Dél körül járhatott az idő. A levegő enyhén hűvös volt, s a nap tűzően sütötte az utcákat. 

Yumiko meglehetősen lassan sétált. Csupán bámészkodott unottan, hátha ihlete támad. Az írónő ugyanis már kész a kézirattal, és nem jutott eszébe újabb gyilkossági ötlet. Úgy gondolta, ha kilép a friss levegőre, talán eszébe juthat egy módszer, mellyel a következő szereplőt száműzheti a túlvilágra. A szellő gyengéden fújta barna tincseit, mintha üdvözölné, hogy ismét kint jár a szabadban. A hölgy lágyan elmosolyodott a mellette elfutó kisgyerekek nyüzsgésére, majd elhaladva mellettük ismét unottan-és egyben gondolkodóan- forgatta ujjai közt tollát. Rengetegszer tört úrrá rajta az alkotói válság, azonban mindig talált valami témát, amit megragadva ismét vissza tudott az írásba feledkezni. 24 év alatt mindig akadt dolga, és gondolata, melyet megvalósíthatott. Azonban, most teljesen kifogyott az ötletekből. Gondterhelten felsóhajtott. Lehet, meg kéne fogadnia Agatha barátnőjének tanácsát, és csak neki kellene állnia mosogatni? Neki mindig úgy jönnek az ötletek a krimijeihez. Hirtelen felkapta fejét a macskaköves útról, és meglepetten figyelt fel az elképedt emberek hangjára. Sietve követte a hangzavart, és befordult az Akikomi utcába, ahonnan a hangok származtak.Mindenhol kordonok álltak, melyeket a kíváncsi újságírók és polgárok álltak körül. 

-"Mi lehet ez...?" -ráncolta homlokát értetlenül, és próbált közelebb férkőzni a kordonokhoz, hogy láthassa, miért megy a felhajtás. Fokozatosan közeledett a figyelem tárgyához, ahogy keresztülhaladt az embereken, s fekete, combközépig érő szoknyája néha-néha enyhén meglibbent egy-egy lépésnél. Ahogy eljutott a sor elejére, smaragdszemei kikerekedtek. Ugyanis a figyelem tárgya egy holttest volt. 

De nem akármilyen.

A szürke macskakövet vörös vér borította, mely néhol még a falon is volt. A folyadékkal egy pentagramma volt felrajzolva a test köré, s kezében egy gyönyörű, fehér rózsa feküdt. A férfi mellkasán egy hatalmas nyílás volt, s szemei hiányoztak. 

Az emberek a brutalitás miatt gyűltek oda. Nem is tudhatták a gyilkosság történetét, s az okát. Őket csak a látvány érdekelte. Számukra a holttest csupán egy hulla volt, azonban Yumiko átmászott a kordonokon, és idegesen közeledett az áldozat felé.

-Ez csak egy vicc?!- kérdezte az írónő, és tollát idegesen bőrkabátja belső zsebébe rejtette.

-Hölgyem, ez zárt terület! -Futott felé egy barna hajú rendőrfiú, azonban a nő a szavába vágott.

-Író vagyok!- mondja ki, mintha ezzel annyit változtatna a helyzeten.

-Akkor is! A szabályok mindenkire vonatkoznak!- ellenkezett a rendőr.

A Barna hajú nő nem foglakozott a rendőrre, leguggolt az áldozat mellé, és végigmérte. Megbizonyosodott róla, nem a szeme káprázott. Ő, ismeri ezt a gyilkosságot. Lépteket hallott maga mögül, de nem nagyon foglalkozott velük.

-Oi! - mondta egy férfihang mögüle kérdőn és felszólítóan- Ki vezeti a nyomozást? 

-Én lennék. - lép oda a három férfihez a rendőrfőnök, majd ingerülten odaszól a többi alárendeltnek.- Vigyék már el azt a nőt!

-De ismerem a gyilkosságot! -jelenti ki magabiztosan, s zöld szemeivel a háta mögött álló emberekre néz. Három furcsa ember, és az ingerült főnök.- ..És tudom, ki a gyilkos.

-Azt mondja, ismeri a gyilkosságot~? -Mosolyog a csukott szemű, fekete hajú férfi.

-Ismerem...mivel én írtam- néz vissza az író a hullára, és keresztet vet. A barna köpenyes csukott szemű- ki szintén levette kalapját, mikor belépett a tetthelyre- megvárta, míg a nő megteszi az imádkozást, majd folytatta kissé gúnyos hanglejtéssel.

-Akkor halljuk, ki a gyilkos? Ha ennyire tudja- hívta ki egy párbajra, a mellette álló, magas, kötésekkel teli középkorú férfi pedig ujjongani kezdett.

-MICSODA ELSZÁNTSÁG ETTŐL A NŐTŐL! NEM GONDOLOD, ATSUSHI-KUN? - tapsikolt, és a szürke hajúra nézett, aki értetlenül tekintgetett körbe, nagy valószínűséggel nem is akart ott lenni. A rendőr megrázta a fejét gúnyosan.

-Felesleges a nagy felhajtás. Elvégre, a szeretője tette! -nevetett, a nő pedig azonnal rávágta:

-"Ön Téved!"- mutatott a főnökre, aki eléggé meglepődött a hirtelen ellenálláson. A három szerzet is elképedt a hirtelen kijelentésen.- A Könyvemben szintén minden szál rá terelődne...-mosolyodik el öntelten- DE!

Ranpo nagyon figyelt. Nem akart egyetlen részletről sem lemaradni. Még nem látott képesség nélküli embert ilyen hamar reagálni a gyilkosságokra, és rejtvényekre. Úgy gondolta, a végén felteszi a szemüvegét, hogy az Ultra Levezetés-sel még átvizsgálja a nő igazát, de egyenlőre nem merte használni.

-Jól megfigyelhetjük a pentagrammát. Azonban kevesen tudják, hogy ezeknek jelentéseik vannak. -egyenesedik ki, és felállva a kistáskájában elkezd valami után kutatni, közben pedig magyaráz- Mikor a könyvem írtam, nekem is utána kellett néznem, hogy milyen jelentéseik vannak. Ez itt -mutat rá- egy Voodoo vallás egyikje. Azt jelenti, hogy a gyilkos keresett valamit, mely miatt a halott az életét vesztette. 

-És-kezdett volna bele a Vezető, azonban Yumiko nem hagyta abba a beszédet.

-Most nem az a lényeg! Hanem a kivágott szemek! -Sikeresen előhalászott táskájából egy pár orvosi kesztyűt, s felhúzva kezére, visszaguggolt az áldozathoz.- A szemek ki vannak vájva.- fogta meg az arcát a holttestnek.

-HÉ! NEM NYÚLHAT A-indult volna meg felé az ellenségeskedő rendőrfőnök, azonban a fekete hajú kitette elé kezét.

-Hagyja, hadd csinálja.- legyintett, s ismét figyelni kezdett.

-Köszönöm. -mosolyog rá Ranpora, majd folytatja- Egyértelmű, hogy a szúrást végezték el elsőként, s csak utána vájták ki a szemeit. Tehát, az üzenet jelentéssel bír. Vagyis a férfi látott valamit, amit nem kellett volna. - elemezte az arcát, majd tekintete a rózsára tévedt- Kezeiben fehér rózsa, melyet halálozáskor, vagy esküvőkor szoktak venni. Vagyishát, Agatha-val mi akkor veszünk. -tette hozzá, majd elővett egy púderes-dobozt, és ráfújta az áldozat kezére.

-O-OI!- akart volna ráordítani a a fő, azonban minden szó bennakadt  torkában. Ugyanis a kezen kirajzolódtak egyes ujjlenyomatok, melyeken a púder nem ragadt meg.

-Szerintem ez nem az áldozathoz tartozik- mosolyodik el öntelten, majd elkiáltja magát, és feláll- A gyilkos pedig, a lánya!

Hosszas csend következett, az őszes hajú rendőr pedig hangosan felnevetett.

-Nincs is Felesége! -nevet tovább, a lány azonban nem hátrált meg, csak mosolygott tovább.

-Ön mondta, hogy van szeretője. Akitől lett egy gyermeke, kit mélyen eltitkolt. Most pedig, nézze meg kérem a pénztárcáját a halottnak, a zakó belső zsebében.

A rendőr hitetlenkedve bár, de odalépett a hullához, és a belsőzsebből kivette a tárcát, amit kinyitva, elképedve, s ijedten ejtett le a földre.- Nem lehet...-suttogta felnézve a lányra.

-Drága Biztos úr, csak nem ki van tépve a belseje? -dobta meg haját, és magában vállon veregette magát, amiért pont erre járt, és fényezheti tudását. Nos, erre egy mondás a magyarázat: "Aki keres, az talál".

Ranpo elképedve figyelte az Írónőt, amit megoldja az ügyet. Úgy érezte abban a pillanatban, hogy a képessége, mintha, eltörpülne az igazi zsenialitás mellett, s csak egy tulajdonság lenne. Dazai azonban a lehetőséget pillantotta meg a lányban. A lehetőséget, mellyel az irodát még jobbá-s híresebbé tehetnék. Ha két nyomozó lenne, két zseni, kik együtt dolgoznak, s társakká válnak. Lenézett Ranpora, és halványan elmosolyodott. Elhatározta, hogy erről még ma beszélni fog Fukuzawa-val. Ranpo végül erőt vett magán, és halkan, hitetlenül megszólalt.

-Ezt....én....én sem tudtam....Hogy....?- nyitotta ki szemeit, és felvette a szemkontaktust a barna hajúval.

-Tudod, sajnos én írtam ezt a gyilkosságot. -mosolyog rá, majd látva az értetlen arcokat, folytatja.- A könyvemben valaki pont így hal meg, így gondoltam, a gyilkos van annyira idióta, hogy felhasználja ugyanazokat a hibákat. És lám, igazam lett.

-Értem...-bólint Edogawa, és elteszi szemüvegét, mivel úgy gondolta, mégsem kell. "Szóval ez csupán szerencse, nem tudás."-nyugodott meg magában, majd a vezetőhöz fordult.- Kéretem a lányt a hölgy nevében.

-D-Dehát a Nő nem is nyomozó! -ellenkezett, az említett pedig idegesen felsóhajtott.

-Író vagyok, nem érti? Persze, hogy nem vagyok nyomozó, azonban olyanokat is tudok, melyeket önök nem. Vagyis, ilyenkor, felajánlhatom a segítségem, és kötelesek elfogadni. 

"Okos ez a nő"-mosolyodott el pimaszan Ranpo, majd intett a lánynak, hogy kövesse őket a kapitányságra.

A szürke kihallgatóteremben csend uralkodott. Yumiko az ablaknál állt, s karbatett kezekkel tekintett ki az ablakon. Számára, a helyiség túlságosan nyomasztó volt. Nem illett egy színes gyilkossághoz. Minden egyhangú, s színű volt. Azonban, ezek a falak olyan dolgoknak lehettek szem- és fültanúi, mely talán még az ő képzelőerejét is felülmúlta volna. Így, bizonyos mértékben megértette a falak szürkeségét, bár, szívesebben festette volna át őket, hátha kicsit több kedvesség szorulna bele a helybe. A szőke, göndör hajú nő értetlenül nézett körbe.

-Bocsánat, de miért hívtak ide?- nézett a teremben tartózkodó három emberre: Az őt végigmérő, fekete hajú, barna kalaposra, az őszülő férfira, és a bájos nőre. A többiek csupán az üvegen keresztül figyelhették, mi történik odabent. Dazai egyik kezét állára tette, s figyelte, hogy működik együtt a két elme. Úgy gondolta, egy fontos pillanatnak lehetnek tanúi, avagy szabad-e őket egy csapatba tenni, vagy sem.

-Hiruma Yurie...-motyogta az írónő, majd tekintetét a tájról levéve a nőre nézett. -Szép a gyűrűje. Mikor esküsznek? 

-Ö-Öhm...privát...-rázta a fejét, mutatván, hogy megtagadja az információ megosztását. Yumiko vállat vonva tovább tartotta vele a szemkontaktust.

-Jól tudjuk, hogy ön tette.- mondta, s testéből végig áradt a nyugodtság.

-T-Tessék? -értetlenkedett a lány, és ide-oda pillantgatott.

-Megölte az apját. -jelentette ki Ranpo egyszerűen. Úgy gondolta, ha az arcába nyomja a kő kemény igazságot, megtörik, Yumiko azonban egy pillanatra szúrós tekintettel illette őt, majd visszavette a hidegvérű szerepét.

-M-Mi? Nem! Még él! -ellenkezett, s ujjait kissé feszülten kezdte el tördelgetni. Az őszes úr a nő elé tette a halottról készített fényképet, melyet a nő elborzadása kísért.

-A kép nem ezt bizonyítja, Madam- lép az asztal elé.

-A Kép nem bizonyít semmit s-

- "Tönkretetted a napot, mely megváltoztathatta volna az életem." -mondta halál nyugodtan, a nőnek pedig kikerekedtek szemei ijedtében. -Az utolsó mondatok, amiket hallott halála előtt.

Ranpo kétségbeesetten kapta Yumikora tekintetét. "Hát mégis zseni? Mégis ő a haszontalan, és emberek az utcákról ugyanolyanok, mint ő? Semmiben sem különbözik tőlük?" Ezernyi kérdés lepte el agyát, s egyikre sem akadt megfelelő válasz. Dazai-ban ebben a pillanatban tudatosult, hogy a sors rendelte hozzájuk a nőt. Hogy ő Ranpo társának volt rendelve. Foggal-körömmel küzdeni fog, hogy a Hölgy hozzájuk kerüljön, s az iroda még jobban a polgárok javára válhasson. 

-Sajnos, ha mindent egy könyv alapján próbálsz elkövetni, a hibák is azonosak lesznek. -von vállat a barna hajú, és megforgatja szemét.- Nem azért írok, hogy másoknak ihletet adjak mások életének kioltására.

-M-milyen könyv..? -értetlenkedik a lány, és mindenki rákapta tekintetét.

-A "Fehér rózsát a halottnak" -ráncolta homlokát az író, a nő pedig megrázta a fejét.

-Nem ismerem. -jelentette ki, Yumiko pedig értetlenül nézett rá.

-De te tetted. -kalauzolja vissza a témát a gyilkosságra Ranpo.

-N-Nem-

-Idézzem édesapád utolsó mondatát?- fenyegeti meg az Írónő nyugodtan a vádlottat, aki könnybe lábadt szemekkel lehajtja fejét.

- Hozzámehettem volna életem férfijához, aki megváltoztatta az életem....de az a hitvány féreg megjelent, és szabotálta...-vallotta be, Yumiko pedig sóhajtva sétált az ajtó felé, elmenve az elképedt rendőrfőnök mellett. Azonban az ajtóban még megállt egy pillanatra.

-Tudod, Édesapád jót akart...elvégre, a Port Maffia főnökéhez mentél volna hozzá. -majd kilépett a kihallgatószobából, s halványan elmosolyodott. "Akár csak a könyvben..."-gondolta, s még egyszer visszanézett a mögötte elsápadt Nőre, kinek tekintetéből a félelem sugárzott.-"Ezt elintézted magadnak..."

-Mori.....-motyogta Dazai, majd a mellettük elhaladó lányra nézett. Tudta, hogy ismerős valahonnan a hangja, de eddig nem jött rá. Azonban, végre emlékezett. Mosolyogva megragadta Atsushi kezét, és sebesen elindult a hölgy felé.

-Bocsánat!!- ugrott mellé vidáman, és csevegni kezdett- nagyon jól oldottad meg az ügyet! -dicsérte meg a nőt, aki rámosolygott.

-Csupán tények.-szerénykedett, a szürke hajú pedig megkérdezte félénken.

-M-miért vágta ki a szemeit...?

A lány felnevetett, és zöld szemével ránézett.

-Tudod, ezt a könyvemben sem árultam el. Mindenki eldöntheti magában, miért. (Kommentbe írjátok le, szerintetek miért :) )

-És mit keresett? -érdeklődött Dazai

-Az apja az esküvőt megzavarta, hogy tud akadályt a házasságnak, és a bizonyítékot elrejtette a tárcájában. -zárta le röviden a történetet, Dazai pedig intett Atsushinak.

-Atsushi-kun, vidd vissza Ranpot az irodába, én még beszélgetek a hölggyel~ -Mondta vidáman, az említett pedig intézte is dolgát. Amint eltűntek a környezetükből, Dazai a lényegre is tért.- Szeretnénk, ha csatlakoznál a Fegyveres Nyomozóirodához.

-Sajnálom, de mint említettem, én Író vagyok, az a munkám-nevet zavartan, Dazai pedig tovább erősködött.

-Emellett is tudnál írni. Emellett talán ihlet is több lenne, mivel többször találkozunk hasonló esetekkel.-majd bevetette végső indokát- Biztosítunk szállást is...és Alkohol is van.

Kurokawa-nak felcsillantak szemei. 

-Vodka? -kérdezte kissé visszafogottan, Dazai pedig bólintott.- Átgondolom.

-Reméltem is, elvégre, szükségünk lenne rád, Yumiko-chan~ -nevetett Dazai, a barna hajú pedig halványan elmosolyodott.

-Hát emlékszel a hangomra, Dazai Osamu.

-Rengetegszer hallottalak, nem felejtem el olyan könnyen.- mosolyog, és elhalad mellette.- Gondolkodj, kérlek.- Majd elhagyva a kapitányságot, kisétál az utcára, ahol nyoma vész.

Az irodában hatalmas a feszültség. Senki nem mer belépni az igazgatóhoz, a most folyó vita miatt. Dazai idegesen néz le az ülő főnökre, s rácsap az asztalra.

-De igenis kelleni fog nekünk! -Erősködik, s felemeli hangját- Egy Ilyen képességgel-

-Nem gondolkodsz, Dazai.- emeli fel tekintetét, s farkasszemet néz alkalmazottjával.- Nem tudhatod, hogy elárul-e minket, esetleg hátsó szándékai vannak-e...

-Már kilépett tőlük!- marad igaza mellett Dazai, és győzködni próbája főnökét- És, ha összekerülne Ranpoval-

-Akkor élve meg fogják enni egymást.- tolja fel szemüvegét, és visszasüllyedne papírjai közé.

-...Lehet. De az is lehetséges, hogy valami olyan történne, amely az iroda javára szolgálna.-folytatja lenyugodva, amire Fukuzawa felemeli  fejét.- Én láttam, mire képes. Ez alkalommal együtt is dolgoztak Ranpoval, és nem volt konfliktus. Úgyhogy, Kérem, Főnök, adjon egy esélyt...

A főnök frusztráltan sóhajtott, majd levette szemüvegét, s megmasszírozta orrnyergét.

-Legyen hát. Holnap beavathatjátok.

-Köszönöm, Főnök.