A házikó egy csendes, kertvárosi részen állt, távol a város zajától. Egy aranyos kis kert ölelte körül, melyben nagyon jól lehetett sétálgatni, vagy akár játszhattak és futkározhattak ott a gyerekek. A házon nem volt semmi különleges, egy egyszerű, régi építésű, kétszintes téglaépület volt. Időnként jött két kertész, hogy lenyírják a füvet, ápolják a kertet. Becsülettel elvégezték a munkájukat, amiért tisztességesen megfizették őket. Soha nem találkoztak a ház gazdáival, a szerződést online kötötték, és a fizetségüket is átutalással kapták. Nem volt ebben semmi szokatlan vagy rendkívüli.

A ház mögött egy garázs állt, benne egyetlen autó, egy városi terepjáró, amilyennel kényelmesen lehet utazni, akár az egész családdal is. A földszintet a konyha és a nappali foglalta el, ahol elfértek a vendégek, akár családi ebédre, akár egy jóízű baráti beszélgetésre gyűltek össze. Ízléses és strapabíró bútorok alkották a berendezést, a falakon tájképek és fotók lógtak. Az emeleten három kisebb hálószoba, a fürdő, és egy dolgozószoba foglalt helyet. Az egész ház egy jómódú polgári család otthonának tűnt. Talán egyedül csak a nagy plazmatévé hiányzott a nappali faláról. Voltak itt szép számmal értékek, de nem volt köztük semmi kimagaslóan értékes.

A ház gazdája leginkább csak három helyiséget használt, ha egyedül volt idehaza: a fürdőt, a konyhát és a dolgozószobát. A szomszédok úgy tudták, hogy egy kedves, középkorú nő lakik itt, aki sokat dolgozik, és a munkája miatt sokat utazik, így leginkább csak este van otthon, illetve a ház gyakran napokig üresen áll. Néha látták, és egy kicsit elbeszélgetett velük.

A nő végtelenül kedves volt, kicsit szarkasztikus humorú, de nagyon szórakoztató. Nem látszott negyvenévesnek, de ez manapság nem akkora csoda, sokan élnek olyan életmódot, ami segít megőrizni a fiatalosságukat. Meg hát a negyven az új harminc, és ott vannak még a különböző szépészeti beavatkozások is. Neki talán ez utóbbira mégsem lehetett még szüksége.

A nő vékony testalkatú volt, sportos, középmagas, enyhén napbarnított bőrű. Nem feltűnő szépség, de olyan alakú, aki után azért megfordulnak a férfiak. Csinos arca volt, vállig érő hollófekete haja, és szomorkás szürke szemei. Egyedül élt a házban, talán elvált asszony lehetett, vagy özvegy, de rendszeresen látogatta a családja (talán a testvérei) és a barátai, felnőttek és gyerekek is. Időnként eljárt sportolni. Eleinte azért furdalta a kíváncsiság a szomszédokat, hogy milyen sportot űzhet, mert - a környékbeliek szokásaival ellentétben - futni vagy kerékpározni például sohasem látták. Végül aztán egyszer elmondta, hogy íjászkodni jár, amit fiatal korában versenyszerűen űzött, ma már inkább csak a nosztalgia miatt. Nem volt ebben semmi kivetnivaló, azt sokan tudták, hogy a sportíjászat ma is népszerű, bár kissé a perifériára szorult sportág.

A munkájáról annyit lehetett tudni, hogy valamilyen jótékonysági szervezetnél dolgozik, ami miatt gyakran kell utaznia, itthon és külföldön is. Azt is tudták, hogy szereti a könyveket, a színházat, a komolyzenét, ezekről nagyon jól el lehetett vele beszélgetni egy-egy futó találkozáskor. Minden fontosat tudtak róla ahhoz, hogy ne legyen semmi rejtélyes dolog az életében, ami számot tarthatna az emberek „egészséges" kíváncsiságára. Így Kadma Stellar nyugalomban élhetett, fürkésző tekintetek nélkül.

Egyetlen apróságot nem tudtak róla csupán. Azt, hogy valójában egy ezer esztendős szellem lakik a szomszédságukban. Ez pedig tökéletesen megfelelt így Rovernek. Ezáltal sikerült teljesen beolvadnia a környezetébe. Szerette ezt a házat, ahol néhány, Meriscoriában élő Argentis-ivadék időnként meglátogatta őt. Ő volt az egyetlen közös pont, hiszen a távoli unokatestvérek talán már nem is ismerték egymást. Dorothea és Hendryk családfája fennmaradt, és szépen gyarapodott az idők során.

Az Argentis név nem tűnt el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, mint sok más régi család. Ebben jelentős szerepe volt Dora Argentisnek, aki bő negyven évvel korábban életre hívta a családi alapítványt. Amelyet csendes kurátorként a lánya vitt tovább a „halála" után. Az pedig igazán nem szúrt szemet senkinek, hogy az új kurátor, Raluka Harkion, és a néhai Dora Argentis valójában egy és ugyanaz a személy. Egy kortalan és halhatatlan szellem, egy Kadma Stellar néven vásárolt, kis kertvárosi házból.

A ház békés és biztonságos otthont nyújtott. Még talán tíz évig ez így is maradhat, gondolta Rover. Azután hivatalosan „betölti az ötvenet", és ideje lesz új otthonba költöznie. Zavartalanul élhet, egy dolgot kell csupán kerülnie, a feltűnést. Szerencsére az emberek várható élettartama, és egészségi állapota olyan fejlődésnek indult az utóbbi másfél évszázadban, hogy igazán nem számít kuriózumnak egy jól karbantartott, ötvenes nő. Meg az is kész szerencse, hogy annak idején Kastia dédnagymamája (aki igazi díva volt) megtanította őt a sminkelés fortélyaira. Ezen tudás birtokában Rover bármilyen korúnak kiadhatta magát, huszonöt és ötven között, az éppen aktuális sminkjétől függően. A sminkelésre pedig - ha tetszett, ha nem - gyakran rákényszerült, mert anélkül alig nézett ki többnek huszonegynél. Ezen csak keserűen mosolygott magában. Más nők ölni tudnának az ilyen külsőért. Neki meghalnia kellett érte.

A bő tíz éven belül várható költözködés nem érte váratlanul. Már minden készen állt, hiszen most is évtizedekre előre tervezett. Várta az új ház, az új környezet, és egy új személyazonosság. Ez csak eleinte tűnt macerásnak, mára egyszerű rutinná vált. Ahogy az emberiség technikája fejlődött, úgy lett egyre könnyebb (a megfelelő összeg ellenében) hamis személyazonossághoz és iratokhoz jutnia. Ő pedig semmit sem bízott a véletlenre, még a számítógép profi kezelését is megtanulta, hogy maradéktalanul eltüntethesse a saját nyomait. Így „éldegélt" a rendszer részeként, mégis a rendszeren kívül.

Szomorú elégtételt jelentett a számára a tény, hogy Niitának igaza volt. Ő valóban megelőzte a korát. A kis Rover Castellar becsülettel helytállt a maga idejében, de ahhoz is elég okosnak és ügyesnek bizonyult, hogy tökéletesen elboldoguljon egy ezer évvel későbbi világban. Kár, hogy Niita ezt nem érhette meg! Milyen jól élhetnének most ők ketten, a két fantáziadús álmodozó! Hiszen Niita is nagyon okos volt, együtt lubickolhatnának ebben a modern csodavilágban.

A fájdalom most is könnyeket csalt Rover szemébe. Még mindig hiányzott neki a férfi, akit nagyon régóta a néhai férjeként emlegetett, pedig valójában soha nem juthattak el az oltárig. Néha eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... Akkor ő most nem lenne itt. Akkor boldogan élt volna a szerelmével, a közös gyermekeikkel, és felvirágoztatták volna a birodalmat. Akkor ők már rég együtt feküdnének a sírjukban. Ám mindebből semmi sem lett, miután ő nem tért haza élve. De ha Rover nem hal meg ott az erdőben, akkor később Kadmus, Joham és Dorothea nem élhettek volna, Rovis és Kadma Raluka, vagy Kastia meg sem születnek, és ki tudja, mi lenne ma az Argentis családdal. Talán a személyes tragédiánk mások szerencséjévé lehet?

Hetek óta nem tudott szabadulni Kastia és Anton szavaitól. Beleették magukat az elméjébe, kínozták éjjel-nappal. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem tudta őket hibáztatni, és a maguk szemszögéből talán igazuk volt. Persze nem nekik kellett átélniük az utóbbi ezer évet. Anton aggodalma egyébként alaptalannak bizonyult. Rovernek fájtak a szavaik, de nem haragudott rájuk. Sosem haragudott a családja tagjaira, a kis védenceire, akik sokszor okoztak neki büszkeséget, és időnként csalódást. Kastiát meg nagyon is kedvelte, az okos és érzékeny lány Dorotheára emlékeztette.

A dolgozószobájában üldögélt. Ha itthon volt, ez volt a törzshelye, a többi helyiséget alig használta. Mi szüksége hálószobára annak, aki sohasem alszik? Csak takarítani járt be, meg amikor vendégek jöttek. A konyhában néha elidőzött. Szeretett főzni, ezt még Niitától örökölte, és azóta bővült néhány új recepttel a repertoárja.

A dolgozószoba falán egy régi festmény lógott. Egy kis családot ábrázolt: egy rövidszakállú férfit, a vakítóan szőke hajú feleségét, a délceg fiukat, és egy sárga ruhát viselő, szemkápráztató szépségű lányt. A kép szélén meg, talán kontrasztként, egy fekete hajú, szürke szemű fiatal nőt. Akkor vette magához a festményt, amikor Kadma Raluka örökösei már nem tartottak igényt rá.

Az asztalon egy kikapcsolt laptop, és egy okostelefon mellett két kis portré feküdt, gondosan üveglapok közé zárva. Már meg sem érintheti őket, mert a nyílt levegőn elporladnának. Értéktelenek voltak, de Rover számára felbecsülhetetlen értékkel bírtak. Tudta, hogy semmi sem tart örökké, így biztosra ment. Beszkennelte őket, és digitális másolatokat őrzött róluk a számítógépén, a mobiltelefonján, és a világháló több felhőtárhelyén. A két portré Dorothea keze munkája volt. Az egyik Niitát ábrázolta. A másik a két fogadott nővért, ahogyan vidáman egymásra nevetnek. Mindig sírhatnékja támadt, ha rájuk nézett, de ez volt az ára, hogy láthassa őket.

- Sziasztok! - köszönt nekik, megint a könnyein át. - Rég nem láttuk egymást. El kellett utaznom Antemillasba, hogy megmentsem a szülőházadat, Niita. Most már biztonságban lesz, bekapcsoljuk a turistaforgalomba, így már nem lesz okuk többé lebontani. Jártam a régi Arboregiában is, Dorothea. Elmentem a Tiltott Erdőbe, megkerestem a szülőfalud helyét, és a szüleid sírját. Vittem friss virágot nekik, ahogy megígértem, és imádkoztam értük.

Megsimogatta a portrék keretét és üvegborítását.

- Nagyon megváltozott közben a világ, rá sem ismernétek - folytatta elmerengve. - Szerintem tetszene nektek. Arboregia végtelen erdőségei már nem annyira végtelenek. Szántóföldek és legelők vették át a helyüket. Etetni kell a népet, mert a világ népessége bizony megnőtt. Ma annyian laknak egyetlen nagyvárosban, mint régen egy-két birodalomban együttvéve.

Ivott egy kortyot a borospoharából. Nem bor volt benne, hanem frissen facsart gyümölcslé. Az alkoholt még most sem igazán szerette, csak a vendégek kedvéért tartott belőle otthon.

- Ma már csak elvétve vannak királyok - mesélte tovább. - Nem a föld, hanem a pénz a hatalom forrása. Hendryknek hála, megtanultam bánni a pénzzel. Egészen szép kis vagyonra sikerült szert tennem az évszázadok során. Gondoskodhatom belőle a családomról, meg egy csomó másik emberről is. Sok alapítványom van, szerte a világon. Küzdünk a szegénység, a betegségek, az éhínség ellen. Támogatom az űrkutatást is. Azzal szoktam viccelődni, hogy ha Kastia gyermekei vagy unokái eljutnak egyszer a Marsra, talán én leszek az első emberi szellem egy idegen bolygón.

A portrék némán hallgatták őt. Niita a szokott higgadt komolyságával, Dorothea pedig vidáman nevetve, mintha tetszett volna neki az iménti rossz poén.

- Nagyon hiányoztok! - sírta el magát Rover, most sem bírva megállni ezt. - Nélkületek teljesen árva vagyok! Mindig emberektől körülvéve, de örökké magányosan. A családtagjaim semmit sem értenek, szinte már irigyelnek, az örök fiatalságomért és a kalandos életemért. Nem tudják, milyen gazdagok a mulandóságukkal, míg nekem semmim sincs a halhatatlanságon kívül. Egyik sem olyan jó buli. Vajon Isten is ennyire magányos az égben?

Erőnek erejével kellett lenyugtatnia magát. Pár perc múltán sikerült. Legalább volt valami értelme a pszichológiai tanulmányainak.

- Ne higgyétek ám, hogy mindig ilyen bőgőmasina vagyok - mentegetőzött. - Általában azt csinálom, mint életemben, én vagyok az erős, mindenki támasza. De a múltkor Kastia és Anton mondtak nekem valamit. Nem volt újdonság, csak más nézőpontból is elgondolkodtam rajta. Nem vagyok ostoba, se képmutató. Kőből sem vagyok. Nekem is hiányzik, hogy szeressek és szeressenek, hogy megérintsek valakit és megérintsenek. Talán már hűtlen sem lennék vele, ennyi év után. Talán megbűnhődtem már a bűneimért. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy működhetne-e. Talán találnék olyan férfit, aki el tudná fogadni a furcsaságaimat. Biztos, hogy képes lennék ebben a testben is megélni egy kapcsolatot, annak minden velejárójával. Már ha a partnerem azt is tudná kezelni, hogy sem gyereket szülni nem tudok neki, sem pedig megöregedni, míg ő megöregszik mellettem és meghal. Ez a halhatatlanság dilemmája.

Megsimogatta a portrékat, azután kézbe vette őket, hogy eltegye a helyére.

- Ne haragudjatok, inkább elköszönök, majd máskor folytatjuk - mondta nekik egy szomorkás mosoly kíséretében. - Most nem bírok ennél többet elviselni. Kastiának igaza van. Érzelmileg valóban megrekedtem, félúton a kis Rover és Castellar úrnő között. Sosem voltam igazán gyerek, és nem értem meg a kort, hogy teljesen felnőtté váljak. Megpróbálok megváltozni. Biztosan fájdalmas lesz. Mindig az, ha van veszítenivalónk. Ám ha nincs, akkor az már nem is élet. Igyekezni fogok élni. Nem tudom, miért tették ezt velem az égiek, büntetésből vagy jutalomként. Vagy csak puszta véletlen az egész? Talán sosem tudom meg. De megpróbálom azt tenni, amit tőletek kértem: élni, hogy ezzel értelmet adjak a ti életeteknek is. Ég áldjon benneteket! Hamarosan újra beszélgetünk.

***

A portrék visszakerültek a helyükre, a rejtett, tűzbiztos széfbe. Odakint esteledni kezdett közben. Rover felkapcsolta az olvasólámpát. A háta mögötti falnál egy tárló állt, benne egy íjjal. Nem a régi lythaniai vadászíj volt az (az biztos helyen pihent). Mikor elkezdett az íjászkörbe járni, vett magának egy modern sportíjat. Meglepődve tapasztalta, hogy nagyon jó minőségű, és majdnem olyan pontos, mint a sajátja. Ezzel bátran hódolhatott a szenvedélyének, anélkül, hogy magyarázkodnia kellett volna egy ősrégi íj miatt.

Visszaült az asztalához. A lámpa meleg, narancsos fénnyel árasztotta el a szobát. Itt az ideje egy kicsit dolgoznia, ha már a délutánt értelmetlen és ostoba sírdogálással töltötte. Az sosem segített, bár gyerekkora óta nem tudott tőle megszabadulni. Hiába, világ életében érzelgős és gyenge volt, csak ügyesen titkolta a többiek előtt. A kis Rover éles elméje gyengéd és gyönyörű lélekkel párosult. Kár, hogy a történelem megölte őt.

Bekapcsolta a mobilját, és kikereste az első nevet, majd tárcsázott.

- Tessék, Jorah Asker - hallotta egy férfi méltóságteljes baritonját.

- Jó estét, Jorah, dr. Raluka Harkion vagyok. Elnézést kérek a késői zavarásért.

- Ön sosem zavar, Raluka. Milyen kellemes meglepetés! Minek köszönhetem a hívását?

- Nosztalgiázom, Jorah. Eszembe jutott, hogy édesanyám mennyire nagyra tartotta önt fiatal tudósként, és milyen messzire jutott azóta. Ifjú tehetségből az Űrügynökség alelnökévé lett.

- Hálával tartozom érte Dora Argentis emlékének. Mit tehetek önért?

- Olvasgattam a Mars projekt anyagait. Találtam néhány igazán figyelemre méltó feljegyzést. Nagyon ígéreteseknek tűnnek. Itt van például... dr. Kastai Porter, ha jól emlékszem.

- Kastia - javította ki a férfi készségesen. - Nem Kastai.

- Ó, elnézést. Tetszenek a következtetései és a javaslatai. Úgy érzem, van benne potenciál. Érdemes lehetne nagyobb szerepet adni neki a projektben, hadd bizonyíthasson.

- Nos, ez kissé szokatlan kérés...

- Semmivel sem szokatlanabb, mint az, amit az édesanyám kért húsz évvel ezelőtt egy fiatalember érdekében.

- Ott a pont, Raluka! - nevette el magát a férfi. - Igaz. Legyen hát. A doktornő tényleg tehetséges. Kap egy lehetőséget.

- Valami azt súgja, hogy nem fogjuk megbánni. Az anyagiakra meg ne legyen gondja, az Argentis Alapítvány támogatni fogja, ha beváltja a reményeinket. Köszönöm, Jorah.

- Az ön kedvéért bármit.

- Apropó, majd elfelejtettem - „kapott észbe" Rover. - Én is készítettem egy molekuláris biológiai feljegyzést, a kettőnk közös projektjéhez. Átküldöm, hogy átnézhesse, és ha az ön szakvéleménye szerint is helyes, akkor megkérem, hogy vigye tovább.

- Ez nagyon nem helyes így, Raluka - mondta rosszallóan a férfi. - Ez az ön munkája. Nem adhatom el a sajátomként.

- Ezt már ezerszer megbeszéltük, Jorah - sóhajtotta Rover. - Tudja jól, hogy a betegségem miatt... Nekem már nem sok időm van hátra. Már késő, hogy most kezdjek tudományos karrierbe. De nem akarom teljesen veszni hagyni ezt a tudást. Önben megbízom, hogy olyan gondossággal fogja kezelni, ahogyan én tenném. A közös cél érdekében. Kérem, segítsen, hogy ne legyen hiábavaló minden!

- Bocsásson meg! Természetesen megteszem, amit megígértem, de akkor is rém kellemetlen. Nem használnak a kezelések?

- Nézőpont kérdése. Még itt vagyok. De nem örökké.

- És mi lesz az alapítvánnyal?

- Ne aggódjon, Jorah. Találtam egy távoli rokont, egy tehetséges ifjú hölgyet, aki átveheti a helyem. A jövő biztosítva lesz. Most bocsásson meg, de elfáradtam, muszáj pihennem. Jó éjszakát, barátom.

- Jó éjt, Raluka. Isten áldja.

Rover bontotta a vonalat. Ez hát megvolna. Jorah, Kastia, a Mars projekt és az Alapítvány ügye sínen van. Most már elkezdheti lassan „kinyírni" Raluka Harkiont, hogy előkészítse a helyet Reyna Maneviknek.

***

Aznap este még több telefonhívás és e-mail üzenet indult útjára a nagyvilágba, a szokásos napi rutin részeként. Egyetlen közös pontjuk volt: a kezdeményező fél. Bár a személyazonosságát illetően mindenki más-más nevet hallott vagy látott. Kastia Porternek valójában fogalma sem lehetett róla, hogy a nénikéjének hány alteregója létezik ezen a bolygón.

„Ha már itt ragadtam, legalább megpróbálom egy kicsit jobb hellyé tenni ezt a világot" - gondolta Rover.

Egyetlen, megfoghatatlan dolog volt csak a kezében: a remény. Talán sikerülhet. Talán az utána jövők bölcsebbek lesznek, és talán egyszer felnő végre az emberiség.

***

Az aznap esti utolsó videohívás Kastiának szólt.

- Szia, kicsim! - köszöntötte a képernyőn az ismerős arc.

- Szia, Rover. Már nem haragszol rám, ugye?

- Eddig sem haragudtam. Jó hírem van, kislány.

- Micsoda?

- Megkapod a várva várt lehetőséget. Az első sorban bizonyíthatsz a Mars projektben.

- Ezt meg hogy a fenébe intézted el?!

- A saját tehetségednek köszönheted. Én csak az ajtót mutattam meg hozzá neked. Ha nem tartanálak alkalmasnak rá, akkor nem tenném.

- Hogy csináltad?

- Jó kapcsolatban vagyok az Ügynökség alelnökével. Ő is volt valamikor reményteljes, fiatal tudósjelölt, aki kapott egy lehetőséget a diplomaszerzésre.

- Te segítettél neki.

- Nem én. Hanem Dora Argentis.

- Aki szintén te voltál.

- Ez csak nézőpont kérdése, Kastia. Minden alteregómban van valami belőlem, de egyikük sem én vagyok igazán. Bonyolult dolog ez.

- Az. És nincs ember a világon, aki kibogozhatná.

- Ez benne a lényeg, kicsim.

- Mit mondhatnék erre, Rover? Nem túl etikus ez így. De most már mindegy. Köszönöm.

- Ez csak a lehetőség, Kastia. Rajtad áll, hogy élsz-e vele. Tehetséged van hozzá. Sokat tehetsz a projekt sikeréért, amivel mindenki jól jár.

- Hogyan hálálhatnám meg neked?

- Sehogy. Nincs szükségem hálára.

- Akkor mit csináljak?

- Segítség kellene - mondta bizonytalanul Rover, mintha maga sem lenne biztos a dolgában.

- Miféle segítség?

- Gondolkodtam azon, amit te és Anton mondtatok - felelte esetlenül a szürke szemű lány a képernyőn. - Amivel Dorothea is folyton zaklatott. Gőzöm sincs, hogy lehetséges-e egyáltalán. Talán csak áltatom magam, és hülyét csinálok magamból. De néha kockáztatni kell, mint a háborúban. Voltam már nehéz helyzetekben. Mindig féltem, de sohasem hátráltam meg. Lehet, hogy csak hülye vagyok. De igazad volt, rettegek a magánytól. Nem bírok már így létezni, ahogy az erdőben sem tudtam megmaradni egy idő után. Talán nincs megváltás a számomra a világon. De tüneti kezeléssel is beérem, ha az csillapítja a fájdalmat. Segítenél nekem?

- Belevágsz a párkereső projektbe? - vigyorodott el végtelen elégedettséggel Kastia. - Naná, hogy segítek! Erre én is kíváncsi vagyok, Rover néni!

- Kösz. De légy kíméletes és türelmes velem - kérte szorongó arccal Rover. - Már vagy ezer éve nem randiztam. És fogalmam sincs, hogyan kell csinálni ezt ebben a világban.

- Bátran bízd rám magad! Ne félj, vigyázok rád! - ígérte büszke-bátorító mosollyal Kastia.

Ebben volt Rover minden reménye. Rettenetesen félt attól, ami most rá vár. Nem tudhatta, mit hoz számára a jövő, ahogyan egyetlen ember sem tudhatja ezt ezen a földön. Most ismét a kicsi Rovernek érezte magát, aki lehetetlen kihívással szembesül. És ismét azt tette, amit mindig ilyenkor. Tette, amit kell.

Rover Castellar hercegnő, születése után ezer esztendővel, új és ismeretlen útra lépett. Abban a jövőben, amiről egykor álmodozott. Egy olyan jövő felé, amelyről álmodni sem mert.