Illana most már egyedül is sétálgatott a belső kertben. Ez a hely kellemes volt és biztonságos, megnyugtatta. Szívesen töltötte itt az idejét. Csendes magányában senki sem zavarta, sem a szolgálók, sem az udvarhölgyek. A virágok, a zöld növények pihentették a szemét. Akár egy órát is eltöltött a kertben, napsütéses délutánokon. Jól érezte magát itt egyedül.

Néha látott az egyik sétaút melletti padon egy magányosan üldögélő alakot. Nem tűnt ismerősnek a számára, de nem is zavarta olyan nagyon. Az idegen nem szólította meg, nem jött közelebb hozzá, nem hátráltatta a sétáiban. Nem csinált a világon semmit, csak ült ott, rá sem nézett, mintha belefeledkezett volna a virágokba. Máskor napokig eltűnt, azután újra felbukkant, ugyanott, ugyanúgy.

Illana lassan kíváncsi lett. Ki lehet az? Nagy ez a palota, nyilván nem ismerhet itt mindenkit. Bizonyára az előkelőbb udvari körökhöz, vagy a herceg kíséretéhez tartozhat, ha bejárása van a belső kertbe. Egy nap a kíváncsiság győzött, és óvatosan közelebb lépdelt hozzá.

- Szépek a virágok - szólította meg az idegent, önmagát is meglepve.

- Gyönyörűek - válaszolta amaz.

- Láttalak már itt.

- Szeretem ezt a kertet. Eljövök, ha néha megtehetem - az ismeretlen hangja megnyugtatóan csengett.

- A palotában élsz?

- Igen.

- Udvarhölgy vagy?

- Nem, a herceg mellett dolgozom.

Illana lassan összecsukta a napernyőjét. Talán nem lehet baj abból, ha egy kicsit leül az idegen nő mellé. Az picit arrébb csúszott a padon, helyet csinálva neki.

- Mit csinálsz a herceg mellett? A szolgálója vagy?

- Nem, inkább amolyan tanácsadó.

- Milyen tanácsokat adsz?

- Főleg politikait és diplomáciait.

- Kissé fiatal vagy még hozzá.

- Sokat tanultam.

- A szüleid bizonyára büszkék lehetnek rád.

- Remélem, igen.

A fiatal nőt igazán nem lehetett szószátyársággal vádolni. Ez így egészen kellemes volt.

- Férjnél vagy? - kérdezte a hercegné. Valahogy kíváncsivá tette a másik nő.

- Még nem.

- Van jegyesed? Vagy valakid?

- Jegyesem nincs. De van valaki, aki közel áll a szívemhez.

- Az jó - bólintott Illana. - És a családod? A testvéreid? Itt élnek ők is?

- Valamikor itt éltek. Testvéreim nincsenek.

- Hány éves vagy?

- Hamarosan tizenkilenc.

- Szeretsz a palotában élni?

- Igen.

- Nem beszélsz túl sokat.

- Nem akarlak zavarni. Szeretem a csendet és a békét.

Csendben nézték a virágokat. Kellemesen elüldögéltek egymás mellett. A kert nyugalma mindkettejüket megnyugtatta. Jó volt így és békés.

- Úrnőm! Úrnőm! - közeledett feléjük egy szolgáló lélekszakadva. - Gyere gyorsan!

- Kérlek, ne zavard most a hercegnét - szólt rá az ismeretlen lány.

- De hiszen... - a szolgáló láthatóan teljesen megrökönyödött ettől.

- Hagyd pihenni - intette le a lány, majd Illanához fordult, egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. - Ha megbocsátasz, megnézem én, hogy mi ez a nagy riadalom. Talán odaégettek valamit a konyhában. Örülök, hogy találkoztunk. Te csak pihenj nyugodtan.

- De hiszen ez nem is a te dolgod! - pislogott a hercegné.

- Ugyan! Ezért vagyok. Szívesen teszem. További szép napot kívánok neked.

- Neked is. Talán még találkozunk.

- Jó lenne. Ég áldjon.

A lány elindult az izgatott szolgáló nyomában. Illana magára maradt a békés kis kertben. Távolabb érve a lány megszólította az ideges szolgálót:

- Kérlek, máskor ne zavard meg így a hercegnét. Nyugalomra van szüksége. Nem szabad felzaklatnunk. Csak nyugodtan, kedvesen a közelében. Jó?

- I-igen - dadogta az.

- Köszönöm. Most pedig mondd el, mi történt. Csak nyugalom! Nem csináltál semmi rosszat. Máskor figyelj egy picit jobban. Miért küldtek?

- Őfelsége hívat téged a tanácsterembe, Rover úrnő.

***

- Ezt nem mondhatod komolyan, Apa!

- Teljesen komolyan mondom, Ro. Már meg is üzentem.

- Anélkül, hogy előtte megbeszéltük volna?!

- Ha nem csal az emlékezetem, még én ülök a birodalom trónján! Te csak a trónörökösöm vagy. Tudnod kellene, hol van a helyed!

- Nagyon jól tudtam eddig is, hol van a helyem! - sziszegte dühösen Rover. - Mindig ott álltam a helyemen, bármi történt is.

- Akárcsak én! Meg a bátyáid. Rabyn és Reynard megértenék, tudnák a kötelességüket, és megfelelő érettséggel viselkednének.

- Sajnálom, hogy ők nem lehetnek itt, Apa. Ezek szerint engem nem tartasz elég érettnek?

- Mostanában nem úgy viselkedsz.

- Miért, hogyan viselkedem mostanában?

- Mint valami ledér nőszemély. Folyton Niitával enyelegtek.

- Ki mondta ezt neked?

- Az egész város, sőt, az egész udvar erről sugdolózik már.

- Na, persze. Mert ők aztán ott vannak és látják!

- Nincs benned semmi szégyenérzet?

- Kellene?

- Szerinted nem? A fiú jegyben jár.

- Úgy tudtam, bőszen dolgozol rajta, hogy erre megoldást találj.

- Ne szemtelenkedj! Inkább kicsit magadba szállhatnál. Feleleveníthetnéd, hogyan illik viselkednie egy úri hölgynek.

- Miért, én mi rosszat teszek? - fakadt ki mérgesen Rover. - Hozzá sem érek nyilvánosság előtt Niitához. És nem, a többi pletyka sem igaz. Nyugodt lehetsz, nem hordom a gyermekét! Ha mégis, akkor az csak isteni csoda lehet, vagy maga a szeplőtelen fogantatás.

- A négy fal közt felőlem azt csináltok...

- Hát nem érted, Apa? Semmit sem csinálunk! Semmi olyat, amiért szégyenkezni kellene. Á, felesleges! - legyintett keserűen. - Te sem hiszel nekem. Minek erőlködnöm? Jó, rendben. Igyekszem visszafogni a vad vágyaimat. Bocsánat, amiért ennyi bosszúságot okoztam. Mi van még?

- Vigyázzatok. Most végképp nincs szükséged még egy gyerekre is.

- Mindent el fogok követni, hogy ne következzen be - vonta meg a vállát Rover. - Most, hogy ezt megbeszéltük, és megígértem, hogy igyekszem nem teherbe esni, esetleg visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz?

- Nem tetszik a hozzáállásod - jegyezte meg sötéten a herceg.

- Ezzel nem vagy egyedül, Apa. De ilyen vagyok már tíz éve, csak közben felnőttem, és nem rejtegetem tovább. Ott tartottunk, hogy véleményem szerint hibát követnél el.

- Szerintem meg nem. Egyszer meg kell történnie.

- De miért most? Miért így, miért ilyen hamar? Még nem merítettük ki a követek adta diplomáciai lehetőségeket. Korai még egy királyi csúcstalálkozó.

- Nem. Mindenki békét akar. Békét kell kötnünk, nem csak ezt a szerencsétlen fegyverszünetet. Igazi békét.

- Egyetértek. De ne menjünk üres kézzel. És főleg ne az Isten háta mögé. Északra, Arboregia völgyei és erdőségei közé. Miért nem gyűlünk össze az Erbo partján?

- Mert az háború sújtotta hely.

- Pont azért volna a békekötésre alkalmas, és szimbolikus is - ingatta a fejét a hercegnő. - Senki számára nem előnyös, vagy hátrányos az a hely. Javasold, hogy menjetek oda.

- Nem, Rover. Már döntöttem. Elmegyek Arboregiába.

- Hogyan akarsz eljutni oda?

- A delliánok felajánlották, hogy mindenkit elvisznek a hajóikon.

- Mondd, hogy nem fogadtad el!

- Nem fogadtam el. Békülgetünk, de ennyire azért még nem bízom bennük - mondta a herceg. - Lóháton és kocsin megyünk.

- Elég hosszú az út.

- Majd időben elindulunk.

Rover hallgatott. Méregették egymást. De az uralkodó most hajthatatlannak tűnt.

- Semmiképpen nem tudlak lebeszélni róla? - kérdezte a lánya halkan.

- Nem.

- Mekkora kíséretet viszel magaddal?

- Minden uralkodó két századnyi katonát hoz.

- Az nagyon kevés!

- Nincs mitől tartanunk. Arboregia lakói nem olyan fejlettek, mint mi. Nincs tőlük félnivalónk.

- És egymástól?

- Békét kötni megyünk, nem acsarkodni. Lehet, hogy kezd elhatalmasodni rajtad a paranoia, lányom? Megnézethetnéd magad anyád orvosaival.

- Hát, ha megbíznék Kampalban és a delliánokban, akkor tényleg meg kellene nézetnem magam velük!

- Ebből elég, Rover! Nem vádaskodhatsz örökké. Semmilyen bizonyítékod sincs, hogy bárki összeesküvést szőne. Kampalban én sem bízom annyira, de muszáj gesztusokat tenni. Ez az ország érdeke.

- Az ország érdeke nem az, hogy megvédjük ellenségeitől, Apa?

- Éppen azt teszem. Azzal, hogy hosszú évekre biztosítom számunkra a békét. Eleget szenvedtünk már.

- Igaz. De kérlek, legyél nagyon óvatos! Féltelek, Apa.

- Senki sem akar újra háborút - dörmögte az apja. - Elmegyünk, megállapodunk, aláírjuk az egyezményt. Kampal nyilván megint trükközni próbál majd, és kénytelenek leszünk engedményeket tenni. De meg kell lennie. Nem akarok több vérontást. Elég volt. A találkozó és az utazás megszervezése pedig még hónapokat vesz igénybe. Azalatt mi ketten bőven átbeszélhetjük, amire figyelmeztetni szeretnél. És a tanácsosokkal is. Így megfelel?

- Rendben, Apa. De nagyon szépen kérlek, könyörgöm neked, hogy vedd komolyan, amit mondok, és próbáld meg megfogadni a javaslataimat! Érted teszem, nem ellened. Szeretlek téged, és biztonságban akarlak tudni.

- Én is szeretlek, leányom. Minden vitánk ellenére. Az örökösöm vagy, és elég okos is. Meghallgatlak. De fogadd el azt is, hogy nem mindenben értek egyet veled, és sokkal több az élettapasztalatom. Neked pedig még van azért tanulnivalód. Én vagyok a felelős a birodalom jövőjéért, és a te jövődért is. A legjobb tudásom és képességeim szerint járok el mindkettőért.

- Tudom, Apa.

***

Csalódottan üldögélt a konyhában. Nézte a készülő ételt a tűzhelyen, de most nem kötötte le a figyelmét, pedig máskor kimondottan élvezte ezt. Sokat tanult és fejlődött, és egyáltalán nem bánta, ha kétkezi munkával kellett bepiszkolnia a kezét. Ez is jó érzés volt, egyfajta alkotás a maga nemében.

- Mi a baj? - ölelte át hátulról Niita. - Szomorú vagy.

- Csak a szokásos - felelte sóhajtva. - Mindent megteszek, mindenre igyekszem odafigyelni, és jó tanácsokat adni apámnak. Biztosan kezdek megbolondulni. Már ott is fenyegetést látok, ahol semmi sincs. Talán tényleg beszélnem kellene a doktorokkal.

- Ezt most fejezd be! - fordította maga felé a férfi. - Azt teszed, amit tenned kell, amiben a legjobb vagy itt. Mindent végiggondolsz, keresed a hibákat és a kockázatokat, hogy ne lehessen semmi probléma. Nagyon okos javaslatokat tettél. Atyádon múlik, hogy mennyit fogad meg belőlük. Ennél többet nem tehetsz. Ne feledd azt sem, hogy jó uralkodó, nem szokott elhamarkodott döntéseket hozni, és tapasztalt már ezt-azt élete során.

- Igen, tudom - bólintott Rover, azután futólag megcsókolta Niitát.

Illetve nem is annyira futólag. Ez volt a nap fénypontja, amikor együtt lehettek. Ezek a boldog pillanatok tartották benne a lelket.

- Mindenki azt hiszi, hogy... - kezdte, majd inkább elharapta a mondatot.

- Mit hisznek? - kérdezte a férfi, pedig ő is pontosan tudta a választ. - Azt hisznek, amit akarnak. Mi ketten tudjuk az igazságot. Soha nem tettem többet, mint hogy átöleltelek, fogtam a kezed, megcsókoltalak. Ettől aligha válhatnál anyává. Mindkettőnket úgy neveltek, hogy azzal meg kell várni az esküvőt.

- Amit manapság sokan nem tartanak be - grimaszolt a lány. - Rajtunk mégis számon kérik, hiába élünk pont mi a tanítások szerint. Álszent egy lény az ember. Én igyekeztem mindig helyesen élni, úgy is viselkedni. Most először érzem azt, hogy talán már nem akarok mindig és minden áron megfelelni. Nem akarok én lenni Rover, a bolond kis hercegnő, az egyedüli tisztességes. Hadd legyek én is szerelmes, élő, boldog.

- Mit szeretnél, Rover?

- Téged, Niita. Ha akarod. Nem ebben a szent pillanatban, de nem is évek múlva. Szeretlek, és szükségem van rád. De te döntesz. Nem muszáj velem lenned, ha másra vágysz, másfajta életet szeretnél, vagy nem találsz elég vonzónak. Hiszen nem is vagyok igazán az. Csak egy erdei manó, aki hercegnőnek képzeli magát.

- Én nagyon szeretem ám ezt a kis erdei manót!

- És a hercegnőt?

- Egy és ugyanaz a kettő.

- Melyiket választanád szíved szerint, ha választanod kellene?

- Egyiket sem. Hanem Rovert.

- Ő valójában nem...

- Ő valójában nem fogható senkihez sem. Ezt akartad mondani, ugye? - vágott a szavába Niita. - Fogadd el, hogy ez mind te vagy, még sokkal több is, és nagyon is vonzó nő vagy.

- Hazudós!

- Nem vagyok az. Tégy próbára!

- Ó, próbára tettelek én már! - mosolyodott el Rover. - A bajban. Akkor ismerszik meg az igazi énünk. Te mindig ott voltál mellettem, helytálltál, segítettél és védtél engem, bármi történt is. Sokan mondják persze, hogy csak kihasználsz. De én bízom benned. Elég jó emberismerőnek tartom magam, és figyeltelek olyankor is, amikor nem származott semmi hasznod abból, amit éppen cselekedtél. Szóval, az én próbámat sikerrel kiálltad. De komolyan gondolom, amit mondtam. Nem erőltetem rád magam. Tiéd a döntés, hogy kellek-e neked. Úgy, ahogy vagyok, mert én ennél jobb ember soha az életben nem leszek.

Niita szó nélkül átölelte, és csak tartotta így, megnyugtatón.

- Nemsokára itt lesz a születésnapod. Mit szeretnél, mit adjak neked? - kérdezte a férfi, és a kérdés régi, fájdalmas emlékeket idézett fel.

- Szerezz nekem egy olyan időutazós masinát, és vigyél el innen magaddal, a jövőbe - suttogta a lány. - Szökjünk el együtt oda, hagyjunk itt minden rosszat. Éljünk. Együtt. Egyszerű emberekként, a közös családunkkal. Nem is kellene nekem semmi más.

- Meglátom, mit tehetek - ígérte neki Niita a lehetetlent.

Nem ez számított. Hanem maga a szándék, és a közös álmok.

***

A tizenkilencedik születésnapja is csendben és nyomtalanul múlt el. De legalább most nem gyászol, nézte a jó oldalát. Csak szomorú volt. Tudta, hogy butaság, önző gondolat, mégis rosszul esett, hogy senkinek sem jut az eszébe. Úgy érezte, végképp elveszítette önmagát. Hová tűnt Rover, az okos, álmodozó, ártatlanul bájos kis hercegnő? Előbb az Úrnő űzte el, most meg a trónörökös árnya foszlatja semmivé. Vele együtt pedig tovatűnnek a lelke legszebb, legértékesebb darabjai. Az egész gyermekkora. Minden, amivé valaha lenni vágyott.

Sírt egy kicsit. Azután letörölte a könnyeket, megmosta az arcát. Ahogy kilépett az ajtaján, azzá vált, amit most egyedül vártak tőle. Várták az államügyek. Lehet, hogy az apját is sokszor idegesíti, amivé lett, hogy többé már nem az ő szókimondó, engedelmes kislánya. De azért a képességei egy részét legalább elismeri. Mindazok a reformok, amiket a napi ügyintézésben ő bevezetett, megmaradtak, mert praktikusak voltak. Mert nála jobban ezt senki más nem csinálta. Mert ő mindig, mindenre odafigyelt, mindent pontosan tudott. Neki nem kellettek az írnokok feljegyzései, fejből tudta a legapróbb részleteket is. Ezért tartott tőle minden hivatalnok, még az udvari Tanács is. Mert az Úrnő mindenre emlékszik, mindent átlát, és mindenre rá is kérdez.

Erre érzett rá annak idején Rey. Ezért is adott neki egyre nagyobb szerepet, hogy a képességeit kibontakoztathassa. Rey hitt benne. Majdnem újra elsírta magát. Nagyon hiányzott a kedvenc bátyja. Aki nagyon szerette a kishúgát, de végül egy szörnyet teremtett.

Manev kapitány árnyékként kísérte egész nap, mint mindig. Egyszer, a kastélyudvar egy csendes szegletében lépett oda hozzá, és esetlenül boldog születésnapot kívánt. Rover hálásan ölelte át. Nagyon sokat jelentett Manev barátsága. Meg egy másik is.

Akkor és ott döntött. Lesz, ami lesz. Elege volt már mindenből, a politikából és a pletykákból is. Csak élni szeretne egy kicsit, egy pici öröm talán neki is jár az életben. Ma a végére jár ennek is.

Estefelé kopogtatott be Niita ajtaján, aki egy kis „ünnepi" vacsorával várta. Ez, az együtt töltött idő, és a szeretet volt a legnagyobb ajándék, amit csak adhatott neki. Hálás volt érte.

- Niita, kérdezhetek tőled valamit? - Rover hangja bátortalan suttogás volt csupán.

- Mit szeretnél, kicsi Rover?

- Itt... itt maradhatok nálad éjszakára? Nem akarok most hazamenni.

- Biztosan ezt akarod?

- Nem tudom, mit akarok! - nevetett fel kényszeredetten a lány. - Nem tudom, ki vagyok. Belefáradtam. Minden nap megfelelni másoknak, miközben sosem leszek elég jó. Tudtad, hogy egyszer a saját anyám vádolt meg azzal, hogy én tehetek a háborúról, mert nem mentem időben férjhez? Soha nem is kért meg senki! Senkinek sem kellettem. Pedig nem vagyok csúnya, eszem is van, és régen jó ember voltam. Ma már nem vagyok az. Ma már én nem akarok senkit, egyvalaki kivételével. Te vagy az. És ma este muszáj választ kapnom tőled egy kérdésre.

- Mire akarsz választ kapni? - simogatta meg a haját Niita.

- Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Rólunk van szó, kettőnkről. Már sokszor mondtam neked, hogy tiszteletben tartom a döntésedet. Nem tartozol nekem semmivel. Csak akkor szólj, mielőtt belekezdek.

- Folytasd.

- Tudnál engem szeretni, Niita?

- Én szeretlek, Rover.

- Egy életen át?

- Azon is túl.

- De akkor miattam meg kellene szegned az esküdet. Nem akarom, hogy ez a bűn is az én lelkemen száradjon.

- Úgy érzem, együtt fogunk elkárhozni. Nézd, Rover, a világ sohasem fog hinni nekünk. Mindig azt fogják mondani, hogy csak a rangod miatt vagyok veled. Nem azért teszem, hanem érted. Ezt az apádnak is megmondtam. Egyedül az számít, te tudod-e az igazat. Ha megtehetném, elvinnélek innen. Nem tudom, mi mással bizonyíthatnék, mint amit eddig is tettem. Illetve...

Niita letérdelt elé, miközben a kezét fogta.

- Rover, lennél a társam, a jobbik felem, az életem, a feleségem? Elfogadnál társadul? Amint ennek az őrületnek vége lesz.

- Kényszerből ne tedd.

- Szeretni téged sohasem volt kényszer, és én mindig is téged láttalak, aki igazából vagy. A béketárgyalások ideje alatt elmegyek a családomhoz. Bocsánatot kérek tőlük és Ameliától, meg az ő családjától. Felbontom a jegyességet. Azután, mikor apád hazatér, beszélek vele is kettőnkről. Persze, még nem mondtál igent.

- Dehogynem! Már nagyon régen. De igen, Niita. Igen. Az leszek számodra, aki akarod, hogy legyek. Sajnálom, hogy nem adhatok neked ennél békésebb életet. És sajnálom, hogy sosem leszek szófogadó, engedelmes feleség. Maradok az a makacs, önkényeskedő, parancsolgató, mindenkinél mindent jobban tudó hisztérika, aki eddig is voltam.

- Én pedig a te hűséges szolgád, ó, én Zsarnokom!

Hát, az ezt követő részét egy kicsit „elbénázták". Nehéz is úgy, ha egy szerelmes csók közben folyton nevetésbe torkollik, mindkettejük részéről. De ugye, azt mondják, hogy a szerelemben semmi sem kínos, ami mindkét félnek örömet okoz.

- Szóval, te sem válaszoltál még az én első kérdésemre - emlékeztetett Rover. - Itt maradhatok?

- Ha akarsz. De nem olyan kényelmes, mint a palotában. És újabb pletykákra adnánk okot, ha itt aludnál - felelte Niita.

- Nem, én most éppen azon vagyok, hogy végre beteljesítsem az eddigi pletykákat - mosolyodott el a lány. - Eszemben sincs aludni, vagy legalábbis nem túl sokat. Kérlek szépen!

- Biztosan jól átgondoltad ezt?

- Természetesen. Még az orvosommal is beszéltem. Kaptam tőle egy főzetet, ami segít megelőzni a... problémákat. Nos, mit mondasz, Niita Harkion? Tudnál engem szeretni?

- Már több mint egy éve szeretlek, és rólad álmodom, Rover - mondta halkan Niita.

Együtt töltötték az éjszakát. Szerették egymást, ahogy csak két szív szerethet. És Rover végre boldog volt.

***

A pletykáknak immár volt végre valóságos alapjuk. Ez némi elégtétellel töltötte el a hercegnőt. De ez csak mellékes körülmény volt. Maga az érzés mindennél többet jelentett számára. Szeretett, szerették. A férfi, aki a legfontosabb a szívének, megkérte a kezét. Jó, az a másik ügy még elrendezésre vár, de már csak néhány hónapot kell várnia. Picit szégyellte magát, hogy végül mégis ezt tette, kellemetlen helyzetbe hozva Niitát, és kitúrva szegény Ameliát. Valahogyan kárpótolnia kellene a lányt, de egyelőre nem volt rá ötlete. Ezzel a maradék ártatlansága is odalett. Eladta azt a boldogságáért, a csodálatos apró örömökért cserébe.

Talán sorsszerű, ami történt. Niita és ő túl sokat voltak együtt, túl sok nehézséggel néztek szembe, vállt vállnak vetve, mindig csak egymásra támaszkodva. Nagyon szoros kapcsolatban álltak, megszokták, hogy a legnagyobb bajban is mindig számíthatnak a másikra. Ez soha nem volt kérdéses. Gyakran szavak nélkül is pontosan értették egymást. Még a gondolkodásmódjuk, az érdeklődési körük is hasonló volt. Annyira összeillettek, amilyen csak a mesékben létezik. Ez most az ő tündérmeséjük volt.

Rover nem akart most a következményeken gondolkodni. Csak a boldogságára koncentrált, ott legbelül. Egy egész város tartotta őt, a háta mögött (már hosszú hónapok óta) erkölcstelennek, miközben egészen tizenkilenc éves koráig semmi olyat nem tett, amivel erre okot adott volna. Most tett. Nem többet annál, hogy szeretni mert, és nem akart örökké csak várni az álmai beteljesülésére. Talán az évek óta tartó súlyos szeretethiánya is hozzájárult, de nem bánt meg semmit. Niita ideális társ volt a számára, ő pedig teljes szívéből szerette a férfit. A lelki társát.

Már nem kell sokáig várnia. A béketárgyalások után Niita beszél az apjával. Tőle is megkéri a kezét. Azután férjjé és feleséggé lehetnek. Ha Niita állja a szavát. Sohasem kételkedett benne, kilencvenkilenc százalékban most is biztos volt a dolgában. Niita talpig becsületes. Az az egy aprócska százalék a sors mozgástere. Az apja nem lesz boldog a választásával, de tulajdonképpen már tudomásul vette kettejüket. Azt is tudja, hogy semmivel sem tudná megtiltani neki, vagy megakadályozni. Talán lehet szép egy hercegnő élete is.

A napjai ugyanúgy teltek: az államügyek intézése, a hivatalnokok meghallgatása és eligazítása, a béketárgyalások előkészítése. A szokásos rutinmunka. Rendszeresen meglátogatta az édesanyját is a belső kertben. Együtt töltöttek egy kis időt, beszélgettek, anélkül, hogy elmondta volna neki, ki is ő valójában. Illana sokkal jobban volt, néha egy picit nevetgélt is. Rover nem akart kockáztatni. Úgy tűnt, az anyja tényleg nem emlékszik az egyszervolt lányára. Meghagyta abban a hitében, hogy ő csupán egy fiatal udvari tanácsadó. Ez a picike kapcsolat is több volt a semminél.

Szép lassan rendeződni látszottak a dolgok körülötte. Korántsem volt minden tökéletes, ám a békeszerződés után majd gondja lesz rá, hogy egyre jobb legyen a helyzet. Csak legyenek túl az első, a legnehezebb lépésen! Az aggodalom mellett most már volt valamije, ami bizakodással töltötte el.

Azután becsapott a villám.