál eleget, nem?-mosolygott, a lány pedig laposakat pislogva nézett fel Ranpora, majd lassan bólintott egyet.- Idd meg a kávédat, és utána majd elmegyünk vásárolgatni... Illetve, összeszedjük Akiko-sant is, és ő is jön. 

-Rendben..-nyúlt a kávéért, és egy pillanat alatt felhörpintette az egészet, majd indult is vissza a szobájába. Ranpo majdnem ott kapott szívrohamot. Hisz a lány nem rakott cukrot a kávéjába! 

Yumiko belépve szobájába, becsukva maga után az ajtót nekidőlve annak lecsúszott a földre. A nyomozó teljesen megváltozott. Eddig az a bolondos fiú volt, akit a legjobban az édesség érdekelt, azonban ebben a két napban, mintha...

"Nem, az nem lehet"-gondolta a lány, majd kisvártatva tovább elmélkedett. Első gondolata az volt, hogy biztos van egy ikertestvére, és ők szórakoznak vele, de elvetette ezt az ötletet. Aztán arra jutott, hogy amnéziája van a sokktól, és nem tudja, milyen viszonyban vannak. "Jó ötlet, lehet felhasználom egy könyvemben"-mondta magában, majd tovább szőtte elméleteit, melynek eredményeképp felöltözött, s kinyitva az ajtót, a rá váró Ranpo-t lepte meg egy felettébb furcsa kérdéssel.

-Hogyan találkoztunk legelőször?-kérdezte, a nyomozó pedig értetlenül nézett fel édességhalomjából.

-..He?- kérdezte, majd megvakarta tarkóját, és hunyorogva emlékezett vissza.- Amikor először gyilkoltak a könyved alapján, a gyilkos pedig a lánya volt.

-...Oké akkor végleg nem tudom.- vont vállat a lány, majd a bejárati ajtó felé indult.

-Mit nem tudsz?- követte őt társa, kezében egy csomag vajas keksszel, érdeklődve kémlelve arcát a barna hajú lánynak.

-Azt hittem, valaki engem szivat, úgy, hogy téged magának ad ki....-gondolkodott egy sort az Írónő a mondat helyességén, majd próbálkozott még párat.- Magát tégednek....Neked ad ki.... Szóval beöltözött Ranpo-nak, és ezzel próbál engem átverni.

-Na, csak kinyögted!-nevetett Ranpo,majd összeráncolta homlokát.-Miért kellene valakinek kiadnia magát nekem?

-Mert furcsa vagy, és már minden szituációból kifogytam!- mondta el az indokot Yumiko, a fekete hajú fiú pedig meglepődött. Ő? Furcsa? Majd útközben mélyen elgondolkodott. Tény és való, ebben a két napban több volt közte és a Kolleginája között a testi kontextus, melyet mindig ő kezdeményezett, de ez elnézhető a vallomásának. Azonban...Miért mondta akkor azt a bizonyos szót? Ezt ő maga sem tudta. Csupán annyit, hogy valami megváltozott benne. Szavakkal nehéz leírni. Nem volt az érzelmek embere, így ehhez nem értett, azonban azt tudta, mikor meglátja Őt, nem akar elnézni, s legszívesebben csak őt nézné, időtlen időkig. Főleg, mikor elmosolyodik, vagy büszkén felnevet, mert sikerült neki valami. Többet akar róla tudni. Olyat, amit holmi akták nem adhatnak át. Tudni akarja, milyen mikor boldog, mikor dühös, vagy mikor szomorú. Milyen, mikor ihlete van, mellette akar lenni, látni akarja, milyen írás közben, komoly-e, vagy nevet akkor is. Hogyan alszik, bolondozik-e a konyhában, esetleg titokban ő is eszik édességet, mégis megdorgálja..? 

-Min agyalsz, Ranpo?- mosolygott rá Yumiko, az említett pedig megrázta fejét.

-Semmi, csak elkalandoztam.- mosolygott vissza, majd megpillantva az orvosnőt, hangosan kiáltozva kezdett el integetni felé.-Hé, Akiko-san!!

-Sziasztok! -ölelte meg Yumiko-t, majd Ranpo felé küldött egy ördögi vigyort.- Mindenről fogok értesülni, úgyhogy ha bármi rosszat cselekszel, nem fogsz sokáig élni...

-Nyugi! Nem tettem semmit, igaz, Kollegina?-emelte fel védekezően kezeit, és társára sandított, aki elkezdett nevetni.

-Akiko, nyugodj meg, magamtól is le tudom ütni, ha kell, de nem kell.-mosolygott a fiúra, aki hálásan tette ugyanezt. Akiko megköszörülve torkát, vonta magára a figyelmet, majd mondta el az útvonalaikat, Yumiko és Ranpo pedig nagyban bólogattak, és inkább rábízták, nem akartak beleszólni.

-Menjünk arra!- ragadta hirtelen karon Akiko Yumiko-t, és elkezdte húzni egy ruhabolt felé.

-Én....itt várok...? -nézte Ranpo a távolodó lányokat, majd zsebretéve kezeit, körbenézett. Nem akart eltűnni, ebben a hatalmas épületben, mégis volt egy rossz érzése... mely azonnal elillant, amint meglátta az egyik édességboltot.

-Biztos, nem történt semmi?- faggatta tovább az Orvosnő barátnőjét, miközben a ruhák között böngészett.- Semmi, az égegyetta világon?

-Kicsit közvetlenebb lett, de ennyi..-nem akarta elmondani neki, hogy tegnap valahogy a Nyomozó ölébe került, és rengeteget ölelkeznek, azonban a lány mintha olvasna az Írónő gondolataiból.

-...Engem nem versz át! -ragadta meg vállait, és rázni kezdte.- Értsd meg, segíteni szeretnék! Én egy igazi kerítő vagyok! 

-És mit kerítesz?- nézett értetlenül az Írónő, Akiko mérges arckifejezését látva azonban sóhajtva, bólintva beadta derekát.- Mostanában sokkal közvetlenebb lett, és...mondhatni, nem hagyja hogy szomorkásabb legyek...vagy nem engedi. És reggel, mikor kiáltottam, berontott, hogy "megvédjen".

-Úristen Yumiko, tudod mit jelent ez?-kapott csillogó szemekkel szájához.

-...Hogy kell neki szerezni egy jobb fegyvert, mint egy papucs..?

-Nem! Te totálisan elcsavartad a fejét!- a furcsa szóhasználatra Yumiko-nak kikerekedtek szemei, így Akiko pontosított.- Felkeltetted az érdeklődését.

-Oh...-motyogta, majd mikor felfogta, hatalmas gesztikulálásokkal kezdett ellenkezni.-Ez nem így van! Biztos, hogy félreérted! 

-Mindenesetre, tudom is, hogyan tudnád felkelteni az érdeklődését...-nézett huncutul a sötét hajú nő, és kacsintott egyet.

-...Veszek neki csokit?

-...Az is lehet, de inkább kövess engem! -karolt bele Yumiko-ba, és elvezette őt egy ismeretlenebb részére a boltnak...

Ranpo unalmában egy padon ülve majszolta csokoládés drazséját. Mennyi ideig tud egy nő vásárolni? Unalmában elkezdte megfigyelni az embereket, és kitalálni a gondolatukat. Az előtte elhaladó idős úr, ki sietősen az órájára pillantgat, minden bizonnyal késésben van. "Le fogja késni a járatát"-gondolta Ranpo, majd a vele szemben levő, Virágosboltban dolgozó fiatal hölgyet kezdte elemezni. "Az egyetemért dolgozik."-állapította meg, majd haladt a következő, következő, és következő alanyra, mígnem egy érdekes figurát pillantott meg. Borostás áll, sötét tekintet, és bő, fekete zubbony. Lassan, szinte céltalanul botorkált az épületben. Ranpo töprengve elemezte a férfit, talán épp megfigyel valamit? Az felvett egy fekete száját takaró maszkot, majd téve egy kört, felemelt egy kisebb hátitáskát az egyik cserepes növény mögül, majd az egyik ruhaboltba lépett be. Ahogy lábai egymás után lépdeltek, egy pillanatra Ranpo láthatott valami fényeset megcsillanni a zubbony alatt. Elsőre nem értette, azonban mikor felfogta, felpattant kényelmes padjáról, és szélsebesen rohant be a boltba jómaga is.

Beérve szemeivel egy ismerős alakot kezdett keresni, de semerre sem látta. Hol van? Idegesen pillantott be minden sorba, azonban Őt nem látta. Hova tűnhetett? A bolt végénél, az egyik sornál állt, épp ingeket nézett, s semmilyen polc nem védte, csupán egy alacsonyabb bútor volt előtte, melyen cipők sorakoztak. Sietős léptekkel vette felé az irányt, majd megragata csuklóját.

-Mi a baj, Ranpo? -kapta felé meglepedten fejét, a fiú azonban húzni kezdte.

-El kell tűnnünk. Itt nem vagyunk biztonságba- nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis a következő pillanatban gépfegyver lövését lehetett hallani, Ranpo pedig automatikusan lerántotta a földre Yumiko-t, aki a hirtelen moztulattól meglepetten nyögött fel.- Shhh, maradj csendben...

-Ranpo, dolgoztam már a Maffiával, tudom mit kel tenni....- dorgálta volna meg a fiút, azonban a Nyomozó az újabb lövésekre szorosan magához ölelte őt, és próbált úgy helyezkedni, hogyha feléjük mennek a lövedékek, ne Yumiko-t találják el. 

-Majd én megvédelek....-suttogta fülébe, Yumiko-nak pedig könnycseppek gördültek le arcán. Sosem akarták még megmenteni. Főleg nem úgy, hogy saját magukat használják fel pajzsként. 

-Ranpo... meg kell állítani a terroristát...-suttogta, a fiú azonban nem mozdult. Nem akarta elengedni, így gyengéden megsimította az arcát, hátha arra elengedi, ebben a pillanatban viszont ismét lövések hallatszódtak, melyeket nagyon közelről dördültek, Yumiko pedig összerezzent egy pillanatra, de nem adta fel. Tudta, hogy ennek a szörnyűségnek akkor lesz vége, ha valaki megállítja. Az pedig ő lesz. 

-Nem engedlek....-motyogta neki Ranpo, azonban a szorítás kissé enyhébb lett. Miért..? Nem agyalt sokat Yumiko, a pillanatnyi gyengeséget kihasználva kigurult a védelmező ölelésből, szinte széttépte ingét, hogy hamarabb fegyvere birtokába kerüljön, felhúzta azt, majd kibukfencezve a fa bútor mögül, leste, merre van a férfi. 

-Hol vagy te kis féreg...-motyogta, s amint meglátott egy árnyékot, bemérve a célpontot, leadott egy lövést, de csak egy kisebb káromkodást lehetett hallani. Eltalálta, de nem jól. Mérgesen cöccögött egyet, és felállva lépett előre hármat, majd hangosan felkiáltott, hogy hallja a férfi is.-Ide hallgasson! Tegye le a fegyvert, vagy nem állok jót magamért!

-Mintha egy nő le tudna győzni...-hallotta a mély, gonoszul dörmögő hangot, s a sorozatlövéseket. 

-Kollegina, vigyázz! -ragadta meg derekánál fogva Ranpo hátulról, és behúzta az egyik polcsor mögé, éppen időben, azonban a Nyomozó fájdalmasan hördült fel, és egy kevéske vér távozott száján. 

-Ranpo!- kerekedtek ki szemei az Írónőnek, majd lenézve egy véres foltot pillantott meg a fiú oldalán. Minden bizonnyal akkor keletkezett, mikor a Nyomozó teljes testével védte őt, és azért gyengülhetett a szorítása...

-Ne bocsátkozzunk harcba, inkább jussunk ki innen...- morogta, kilesve a polcok mögül, merre van a férfi, Yumiko azonban megrázta fejét.

-Nem hagyhatjuk a többi embert cserben! Mégiscsak a Fegyveres Nyomozóiroda tagjai vagyunk!- erősködött, azonban egy hatalmas sötét alak jelent meg előtte.

-Nem sokáig. -mondta a terrorista, s meghúzta a gépfegyvert, mely csupán egyszer dördült. A lány lassan kinyitotta smaragdzöld szemeit, melyek átváltottak rémületbe. 

-R-Ranpo....-suttogta maga elé, az előtte álló, vele szemben levő fiú pedig fájdamasan mosolyogva köhögött egy kevéske vért.

-Megmondtam, hogy megvédelek.....- adott egy csókot a lány arcára,majd hangos puffanással a földre zuhant teste.

-Nem hittem volna, hogy az a bolond feláldozza magát egy ilyen csitriért...-nevetett a férfi, Yumiko-nak azonban eltorzult az arca. Idegesen markolta pisztolyát, majd egy pillanat alatt leadott egy lövést a férfiba, aki fájdalmasan felordítva hanyatlott el. Yumiko felé lépve rúgta erősen oldalba, majd az egyik polcba akasztva a férvi felső állkapcsát, egy erős rúgással a nyakhajlatába törte el az állkapcsát. Mialatt a pasas a fájdalomtól vergődött, Yumiko mégegyet rúgva belé fordította magával szembe, s szeméből a gyűlölet tükröződött.

-Ezt azért kapja, mert bántani merészelte Őt....-szűrte ki fogai közül, szinte köpte felé a szavakat, majd felhúzva pisztolyát adott le még két lövést a férfinek, kinek lelke nem ezen a világon volt többé. Yumiko elobta fegyverét, és Ranpo testéhez sietett, majd mellétérdelve paskolta meg finoman arcát.

-Gyerünk....térj magadhoz...-suttogta aggódóan, a fiú azonban nem válaszolt. Nem hagyhatja itt! Nem így, és nem miatta! Ekkor eszébe jutott, hogy nem is egyedül jöttek.- AKIKO! -ordított torka szakadtából, s pár másodperc múlva már lehetett is hallani a magassarkúk sietős kopogását. Az Írónő kétségbeesetten fogta a fekete hajú fiú kezét, és közben a pulzusát nézte, mikor pedig felbukkant az Orvos, könyörgő tekintettel nézett rá.- Kérlek....Segíts.....-lehelte szavait szinte könnyes szemekkel, Akiko pedig megropogtatva ujjait, bólintott.

-Nyugodj meg, a képességem, a "Nem halsz meg". Tehát ha nem halsz meg, akkor nem halsz meg. -valahogy ez a szójáték nem tetszett barátnőjének, így hagyta inkább, és a fiút próbálta rendbehozni. Yumiko a nyomozó fejét ölébe helyezte, és arcát kezdte tanulmányozni. Szeretné, ha ismét kinyitná szemeit. Látni akarta azokat a gyönyörű, smaragd szemeket, melyek huncutabbak egy gyereknél, s a vigyorát, mikor talál valami édes dolgot. Hallani akarta, amint mégegyszer a becenevén hívja, melyet annyira megszeretett...

-Nincs baj....Kollegina.....Ne sírj...-Yumiko könnyes szemekkel nézett az erőtlen Ranpo-ra, aki enyhén mosolyogva próbálja vidítani. A lány kezét arcára helyezte, és lassan kezdte simogatni, miközben könnyei egyre csak folytak. Miatta volt ilyen helyzetben. Miatta haldoklik az, akit szeret. Miatta lőtték le őt.... mégis csak mosolyog, és őt vidítja, utolsó erejével is....

(még nincs vége a sztorinak! Vajon Ranpo túléli...?)