Theodosius Norwell, a magányos író éppen hazaért egy tárgyalásról a kiadójával. A Libary Street csendes, koszos nyugalmát semmi sem zavarta. Theo beütötte a kapukódot és belépett a lépcsőházba. A postaládájára nézett. Volt benne valami. Elővette a megfelelő kulcsot és kinyitotta. 4 boríték hullott ki belőle és egy apró cetli. Felvette őket és a zsebébe süllyesztette. Felment a harmadik emeletre és ismét elővette a kulcscsomóját. Kikereste a megfelelő kulcsokat és elősször a rácsot majd az ajtót is kinyitotta. Belépett az apró két szobás lakásába. Levette a kalapját, barna ballonkabátját és egyetlen pár cipőjét. Kihalászta a borítékokat a zsebéből de a cetli bennt maradt. Bement a konyhába és a borítékokat az asztalra helyezte. Odalépett a tűzhelyhez és egy gyufa segítségével meggyújtotta az egyik rózsát. Feltett egy edényben vizet és amikor felforrt beleöntött egy zacskó tésztát. Amíg a tészta főtt leült az asztalhoz és kibontotta a borítékokat. Számlák. Levette a szemüvegét majd barna kicsit őszülő hajába túrva mélyet sóhajtott. A kiadóban azt mondták, hogy ha a következő könyve se hoz áttörő sikert akkor megszűnik a szerződés. Így is pénzszűkében volt. A számlák gyűltek, a kiadások nőttek, de a jövedelem csökkent. Már lassan két éve élte azt az életet amibe egy nő taszította. Két éve nem tudott jól írni. Két éve már hogy önsanyargatása tart. Két éve hogy Aida elvált tőle egy másik férfiért. Azt mondta Theo magának való, a könyveibe menekül és nem törődik vele. Theodosius Norwell amennyire tudott próbált szép és boldog életet biztosítani Aida számára. Gyerekeket terveztek. De a nő elvállt tőle és kisemmizte úgy lelkiekben mint anyagiakban. Most pedig itt van az anyagi csőd szélén, kötéltáncosként billegve úgy, hogy mindenki azt lesi mikor hull a mélybe és töri ki a nyakát. A kiadó igazgatója, George Burtony szerint az amin dolgozik ígéretes. Ha egy hónapon belül befejezi akkor minden elrendeződik. A regény egy nőről szólt. Szőke, magas, karcsú hölgyről aki szerény, szeretetre vágyik és mindent megtesz öccséért. Pontos ellentéte Aidának. A történet szerint elrabolják az öccsét és nekivág megkeresni a fiúcskát. Már közel járt. De Theo nem tudja befejezni. Ugyanis a hölgy, aki a Bernadett nevet viseli, nem hajlandó tovább szerepelni. A karaktere fellázadt az alkotó ellen. Ahányszor Theo leült hogy nekilásson írni Bernadett megjelent. Haját és virágos ruháját szellő lebegtette. Elősször könyörgött Theonak, hogy ne folytassa mert meg fog halni. Az emberrablók le fogják lőni. Aztán egyre dühösebb lett mivel a pénz ott lebegett Theo szeme előtt ezért folytatta a művet. A nő végül úgy terelte el Theo figyelmét, hogy elkezdett beszélgetni vele. Ezért Theo minden este leült írni, várta Bernadettet és amint megjelent megölelte, megcsókolta és elmesélte a napját. Aztán beszélgettek. Végül amikor kifogytak a szóból édes ölelésben szenderültek álomba. Reggelre Bernadett eltűnt, Theo pedig visszatért a valóságba. Ma este se volt másképp. Miután elfogyasztotta szerény vacsoráját és bevette a gyógyszerét Theo leült íróasztalához. Az asztal még nagyapjától örökölte. Az értékét nem tudta, viszont ha nem kezd el hamarosan jövedelmet termelni el kell adnia. Az árából pár hétig eléldegélhet. De nem lenne szíve megválni a becses bútordarabtól. Ott ült, végigsimította az asztalt majd az írógéphez nyúlt. Amint leütötötte az első betűt megjelent Bernadett.
- Szia! - nézte mosolyogva a Theot. Az visszamosolygott. A nő odalépett és megölelte az ülő férfit. Theo mint egy kisgyermek belekapaszkodott a virágos ruhába és sírt. Bernadett simogatta csitítgatta amíg a férfi lelke meg nem nyugodott. Ekkor Bernadett ellépett. Theo felállt és szorosan megölelte a nőt. Finoman eltávolodott és Bernadett szemébe nézett. Egy rakoncátlan tincset félresimított és hagyta magát elmerülni a kék szempárban.
- Annyira hiányoztál. - súgta Bernadett füléhez hajolva és finom csókot lehelt a nő nyakára. Bernadett mosolyogva simította meg Theo vállát.
- De itt vagyok. Mit mondtak a kiadónál? - kérdezte. Theo lehajtotta a fejét.
- Gyere üljünk le. - mondta majd helyet foglaltak az ósdi molyrágta kanapén.
- Ha nem fejezem be akkor a szerződést felbontják én pedig éhen fogok halni ebben az egérlyukban ha előtte nem lakoltatnak ki. Már két figyelmeztetést is kaptam a villanyszolgáltatótol. Ha nem fizetek egy héten belül lekapcsolják az áramot. A gázzal ugyanez a helyzet. Két hete mást sem eszek mint tésztát és kenyeret. Egy csődtömeg vagyok. Hogy szerethetsz mégis? - mondta Theo. Bernadett mosolyogva simította meg a férfi borostás arcát és válaszolt.
- Azért mert mindenkinél jobban ismersz és én is mindenkinél jobban ismerlek. Hiszen te hoztál létre én pedig ismerem az alkotómat. De be kell fejezned a történetem. Nincs más választás.
- Nem! Nem hagylak el úgy ahogy engem hagytak el. Nem teszem meg. Nem öllek meg. Képtelen vagyok rá.
- Csss. De igen. Gondolkoztam. Nincs más lehetőség. Fejezd be. Még 3 éjszakánk van. Használjuk ki. - tette az ujját finoman Bernadett Theo szájára. Eltelt az első éjjel. Theo reggel felkelt és megnézte mennyi gyógyszere van még. Miután a felesége elhagyta Theo összeomlott és mély depresszióba zuhant. Egyetlen menedéke az írás volt. Viszont amikor nem írt akkor a depresszió mint egy mohó szörnyeteg emésztette a lelkét. Theo pszihológushoz egy bizonyos Dr. Steinman nevű nőhöz kezdett járni. Hónapokig járt de az állapota nem javult. Ekkor Dr. Steinman felírt neki egy gyógyszert amit minden este bevett. Ekkor kezdte el Bernadett meglátogatni őt. Még két pirula volt. Nem tudott venni magának újabb dobozzal ahhoz túl drága volt. Még az íróasztal sem fedezte volna. Ekkor beugrott neki valami.
- Várjunk csak. Ha én október tizedikén vettem be elősször a gyógyszert Bernadett pedig azon a napon látogatott meg elősször...-elmélkedett hangosan. Fel alá járkált a poros lakásban. A kopott, szürkés-barna tapétát nézte és gondolkodott. Hirtelen megbotlott a lyukas szőnyegben. Elvágótott a padlón. A fejéhez kapott.
- Bernadett szerint még kettő éjszaka jön el. És nekem kettő pirulám van. - hirtelen felállt és az íróasztalhoz sietett. Leült és leütött egy betűt az írógépen. Ott virított egy 'A' betű a hófehér lapon és mintha az írót gúnyolná miért nem vette észre eddig az összefüggést. Mintha mutogatna rá. Mondaná, hogy tessék itt vagyok ragyogok de a nő nincs itt. És miért nincs? Hát mert nem létezik. Theo a felismeréstől lesokkolva gépelte a betűket. Azok sorban jelentek meg de Bernadett sehol. Kitépte a lapot az írógépből. Összegyűrte és elhajította. A fejéhez kapott. Forgott vele a szoba. Aztán rájött mit tegyen. Írjon. És végezzen Bernadettel. Nagy levegőt vett és nekilátott. Írt amíg a gyilkos részhez nem ért. Ekkor megállt. Nem tudta megtenni. Ragaszkodott valakihez, aki csupán az ő borult elméjének szüeleménye. Valakihez aki nem is létezik mégis érzelmeket táplál iránta. Beleszeretett egy szellembe. Egy álomképbe ami elérhetetlen. Csupán néhány pillanat volt. Összeszedte magát és leírta. Furcsa megkönnyebülést érzett. Mintha megszabadult volna a démonjaitól. Éjszakába nyúlóan írt és befejezte. Másnap reggel különös érzéssel ébredt. Olyannal amit nagyon régen nem érzett. Megilyedt tőle. Majd átadta magát az életkedvnek. A tapéta már nem volt szürke többé. Az élete nem volt keserű. Hirtelen reményt látott. Vidáman ment ki a konyhába. Eltervezte hogy aznap elviszi a kiadóba a könyvet. Ekkor meglátta a gyógyszeres dobozt. Kiöntötte a tenyerébe a tartalmát. Nézte a két pirulát. Csak nézte és elmerült az emlékeiben. Egy könnycsepp csordult le az arcán és a tenyrébe csöppent. Ökölbe szorította a kezét kinyitotta az ablakot és kihajította rajta a gyógyszereket. Felkapta a kabátját aminek zsebéből kiesett a cetli. Észre se vette. Felvette a cipőjét és kalapját. A nagy sietségben egy szekrény alá sodorta a cetlit. Kirohant az ajtón majd vissza. Felkapta a regényt és újra eltávozott. Kattant a zár, csönd telepedett a lakásra. Theo elment a kiadóba. Két héttel később megjelent a könyve ami óriási sikert aratott. Egy hónap múlva összegyűlt annyi pénz, hogy elhagyhatta a lakását. Az utolsó emlékektől is meg akart szabadulni. Kinézett magának egy szép lakást. Világos és tágas. Éppen a szekrényt vitték ki a költöztetők. Theo észrevett egy poros papírcetlit. Fölvette és széthajtotta.
- A levelei hozzám érkeznek. Kérem keressen fel az ön lakása alatt lakom. Aláírás, Andrea Jackson. Theo érdeklődve olvasta a sorokat majd úgy döntött meglátogatja a nőt.
Még sose járt a szomszédainál. Nem állt társasági ember hírében. Azt se tudta, hogy Andrea Jackson létezik, ameddig nem olvasta az üzenetét. Lement az alatta lévő lakáshoz. Barátságos ajtónak tűnt. Tükrözte a mögötte élő ember személyiségét. Piros és sárga színeivel kitűnt a szürke tömbház egyszerű, fehér ajtói közül. Theo bekopogott. Egy harmincas évei körül járó fiatalember nyitott ajtót. Habár fiatal volt, arcán már megjelentek a gonderhelt élet nyomainak ráncai. Halántékán pár ősz hajszál csúfított bele dús fekete hajába. Kék szemeit kérdőn meresztette főhősünkre aki megszeppent a rideg és szigorú tekintet láttán. Egy dolog biztos. Ez az ember nem élhetett emögött az ajtó mögött. Túl keserű alak volt hozzá.
- Mit akar? - kérdezte gorombán. Theo összeszedte magát és olyan magabiztos hangon felelt, hogy még magát is meglepte.
- Andrea Jackson-t keresem. Itthon van? - kérdezte. A keserű alak hozzáillő keserű és gúnyos mosollyal az arcán válaszolt.
- Oh. Csak nem az én elmebajos húgomra gondol? Peter Jackson vagyok egyébként ha érdekli.
- Theodosius Norwell -nyújtotta a kezét Theo. Egy gyors, ideges kézfogás után rákérdezett.
- Elmebajos? Mi van vele?
- Skizofrén. Állítólag zaklatta a szomszédokat. Szőke parókába valami Bernadett nevet használva mászkált. Maga nem találkozott vele? Egyáltalán miért keresi? - Az utolsó kérdését már csak Theo hűlt helyének intézhette.