Dorothea Vivere a napfelkeltét nézte. Ebben nincs semmi különös, mások is megteszik ezt, széles e világon. Mások is képesek korán felkelni, hogy gyönyörködhessenek eme páratlan szépségben. Azonban sokkal kevesebben és ritkábban teszik ezt egy tengerjáró hajó fedélzetén. Dorothea megtette. Amióta csak hajóra szálltak, minden reggel (vagy inkább hajnalban) felkelt, felment a fedélzetre, és megkereste a kedvenc helyét a hajóorrban. A matrózok nem zavarták, tiszteletben tartották a bolondériáját. Meg köztük is akadtak olyanok, akik igazán szerették a tengert, a víz és az ég végtelen kékségét, és az ezzel járó szabadságot. Így Dorothea zavartalanul élvezhette a maga kis reggeli szertartását.

Szerencsésnek érezte magát, hogy megteheti, és nem kínozza tengeribetegség, mint egyik-másik útitársát, például Eustal professzort. Vagy nem lusta korán kelni. Odahaza is gyakran kelt korán, habár megtehette volna, hogy lustálkodik egy kicsit. Néha meg is tette, de legtöbbször nem vitte rá a lélek. Otthon nem olyan nevelésben részesült.

Az „otthon" és az „odahaza" jelentése néhány évvel ezelőtt megváltozott a számára. Régen a szülőfaluját és a szülei házát jelentette. Ellenben most, közel hat éve már a fővárost, és Kadmus bácsikája otthonát. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőt. A faluja után a város egy hatalmas, nyüzsgő forgatag volt. Megszokta, megtanulta értékelni, és voltak előnyei is. Például az iskola, ahová Kadmus bácsi tanulni küldte. Dorothea nagyon szeretett tanulni, és ez jó hely volt erre a célra. Hamarosan kiderült, hogy ez a lány nagyon is okos, és érdemes vele komolyan foglalkozni.

A másik ilyen csodás hely a könyvtár volt, ahol Dorothea szívesen töltötte az idejét. Ezen túl pedig jól érezte magát a nagybátyjáék házában. Szerették őt itt. A nagybátyja, Marilla néni, és a gyerekeik, Pastek, Norrick és Luana is. A gyerekek közül ő volt a legfiatalabb, de szerencsére csak pár évnyi korkülönbség választotta el őket. Befogadták, és a családjuk teljes jogú tagjává vált. Otthonra és családra lelt közöttük.

Régen neki is volt családja és saját otthona. Azután mindez egyetlen nap alatt semmivé lett. Portyázó idegen katonák jöttek, feldúlták a falut, megöltek mindenkit. Dorothea csodával határos módon menekült meg, ő lett a faluja egyetlen és utolsó túlélője. Sikerült életben maradnia mindaddig, míg a bácsikája, Kadmus tábornok érte nem jött, és magához vette. Azóta ő neveltette, és az ő családjával élt. Ami most már Dorothea családja is volt.

Ennek lassan már hat éve. A félénk és naiv kislányból kedves és eszes fiatal nő lett. Hamarosan betölti a huszonegyedik évét. Jó élete van. Felnőtt. Azt teheti, amihez kedve van. Kadmus bácsiék nem kényszerítik semmire. Nem mondják azt, hogy foglalkozzon inkább a férjhez menetellel. Hagyják, hogy a tudomány töltse ki az életét, és büszkék is rá, amiért ilyen okos és tehetséges.

De nem csupán az. Bár a lelke mélyén megmaradt annak a vidéki kislánynak, ám nem volt sem ostoba, sem pedig vak. Tisztában volt a saját képességeivel (nagyjából), és azzal is, hogy a külseje miatt sem kell szégyenkeznie (nem mintha ez különösebben befolyásolta volna). Felnőtt nővé vált, a teste szépen kikerekedett azokon a helyeken, melyek vonzzák a férfiak tekintetét. Talán nem feltűnő szépség, de meglehetősen csinos. Észrevette, hogy sokan megnézik maguknak. Egyelőre nem számított. A maga naivitásával úgy gondolta, hogy majd igaz szerelmet, és egy különleges társat fog választani, amikor eljön az ideje.

Az új családjától mindent megkapott, a szeretetet is beleértve. Mégis hiányoztak a szülei és a faluja, bár az évek múlásával megtanulta elengedni mindazt, amit úgysem kaphat vissza. Egyvalami kivételével. Azt nem tudta, nem is akarta elengedni. Hiszen annak köszönhette az életét. A fogadott nővérét, Rovert. Az ő emlékébe kapaszkodott a nehéz pillanatokban, ő segítette át a legrosszabb napokon. Csaknem hat éve már, hogy nem látta. Rover ott maradt az erdőben, az egykori faluja mellett, a távolban.

Most már tudta, hogy Rover valójában nem létezik. Illetve létezik, csak nem úgy. Tudta, hogy a fogadott testvére egy évszázadok óta halott hercegnő szelleme, aki valahogyan itt ragadt, testet öltött, és megmentette őt a haláltól. Azután gondját viselte, befogadta az otthonába, újból megmentette az életét, és nagyon szerette őt. Ha nincs Rover szelleme, most Dorothea sem létezne. Dorothea egykének született, a sorstól mégis kapott egy testvért. Egy szellem-nővért, aki valóságosabb és kézzelfoghatóbb volt mindenkinél. Egy erős, határozott, kedves, gyengéd, végtelenül okos lányt. Ahogyan Dorothea lassan felnőtt, úgy kezdte megérteni a nővére egyes elejtett mondatait. A sokévnyi tanulás során ráébredt, hogy az évszázadok óta a Tiltott Erdőben „kísértő" szellem-Rover milyen félelmetesen okos is valójában. Milyen lehetett vajon fénykorában, élő hercegnőként?

Már nagyon bánta, hogy ezt sohasem kérdezte meg tőle. Meg egy csomó minden mást sem. Bárcsak megtette volna! Bár megtehetné! Ujjai akaratlanul is a nyakában lógó kis medálra fonódtak. Az is egy ajándék volt Rovertől, amit a hercegnő búcsúzóul neki adott. Dorothea egy pillanatra sem vált meg tőle. Könnyek szöktek a szemébe, nem látta jól tőlük az imádott napfelkeltéjét, csak szorította a kis medált. „Jaj, Rover, bárcsak itt lehetnél, bár újra beszélhetnék veled! Annyira hiányzol!" - gondolta elkeseredetten. Tudta, hogy lehetetlent kíván. A szellemek nem járkálhatnak csak úgy, ide-oda a világban, a végzetük a haláluk helyéhez köti őket. Ezen most szívesen változtatott volna.

- Tényleg gyönyörű látvány - mondta mellette egy hang, amitől Dorothea megugrott ijedtében.

Melyik útitársa ébredhetett fel, hogy megzavarja a reggeli áhítatát? Odakapta a fejét, és rájött, hogy valami nagyon nem stimmel. Ezt a terepszínű ruhát viselő, hanyagul a hajókorlátra könyöklő alakot ezer közül is felismerné. De ez lehetetlen!

- Hogy kerülsz ide? - makogta teljesen összezavarodva.

- Hiszen te hívtál - vont vállat amaz.

- De ez nem lehet!

- Nos, úgy tűnik, hogy mégis.

- Te ezt tudtad? Végig tudtad?

- Nem tudtam, csak volt egy sejtésem, hogy esetleg működhet.

- Elviselhetetlen vagy! - tört ki dühösen Dorothea.

- Ahhoz képest nagyon is könnyezve szólongattál.

- Fogd be! Legszívesebben jól megtépném a hajad!

- Tedd, ha az jó neked.

Dorothea csak bámulta, azután a keze előrelendült. A mozdulatból heves ölelés lett, ahogyan magához rántotta a mellette állót, mintha soha többé nem akarná elereszteni.

- Az ördögbe is! - dünnyögte. - Csaknem hat éve már!

- Hát, én nem számoltam ilyen pontosan. Meg nem is boldogulok olyan jól a naptáratokkal. Szerintem körülbelül öt éve és hét hónapja lehetett.

- Fogd be, Rover!

- Most beszélgetni szeretnél velem, vagy csak gorombáskodni? - kérdezte a hercegnő, és a szürke szemeiben mosoly bujkált.

- A szívbajt hoztad rám!

- Én is örülök, hogy látlak.

- Hogy a fenébe csináltad?

- Kísérletezgettem - felelte Rover. - A papok azt tanítják, hogy a túlvilágon a szeretteink már várnak ránk. Hát, rám nem várt senki. El se jutottam oda. És senki sem jött, hogy bármit is elmagyarázzon nekem. Mindent a magam bőrén kellett megtanulnom. Rossz ám örökké egyedül lenni. Mindenféle buta ötleteim voltak. Miután beköltöztél hozzám, szerettelek volna biztonságban tudni, így kipróbáltam valamit. Belecsempésztem a medálomat a zsebedbe, mikor vadászni mentem. Rájöttem, hogy így érezlek téged, megérzem, ha bajba kerülnél. Ez volt a másik oka, amiért neked adtam, amikor elbúcsúztunk. Reménykedtem, hogy működhet, oda-vissza.

- És mi volt az első oka?

- Az, hogy a testvérem vagy - mondta magától értetődően a másik lány.

Erre Dorothea elbőgte magát.

- Hé, nem sírhatunk egész nap - törölte le a könnyeit a nővére.

- Meddig maradhatsz itt?

- Pontosan nem tudom, de annyira nem kapkod utánam a szellemvilág. Megkockáztatom, hogy addig, amíg te akarod.

- Azt hittem, hogy ott kell maradnotok, ahol...

- Egy ideig én is - bólintott Rover. - De úgy tűnik, ez nem így van. Vagy csak rám nem érvényes. Mindegy. Jó itt lenni veled, mert nagyon-nagyon hiányoztál, hugi. Egészen felnőttél közben, nagyon csinos vagy.

- Láttad, hogyan élek?

- Nem, az így mégsem működik. De éreztem a lelkedet. Amikor örültél vagy szomorú voltál. Olyankor próbáltalak a medálon keresztül megvigasztalni. Talán sikerült, mert éreztem, amikor megnyugodtál.

- Te semmit sem változtál, Rover.

- Hát, a holtak nem nagyon szoktak.

- Muszáj ezt kimondanod?!

- Ha nem mondom ki, attól még tény, hogy nem élek. Te viszont rengeteget változtál.

- Ja, és hamarosan betöltöm a huszonegyet - jegyezte meg önelégülten Dorothea. - Te mennyi is vagy, tizenkilenc? Akkor már én vagyok az idősebb, nem oktathatsz ki folyton.

- Igen, két év a javadra - sóhajtotta játékosan Rover. - Ezzel szemben mi az a csekélyke ötszáz, ami mellettem áll?

- Ilyen öreg vagy?!

- Képzeld! Bár ahhoz képest egészen jól tartom magam. Alig látszom többnek huszonötnél. Nem rossz valakitől, aki nem igazán él.

- Ne haragudj!

- Miért tenném, Dorothea? Részben neked köszönhetem ezt az újfajta létet. Megváltoztattál valamit, fogalmam sincs, hogy hogyan. Nincs ellenemre, főleg, ha melletted lehetek. Az utóbbi ötszáz év kissé egyhangú volt. Én azért ennél kalandvágyóbb voltam. Szeretem az erdőt, de ha nem muszáj, nem ásnám el magam ott újra.

- Velem tudsz jönni?

- Nem látom akadályát.

- Jaj, de jó! De... más is lát rajtam kívül?

- Előfordulhat, bizonyos körülmények közt. Fejlődtem ebben-abban. Már kapcsolatba tudok lépni az emberekkel, ha akarok. Az is láthat, aki bajban van, vagy nagyon erősen hisz a természetfelettiben. Meg előfordulhat más helyzetben is. De még korántsem mindig és mindenkivel. Például a matrózok ezen a hajón. Ők csak egy bolond módjára viselkedő, szőke - bár nagyon csinos - lányt láthatnának most.

- És nem látják azt a bosszantó fekete hajút, akivel éppen veszekszik?

- Te mondtad. De így van.

- Akkor visszafogottabban kell viselkednünk - vigyorgott Dorothea, és ebben a pillanatban határtalanul boldog volt.

***

A napfelkelte gyönyörű volt, mint mindig, mégis más. Most ketten együtt nézték. Dorothea egy kicsit visszaváltozott azzá a tizenöt éves lánnyá, aki egykor volt, és végig Rover kezét szorongatta. Mintha csak így volna képes elhinni, hogy itt van mellette, ha megérintheti. Rover hagyta neki, részben azért is, mert jólesett. Ötszáz év alatt egyetlen emberi lény érintette meg őt: Dorothea. Bizsergett tőle a bőre. Nagyon élvezte. A lány nem futott el előle, miután tudomást szerzett a szellem mivoltáról. Tulajdonképpen semmi sem változott ettől kettejük között.

- Szóval, tudós lettél?

- Még csak gyakornok-féle - helyesbített Dorothea. - Bár Kadmus Vivere tábornok lányaként némi előnyt kétségkívül élvezek. Például ezt az expedíciót. Elég okosnak tartanak. És eléggé vadócnak is, hogy elengedjenek.

- Vadóc vagy?

- Nem annyira, mint te, de nem illek bele a fővárosi klisékbe sem. Kadmus bácsi családját ez nem zavarja. Másoknak - picit furcsa. Nem vagyok példátlan, hiszen itt több nő is csinált már karriert, tudósként vagy diplomataként. De az átlag akkor sem mi vagyunk. Gondolom, neked ilyen problémáid nem voltak.

- Miért is? - nézett rá Rover.

- Mert te trónörökösnek készültél. A bácsikám mesélte.

- Azt is mondta, hogy csak a harmadik voltam az öröklési sorrendben, csak a bátyáim halála miatt lettem azzá, és soha nem akartam trónra kerülni? Mesélte, hogy előnyös házasságra szántak egy királyi családdal, a szövetség reményében? Elmondta, hogy a nagyobbik bátyám temetésén az anyám azt vágta a fejemhez, hogy én tehetek a haláláról és a háborúról, mert nem mentem férjhez tizenöt évesen? Utána két évig nem is beszélt velem, azt is elfeledte, hogy létezem. Ezt is mesélte? Az apám, hazatérve a háborúból, azt hitte, hogy a trónjára pályázom, mert túl jól tettem a dolgomat. Erről is mesélt? Amikor mondtam, hogy adoptáljon egy fiút, tegye meg örökösévé, én pedig elmegyek egy kolostorba, akkor nem engedett el, helyette hivatalos örökösévé tett. Ezt is mondta neked Kadmus?

Dorothea ijedten hallgatott. Pedig Rover nem emelte fel a hangját, még csak dühösnek sem tűnt.

- Jaj, Istenem! - suttogta bűntudatosan.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem bántottál meg - szorította meg a kezét a nővére. - Csak ne ítélj félinformációk alapján. Hercegnő voltam és trónörökös, egy birodalmat irányítottam. De nem voltam ettől boldog. Mindent és mindenkit elveszítettem lassan. Gyerekként voltak álmaim. Felnőttként nem maradt jövőm. Harcolnom kellett a háborúban, ezért váltam legendává, és végül a saját legendám miatt kellett meghalnom. Nem volt olyan boldog életem, inkább csak boldog pillanataim. Amikor fütyültem a szabályokra, és a szívem után mentem. Szerintem senki sem irigyelne ezért.

- Ne haragudj! Én szeretlek!

- Tudom, hugi.

- Mesélsz majd egyszer az életedről?

- Mesélek. Csak ne most. Nézzünk inkább napfelkeltét. Esetleg mondd el, mi ez az expedíció, és hová tartunk.

- Királyi küldetés - húzta el a száját Dorothea. - Őfelsége, Pantelliamar király nemzetközi kapcsolatokat épít. Felvilágosult uralkodó, aki azt szeretné, hogy az ő udvara legyen Észak legfényesebb királysága. Jó úton halad. Tudósokat, művészeket, diplomatákat hívatott. Szövetségeket kötött, tengeren innen és túl. Ő maga is diplomatákat és tudósokat küld mindenfelé. Ügyesen csinálja. Megbízta a mesteremet, Eustal professzort, hogy derítsen ki mindent a népünk régi, dinasztikus kapcsolatairól, ami bizonyítja, hogy mi már évszázadok óta kapcsolatban állunk a legjelentősebb királyságokkal. Ezért megyünk most nyugatra, a tengeren túlra.

- Mit keresünk ott?

- Egy ősi királyságot, ami ma is nagyhatalomnak számít, főleg a tengereken. Igazából furcsa hely, alkotmányos monarchia, ahol a király ül a trónon, de a Parlament kormányoz a nevében. A neve Meriscoria.

- Nem hallottam még róla - vont vállat bizonytalanul Rover.

- Ez furcsa. Hiszen már évszázadokkal ezelőtt is nagyhatalom volt. Akkoriban még egy másik dinasztia ült a trónon. A delikátok.

- Micsoda? - nevetett fel Rover. - Mit mondtál, Dorothea? Jaj, Teremtőm! Azok nem delikátok, hanem a delliánok. Anyám is közülük származott. Most már tudom, hová megyünk. Jártam ott régen. Az én időmben Maretia volt a neve. Érdekes lesz több száz év után újra látni.

S miközben Dorothea a küldetésről mesélgetett neki, Rover még mindig a delikátokon nevetgélt. Izgalmas kaland lesz újra látni a földet, melyen legutóbb ötszáz évvel ezelőtt járt. A világ közben bizonyára megváltozott. Kíváncsi volt, hogy mennyire. Felismer-e vajon bármit, és megtudhat-e valamit a saját koráról és a népéről? Mi lett velük a háború után? Hány embernek adatik meg, hogy beleláthasson a saját múltjába és a világa jövőjébe?

***

Dorothea kabinja nem volt túl nagy. Leginkább kicsinek lehetett volna nevezni. Viszont minden kényelemmel felszerelték, amivel egy tengerjáró hajó csak szolgálni tudott. Egy priccs és egy pokróc, meg egy durva lepedő jelentette a kényelmes fekhelyet. Egy horpadt lavór és egy kancsó a fürdőszobát. Egy vödör pedig az egyéb éjszakai szükségletek kielégítésére szolgált.

- Kicsit puritán - jegyezte meg Rover, és össze kellett húznia magát, hogy elférjenek mindketten, pedig egyikük sem foglalt sok helyet.

- Hát, a te kunyhód kényelmesebb volt - kuncogott Dorothea. - Különösen a fürdőszobád.

- Igen, azt a patakot én is szeretem.

- De az ágyam nagyon kicsi. Hogy fogunk így aludni?

- Szerintem te alszol az ágyadban, mint eddig - vont vállat a nővére. - Én meg évszázadok óta álmatlanságban szenvedek. Nem lesz probléma.

- És mit fogunk enni?

- Miért, a hajón nem adnak?

- De igen, csak most többen vagyunk.

- Szükség esetén elég sokáig kibírom étel és víz nélkül. Igazából máig sem értem, miért kell egy szellemnek egyáltalán táplálkoznia. Vagy csak én vagyok ilyen rendellenes. Emiatt se aggódj.

Dorothea tehát szót fogadott, és nem aggódott. Beszélgetéssel töltötték a napokat, a kabinban, a fedélzeten, a napfelkelte bámulása közben. Eustal professzor - a tengeribetegsége ellenére is - ragaszkodott hozzá, hogy napi két órát közös munkaértekezlettel töltsenek, hogy minél felkészültebben szálljanak majd partra. Ilyenkor ott ültek mind a kapitányi kabinban, és megvitatták a küldetéssel kapcsolatos tudni- és tennivalókat.

Rover Dorothea háta mögött álldogált, a többiek számára láthatatlanul, és a fülébe suttogott, amikor valamelyik tudós valamilyen épületes butaságot mondott. Ami - véleménye szerint - túl gyakran fordult elő. Azután később, már kettesben, elmondta a saját verzióját. Az volt benne az igazán ijesztő, amilyen hajszálpontosan elemezte az évszázadokkal korábbi állapotokat, legyen szó politikáról, gazdaságról, vagy bármiről. Persze, könnyű neki, ő élt abban a korban. Ő lenne minden történész álma, egy élő szemtanú.

Viszont tagadhatatlanul átlátta az összefüggéseket, logikusan elmagyarázott mindent. Dorothea pedig ismét csodálattal adózott a nővére nem hétköznapi elméjének. Egymaga többet tudott arról a korról, mint a jelen lévő tudósok egész gyülekezete. Ő, a krónikákon kívül, nyilván az emlékeire és a tapasztalataira is támaszkodhatott. A trónörökösi és kormányzói gyakorlata sem jelentett éppen hátrányt. Dorothea kezdte úgy érezni, hogy izgalmas küldetés lesz ez, Roverrel a háta mögött.

***

Persze nem csak a küldetésről esett szó közöttük az úton. Most végre elmondhattak egymásnak önmagukról is egy csomó dolgot. Így derült ki például, hogy Dorothea ügyesen rajzol. A teljes emberalakokkal ugyan nem boldogult, de a portréi kifejezetten szépek voltak. Rajzolt egyet Rovernek is, amely kettejük arcát ábrázolta, egymás mellett, boldogan nevetve. Olyan jól sikerült, hogy a nővére szemébe könny szökött a meghatottságtól, mikor a kezébe nyomta.

- Most már van egy kézzelfogható, közös emléked rólunk - mondta a lány. - Nem tudom, hogy magaddal tudod-e vinni a te szellemvilágodba, de ha mégsem, akkor megőrzöm neked, és mindig megnézheted, amikor eljössz hozzám. Feltéve, hogy még látni akarsz majd ezek után.

- Attól tartok, jó darabig nem szabadulsz tőlem, húgocskám.

Ez az ígéret valós fenyegetésnek tűnt. Rovernek mostanra egyre kevesebb kis titka maradt a fogadott testvére előtt. Szinte mindent elmondott már a családjáról, az életéről, önmagáról, a saját halálát is beleértve. Dorothea erre félve kérdezett rá.

- Emlékszel rá, hogyan történt?

- Igen. Csatában. Hátba szúrtak egy dárdával, hiába volt rajtam láncing. Nem volt kellemes. Tényleg soha nem vetted észre, hogy van rajtam egy ék alakú sebhely?

- Eszembe sem jutott - rázta a fejét a húga. - De... megnézhetem?

- Felőlem. De elég érzékeny helyen van. Habár te is lány vagy.

Rover kigombolta a vadászruháját, és kibújt belőle. Elég hülye érzés volt ott állni, míg Dorothea úgy tanulmányozta a sebhelyét, mint valami orvos.

- És... nem fáj? - érintette meg Dorothea a halvány sebet a mellkasa közepén.

- Már nem - felelte szárazon. - Bár akkor belehaltam. Felöltözhetek végre? Kezdem kínosan érezni magam.

- Igazság szerint szerettem volna kérni tőled még valamit.

- Ha a kezemet akarnád megkérni, a válaszom: nem.

- Sajnos nem vagy az esetem - öltött rá nyelvet Dorothea. - Soha nem láttalak még másban, a vadászruhádon kívül. Kíváncsi vagyok, milyen lehettél hercegnőként, női ruhában. Felvennél egyet a kedvemért?

- Ha muszáj. Hányat hoztál magaddal?

- Csak kettőt, ha olyan eseményen kellene részt vennünk. Az egyik a kedvencem. A tizennyolcadik születésnapomra kaptam a nagynénémtől. Gyönyörű, sárga ruha, engem mindig az érett gabonamezőkre emlékeztet.

Dorothea közben előbányászta a ládikájából, azután segített Rovernek belebújni. Összehúzott, kritikus szemekkel méregette.

- Nos?

- Hát, mit mondjak? - sóhajtotta a fiatalabbik lány. - Nagyon jól áll neked. Tényleg hercegnőnek látszol benne, amilyen eleganciával viseled. És a színe! Olyan vagy benne, akár a Nap, mintha napsugarakba öltöztél volna. Undorítóan gyönyörű.

- Bocsánat!

- Hülyéskedsz? Szerinted tudnék irigykedni rád? Nagyon szép vagy, Rover.

- Csak voltam, talán. És most már nem sokra megyek vele. Gyere, segíts visszavenni a saját ruhámat.

Fájt a szíve, miközben ismét átöltözött. Nem a buta ruhapróba miatt. Az nem igazán érdekelte, csak a húga kedvéért ment bele. Az elveszített élete fájt nagyon, a semmivé foszlott lehetőségek, a megsemmisült jövő. Hiába tesz úgy Dorothea, mintha minden rendben lenne. Ő, Rover már soha nem fog élni, csak vegetálni. Ebből az álomból nincs ébredés.

- Holnap kikötünk - szólt halkan Dorothea. - Megérkezünk végre. Velem jössz, bárhová is megyek? Nagyon jó lenne, ha veled, a testvéremmel együtt tehetnék meg minden lépést. Szükségem van rád, és szeretném veled ezt a kalandot megosztani. Együtt élni át mindent. Az csodálatos volna!

- Jó. Ott leszek melletted. Mindig - ígérte neki Rover.