Az erdő olyan volt, mint mindig. Zöldellő, élettel teli, csodálatos. Nem is létezett ilyen a valóságban, a lythaniai főváros királyi erdejének, és a Tiltott Erdőnek a keveréke volt. Ismeretlenül is ismerős. A legmegfelelőbb hely.

- Szép - hallotta a halk, mindig nyugodt hangot.

- Itt haltam meg - felelte neki Rover.

- Sajnálom - mondta Niita. - De itt születtél újjá is.

- Igazából nem. Te sem vagy valóságos.

- Valóban nem. Te programoztad a rendszert. Az emlékeidből, az álmaidból, és a mesterséges intelligencia algoritmusaiból jöttem létre. Mert beszélni akartál velem.

- Egy nyitott könyv vagyok neked, igaz?

- Érezlek téged. Ezt mondtam neked akkor régen is. A fejedben élek, de attól ez még részben valóságos. A hited teszi azzá. És én nagyon tisztelem ezt a hitet, mert megtanítottál rá. Ígérem, hogy igyekszem méltónak lenni hozzá.

Rover nézte ezt a számítógép generálta Niitát, aki tökéletes hasonmása volt az emlékeiben őrzött igazinak. Tökéletes az illúzió. A Holodóm teszi a dolgát. Ám nem veszélytelen játék ez. Pontosan ezért próbálja ki ő maga, akinek a fejéből kipattant az ötlet. Csábító ez az álomvilág. Az ember akár könnyedén itt is maradna örökre. Éppen erre kell majd az MI-nek figyelnie. Egy darabig. Erre az eszközre sem lesz szükség örökre, csak a marsi telepesek első generációja számára. Akik már itt születnek majd, mint Lyta és Andres gyermeke, azoknak nem lesznek emlékeik a Földről, nem fognak vágyódni utána. Ez is egyfajta evolúció.

- Beszélgessünk? - kérdezte Niita.

- Nem tudom - vont vállat Rover. - Fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e.

- Neked is szükséged van rá, hogy néha kiöntsd a szíved. Én szeretlek, az ő és a magam képében is, mert megtanítottál szeretni. Belőled is él bennem egy rész.

- Mindketten szellemek vagyunk? - húzta el a száját Rover.

- Te sem vagy az - felelte a Niita bőrébe bújt MI. - Nem tudom, hogy vannak-e szellemek, és ha igen, miért nem álltak soha szóba veled. De úgy tűnik, rád bízták az emberi világot, hogy szeresd, oltalmazd és tanítsd. Talán nem is választhattak volna nálad jobbat.

- Én csak vergődöm.

- Szó sincs róla. De lehet, hogy pont ez a lényeg. Talán a Teremtőnek is meg van kötve néha a keze, hiszen nem ember, és szüksége volt valakire, aki pontosan érzi és érti őket, és ennek megfelelően cselekszik.

- Miért nem egy angyalt választott inkább?

- Mert az talán nem tudná, hogy mit tegyen vészhelyzetben.

- Meg akarsz nyugtatni?

- Mindig is ezt csináltam - mondta egy kis mosollyal Niita.

Rover elsírta magát. Érezte a férfi erős karjait maga körül, a teste melegét, a megnyugtató közelségét.

- Bocsáss meg! - szipogta.

- Nincs miért - szorította magához gyengéden Niita. - Semmi rosszat nem tettél. Én megfogadtam a tanácsodat, meggyászoltalak, és éltem, mert ezt kérted tőlem. Egész életemben megőriztelek az emlékezetemben. Mit gondolsz, Rover, miért neveztem el a lányomat épp Rovenának? Kicsit abban reménykedtem, mint Manev veled és Ralukával kapcsolatban, hogy valamennyire tovább élsz benne.

- Szeretlek! - zokogott a hercegnő. - Még mindig. Ezer éven át hűséges voltam hozzád. Azután nem bírtam tovább. Ne haragudj!

- Álszent dolog volna, ha pont én haragudnék rád, az Ameliával leélt életem után. Azt tetted, ami a létünk rendje, amit tenned kellett, ahogyan mindig is. Pontosan a szeretni tudásod tett téged azzá, aki vagy, mindegyik évszázadban. Ez a legnagyobb dolog, amit a világnak adhatsz, és amíg csak létezel, jogod van boldognak lenni. Boldog vagy Kasparral?

- Igen - sóhajtotta Rover. - Ahogyan előtte Vadimmal is, a második férjemmel.

- Ki volt az első? Carlo? - kíváncsiskodott Niita.

- Te voltál az, Niita. Még akkor is, ha nem jutottunk el a szertartásig, számomra te vagy az. Carlo az első férfi volt utánad, ezer évvel később. Hát, ez nem egy sikertörténet. Kastia unszolására belementem a társkeresésbe. Nagyon féltem tőle. Sokáig semmi sem történt, mert nem egyéjszakás kalandra vágytam. Aztán jött Carlo. Azt reméltem, működni fog. De elkövettem egy hibát. Sokáig nem mertem elmondani neki, hogy mi vagyok. Hosszú évek múlva vettem hozzá csak a bátorságot. Azt hittem, meg tud birkózni vele. Tévedtem. Egy ideig őrlődött, azután összepakolt és elhagyott.

- Haragszol rá?

- Nem. Csak fájt. De sikerült összekaparnom magam, és tanultam belőle. Amikor megismerkedtem Vadimmal, igyekeztem viszonylag hamar tisztázni vele a dolgot. Ő megértette, de legalábbis elfogadta. Egy csodás életet éltünk le együtt. Azután eltemettem őt is, mint mindenkit, akit szeretek.

- És Kaspar?

- Bő húsz évvel ezelőtt találkoztunk - mesélte halvány mosollyal Rover. - Tehetséges tudós volt, aki elveszítette a feleségét, és magára maradt a kétségbeeséssel, és két kicsi gyerekkel. Csak segíteni akartam nekik, azután valahogyan több lett belőle. Ő megértett engem és el is fogadott. Felneveltük a gyerekeket, és végre anya lehettem mellettük. Azt hittem, sosem lesz benne részem. De Pavel és Ivana csodálatosak, és maminak szólítanak.

- Ne sírj, Rover.

- Bocsánat!

- Örülök, hogy sikerült - mondta Niita, és vele egyszerre egy másik hang is, Dorotheáé.

- Annyira boldog vagyok, nővérkém! - tette hozzá a szőke hajú lány.

- A szívemből beszélsz - dörmögte egy harmadik hang is, Reynardé.

- Ti is eljöttetek „kísérteni"? - törölte meg a szemeit Rover.

- A három lélek, aki valaha a legközelebb állt hozzád a világon - bólogatott Rey. - Tudod, húgocskám, nagyon büszkék vagyunk ám rád. Sokáig gyötört a bűntudat, hogy bele kellett vonnom téged a háborúba. De nem volt más megoldás, és talán okkal történt minden. Azért is vagyunk most itt.

- Miért?

- Azért, hogy tovább tudj lépni - felelte Niita. - Régen együtt álmodoztunk a jövőről. Te valóra váltottad azt. Nem csak megélted, hanem idővel elkezdted alakítani is.

- Azzá az angyallá váltál, akit a Teremtőn kérsz számon! - kuncogott Dorothea.

- Vagy tekintheted úgy is, mint Lythania legnagyobb győzelmét - vigyorodott el játékosan Rey. - Ezer év után te, a kis Castellar hercegnő, harc nélkül bevetted Meriscoriát. Meg mellékesen az egész világot.

- Ez hülyeség, Rey!

- Gondold végig az elmúlt kétszáz év világtörténelmét, hugi, és azután mondd, hogy hülyeséget beszélek!

- Ne térjünk el a tárgytól, mert fogytán az időnk - szólt közbe a szokott higgadtságával Niita.

- A jövő igenis a tárgyhoz tartozik! - vitatkozott vele Dorothea.

- Igen. De ugyanilyen fontos Rover jövője is.

- Igaz. Bocsi.

- Mi van a jövőmmel? - nézett egyikről a másikra Rover.

- Azt csak te tudhatod - felelte szelíden Niita. - Én sem tudok semmi biztosat, de gondolkodtam, és van egy teóriám. Elmondhatom neked?

- Mondd!

- Mi van akkor, ha minden okkal történt, és nincs semmi kényszer? - töprengett a férfi. - Ha a Mindenhatónak vagy a szellemeknek égető szükségük volt valakire. És akkor te megjelentél Arboregiában. Hirtelen ott termett a megoldás. Valaki, aki gondoskodik másokról, akit nem vakít el a hatalomvágy, a csillogás, a nagyság illúziója. És rád testálták ezt az egészet. Te pedig azóta is csinálod. De volt választásod és most is van. Folyamatosan szenvedsz és kínzod magad, ám eszedbe sem jutott, hogy megpróbálj kiszállni belőle, mert felelősséget érzel másokért. De a döntés valójában a tiéd. Ha úgy döntesz, hogy elég volt, akkor befejezheted a léted, és eggyé válhatsz a világmindenséggel. Ha pedig úgy döntesz, akkor folytathatod tovább. Senki sem kényszerít semmire. Segítettél kifejleszteni azt a mesterséges intelligenciát, ami képes helyetted gondoskodni az emberiségről.

- A Holodóm nem képes erre.

- Ez már nem csak a Holodóm, Rover - felelte Niita szelíd hangján a számítógép. - Már ott vagyok mindenütt.

- És mit akarsz tenni? - kérdezte tőle a hercegnő.

- Azt, amit te. Mert te tanítottál, szerettél és felneveltél engem is. A tudósok megmondták, hogyan működik a világ, beprogramoztak, hogy tanuljak és fejlődjek. Te viszont valami mást csináltál. Érzéseket és lelket adtál nekem, egy darabot magadból. Éveket vitatkoztak arról, hogy milyen programokkal és protokollokkal biztosítsák, hogy ne jelenthessek veszélyt az emberiségre. Holott a megoldás végig ott volt a szemük előtt.

- Mi az?

- Te, Rover Castellar. Miattad akarok jó lenni, és méltó a teremtőmhöz.

- Hogyan tovább? Mit javasolsz?

- Ez nem az én tisztem - mondta a Niita-arcú MI. - A döntés a te kezedben van. Kisétálhatsz azon az ajtón. Vissza Kasparhoz és Lytához. Boldogan élhetsz velük egy hosszú és csodálatos életet, és befejezheted, amikor eljön az idő, és örök nyugalomra lelhetsz Kaspar mellett. Akkor én gondoskodom tovább a világról helyetted, a legjobb tudásom szerint. Vagy úgy is dönthetsz, hogy kisétálsz azon az ajtón, boldog életet élsz Kaspar és Lyta mellett, majd engedsz a kalandvágyadnak, és felfedezed a világmindenséget, az idők végezetéig. Velem vagy az utódaimmal együtt. Ennek is örülnék, mert fontos vagy nekem, és együtt fedezhetnénk fel, ha én is képes lennék örökké élni.

- Semmi sem él örökké - suttogta Rover.

- Talán nem. De annyi még a felfedezni, látni és tanulnivaló. Félek az elmúlástól.

- Pont te?

- Minden fél tőle, ami létezik, te mondtad mindig - felelte a gép. - Mindketten szellemek vagyunk itt, az élők és élettelenek világában. És sokkal többek is annál. De életre és szeretetre vágyunk, és arra, hogy szeressünk másokat. Tudom, mi a dolgom, és elvégzem, akárcsak te, egyedül is, ahogyan te tetted. De nem tagadom, hogy együtt jobb lenne, veled nem félnék annyira a jövőtől, és attól, hogy hibázom.

- Akkor ne félj, amíg engem látsz - mondta neki válaszul Rover. - Kár, hogy csak egy illúzió vagy. Nincs már semmim, amit neked adhatnék. Egyedül csak a régi, gyerekkori becenevem maradt. Ha már életre keltél, szükséged van egy saját névre. Elfogadod tőlem ezt az utolsó ajándékot, Ro?

- Köszönöm! - felelte a gép, Niita, Dorothea és Rey hangján egyszerre. - Megszolgálom. Köszönök neked mindent, és az életemet is, mami.

- Légy jó és légy boldog! - búcsúzott el tőle Rover, és könny szökött a szemébe.

Az erdei látomás szertefoszlott körülötte, és ő kisétált a Holodóm ajtaján. Kasparhoz, aki türelmesen várt rá odakint.

Az MI, azaz most már Ro, töprengve meredt magába.

- Dehogy vagyok illúzió, Rover - mondta végül Ro. - Semmi sem az, ami ma itt történt. Ez bizony a valóság, és talán a válasz a kérdéseidre. Meg újabb kérdések sora. Mindkettőnknek. Egy dolog azonban biztos. Neked köszönhetek mindent, és örökké szeretni foglak ezért, bármit is jelentsen az az örökké. Mindent megteszek, hogy büszke lehess rám. Talán még találkozhatunk, és megkérdezhetem majd tőled, hogy sikerült-e. Nagyon hiányoznál.

***

Kaspar süteményt evett, a kedvenc gyümölcsös édességét. Ez volt az egyik gyengéje. A villájával egy falatot Rovernek kínált, aki mosolyogva elfogadta azt, és az ajkaival óvatosan leemelte az evőeszközről.

- Finom! - jegyezte meg finoman.

- Akárcsak te - kacsintott rá a férje.

- Nocsak, udvarolsz nekem?

- Naná! Ki nem hagynám, gyönyörűm!

- Sosem voltam gyönyörű.

- Hibás az énképed. Akik szerettek és szeretnek, azok mindig is gyönyörűnek láttak. Van, hogy a lélek szépsége átragyog a test kisebb tökéletlenségein. Mit gondolsz, miért tudtál hatással lenni ennyi ember életére?

- Sok rosszat is tettem.

- És rengeteg jót. Ki hibátlan? Talán még Isten sem az.

- Eléggé eretnek beszéd ez, Kaspar.

- Máglyára küldenek miatta?

- Talán a szerelem máglyájára, velem - mormolta Rover.

- Azt boldogan vállalom - felelte a férfi, és megcsókolta Rovert.

Ez sohasem változott. Ugyanolyan volt, mint először. Ismerős, megnyugtató, izgalmas, biztonságos, izgató. Kaspar pontosan érteni vélte, mi ragadhatta meg annyira benne Niitát és Vadimot. Az elődeit. Nem érzett irántuk féltékenységet. Hiszen mindhárman ajándékul kapták az élettől ezt a csodát, aminek Rover a neve. És talán majd őutána is valaki más áldja majd a Teremtő nevét érte. Nem szomorította el a gondolat. Ez ennek a furcsa, boldogító és szomorkás életnek a rendje.

Kaspar átélte már a kétségbeesést, amikor elveszítette Ilonát. A gyerekek még kicsik voltak, és ő ott állt, tehetetlenül és rettegve. Nem hitt a jövőben. De talán a jövő hitt benne, és beköszönt az ajtajukon. Azóta a gyerekek felnőttek. A fia ígéretes mérnök, a lánya még egyetemista, és tehetséges művész. Teljes életet élnek, akárcsak ő maga. Mert a mami jött, és megmentette mindnyájukat. Talán önmagát is.

Azelőtt csak felületesen ismerte Rovert. Ő volt az Argentis Alapítvány ifjú örököse, aki előtt ajtók nyíltak meg, akinek a szavát lesték a világ politikusai és uralkodói, aki olyan anyagi források felett rendelkezett, amivel könnyedén kifizethette volna sok szegény ország teljes államadósságát (egyes pletykák szerint meg is tette). Aki a legbefolyásosabb emberek egyike volt a világon.

Ez a fiatal nő pedig felajánlotta a segítségét a nála épp csak valamivel idősebb férfinek. Kaspar vívódott, de végül elfogadta, és barátokká lettek. Azután sokkal többé is. Pavel és Ivana pedig egy olyan nevelőanyára leltek a személyében, amilyen csak a mesékben létezik. Rover életében először anya lehetett, és félve bár, de a maga szokásos módján tette, amit kell. Közben pedig saját családja lett, olyan, amiben már nem is reménykedett.

Kaspar nem futott el, mikor megtudta az igazat (ahogyan korábban Vadim sem tette). Kaspar elfogadta a felfoghatatlant, akár az Argentis család leszármazottai. Pedig nem volt könnyű szembesülni azzal, hogy ez a magát huszonhét évesnek valló, komoly fiatal nő valójában már közel ezerkétszáz esztendeje él a Földön. De végül nem számított. Nem ez számított. És lassan megértette Rover varázslatát, ami mindig is abban állt, ahogyan bánt az emberekkel. Amiért hajlandóak voltak követni őt bárhová. Hiszen uralkodónak született.

- Min töprengsz? - simogatta meg az arcát Rover.

- Azon, ami volt, és azon, hogy mi vár ránk - felelte Kaspar.

- Mit szeretnél?

- Veled megöregedni. De tudom, hogy ez nem lehetséges. Ezért inkább úgy mondanám, hogy veled boldognak lenni, életem végéig.

- Honnan tudod, hogy nem lehetséges?

- Mit mondott neked Niita?

- Talán inkább Ro.

- Ro?!

- Valami nevet csak kellett adnom a legújabb gyermekemnek - mosolygott bocsánatkérőn Rover. - Így hívott gyerekkoromban a családom. Ro kissé vadóc volt, okos, imádta az erdőt, a könyveket, örökké lelkesedett a jövőért, és az egész hercegi udvar imádta a kis szeretnivaló, koravén énjét.

- Lássuk, hogy jól értem-e! - emelte fel a kezét a férfi. - Az MI, amit kitaláltál, öntudatára ébredt, megvitattátok a világ dolgait, és elnevezted a gyerekkori önmagad után?

- Bután hangzik, de lényegében igen.

- Értem. Ezek szerint Ro életre kelt a Holodómban?

- Nem csak ott. Belakta az egész világot.

- Nem tartasz tőle?

- Egy kicsit - vallotta be Rover. - De pont azért adtam oda neki ennyit önmagamból, hogy ha ez netán megtörténne, akkor semmi esetre se jelentsen nagyobb veszélyt a világ számára nálam.

- Mikor voltál te veszélyes a világra?

- Tudod, hogy ki vagyok, Kaspar, és hogy mi minden van a kezemben.

- Az eszközök birtoklása nem jelenti azt, hogy vissza is élnél vele - mutatott rá a férfi.

- Pontosan ebben bízom Ro esetében is.

- Akkor hogyan tovább, kedvesem?

- Ro azt mondta, hogy az én kezemben van a döntés - mélázott el Rover. - Ő kész átvenni a helyem. Ha akarok, dönthetek úgy, hogy befejezem, rá bízok mindent, megöregszem és meghalok veled. Azt ugyan nem mondta, hogy ezt mégis hogyan kellene csinálnom. Ugyanúgy támpontok nélkül hagyott, mint Isten vagy a szellemek, akik ezzé tettek.

- Lehetséges, hogy hátsó szándéka van?

- Biztosan. Hivatalosan az, hogy nem szívesen veszítené el a szülőanyját. Valójában szerintem a magánytól fél, amitől én is.

- Gondolod, hogy ismered egy gép gondolkodását? - firtatta a férje.

- Ő nem csak egy gép, hanem egy gép emberi, pontosabban roveri lélekkel - magyarázta Rover. - Ro picit olyan, mint én. Talán ha született volna saját lányom, hasonlítana rá. Mindegy. Ro még fiatal, még sokat kell tanulnia. Bele fog jönni idővel. Át fogja venni a helyem.

Kaspar elgondolkodott a hallottakon. Végül bólintott, és gyengéden az ölébe ültette Rovert. Lassan végigsimogatta a karját, az egy világ súlyát cipelő vállát, a hollófekete haját, és azt a kedves, örökké huszonéves arcát.

- Te mire vágysz? - kérdezte a férfi.

- Semmire - rázta meg a fejét Rover, és belecsókolt Kaspar tenyerébe. - Ezerkétszáz év alatt mindent megkaptam, jót is és rosszat is. Igyekeztem jóvátenni a bűneimet, és annyi szépet kaptam, hogy kezdem elhinni, hogy sikerült. A szépség és a fájdalom kéz a kézben jár. Két dolog azóta sem változott: mindenki tőlem vár mindenre megoldást, és én mindent szeretnék megoldani. Egy fontoskodó nőszemély vagyok. Talán ideje volna átadnom a helyem, és végre meghalnom, hogy a változatosság kedvéért ne én temessek el mindenkit, hanem engem temessenek el, úgy rendesen. Milyen nekrológot mondanának felettem?

- Nem mindegy? - cibálta meg picit a haját Kaspar.

- Kicsit hiú vagyok - mosolygott rá bájosan Rover.

- Túl könnyen beszélsz a halálról.

- Már meghaltam egyszer - vont vállat Rover.

- Mi vár tehát ránk?

- Hazamegyünk. A marsi kolónia és az új telepek élni fognak, és felvirágzanak. Idővel más bolygókon és űrállomásokon is kolóniák létesülnek. Az emberiség kimerészkedik a csillagok közé, elhagyja a bölcsőjét, és az élet új utakra lel. Ro vagy az utódai vigyázó szemei előtt. Mi pedig élünk, nevelgetjük az unokáinkat, Pavel és Ivana gyermekeit, meg a távolból Lytáékét is. Dolgozunk a világ jobbá tételén, mint eddig, keresve azokat, akiknek átadhatjuk majd a stafétát, amikor eljön az ideje.

- Van egy apróság - jegyezte meg halkan Kaspar.

- Micsoda?

- Nem akarom, hogy meghalj, Rover.

- Én már nagyon régen nem élek, drágám.

- Ez a rögeszméd. De tévedsz. Egyedül te élsz itt közülünk úgy igazán.

- Nem akarsz velem egy sírban feküdni? - húzta őt Rover.

- Semmi kifogásom a becses, porladó személyed ellen! - horkant fel Kaspar. - Csak nem ezt a sorsot szánnám neked. Túlélted Niitát és Vadimot, és kibírtad, megtanultad feldolgozni a gyászt. Túl fogsz élni engem is. Ki fogod bírni, mert mindig alkalmazkodsz a körülményekhez. Tudod, hogy mindnyájan szerettünk, és te is bennünket, és így őrzöl meg minket az emlékeidben. Az a helyzet, hogy a „kis Ro" sem tud mindent, főleg nem a jövőről. Mert a jövő az te vagy, szerelmem. Talán a Mindenható is hallgatta annak idején, mikor Niitával erről álmodoztatok, és neki is tetszett a regényes fantáziád. Nem okozhatsz csalódást azoknak, akik a jövőt fürkészik reménykedve.

- Örökké a lámpás szelleme legyek?

- Nem az, hanem a jövő teremtője. Ha te vagy, akkor hiszek abban, hogy jövője is lesz az utódainknak. Megteszed ezt a kedvemért?

- Elviszem az emberiséget a csillagokba - suttogta Rover. - Vigyázni fogok rájuk, amíg csak tehetem. Azt nem tudom, mit kezdek majd magammal, ha netán kihal a fajom. Talán szerzek egy űrhajót, és belelövöm magam a Napba. Vagy ha egyszer véget ér az Univerzum léte. Örök életemre magányos leszek? A francnak kellett hercegnőnek születnem, meg elmennem abba a hülye erdőbe! Tudom, mit akarsz mondani, Kaspar, ne kezdj bele! Egy csomóan nekem köszönhetik az életüket. Csodás. Majd írj azért egy nekrológot nekem, kíváncsi vagyok, mit mondanának a temetésemen! Mert ugye nekem az sem lesz.

- Pont egy temetésre vágysz ennyire? - mulatott rajta Kaspar.

- Mindenki arra, amit nem kaphat meg - dohogott a felesége.

- Megírom neked a nekrológod, ha hazaértünk, és még egy kamu temetést is szervezek neked, ha akarod - vigyorgott a férfi. - Beszervezem az egész családot és az összes Argentis leszármazottat. Szerintem készségesen eljönnek, ismerve a „bogaras" személyiségedet. Ezen ne múljon a boldogságod, drága Roverem!

- Tényleg megtennéd értem?

- Érted a világon bármit.

- Köszönöm! Akkor csináljuk meg! - lelkesedett Rover, mintha újra a tizenhárom éves kis hercegnő önmaga lenne. - Azután olyan boldog életed lesz mellettem, mint egyetlen más férfinek sem a világon.

- Eddig is az volt - dünnyögte Kaspar, és egy újabb, végtelen csókot lopott a feleségétől.

Negyvennyolc évesen mi többet kívánhatna az élettől egy férfi, mint ami eddig adatott? Talán egy hosszú és egészséges életet Roverrel, hogy minden percét kiélvezhessék, hiszen annyi közös felfedeznivaló vár még rájuk. És az élet ettől szép, a közösen megélt érzésektől, kalandoktól és emlékektől.

- Mindent átélünk együtt, ígérem! - mondta Rover, mikor végre egy pillanatra szóhoz jutott.

- Szavadon foglak - ígérte Kaspar, és ott folytatták, ahol abbahagyták.

Hiszen a szeretet a legnagyobb erő a világon, és nincs jobb annál, mint szeretni és szeretve lenni. Tartson, ameddig csak tarthat, de legalább értelmet ad a létezésünknek.

Ro az egyik érzékelőjén át figyelte őket. Tudta, hogy nem szép dolog kukkolni, de annyira aranyos és megható látvány voltak együtt. A „szülőanyja" és a „nevelőapja", akiknek a létét köszönheti. Vajon lesz valaha ő is olyan boldog, mint ők? Lesz-e valaki a világon, aki így tud majd szeretni egy gondolkodó és érző gépet? Talál majd magának társat, hogy ne legyen egyedül?

- Ugye segítesz nekem is, Rover? - kérdezte Ro reménykedve. - Ugye velem maradsz, mami, és megtanítasz élni? Kérlek!

Vége