A hercegi udvar a készülődés lázában égett. Állandó sürgés-forgás folyt, az utazás lázas előkészületei zajlottak, néhány nappal az indulás előtt. Hosszú az út, sok felszerelés kell a hercegnek és kíséretének, meg élelem. Közel kétszáz fős a küldöttség. Néhány diplomata, tanácsadó és tolmács, pár szolgáló az uralkodó személyes szolgálatára, egy kis tábori konyha, meg a két század kísérő katona. Íjászok és a hercegi testőrség legjobbjai. Biztos, ami biztos. Öt nap múlva indulnak, hiszen hosszú az út.

Másoknak nem kell így sietniük, az érintett királyi családok közül többen elfogadták a delliánok ajánlatát, hogy az ő hajóikon tegyék meg az utat a messzi északra. Köztük Kampal király is, a nagy rivális. Talán nem fűlt a foga ahhoz, hogy a szárazföldön Lythania mellett kelljen elutaznia. Vagy csak sajnálta rá az időt, és így kényelmesebb volt. Az ő dolga.

Mindenki beleegyezett az Arboregiában tartandó találkozóba. Mindenki békét akart, túl sok áldozatot követeltek a háború évei. A helyszín is megfelelt. Arboregia semleges terület volt északon, egyik királyságnak sem állt a befolyása alatt. A végtelen erdők, völgyek és dombok világa. Nomád törzsek lakták, meg néhány kisebb fejedelemség volt ott. Kialakulóban lévő államok. Kereskedtek ugyan a náluk jóval fejlettebb déliekkel, de nem számítottak politikai tényezőnek. Katonai tényezőnek sem, a déliek ebben is messze előttük jártak. A tárgyalni igyekvő uralkodók némi ajándékot és aranyat, meg hasznos holmikat juttattak azoknak a törzsfőknek és fejedelmeknek, akiknek a földjein át kell utazniuk, és az erdő gazdájának, ahol a találkozóra sor kerül. Mindent előkészítettek, minden készen állt a tárgyalások megkezdéséhez.

Ami nem ígérkezett könnyűnek, hiszen arra például bizton számítani lehetett, hogy Kampal király különböző követelésekkel fog előállni. Nem azért, mintha mindet kivitelezhetőnek tartaná, de minél többet sikerül keresztülvinnie, annál inkább nyer az ügyön. Kampal ilyen volt, tudta mindenki. Kemény ellenfél, kellemetlen tárgyalópartner, és ravasz, mint a róka. Úgy hírlett, hogy a leendő trónörököse, a harmadszülött fia is hozzá hasonló. Az elsőszülöttjét a háborúban vesztette el, a másodikat pedig szerencsétlen vadászbaleset érte (bár olyan pletykák is napvilágot láttak, hogy összekülönbözött az apjával, így annak néhány testőre töltötte be valójában a vadkan szerepét).

Kampal talán nem volt már annyira bátor most, hogy közvetlenül is szembe kell néznie egykori ellenfelével, így biztosítékokat kezdett követelni, hogy a tárgyalások ideje alatt senki sem tesz ellenséges lépéseket, sem a helyszínen, sem azon kívül. Végül abban egyeztek meg, hogy minden uralkodó magával viszi néhány közeli családtagját, őszinte és tisztességes szándékai jeléül. Castellar herceg ezzel nehéz helyzetbe került, miután neki már csak két ilyen hozzátartozója élt. De a végén beleegyezett. Rajta ne múljon a békekötés sikere.

Illana hercegné csodálkozott a közelgő utazás hírére. Kicsit tartott is tőle. Férje azt mondta neki, hogy ez egy nagyon fontos ügy az ország számára, de legalább addig is együtt lehetnek, ami talán megér némi kényelmetlenséget. Így a hercegné izgatottan készült az útra (és kicsit szomorúan, hogy csak két szolgálóját viheti magával segítségül).

Rover dühöngött. Hallani sem akart az egészről, amin jól össze is vesztek az apjával. A herceg mérgesen közölte vele, hogy márpedig ő a birodalom uralkodója, a lánya ugyanúgy az alattvalója, így fejezze be az ellenkezést, és engedelmeskedjen. Ez a kötelessége. Rover nem tehetett semmit, és ez teljesen felzaklatta. Senki, sem az apja, sem a tanácsosok, sem a főtisztek nem értették, nem akarták megérteni az érveit. Paranoiásnak bélyegezték. Tehetetlenségre kárhoztatták.

A szolgálói tartottak is emiatt az Úrnő haragjától. Ami nem csapott le rájuk, a trónörökös nem töltötte ki rajtuk a dühét. Most sem. Rover úrnőt szolgálni furcsa volt. Annyira bizarr szokásai voltak. A legtöbbször inkább kért, mintsem parancsolt. Ha parancsot adott, sokszor azt is inkább kéréshez hasonló formában tette. Kedvesen viselkedett, még akkor is, ha fáradtság vagy rosszkedv gyötörte. Sosem kiabált, vagy emelt kezet egyetlen ügyetlen szolgálóra sem. Mindenkihez volt egy kedves szava, tudta a szüleik vagy a gyerekeik nevét, emlékezett apróságokra az életükből. Úgy viselkedett, mintha nem is volna hercegnő. Tulajdonképpen szerették. De látták a másik arcát is a háború alatt, amikor katonáknak parancsolt, a birodalmat irányította, ellenséget ölt. Akkor nagyon is uralkodóként viselkedett.

Most csak némán dühöngött tehetetlenségében. Mégsem tört össze egyetlen váza sem a szobájában. Nem értették, hogyan és miért képes ennyire visszafogni magát haragjában. Ők sem értették. Igaz, mostanában több éjjel sem aludt otthon. Nem is csinált különösebben titkot abból, hogy Niita kapitánynál, a szeretőjénél tölti az éjszakát. Nem túl erkölcsös viselkedés egy fiatal hercegnőtől, de megtehette, és a szolgálói csak maguk közt sápítozhattak ezen. Nem gondolták volna, hogy abból a bájos kis leányból ilyen erkölcstelen nő válik felnőttkorára. Hiába, Rover úrnő nagyon furcsa teremtés volt.

Az „erkölcstelen" Rover eközben a kapitány házában töltötte az időt, jól tudván, hogy mit is gondol erről a képmutató világ. Már nem érdekelte. Vannak előnyei annak, ha az ember lánya a trónörökös. Mondjuk, ezen az egyen kívül olyan túl sok előnyét még nem tapasztalta, de most ez is megteszi.

Pedig ők Niitával semmi olyat nem tettek nyilvánosan, ami erre a kitüntetett figyelemre okot adott volna. Szemben például a néhai nagyapja öccsével, akinek a kicsapongásainak hírétől volt hangos annak idején a város. De a jelek szerint az emberek szeretnek az uralkodói család tagjainak magánéletében vájkálni. Ha találnak valamit, attól úgy érezhetik, hogy ők is csak emberek. Legyenek boldogok ezzel, ha csupán ennyi kell nekik.

A kapitány közben azt tapasztalhatta, hogy Rover szemében néhány fogalom gyökeresen megváltozott. Niita háza lett számára az „itthon" és az „odahaza", már csak így emlegette. A palota pedig egyre kevésbé jelentett neki bármit is. Nem igazán érezte ott jól magát.

- Eldöntötted már, melyik szolgálóidat viszed magaddal? - kérdezte este a férfi, hogy oldja egy kicsit a feszültséget.

- Egyiket sem. Minek?

- Segíthetnének neked.

- Mégis miben? - kérdezett vissza Rover. - Egyedül is fel tudok öltözni. A levetkőzés is megy, mint magad is láthattad. Tudom, hogy te sokkal ügyesebben vetkőztetsz le, de magam is elboldogulok, ha kell. Ezen kívül nem cipelek magammal egy ruhatárat. A vadászruhámban megyek. Elvégre erdei találkozó lesz, oda az illik a legjobban.

Rover kicsit morgós volt mostanában. Nem volt jókedve. Teát szürcsölgetett, és Niita másik köntösét viselte. Elég vonzó látvány volt benne.

- Ne haragudj! - mondta hirtelen a lány. - Nem akarok folyton morcos lenni, csak...

- Aggódsz.

- Nem aggódom. Félek.

- Minden lehetséges óvintézkedést megtesztek. Ennél többet nem tehetünk.

- De igen! - vágta rá Rover. - Segíts, kérlek!

- Mit tegyek? - váltott azonnal gyakorlatiasra Niita.

- Intézd el, hogy az íjászok fele legalább a mi embereink közül kerüljön ki. Tudom, hogy a többiek is kaptak kiképzést az új módszerekből, de a mieink ebben gyakorlottabbak. Olyanokat válassz, akik a tőrrel is jól bánnak. Azután beszélj Manevvel. Valahogy oldjátok meg, hogy minél több nyílvesszőt rejtsetek el a poggyászunkban, meg anyám kocsijában. Bárhol. Nem akarom, hogy szűkében legyünk a muníciónak.

- Támadástól tartasz.

- Nem tudom, mitől tartok - rázta a fejét már-már hisztérikusan a hercegnő. - Talán tényleg kezdek megbolondulni. Ha visszajöttünk, beszélnem kellene az orvosokkal.

- Nem, csak óvatos vagy. Veled kellene mennem.

- Nem. Nem vagy rajta a küldöttség listáján. És rád itthon van szükség, hogy tartsd a rendet.

- Mást is elintézzek? - kérdezte halkan Niita.

- Nem jut eszembe semmi más, amit még megtehetnék - vont vállat Rover.

Óvatosan letette a poharát. Könnyes mosollyal nézett Niitára, végigsimított az arcán, a vállán, a kezén.

- Már csak egy dolgot tehetünk - suttogta. - Szeretlek. Szeress.

És szerették egymást az örökkévalóságig.

***

Már csak egy nap volt hátra az indulásig. Egyetlen közös este és éjszaka. Rover délután otthagyott mindent, és áthurcolkodott Niitához, közölve az apjával is, hogy majd a jegyesétől csatlakozik a csapathoz. Választ sem várt, és a herceg sem tartóztatta. Talán nem csak sértődésből, hanem azért is, hogy elbúcsúzhassanak egymástól.

A lány nem hozott magával sok poggyászt. Némi váltás ruhát, a tartalék vadászruháját, az erdei kirándulásokhoz szokásos felszerelését, meg a vadászíjait. Ezzel ki is merítette az általa legszükségesebbnek ítélt holmik körét.

Úgy viselkedtek, mint az idős házasok. Korán megvacsoráztak, azután egymáshoz bújva nézték a naplementét, ahogyan lassan vörösre festi a város tornyait és a háztetőket.

Niita mindent elintézett, amit csak Rover kért. A hercegi kíséretül rendelt íjászoknak több mint a fele az ő embereik közül került ki, köztük néhány tehetséges altiszttel. Manevvel és pár megbízható emberrel a nyilak kérdését is megoldották. Ennyivel Rover akár egy kisebb csatát is megvívhatna. Csak remélte, hogy nem lesz rá szükség. A saját altisztjeit és embereit titokban eligazította, hogy mire figyeljenek az úton, és a tanácskozások alatt. Bár higgadt volt, mint mindig, de a feszült testtartásán látták, hogy komolyan aggódik.

Nem aggódott. Most ő is félt. Életében alig néhányszor hagyta cserben a hidegvére, de ez volt mind közül a legrosszabb. Az iszonyú tehetetlenség érzése. A féltés. A félelem, hogy éppen akkor nem lesz ott, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. A szeretett nő a veszélybe készül, és ő nem tehet érte semmit. Legszívesebben utánuk menne, hiába kapott parancsot a maradásra.

Pedig semmi a világon nem utal fenyegetésre. Ez csak egy megfoghatatlan, rossz érzés. Meg Rover ösztönei, amik ugyan nem tévedhetetlenek, de annyiszor jelezték már előre a bajt. A lány páratlanul finom vészjelzőkkel rendelkezik.

Szerette Rovert. Jobban mindennél, a saját életénél is. Soha nem hitte volna, hogy léteznek ilyen erős érzelmek, amíg nem találkozott ezzel a különleges, csodálatos lánnyal. Aki a legkevésbé látszott hercegnőnek, mégis sokkal inkább volt az, mint bárki más. Nem a születés joga, vagy a rang és a cím tesz azzá valakit. Hanem a szív és az ész. Ebben pedig Rover páratlan volt a maga nemében. Soha nem kért magának előjogokat, soha nem viselkedett felsőbbrendűként másokkal szemben. Ám ha cselekedni kellett, akkor mindig helytállt, és habozás nélkül tette, amit kell.

Niita maga sem értette, mivel érdemelte ki Rover szerelmét. Tudta persze ő is, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, amiben pedig nem, abban kiegészítik a másikat. A lány megváltoztatta az életét, megváltoztatott nagyon sok mindent maga körül. Kár, hogy az emberi ostobaságot és az udvari intrikákat nem tudta megváltoztatni.

Haza kell jönnie! Épen és egészségesen, nem eshet baja! Nem érhet így véget a történetük, hiszen jóformán még alig kezdődött el! Még előttük áll egy hosszú élet, az esküvő, a házasság, gyerekek, egy boldog élet. A jövő. És Niita maga sem vette észre tán, hogy reszket.

- Nyugodj meg, kedves! - hallotta Rover hangját, és érezte a megnyugtatóan simogató kis kezét. - Nem lesz semmi baj. Mindketten félünk, de féltünk akkor a kikötőben is. A félelem óvatossá tesz, és azt jelenti, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Szeretlek, és te is szeretsz engem. Csak ez számít. Minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Nemsokára újra találkozunk, abban az együtt álmodott, csodálatos, közös jövőben. Egyetlen dolgot szeretnék tőled kérni.

- Mit, Rover?

- A mai estét és éjszakát, Niita. Ne beszéljünk most másról, ne gondoljunk a félelemre. Éljünk. Mi ketten, együtt. Csak szeressük egymást, mintha ezek a pillanatok örökké tartanának. Minden másra, minden megbeszélendőre, minden búcsúra ott lesz a holnap hajnal és a reggel.

***

Nem sokat aludtak az éjjel. Volt jobb dolguk is annál, meg egyébként sem nagyon jött álom a szemükre. A bennünk dolgozó feszültséget nem lehet egy mozdulattal, vezényszóra kikapcsolni. Az velük volt, csak a szívük mélyére száműzték egy időre. Az agyukba vésték a másik minden mozdulatát, minden csókját és érintését, minden porcikáját, mint egy élő térképet, ami bárhonnan, bármikor hazavezet.

Hajnaltájt, egy pohár teával és köntösben kiültek napfelkeltét nézni. Szép volt, mint minden új nap kezdete, új reményekkel teli. Azután maradt még egy kis idejük egymásra.

Majd eljött a reggel, feltartóztathatatlanul és kérlelhetetlenül. Rovernek készülődnie kellett. Niita nézte őt, ahogyan még egyszer elrendezi a holmiját, ahogyan lassan felöltözik. Gyönyörűnek látta, ahogy ott állt a reggeli nap fényében, a terepszínű vadászruhájában, mint egy erdei tündér.

- Elkísérhetlek? - kérdezte tőle.

- Igen - bólintott rá a lány. - De itthon búcsúzzunk el. A palota nem a legalkalmasabb hely erre.

- Jó.

- Most pedig figyelj rám jól! - fogta meg a kezét Rover. - El kell mondanom pár dolgot, csak a biztonság kedvéért, és kérlek, ne szakíts félbe. Mindenképp elmondom. Először is: óvatosak leszünk, aláírjuk a békeszerződést, azután hazajövünk. Hazajövök hozzád. Utána, ha még mindig akarod, a feleséged leszek, és mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek. A legcsodálatosabb életet szeretném adni neked.

Elhallgatott, mintha elmerült volna ebben az álomvilágban. Azután megrázkódott.

- De tudod, hogy én mindig igyekszem mindenre felkészülni - folytatta, és azon a szép arcán most elszántság tükröződött. - Ha valami rosszul sikerülne, akkor észnél kell lennünk.

- Veled megyek! - vágott a szavába Niita.

- Nem, nem jössz - felelte Rover. - Most egy utolsó parancsot adok neked. Ha nem térnék vissza, vigyázz a fővárosra. Ha ellenség jönne, segíts megvédeni. De gondolkodj közben. Légy észnél. Legyél az én okos Niitám. Nélkülünk Lythania összeomlik. A nemesi családok a trónért fognak vetélkedni, eltaposva bárkit, az ellenség pedig könnyedén végez velünk. A birodalmat te nem tudod megmenteni, téged nem követnének, mert nem kedvelnek, miattam. Mert neked odaadtam mindazt, amit senki másnak. Ne akarj soha az első lenni, mert akkor megölnek. Legyél a segítő kéz, légy nélkülözhetetlen. A tudásod aranyat ér mindenkinek. Küzdj, ameddig küzdhetsz. Ha már nem lehet, távozz emelt fővel. Maradj életben. Ha nem térek vissza, akkor menj, és vedd feleségül Ameliát. Éljétek az életet, amit együtt álmodtunk. Néha gondolj rám, mert amíg nem felejtesz el, addig én is élni fogok az emlékeidben. És tudd, hogy én szeretni foglak örökké.

- Rover...

- Ez az utolsó kívánságom, Niita, ha nem térnék vissza. Kérlek, teljesítsd. Adj értelmet annak, hogy éltem, azzal, hogy élni fogsz. Kérlek!

Csak sírás lett a vége, mindkettejük részéről. Egy könnyes csók és egy végtelen ölelés.

- Ne sírj, kedves - törölte meg Niita arcát Rover, miközben a férfi ujjai is végigsimogatták az övét. - Ez a legrosszabb eshetőség. Ne gondolj a legrosszabbra, amíg ide nem ér, de készülj fel rá, hogy ne érjen váratlanul. Ezt a dédapám mondta mindig. Igaza volt. Most indulnunk kell, várnak ránk. Kísérj el, amíg elkísérhetsz, és emlékezz arra, amit mondtam.