Ranpo nem tudott aludni. Csak forgolódott, de álom nem jött szemére. Csak abban tudott reménykedni, hogy társa még életben van. Azonban miért is izgatja ez? Hisz nincs rá szüksége! Mérgesen fúrta fejét párnájába, és beleordított. Ekkor azonban egy hatalmas robajt hallott. Felült futonjáról, és az ablakához sietve kikerekedtek szemei. A távolban egy hatalmas robbanást lehetett látni. Szíve ezerszeresen zakatolt, és sietve kapkodta magára ruháját, és cipőjét magára ráncigálva, becsapva maga mögött az ajtót, futott a fény felé. 

-Miatyánk, tudom, hogy nem csináltam még ilyet, de ne a Kollegina legyen a balszerencsés...-motyogta futás közben, egyre hangosabban.- Ne ő legyen a halott! Ne legyen semmi baja! Épségben legyen! Kérlek! Hívő leszek, csak ne legyen semmi baja! 

Sosem ígért még ilyet. Azonban, abban a pillanatban nagyon aggódott. Nem akarta elveszíteni őt. Semmi áron nem. Ugyanis- bár Yumiko megparancsolta neki, hogy ne kutasson utána- Megtette. Azonban nem jutott semmire sem. Befordult az utolsó utcán, és a lángokban álló sikátort, és lerombolt házakat nézte. Átmászott a kordon alatt, és a tűzbe futott volna, azonban egy tűzoltó hátulról visszafogta.

-Engedjen! Lehet, a Társam!- próbált a fogásból kifurakodni, azonban az nem engedte, így hangosan felordított, hátha választ kap.-Kollegina!!!

-Uram, semmilyen nőt nem találtunk a romok között, és a tűzben sem láttunk senkit, csupán egy férfi maradványait.

-..Férfi..? Meg engedi, hogy szemügyre vegyem?- kérdezte gyanakodva, s immáron az ellenállást felhagyva Ranpo, s felmutatta engedélyét. -A Fegyveres Nyomozóiroda tagja vagyok.

-Erre tessék, de nem lesz szép látvány.-mutatott a hullazsák irányába, Ranpo pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Tehát, a Kollegina még jól van. Azonban... 

A tetthElyen levő antropológus lehúzta a hullazsák cipzárját, Ranpo pedig azt hitte, ott ájul el. Egy szénné égett valami maradt az illetőből, s csupán pár hús. 

-Egy veséje hiányzik...-Mondta ki hangosan elemzését az antropológus, Ranpo pedig megkönnyebbülten sóhajtott. Tehát a Kolleginának nincs ehhez köze. 

-Köszönöm.-bólintott feléjük, majd elhagyta a helyszínt.

Hiába könnyebbült meg, nem tudott aludni, így egyenesen az Irodába ment, keresve további nyomokat. Az a négy óra, mely reggel nyolcig hátra volt, már nem segített volna rajta semmit sem. Elővett egy fehér táblát, és elkezdte rá felírni az összes információját Yumiko-ról. A tagok lassan szállingóztak be hét körül az Irodába, innen tudta Ranpo, hogy három órája kutat. S most fog eldőlni, hogy a lány él-e, vagy sem. A tábláját elrejtette, és leült az asztalához, s elkezdte az ajtót kémlelni. Azonban senki nem jött be rajta. Szíve iszonyatos tempóban vert, alig kapott levegőt. 

-Ranpo-san, tudnál nekem segíteni?-kérdezte Akiko, Ranpo pedig felállva az asztaltól, sétált be a gyelgélkedőbe.- Ezeket a papírokat kellene Dazai asztalára tenned, mert az az öngyilkosjelölt ma szabadságon van. 

Ranpo szó nélkül elvette a papírokat, és kilépve a gyengélkedőről, ledobta Dazai asztalára azokat.

-Azt hittem, egy köszönést érdemlek.-Hallotta az olyan jól ismert hangot, s a fiú csillogó szemekkel kapta fel fejét társára, ki asztaluknál állva mosolygott. 

-Kollegina! -futott felé, majd szorosan magához ölelve az Írónőt, nyakába fúrva fejét, nem engedte. Abban a pillanatban minden kő legördült szívéről. Épségben van! És visszajött! Yumiko visszaölelte őt mosolyogva, azonban megérezte, hogy nyakánál az ing nedvesedik.

-Ranpo...te sírsz? -kérdezte aggódva, azonban választ nem kapott, csak a fekete hajú fiú szorosabban szorította őt magához derekánál, és hátánál. A lány óvatosan beletúrt fekete tincseibe, és lágyan kezdte el simogatni fejét. Szívét melegség öntötte el. Nem hitte volna, hogy valaki ennyire fog aggódni érte....-Nincs semmi baj, itt vagyok, és jól vagyok. Megígértem. Ahogy a kávét is-

-Elmehetsz a rohadt kávéddal a tudod hova!-Vált el tőle durcásan a nyomozó, majd felvéve sapkáját neki háttal fordult, és elhúzva székét Yumiko székétől leült. A lány csak nagyokat pislogott, nem tudta felfogni, mi történik. 

-...He? -tudott csak ennyit kinyögni. Egyik pillanatban hiányolja, másik pillanatban meg utálja mint a maffiát. "Ekkora bipoláris személyiségzavart sem láttam még!"-gondolta, majd vállat vonva foglalt helyet saját székén. 

-Hallottátok, mi történt?!- rontott be az irodába Kunikida egy rakat mappával.

-Akciós a kifli a sarki péknél? Ezaz!- örült meg Yumiko, azonban Kunikida szúrósan nézett rá.-Jó, abbahagytam.

-Tegnap hatalmas robbanás keletkezett este hajnali 2 körül, és egy testet találtak ott, mely szénnéégett...-kezdte az információmegosztást Kunikida, Yumiko pedig belül épp magát verte agyon. Hogy lehet akkora hülye, hogy ott hagyta annak a féregnek a hulláját?

-Tudom, láttam a tüzet.-jelentette ki Ranpo, a lányban pedig ott fagyott meg a vér mégjobban. Remek, méghogy tökéletes gyilkosság! Viszont Ranpo folytatta.-De akkor már a tűzoltók ott voltak. Yumiko-san, te láttad? 

Az Írónőnek rosszul esett, hogy nem Kolleginának szólította őt Ranpo. Azonban most jól ki kell magát magyaráznia.

-Nem hallottam semmit. Bár, nem arrafele lakok, amerre ti. Merrefele volt az eset?-kérdezte érdeklődve, Kunikida pedig feltolta szemüvegét.

- A maffia bejáratához vezető sikátornál.- tájékoztatta, Yumiko pedig fejben már magát gyilkolgatta. Három hiba! Három! Miért nem tervezte meg hamarabb? A helyszínt, és az időpontot? Persze, hogy le fog bukni! Társára sandított, ki a papírokat böngészte. Ranpo biztos tudja, azért ilyen vele. Azt mondta, jó ember lesz, erre meglő kétszer egy maffiást, kiveszi a veséjét, felgyújtja, majd felrobbantja! Ennél rosszabb nem is lehetne. -Az áldozatot pedig azonosították.

...Tévedett. igenis lehet rosszabb. Ágyő, szép világ! Ágyő, kedvenc kávézó! Ágyő, Iroda! Most megy a börtönbe...

-Az áldozat pedig egy bizonyos Kusakawa Fukukawa.-olvasta a lapot, azonban a lány értetlenül nézett rá.

-...He?-nézte Kunikidát, majd megkönnyebbült nevetésben tört ki, de rájött, hogy mindenki őt figyeli, így gyorsan kimagyarázta magát.-Azt hittem azért adsz ekkora hangsúlyt ennek, mert ismerjük az illetőt! Hogy Dazai, vagy valami ellenség, de ezek szerint nem!

-...Szerinted ez az ember nem fontos...?-nézett rá furcsálva Kunikida, a lány pedig ellenkezve megrázta a fejét.

-Úgy értem, hogy úgy mondtad, mintha az Irodából halt volna meg valaki.

-Honnan tudják, hogy ő volt? -kérdezte Ranpo felvéve szemüvegét.

-Egy héttel ezelőtt neki vették ki a jobb veséjét.-magyarázta igazát Kunikida, Ranpo azonban megrázta fejét.

-A seb friss volt. Mintha halál előtti lett volna.-"Köszi, Ranpo, én is szeretlek."-gondolta a lány, majd Kunikidára nézett.

-Ezek szerint tévedtek. -jelentette ki Yumiko az egyértelműt, majd felállt asztalától.- Ki kér kávét? Kinek hozzak?

-Én elintézem a hívást a boncteremmel, hogy nézzék át újra.-indult meg Kunikida a telefon felé, Ranpo azonban felállva Yumiko mellé lépett.

-Megyek.-volt rövid válasza. Yumiko meglepve mosolygott rá, majd megindultak együtt a kávézó felé.

-Te milyen kávét fogsz inni?-próbált Yumiko beszélgetést kezdeményezni Ranpoval, az azonban nem válaszolt neki. -Hahó, hozzád beszélek!

Semmi válasz. Egy idő után ezt megunva megállt, és megfogta Ranpo csuklóját, aki rá sem nézett.

-Miért viselkedsz így velem? Mit tettem ellened?-kérdezte szomorkásan, Ranpo azonban dühösen nézett vissza rá.

-Nincs rám szükséged, ha jól tudom. Úgyhogy hagyjuk egymást inkább.- Yumiko értetlenül nézett a fiúra, majd megrázta fejét.

-Ez nem így van! Egy szóval sem mondtam! -ellenkezett, azonban Ranpo-ból kitörtek a benne megbúvó indulatok.

-Igen? Egy kis fecnit hagytál nekem, hogy eltűnsz!-ordított magából kitelve.-Majdnem meghaltál, én mentettelek meg, és ez volt a hála? Csak magaddal foglalkozol, és sosem figyelsz másokra! Hogy tehettem, hogy azt hittem, bízhatok benned, és a barátom vagy! 

Yumiko lehajtott fejjel hallgatta a fiút. Valahol igaza volt. Mégis, nagyon fájt neki. Főleg, hogy már nem tekinti a barátjaként. Könnycseppek terültek szét a betonon, Ranpo pedig egy pillanatra abbahagyta kiakadását, és a lány arcát próbálta kémlelni kissé aggódva. Túl messzire ment? Az Írónő megtörölte szemeit ingujjában, majd felnézett Ranpo-ra. 

-Sajnálom...-csak ennyit tudott kinyögni. Mégis, szerinte ez egy fontos szó volt. Azonban a fiú megforgatta szemeit, és immáron fogai közül szűrte ki.

-És ezt nem tudtad volna Hyon Zen-nek kinyögni?- Ott fagyott meg minden Yumiko-ban. Hát tudja. Mit is várt volna? Mégis a legjobb nyomozóval dolgozik együtt. Azonban tagadás helyett inkább lecsissegte. A fiú meglepve nézte őt, majd folytatta mondandóját. Neki egy gyilkos ne parancsolgasson!

-Nem csitíthatsz el! Tudom az igazságot!

-Nem azzal van a bajom, hanem azzal, hogyha továbbra is itt hangoztatod, akkor nem érem meg a holnapot!-forgatta meg szemeit az Írónő, majd suttogóra vette.- Ha tovább beszélünk erről, megtalálnak engem.

-Azt hittem ennél nem lehet valaki aljasabb, de tévedtem.-mondta felháborodottan Ranpo egykori Kolleginájának arcába gondolatait. -Azt hittem, számítok annyit, hogy most elmondasz mindent, de úgy teszel, mintha valami történhetne veled! Hát, igenis fog! Ugyanis mostantól nem számíthatsz rám. -kezdett el tőle hátrálni Ranpo.- Mostantól, nem vagyok se a társad, se a partnered. Se a barátod...

-Ranpo...-suttogta könnyes szemekkel a lány, azonban a férfi sarkon fordulva hagyta magára. Ez a karma talán? Immáron egyedül haladt a kávézója felé Yumiko, azonban megállt az ajtajában. Mégse akar bemenni. Hisz rengeteg közös emlékük volt itt. Lehajtott fejjel ballagott tovább, egyenesen a Lupin bárba, melynél rengetegszer töltötték anno az idejüket volt társaival, azonban az idő mindenkit széthúzott. Belépve rendelt magának egy pohár vodkát és whiskey-t, majd azokat összeöntve meghúzta a keveréket. Ahogy gondolta, a hely nem változott semmit. Csupán üres volt minden.Lehet, hogy délelőtt 11-kor nem kellene innia, de most ez tűnik a legnagyobb boldogságnak.

-Kamui, kérnék még két pohár vodkát!-szólt a csaposnak, aki  már készítette is neki a poharakat....

Ranpo dühösen trappolva indult vissza munkahelye felé. Nem akart volna visszamenni dolgozni, de most szükségük van rá. Egy dolgot nem tudott eldönteni: bemártsa-e a lányt, vagy sem? Beérve az Irodába, arrébbrúgta a lány székét, és leült sajátjára. Nem is akarta látni a Kollegina helyét! Mégis, tudni akarta, mit miért tett.

-Kunikida, az aktákat kölcsön veszem.-jelentette ki, és buzgón olvasni kezdte. A jelentés alapján az áldozatot brutálisan gyilkolták meg. Ezt kell megtudnia, miért. Mivel az áldozat Hyon Zen, és a gyilkos Yumiko, csak a cselekményre kell rájönnie! Honnan tudta, hogy ő az..? A lány elszólásából! Akkor lett mindenben biztos. Emellett, annyira rossz volt a maffiás és az Írónő közötti viszony, hogy csak egy ember térne vissza élve. Az pedig Ő volt. Ha jól emlékszik- márpedig az elméje éles, mint egy penge- Akkor Hyon Zen-nek Yumiko a barátnője volt. Azonban Zen őt cserbenhagyta, és emiatt meggyűlölték egymást. Ebben több kérdés is van: Hogy hagyta cserben? Miért hagyta cserben? Hogy nem jött rá a lány, hogy a férfi SZERVKERESKEDŐ? És Yumiko miért vágta ki a veséjét a férfinek? Ezen gondolkodva hirtelen, mintha egy pillanatra megvilágosult volna. 

-Akiko-san, megkaphatnám Yumiko-san orvosi aktáját? -kérdezte az orvost, aki értetlenül kereste ki az említett mappát.

-Persze, de miért kell?

-Valami nem stimmel...-motyogta Ranpo, Akiko pedig folytatta.

-Az ő aktája sem stimmel.-nyújtotta át neki az említett tárgyat, Ranpo pedig összehúzta szemöldökét.

-Merthogy?

-Ha elolvasod, meglátod.-hagyta annyiban, és visszament a gyengélkedőbe. Ranpo érdeklődve nyitotta ki az aktát, és böngészni kezdett. Amint gondolta. A lánynak ugyancsak hiányzik a jobb veséje! Tehát ez lenne az árulás..? Vagy...

Ahogy elemezte az aktát, egyre érdekesebb leletekre bukkant. Mindegyik valamilyen esettel volt összeköttetésben. Rengeteg bordatörés, rosszullét, és halál közeli eset, emellett egy robbanásos eset is. Nem igen vigyázott magára...azonban egy érdekes pecsételésű leletet is talált... egy pszichiátriáról...  "Pszichózis: Mániákus-Depresszió, Szorongás, Motivációzavar, kényszerbeteg, pánikbeteg.

Hajlamos: Idegösszeomlásra, öngyilkosságra, öncsonkításra, hallucinációra.

Kezelőorvos: Dr. Kise Mikan" 

Ranpo azonnal tárcsázta is a lapon levő telefonszámot, majd a kicsöngés után egy kedves hang szólt a telefonra.

-Mikun Pszichiátria, itt Kise Mikan beszél.

-Jó napot, a Fegyveres Nyomozóirodából telefonálok.-kezdte kissé idegesen és egyben izgatottan Ranpo-Mit tud Kurokawa Yumiko-ról?

-Uram, minket köt a diszkréció...-sóhajtott, majd érdeklődve folytatta.-Már egy éve nem járt nálam, azt hittem, elköltözött. 

-Nem. Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy mikor diagnosztizálta nála a mentális betegségeket...?

-Nagyjából 6 éve. Azóta rengeteget változott, de bármikor visszaeshet.- szinte megsem várta Ranpo a teljes választ, folytatta tovább.

-És Mit tud Hyon Zen és Yumiko kapcsolatáról?

-Uram, a diszkréció-

-Akkor magát záratom börtönbe! Elmondja, vagy sem?-fenyegetőzött, a nő pedig mélyen sóhajtott egyet.

-Hyon Zen a párja volt, azonban egy bevetésen otthagyta őt, és emiatt összeroppant idegileg teljesen. 

-És másra veszélyes lenne? -tette fel utolsó kérdését Ranpo.

-Persze, árthat másoknak, de először magában tenne kárt...

-Köszönöm. Viszhall.-tette le a kagylót Ranpo, és szinte minden összeállt előtte. Főleg most, hogy azonosította rengeteg leletnek a pecsétjét. Azonban azt nem tudja egyedül: Miért nem szólt neki semmiről? Lehunyta szemeit, és gondolkodni kezdett. Ha őt cserben hagyná a párja, akkor miért nem szólna a társának? "Tovább hangoztatod, nem érem meg a holnapot.."- emlékezett vissza Yumiko mondatára. Miért nem érné meg? Hisz ha a rendőrség nem tudja meg...

Egész délután ezen kattogott Ranpo agya. Ki tudná meg? A hulla biztos nem mondja el senkinek, ahogy ő sem! Akkor, mégis ki...? Ami pedig még nem stimmelt az aktájában, az egy robbanásos baleset. Egy épületben felrobbant egy régi bomba, és Yumiko bent tartózkodott. Ez állt az aktában. De nem tűnik hihetőnek. Felvette szemüvegét, és ismét elkezdte a jelentést átolvasni. 

-Este nyolckor felrobbant a Momo hotel...Csupán ő volt a tűlélő... rászakadt a mennyezet....-olvasta a borzalmas jelentést, azonban meglátott egy nevet... egy nagyon kis betűmérettel rendelkező nevet, mely elenyészett a többi között. Ranpo azonban megtalálta a kirakós utolsó darabkáját is. Viszont felnézve az órára, ijedten pattant fel, és rohamlépésekben indult meg az Írónő háza felé. Társa élete ugyanis veszélyben volt.

Yumiko nevetve esett be házának ajtaján, és meghúzta vörösboros üvegét, mely már rég üres volt. Ránézett órájára, és próbálta kiolvasni az időt, azonban nem tudta eldönteni, hogy most 32 óra van , vagy 7:55. Minden mindegynek gondolva eldobta az üveget, és rádőlt a kanapéra. Ez volt aztán a hosszú ivászat neki! Azonban, amint vízszintes helyzetbe került, érezte ennek a hátulütőjét. Betámolyogva a fürdőszobába ürítette ki gyomrának minden tartalmát, majd elterült a hideg, tiszta padlón. 

-M...rt vahn olyhan édrésem, hog meghalok?-ráncolta homlokát, majd csöndben maradva meghallott egy bizonyos pittyegést. -Basszus! 

Ranpo a beszorult levegőjével sem törődve futott amilyen gyorsan csak tudott. Amint Yumiko háza elé ért, hangosan elordította magát:

-KOLLEGINA!-ebben a pillanatban fülsiketítő robaj hangzott, és a ház már lángokba volt borulva. -NE! 

Alig hallott valamit, azonban folyamatosan a nevét ordította. Kettesével szedte a lépcsőket, próbálta a tüzet kikerülni, ahogy csak tudta, azonban a lakásba nem tudott bejutni, így nagy nehezen a törmeléket felrúgva hatolt be. Tudta, hogy nincs sok ideje. Csak felkapja a lányt, és fut. 

Yumikonak csengett a füle. Abban a pillanatban azt sem tudta, hol van. a fürdőszoba sarkánál feküdt, bódult állapotban. Végtagjai mintha lebénultak volna, szemét nem tudta kinyitni, és valami ránehezedett, csak nem tudta, mi az. Ezúttal nem menti meg senki. Tudta, hogy ez lesz. "Legalább ihattam egy jót, utoljára"-gondolta, azonban meghallott egy nagyon halk hangot a távolból.

"Kollegina...Kollegina..." 

-Ranpo...-suttogta maga elé, és nem tudta, hogy válaszoljon-e, vagy hagyja, ahogy minden életerő elszáll belőle. Ekkor azonban eszébe jutottak a közös emlékeik. Az első közös esetük, a sok kávézgatás, hogy elolvasta a könyveit, hogy megmentette, hogy mérges lett Dazai-ra, hogy Rummi-ztek....

Akar még Ranpo-val Rummi-zni. Akar vele kávézni, ügyeket megoldani, és könyvet akar írni róla! Nem bosszulták még meg Dazai tettét sem!

-RANPO! -ordított fel torka szakadtából, azonban a füsttől elkezdett köhögni. Ennyi telt tőle. Minden hang elhagyta őt..

Ranpo eszeveszetten ordibálta szeretett barátjának nevét. Azonban nem kapott választ. Épp a hálót nézte át, mikor kiáltása választ kapott.

-RANPO!- a fiú egyenesen a fürdőszoba felé vette az irányt, és berúgva az ajtót a hatalmas puszításon nézett körbe.

-Itt vagyok! -kiáltott, de választ már nem kapott. Azonban jól tudta, hol van, ha nem látja. Leszedte róla a törmeléket és gerendákat, majd kezeibe vette testét, és szorosan magához ölelte.

-Szeretlek...-suttogta, majd menyasszonyba felkapva őt, sietve hagyta el minél hamarabb a lakást.

Amint kiértek, és biztonságban voltak, Ranpo leguggolt, és óvatosan letette a földre a lányt, hogy fel tudja mérni a helyzetet.

-Kollegina....Yumiko.....Hallasz?- nem kapott semmilyen választ, így orrához emelte ujját, azonban nem lélegzett.- Basszus, ne csináld ezt velem..

Mellkasához helyezte kezét, hogy érezze, dobog-e még a szíve, azonban az még dobogott. Gyorsan kellett cselekednie. Mélyen beszívta a levegőt, majd Yumiko ajkaihoz hajolva megkezdte a szájon át lélegeztetést. 

-Kérlek....-suttogta ajkaira két levegővétel között, majd ismét lélegeztette. Az Írónő mellkasa ekkor lassan megemelkedett, és szakadozottan elkezdett maga is lélegezni, Ranpo pedig boldogan ölelte magához az eszméletlen testet. -Köszönöm.....-suttogta, és egy csókot csomott arcára.