Antemillas néhány órányi járásra volt a fővárostól, szép, vidékies környezetben. Hendryk végül két lovat bérelt, miután kiderült, hogy Dorothea nem tud lovagolni. A lány így előtte ült a nyeregben egész úton, egy barna mén hátán. Meglepő módon egészen jól kijöttek most egymással, Hendryk szenvedélyes vallomása óta, melyben az anonim jótékonykodásairól és a terveiről beszélt. Úgy tűnt, ezzel az akaratlan őszinteségi rohamával sikerült áttörnie a kettejük között húzódó, bár egy ideje már egyre vékonyodó falat. A jelek szerint, attól a perctől fogva Dorothea végre kezdte komolyan venni őt, és így kiderült, hogy sokkal több közös vonás van bennük, mint azt gondolták volna.

Rovernek egy engedelmes, szürke kanca jutott, és a hercegnő eleinte tartott tőle. Bár fiatalabb korában jó lovasnak számított, de már nagyon régen nem ült lóháton, amióta pedig szellemként létezett, az állatok inkább kitértek az útjából. De nem történt baj. Ebben az emberhez hasonló alakjában a kanca barátságosan fogadta őt. Jó érzés volt újra nyeregben ülni. Élvezte a vágtatást, ahogyan közben a hajába kapott a szél. „Mintha élnék" - gondolta keserűen.

A régi családi kúria Antemillas határában állt. Új gazdái is szépen karbantartották, a körülötte lévő birtok is gondozott volt. Szép lehetett itt felnőni. A Balitartól kapott írás birtokában könnyen, minden kérdezősködés nélkül beengedték őket, megspórolva ezzel a felesleges magyarázkodást. Itt és most messze földről jött zarándokok voltak, akik tiszteletüket teszik a hős tábornok sírja előtt.

A síremlék a birtok egyik szegletében állt, szépen gondozott környezetben, zöldellő növények között. Úgy alakították ki, hogy a zarándokok a kúria lakói nyugalmának megzavarása nélkül kereshessék fel. Egyszerű díszítésű, félgömb-kupolás épület volt, méltóságteljes, mindenféle hivalkodástól mentes. Méltó megemlékezés egy megbecsült emberre. Rengeteg virág és koszorú díszítette. Balitar nem túlzott, amikor azt állította, hogy Harkion tábornok emléke ma is nagy megbecsüléssel bír.

Az ajtón belül egy kis kápolnát alakítottak ki, ahol a zarándokok nyugodtan imádkozhattak, és gyertyát gyújthattak közben. Rover egyedül lépett be, Dorothea és Hendryk hagyták, hogy magában lehessen. Egy kis koszorút és egy gyertyát hozott magával. Nagyon furcsa érzés volt itt lennie, kicsit félt is a találkozástól. Persze tudta, hogy nem igazi találkozás lesz. Bárcsak az lehetne!

Odabent két életnagyságú kőszobrot talált. Régen színesek lehettek, de az évszázadok során megkopott rajtuk, és lepergett a festék. Egy férfit és egy nőt, egy házaspárt ábrázoltak. A férfi valamiféle díszegyenruhát viselt. Középkorú lehetett, homlokán néhány lágy barázdával, és keskeny bajusszal, ami jól állt neki, katonás tekintélyt kölcsönzött az arcának. A szobrász jó munkát végzett, egészen élethű portrét alkotott, állapította meg Rover. A szoborról nagyjából Niita arca nézett vissza rá, igaz, jóval idősebben, mint ahogyan az ő emlékezetében élt. De hasonlított önmagára. Mellbevágó volt így látni.

Lassan megérintette a szobrot, gyengéden végigsimogatta a hideg kőkezeket, majd az arcát.

- Szia! - mondta halkan, és közben könny szökött a szemébe. - Végül csak hazajöttem hozzád. Mindössze ötszáz évet késtem.

Remegő kézzel tette le a koszorút egy kis kőpadkára, majd a kápolnában lobogó örökmécses lángjánál meggyújtotta a gyertyát.

- Örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat, és éltél - folytatta rekedten. - Örülök, hogy jó életed volt, és talán boldog voltál. Remélem, így volt. Megérdemelted, hogy boldog legyél, hogy családod és gyerekeid legyenek. Én is megtartottam az ígéretem, és egész életemben szerettelek. Kár, hogy csak így láthatlak viszont. Látod, kegyetlen a sors: én haltam meg a leghamarabb, most mégis én vagyok itt egyedül, hogy emlékezzem mindnyájatokra, akik túléltetek engem. Nincs semmi értelme az egésznek.

Keserűen felsóhajtott. Semminek sem volt értelme, ami az elmúlt öt évszázadban történt.

- Emlékszem rád, a szerelmünkre, a terveinkre, ahogy a jövőről álmodoztunk. Sosem hittem volna, hogy így adatik meg meglátnom a jövőt. Ne hidd, hogy panaszkodom, az úgysem segítene. Féltem ettől az úttól, de most örülök, hogy itt vagyok. Boldoggá tesz, hogy teljes életet éltél, hogy nem esett bajod, nem tett tönkre, ami velünk történt. Az élet mindig megy tovább, velünk vagy nélkülünk.

Sírás fojtogatta, a szemét elhomályosították a könnyek.

- Annyira hiányzol! - zokogta. - Bocsáss meg, hogy meghaltam, hogy nem tudtam hazajönni hozzád, hogy magadra hagytalak! Bárcsak másként történt volna! Nem tudom megváltoztatni a múltat. Akárhol is vagy, remélem, békére leltél.

A pillantása a nő szobrára tévedt. Bizonyára ő volt Niita felesége. Kedves arcú teremtésnek tűnt.

- Bocsáss meg nekem, Amelia! Féltékeny voltam rád. Nem volt jogom elvenni tőled Niitát. Kérlek, bocsáss meg minden szomorúságért, amit okoztam. Csak remélni merem, hogy megbocsátottál neki is, és boldog életetek volt együtt. Mindig kárpótolni szerettelek volna, de ugyan mivel lehet valakit kárpótolni ezért? Talán ez az egész, ami velem történik, a sors büntetése mindazokért a bűnökért, amiket elkövettem. Niita egyszer azt mondta, te kedves és jó ember vagy. Talán nem jelent számodra elégtételt, hogy én azóta sem leltem örök nyugalomra.

Már meg sem próbálta visszafojtani a könnyeit, az sem érdekelte volna, ha látja valaki.

- Bocsássatok meg nekem, hogy mindent összezavartam! Ostoba voltam, aki azt hitte, mindig tudja, hogy mit kell tennie. De csak sodródtam az árral, és alkalmazkodtam. Csak ehhez értettem. Bár azt mondhatnám, hogy a világ jobb hellyé vált nélkülem! Nem volt jogom hozzá, hogy ennyi embernek okozzak szenvedést, akárhány életet mentettem is meg. Talán az élethez sem volt jogom, és ahhoz sincs, ami most vagyok. Nem tudom, hogyan vethetnék véget neki. Talán ez az én személyes poklom.

Tudta, hogy nem hallják őt. Ők már megtértek oda, őseik közé, vagy a mennybe, ahol nincs több szenvedés. Örök békére leltek, itt porladnak valahol e szentély, vagy a kúria alatt. Vagy talán odafentről nézik ezt a földi világot, és távoli utódaikat? Akkor talán nem hiábavaló e megkésett bocsánatkérés. A számukra. Mert a bocsánatukért esedező bűnös számára úgysem ad feloldozást. Nyomorultul érezte magát. Ugyanolyan kínzó fájdalmat érzett a testében, mint azon a végzetes napon, mikor a csatában halálra sebezték. Most sem volt rá gyógyír. Most is levegőért kapkodott, mint az utolsó perceiben. Most sem volt menekvés.

Arra eszmélt, hogy a hideg kőpadlón térdel, a szobrok előtt. Most sem változott semmi. Az élők világából már régen kiszakadt, a túlvilágnak nem kellett, a szellemek világa pedig sohasem fogadta igazán magába. Egész életében magányos volt (néhány boldog pillanat kivételével), és most is örök magányra és kárhozatra ítélték. A kis Rover hercegnő talán jó emberré válhatott volna, de Rover Castellar képtelen volt azzá lenni. Belefáradt mindenbe. A legszívesebben itt maradna, ebben a kriptában, de neki itt végképp nincsen helye. Niita csak egy rövid ideig volt az övé, és akkor is jogtalanul formált jogot rá. Ahogyan talán az életére is. Az ő számára sohasem volt igazán hely a világon. Miért is kellett egyáltalán megszületnie?

Érezte, ahogy két puha kar karolja át. Először megijedt tőle, majd megkönnyebbülést érzett, és a reményt, hogy most végre magukkal viszik oda, ahol már nem fog fájni semmi. Azután felismerte Dorothea karjait, és csalódás járta át, majd rögtön utána a szégyen öntötte el. Soha nem sírt még ilyen keservesen, fuldokolva, mint matróz egy süllyedő hajón. Minden ereje elhagyta, és nem akart már létezni, sem ezen a világon, sem semelyik másikon. Bárcsak nyomtalanul kitörölhetné magát a történelemből!

Dorothea talpra segítette (inkább húzta), és kitámogatta a kápolnából (bár talán inkább a kivonszolta pontosabb kifejezés lenne). Odakint egy kis mesterséges forrás csörgedezett, egy kövekkel kirakott falból tört elő, és hullott alá egy kis kőmedencébe, hogy a zarándokok vizet vehessenek maguknak, meg a virágaiknak. A lány ennek a padkájára ültette le Rovert, majd vizet vett a tenyerébe, és elkezdte megmosni az arcát. A hideg víz kellemesen hűsítette, hagyta hát neki, hadd csinálja, amit csak akar. Úgysem érdekelte már semmi a világon. Még mindig itt volt, pedig sehol sem akart már lenni. De most sem volt menekvés a pokolból.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, mióta ücsörög már itt. Hendryk ott téblábolt körülöttük, de nem szólt semmit. Úgysem tudott volna mit mondani neki magyarázatként. A legjobb lenne, ha mindketten itt hagynák. De minek? Neki itt nincs helye, és meghalni sem tud újra. Hiszen elsőre sem sikerült. Reménytelen. Már a könnyei is elfogytak, mégsem lett tőle könnyebb semmi. Keserűen diagnosztizálta önmagát: posztumusz hisztéria.

Lassan lenyugodott. Nem csak róla van szó, a társainak éjszakai szállásra van szükségük, amihez vissza kell jutniuk a városba, amely néhány órányi lovaglásra van tőlük. Indulniuk kell, ha nem akarják, hogy rájuk sötétedjen, és a szabad ég alatt kelljen tölteniük az éjszakát, ezen az idegen földön.

- Indulnunk kellene - mondta Hendryk is szelíden. - Gondolod, hogy képes vagy lóra ülni?

Rover csak vállat vont. Persze, hogy képes rá, ha arra van szükség. A férfi a kezét nyújtotta, és felsegítette a földről. Még egyszer, utoljára, búcsúzóul végigpillantott a kis síremléken. Csupán ennyi maradt egy jó emberből, egy hű barátból, egy tiszta szerelemből. Élete első és egyetlen, igaz szerelméből.

- Isten veled! - suttogta, és élete minden, valaha volt boldogságától is elbúcsúzott e szavakkal. - Isten veletek! Soha nem felejtelek el.

Hagyta, hogy Hendryk odavezesse a lovához, és segítsen neki felülni rá. Azután a férfi Dorotheát is felsegítette a saját ménjére, majd nyeregbe pattant. Elindultak, örökre maguk mögött hagyva a Harkionok ősi családi fészkét, s vele a múltat, a szerelmet, a boldogságot, a keserédes reményeket és az álmokat.

***

Bőven félúton túl jártak, mikor megálltak megpihenni egy kis ligetben. Nem akarták agyonhajszolni a lovakat. Az a kis pihenő már igazán nem számít. Leszálltak a nyeregből, és hagyták, hogy nyugodtan legelésszenek, illetve volt ott egy kis patak is, hogy megitathassák őket. Dorothea és Hendryk letelepedtek a fűbe, és maguk is kortyoltak a kulacsukból. Rover nem találta a helyét mellettük, céltalanul kószálni indult a fák közé. Nem szóltak rá, tudták, hogy egyedül akar most lenni, és úgysem megy messzire.

- Szerinted rendben lesz? - intett utána a fejével a férfi.

- Előbb-utóbb igen - felelte komolyan Dorothea. - Ő a legerősebb lány, akit csak ismerek. Néha kiborul, mint bármelyikünk, de mindig helyén van a szíve, ha arra van szükség. Van olyan helyzet, amikor a legtöbben már feladnánk, ám ő nem ismer lehetetlent, és sohasem törődik bele a vereségbe.

- Mitől készült ki ma ennyire?

- Majd ő elmondja, ha akarja. Nem akarok a háta mögött pletykálkodni. Legyen elég annyi, hogy Niita tábornoknak köze van hozzá.

- A te küldetéseddel viszont nem sokra jutottunk. Mit csináljunk, ha visszaérünk?

- Nem tudom - vont vállat tanácstalanul a lány.

- Erre ne legyen gondotok. Nem biztos, hogy hazaértek! - szólt közbe egy reszelős, durva férfihang.

Megmerevedtek ültükben. Észrevétlenül rajtuk ütöttek. Öten-hatan lehettek, mind rosszarcú férfiak. Talán útonállók lehetnek. Vajon itt bujkálhattak a liget körül, gyanútlan áldozatokra várva, ők pedig a csapdájukba sétáltak?

- Ide az értékeitekkel! - parancsolt rájuk egyikük. - És csak semmi trükk!

Hendryk óvatosan felállt. Úgy mozgott, akár egy macska, és igyekezett fedezni a háta mögött feltápászkodó Dorotheát. Ellenfeleinél kardokat és egy szekercét látott, és most átkozta magában a ludéciai törvényeket, amiért külföldiként a saját kardját nem hozhatta magával a hajójáról. Csak a két elrejtett tőre volt nála, amelyek az útonállók fegyvereivel szemben keveset érnek. Hol lehet vajon Rover? Remélhetőleg van annyi esze, hogy veszteg maradjon a fák rejtekében.

- Nincsen sok értékünk - mondta fennhangon. - Zarándokok vagyunk.

- Aha, én meg alkirály Belgáriában - vágta rá a férfi, aki a vezetőjüknek tűnt. - Ne nézzetek bolondnak!

Hendryk megadóan előhúzott az övéről egy kis erszényt, amit biztonsági tartalékként hordott mindig magánál, és ezzel a mozdulattal az egyik hajítótőrét is a tenyerébe csúsztatta a zekéje ujjából.

- Dobd ide! - harsant a parancs, és ő engedelmesen odahajította az erszényt. - Az ékszereiteket is!

- Nincsenek ékszereink.

- Egy aranylánc lóg a nyakadban, ficsúr! Ide vele!

Hendryk leakasztotta a nyakából a láncot, a meriscoriai királyi jelvénnyel. A fenébe is! Ha nem hatan volnának, és ha nem lenne itt Dorothea... Az esélyei nem lennének túl jók, de fürge és ügyes tőrvívó, talán szembeszállhatna velük.

- Most pedig a lány! - parancsolta a férfi.

- De fizethet másképpen is - röhögött fel az egyik társa. - Elég csinos a kicsike.

- Felőlem - vont vállat a vezérük. - Ezt itt öljétek meg, azután szórakozhattok kicsit a szajhájával.

Hárman is mozdultak egyszerre. Hendryk kése kiröppent a tenyeréből, telibe találva az egyikük karját, mire az üvöltve és szitkozódva ejtette el a kardját. Két társa kardja lecsapott, de Hendryknek sikerült kivédenie a támadást a ruhája alól előrántott tőrökkel. Nem lesz ez így egyenlő küzdelem, gondolta sötéten, miközben egyszerre igyekezett elkerülni a pengéket, és távol tartani őket a lánytól. Nem látta túl fényesnek a jövőt, ha nem sikerül megszereznie valamelyikük kardját. Ha igen, az némileg javítaná az esélyeiket.

Egy pillanatra sem állt meg, cselezett, azután próbált a másik irányba kitörni. Az ördög vigye a túlerejüket! Menet közben az az érzése támadt, hogy csak játszadoznak vele, de gyorsan elhessegette a gondolatot. És végül sikerült megsebeznie az egyik támadóját, épp annyira, hogy gyengüljön a szorítása a markolaton, és kirúghassa a kezéből a kardot, azután egy gyors bukfenccel a kezébe kaparintsa azt. Végre volt megfelelő fegyvere! Így már jobb.

- Én nem tenném a helyedben! - hallotta a vezér hangját, és azonnal megértette, hogy hibázott.

Amíg ő a kardért küzdött, egy picit elterelődött a figyelme, és az egyik martalóc észrevétlenül becserkészte Dorotheát, most pedig egy kést szorított a lány nyakához.

- Dobd el! - hallotta a parancsot. - Különben baja esik a kis barátnődnek. Éles ám az a kés. Igaz, Gunnar?

A férfi egy foghíjas vigyort villantott válaszul, azután megragadta Dorothea haját, durván hátrarántotta a fejét, és szorosan a nyakához szegezte a pengét. Hendryk majd felrobbant a rátörő gyilkos dühtől, és a tehetetlenségtől. Ha leteszi a kardot, elvesztek. Ha nem, akkor Dorothea...

Egy halk, pattanó hang hallatszott a fák irányából. A Dorotheát fogva tartó férfi felüvöltött, ahogy egy nyílvessző csuklóból leszakította a kézfejét.

- Aki megmozdul, meghal! - csapott közéjük ostorként Rover hangja.

Ott állt a tisztás szélén, felhúzott íjjal.

- Mindenkit nem lőhetsz le egyszerre - felelte neki a vezér. - Mi hatan vagyunk, te egyedül. Nincs esélyed.

- Legutóbb húsz embert öltem meg egy perc alatt - sziszegte a lány. - Szerintem jók az esélyeim.

- Mögötted! - kiáltotta Hendryk, a szeme sarkából megpillantva a hetedik útonállót a fák között.

Rover megpördült, de már elkésett. Egy hajítószekerce szelte át zúgva a levegőt, telibe találva őt. Azután egyszerűen átesett a testén, mintha csak az üres levegőt találta volna el. A férfi bambán bámult rá, mígnem nyilat kapott, és zsákként dőlt el a fűben. Az íjász ezt már nem várta meg. Szinte követhetetlen gyorsasággal fordult vissza, és a vadászíj újból kilőtt a kezében, nyila darabokra zúzta a banditavezér vállát. Dorothea ijedt szemei előtt pedig ismét leperegtek a hat évvel korábban, egy másik erdőben átélt események.

- Megölöm, aki megmoccan! - vicsorgott Rover. - Doro, ide hozzám! Le a fegyvert, mindenki! Ha tudtok számolni: már csak négyen vagytok. Néhány gyilkossággal több már nem számít nekem.

Valamiért szó nélkül engedelmeskedtek neki. Úgy állt ott, akár a halál istennője, és az egész lényéből sötét fenyegetés áradt. Három felnőtt férfit tett harcképtelenné néhány szempillantás alatt, így nem igazán férhetett hozzá kétség, hogy nem a levegőbe beszél.

- Az erszényt és a kis aranymedált is kérem! - csattant fel. - Utána eltűntök. Vigyétek a társatokat is a fák közül, még él. Most az egyszer kegyes leszek. De ha bármelyikőtöket is meglátom még egyszer a közelünkben, ígérem, hogy borzalmas halála lesz. Soha nem adok másodszor kegyelmet. Tűnés!

Éberen figyelte, ahogyan eltakarodnak. Nem mintha bármelyikük is megpróbált volna újra szembeszállni vele. A könnyű rajtaütés rémálommá vált, és a kis ligetben pillanatok alatt megváltoztak az erőviszonyok. Az a nő az íjával gyilkos túlerőben volt.

***

- Nem sérültetek meg? - kérdezte, és a hangja még mindig idegenül csengett.

- Nem, azt hiszem - nyögte Dorothea, és remegő lábakkal leroskadt a fűbe. - Jól vagy, Hendryk?

A férfi nem válaszolt. Odalépett a lányhoz, letérdelt mellé, és megvizsgálta a nyakát, a kezét és a karjait.

- Semmi bajom - nyugtatgatta Dorothea. - Az ijedségen kívül. Jól leszek, amint elmúlik. Ismerem az érzést.

- Történt már veled ilyen? - nézett rá Hendryk, és az ő hangja is idegenül hangzott most.

- Igen. Hat éve. Akkor is a nővérem mentett meg.

- Gondoltam! - fakadt ki dühösen a férfi, azután Roverre kapta a tekintetét, aki nyugodtan nézett vissza rá. - Azt hiszem, beszélnünk kellene pár dologról!

- Mire vagy kíváncsi? - kérdezte a hercegnő.

- Mi az ördög vagy te?

- Az eléggé nyilvánvaló, hogy mi nem vagyok - vonta meg a vállát közönyösen. - A rövid vagy a hosszú verziót akarod hallani?

- Az igazat!

- Jó, de nem fogsz neki örülni. Akkor dióhéjban: több mint ötszáz évvel ezelőtt születtem, azután megöltek egy csatában, és most szellem vagyok.

- Dorotheát honnan ismered? Mit akarsz tőle?

- Az imént mondta neked. Véletlenül találkoztunk. Megmentettem az életét. A testvérévé fogadott, és én azóta vigyázok rá, amikor csak tudok.

- Miért? Valami szellem-baromság miatt?

- Testvéri szeretetből.

- Ez hülyeség! A szellemek nem is tudnak...

- Mit nem tudunk? Láttál minket együtt. Akkor azt mondtad, igazi testvérek vagyunk. Ragaszkodunk egymáshoz, és szeretjük a másikat. Szerinted ez csak színlelés?

- Ha szellem vagy, akkor ők hogyan láthattak? Én miért látlak?

- Ez a száz aranyat érő kérdés, Hendryk. Fogalmam sincs. Te voltál az első, évtizedek óta. Dorotheán kívül.

Hendryk nem nézett rájuk, mintha próbálná megemészteni a hallottakat. Nem lehetett könnyű dolga, és megjósolhatatlan volt, hogyan fog minderre reagálni.

- Ki vagy te? - kérdezte végül csendesebben. - Mármint igazából.

- A nevem Rover Castellar hercegnő. Az egykori Lythaniai Birodalom néhai trónörököse vagyok.

- Azé, amelyik...

- Amelyik az északi mocsaraktól a déli Raruthiáig, és a keleti hegyektől egészen a te Meriscoriád felségvizeiig terjedt. Nagy ország volt a hazám. A népeink többnyire szövetségesek voltak. A kor két nagyhatalma.

- Mi történt?

- Háború. Raruthia és szövetségesei ránk támadtak. A mi szövetségeseink pedig nem segítettek.

- Legyőztek benneteket?

- A harctéren nem. Inkább tőrbe csaltak. Béketárgyalásokat ajánlottak semleges földön, ám ez csapda volt. A tárgyalások alatt gyilkoltak le minket. A többit tudjátok, Balitar elmesélte. Lythania a Castellarok nélkül elpusztult. Eltűntünk a történelem süllyesztőjében.

- Veled mi történt?

- A békeküldöttség tagja voltam. Mikor megtámadtak, harcoltunk a végsőkig. De túlerőben voltak. Ott estünk el mind Arboregia erdejében.

- Akkor te személyesen is ismerted azt a Niita tábornokot, akinek ma a sírjánál jártunk?

- Igen, Hendryk - felelte Rover. - Niita az én kapitányom volt, a jobbkezem, a bizalmasom, a barátom, a jegyesem, a férfi, akit teljes szívemből szerettem.

Hendryk szóhoz sem jutott döbbenetében. Amit itt hallott, az meghaladta mindazt, ami józan ésszel felfogható. Súlyos palástként zuhant rájuk a titkokat hordozó csend.

- Honnan vetted ezt az íjat? - kérdezte percekkel később.

- Az enyém. Hozzám tartozik, ezért bármikor hozzáférek a szellemvilágban, ha szükségem van rá.

- Hogyan?

- Nem tudom. Nem én hoztam a szabályokat.

- Hogy tudtad legyőzni a támadóinkat?

- A birodalom egyik legjobb íjásza voltam. Ezek pedig különleges nyilak. A mi fegyvermestereink fejlesztették ki. Viszonylag könnyűek, de arra tervezték őket, hogy átüssenek minden páncélt. Csúnya dolgokra képesek.

Hendryk csak a fejét csóválta, mint aki képtelen elhinni ezt az egészet.

- Nem tudom, mit mondjak - mondta végül.

- Talán egy köszönömöt! - csattant fel dühösen Dorothea. - Nem tudom, feltűnt-e neked, de épp most mentette meg az életünket! Az enyémet már vagy harmadszorra. Bármit is gondolsz róla, attól ő még a testvérem, és nem hagyom, hogy bántsd!

- Nem akarom bántani. Nem is hiszem, hogy tudnám. De lehettetek volna őszinték hozzám.

- Elhitted volna?

- Aligha.

- Nem kell elviselned engem - szólt közbe Rover. - Majd próbálok távol maradni tőled. Csak Dorotheára ne haragudj miatta, ő nem tehet semmiről.

- Fejezd be! - ripakodott rá a húga. - Ha téged nem akar látni, akkor engem se akarjon! Nem hagyom el a nővéremet, senki kedvéért! Különben is, hálás lehetne neked! Kezdettől fogva te voltál az, aki folyton a fülemet rágtad, hogy milyen helyes és érdekes fickó, és adjak neki egy esélyt. Ha te nem vagy, most nem itt tartanánk.

- Miért, hol tartunk most? - Hendryk hangja furcsán csengett.

- Ha Rovert nem tudod elfogadni, akkor sehol.

- Nem mondtam semmi ilyet.

- Persze, szavak!

- Akkor hadd bizonyítsam be! Kidobhatsz, elzavarhatsz, ha nem mondanék igazat. El sem tudom képzelni, hogyan működhet ez, de érdemes megpróbálni. Te már hat éve ezzel a tudattal élsz, én csak pár perce. Adjatok nekem egy kis időt, hogy megbarátkozhassak a gondolattal.

- Mivel? A szellemtestvérével?

- Meg a szellemsógornőével, ha engem kérdezel - mondta a férfi.

- Elhamarkodod a dolgot.

- Nem, Dorothea. Csak lassan tényleg szeretnék már ott tartani.

- Micsoda?!

- Látod, ez csak neked újdonság. A nővéred például már rég tudja.

- Azt hiszem, fejlesztenünk kell a közös kommunikációnkat! - dühöngött Dorothea.