Sötét, fülledt este volt, a hőség és a pára megviselt embert és állatot egyaránt. A tenger felől felhők úsztak a szárazföld fölé, de enyhülést nem hoztak magukkal. Napok óta ilyen volt az idő, és nem is látszott még a megpróbáltatások vége. Az eső és a hőség uralkodott most ezen a földön. A vízcseppek végigfolytak a város utcáin és házain, a felhőkarcolók üveg és krómacél tornyain, a szivárvány színeire törve San Aquatica, a Meriscoriai Köztársaság fővárosa közvilágításának fényeit. Közel húszmilliónyian (az elővárosok lakóival együtt még többen is) imádkoztak most jobb időért.

Az utcákon ettől függetlenül tömeg hömpölygött, bár sokan igyekeztek inkább a légkondicionált éttermekben, színházakban, mozikban, vagy az otthonaikban menedéket keresni. Az ilyen napok jelentősen megdobták a főváros (az egykori Aquatis) napi energiafogyasztását, és nagyobb teljesítményre kellett kapcsolni miattuk az atomerőművek működését is, hiszen a hőség éjszakára sem nagyon csökkent.

Ha egy távoli látogató tévedt ide, egy káprázatos és modern világvárost láthatott, pezsgő és lüktető élettel. Amely ötvözte magában a modernitást és a hagyományok tiszteletét, a jövőt formázó jelent és a dicső múltat. Az új San Aquatica körbeépülte a történelmi óvárost, a régi királyi székhelyet, melyeket szinte eredeti pompájukban őrzött meg, és mára kedvelt turistalátványosságokká lettek. Így találkozott itt, a tenger partján a múlt és a jelen, a világ első számú szuperhatalma és Aquatis egykori nagysága. Az évszázadok viharaiban és változásai közepette országok és birodalmak tűntek el, a meriánok hatalma és befolyása azonban töretlenül fennmaradt. A királyság intézményével együtt, amely mára ugyan tisztán jelképessé vált csupán, ám a birodalom népei körében most is tisztelet és érdeklődés övezte a királyi családot. De a döntéseket már régóta a Parlament hozta, a miniszterek kormányoztak, az ország pedig demokráciában élt. Az anyaországban és a gyarmatokon is.

Más világ volt már ez. A szédítő iramú technikai fejlődés soha nem látott életszínvonalat biztosított. Messze földről jött milliók keresték itt a boldogulásukat, a jobb élet reményében. Sok külföldi diák tanult, és szerzett diplomát a meriscoriai egyetemeken, hogy azután a szülőföldjére hazatérve hasznosítsa a megszerzett tudást. Vagy itt maradjon maga is, ebben a csodavilágban, a csodák földjén.

Meriscoria virágzott. Megtehette, hiszen földjén évszázadok óta nem dúlt háború. A Tengerek Ura mindig is partjaitól távol vívta meg harcait. Manapság a világ nagy részén béke volt (kisebb helyi villongásoktól eltekintve). Senki nem vonta kétségbe a meriánok vezető szerepét, akik élénk diplomáciai kapcsolatokat ápoltak közeli és távoli szövetségeseikkel, a keleti Ludéciától az északi államokig. A merián hajók ma is bejárták a világtengereket. Bár a tengeri kereskedelem jelentősége a laikusok szemében némileg csökkent, a repülés százhúsz évvel korábbi feltalálása óta. Ez azonban csak a látszat volt, az élénk polgári légiforgalom mellett, az áruk meghatározó tömege ma is a tengeren érkezett.

Az eső most éppen kegyesen elállt. A nő kilépett az intézet kapuján, és az eddigi, kellemesen hűsített környezet után megcsapta a város fülledt és párás levegője. Leizzadt, mire az autójáig ért. Beült, és azonnal bekapcsolta a légkondicionálást. Megnézte a pontos időt a műszerfal kijelzőjén, és elhúzta a száját a digitális számjegyek láttán. Alaposan megcsúszott a munkában. Hiába, ez van, amikor feszített határidőkkel kell dolgozniuk. Kikanyarodott a parkolóból, és hazafelé vette az irányt. Nem lakott messzire, nagyjából húsz perces autóút állt előtte.

Gyorsan hazaért, ismert néhány kevésbé forgalmas útvonalat. Leparkolt, és egy pillanatra nem akaródzott kiszállnia a hűtött utastérből. Már a gondolatára is úgy érezte, hogy a ruhája, és a vállig érő, fekete haja nedvesen tapad a testére. Erőt vett magán. Csak pár perc, azután az otthonában ismét kellemes környezet várja.

Belépett a kertvárosi, ötemeletes társasház kapuján. Felcaplatott a negyedik emeletre. Ha tehette, nem használta a liftet, jó érzés volt mozognia egy kicsit, az egész napos ülőmunka után. A lakásába hazaérve végre fellélegzett. Odabent ideális hőmérséklet és félhomály várta. Mindennél jobban vágyott egy frissítő fürdőre, de előbb bekukkantott a gyerekszobába. Odabent már mindenki az igazak álmát aludta: a két fia mellett a férje is. Nyilván a szokásos forgatókönyv zajlott: Anton ágyba parancsolta a fiúkat, és mesét olvasott nekik, azután egymással versenyezve nyomta el őket az álom.

Szeretettel nézte őket, a nyolc éves Aamost és a hat esztendős Kadmost. Meg a férje, Anton szikár alakját, akinek a lába lelógott a díványról, és a mesekönyv kicsúszott az ujjai közül. Felvette a szőnyegről, és letette az asztalkára. Óvatosan puszit nyomott mindhármuk arcára, majd csendben behúzta maga után az ajtót.

Hívogatta a fürdőszoba, és most már engedett a kísértésnek. Levethette végre az elegáns hivatali kosztümjét. Beállt a zuhany alá, és élvezte a permetező vízcseppek kényeztető érintését. Megkönnyebbült. Sajnos nem húzhatta a végtelenségig, mert víztakarékosság is létezik a világon. Megtörölközött, majd kényelmes, otthoni ruhába bújt. Öltözködés közben egy picit elkalandoztak a gondolatai, és gyengéden megsimogatta a nyakában, egy bőrszíjon függő, faragott kis medált. Pillantása az ujjára esett, a jegygyűrűjére, és elmosolyodott. Élete legszebb pillanataival ajándékozta meg a házassága, és néha a legszomorúbbakkal is, de nem cserélte volna el semmiért a világon. Anton és a fiaik jelentették az élete értelmét. Két gyönyörű gyermek, és egy nagyszerű férfi. Nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy mindez végül megadatott neki. Voltak olyan évek, amikor nem is reménykedett ebben az életben, és az újra megtalált boldogságban. Az égiek megkönyörültek rajta. Azóta boldog volt, és békében élt.

Evett pár falat gyümölcsöt, azután leült az íróasztalához. Megnézte az óráját. Még van egy kis ideje, ha az időeltolódást is figyelembe vesszük. Bekapcsolta a számítógépét, bejelentkezett a világhálóra, és gyorsan megnézte a bejövő üzeneteit. Munka, reklámok, néhány baráti invitálás, az elmaradhatatlan macskás videók, pár kihagyhatatlan akciós ajánlat (köztük kimondottan férfiaknak szólók is, pedig az e-mail címéből elég egyértelműen látható, hogy ő nő). Az üzenetek harmada reklámszemét. A fogyasztói társadalom gyönyörei, gondolta némi iróniával. Nem baj, akkor sem fog egy csomó haszontalan dolgot összevásárolni, nem cseréli le a mobiltelefonját, nem vesz új szobakerékpárt, és Antonnak is nélkülöznie kell a férfierőt duzzasztó kis pirulákat (nem mintha szüksége lenne rá, gondolta egy pajkos kis mosollyal).

Becsukta a levelezését, és elindította a videós csevegőprogramot. Bejelentkezett a zárt csetszobába, és várt, közben a saját, Kastia Porter feliratú profilképét bámulva. Néhány perc múlva feltűnt a várva várt ikon. Bekapcsolta a kameráját, és a másik oldalon ülő partnere is így tett.

- Na, szia! - köszöntötte a monitorán megjelenő alakot.

- Szia. Sokat késtem? - kérdezte mentegetőzve a túloldali fiatal nő.

- Csak pár percet. Oda se neki, időm, mint a tenger.

- Ne haragudj, Kastia.

- Miért haragudnék? Néhány perc nem a világ. Mi történt? Elszundítottál, vagy valami romantikus vacsoráról rohantál haza éppen?

- Nagyon vicces! - húzta el a száját a lány a képernyőn.

- Ne berzenkedj folyton! Elég idős vagy már hozzá, hogy végre romantikus vacsorára hívjon valaki. Vagy akár valami másra is utána - ugratta vigyorogva Kastia.

- Ha te mondod, anyuci! - vágott vissza a lány.

- Én a te korodban már... - kezdte sejtelmesen Kastia.

- Na, erre kíváncsi vagyok, hogy te mit is csináltál az én koromban! - vált szigorúvá a lány hangja a túloldalon. - Harminchét éves vagy, Kastia. Én meg csupán csak egy ezressel több. Ha jól emlékszem, kábé húsz évvel ezelőtt még te kértél tanácsot tőlem, hogyan hódítsd meg az első fiúdat. De mesélj, kíváncsian hallgatlak.

- Bocsi, Rover néni! - pirult el Kastia.

- Hagyd a fenébe ezt a nénizést! - replikázott a túloldalon ülő, fekete hajú és szürke szemű lány. - Felnőtt nő vagy. Már rég megbeszéltük, hogy hívj csak Rovernek. Egyébként én kérek elnézést a morgolódásért, de tudod, ilyenek ezek az ezeréves, poros, begyepesedett családi szellemek.

- Aha, begyepesedett! - dünnyögte Kastia. - Ahhoz képest, hogy elmúltál ezer esztendős, elég jól tartod magad! Bárki a kishúgomnak nézne. Naponta használod a számítógépet, a világhálót, autót vezetsz, repülőn utazol, diplomád van molekuláris biológiából...

- Asztrofizikából és pszichológiából is van - szólt közbe Rover.

- Mikor szerezted?

- A legutóbbit vagy harminc éve.

- És nekem miért nem említetted?

- Nem tudom. Nem került szóba. Akarsz róla beszélni, Kastia?

- Nem akarom, hogy te legyél a pszichológusom.

- Erről már lekéstél, lényegében már régóta az vagyok - mosolyodott el Rover.

- Igen, tudom - mosolygott vissza Kastia. - Nélküled nem ment volna.

- Ugyan! Csak szolgálom és védem a családot! - tisztelgett a lány a képernyőn.

Elhallgattak mindketten. Kastia kénytelen volt elismerni, hogy a „nénikéje" valóban ezt teszi. Ezt csinálta már az édesanyja és a nagymamája idejében is, talán már a történelem ködébe vesző ősidők óta. Hogyan lehet ezt kibírni? Hogy tud még ma is ilyen kedves és segítőkész lenni?

- Hol vagy most? - kérdezte végül.

- Ludéciában.

- Nocsak, nyaralás? Fürdőzöl egy kicsit a világhírű tengerparti strandokon? Elkápráztatod a pasikat a bikinis bájaiddal?

- Kétlem, hogy lenne bármim, amivel bárkit is elkápráztathatnék.

- Én nem egészen így emlékszem - somolygott Kastia. - Tini koromban egyszer anyukám nagy nehezen rábeszélt téged, hogy gyere el velünk egy fürdőbe. Úgy rémlik, hogy elég sok férfi megbámult akkor téged. Konkrétan csorgott a nyáluk. Nem hiszem, hogy azóta olyan sokat változtál volna, hiszen te külsőleg sosem változol. Mostanra pedig a méreteid pontosan megtestesítik a mai, sportos és fiatalos szépségideált.

- Soha életemben nem tudtam semmilyen divat- vagy szépségideálnak megfelelni! - horkant fel Rover. - Erre most, halálom után sikerül? Megnyugtató.

- És mit csinálsz odaát? - váltott témát gyorsan Kastia, nem akarván most belekezdeni ebbe a régi vitába.

- Üzleti út - vont vállat Rover.

- Veszel egy céget?

- Nem. Egy birtokot. Megvettem a régi Harkion kúriát.

- Minek?

- Nincsenek már örökösök, és az állam el akarta adni, hogy lebontsák, és valami gazdag sznoboknak való luxushodályt építsenek a helyére. Ezt nem hagyhattam. Iderepültem, és ráígértem mindenkire. Így mostantól az enyém.

- Nem akartak meggyőzni, hogy szállj ki a licitből?

- Egyvalaki megpróbálta - legyintett Rover. - De aztán finoman meggyőztem, hogy nem volna éppen egy életbiztosítás tengelyt akasztania egy dühös kísértettel. Valamiért ettől meggondolta magát. Azt hiszem, pár évig szüksége lesz egy jó pszichiáterre.

- Mit akarsz csinálni a birtokkal?

- Felújíttatom. Kicsit átépíttetem, ügyelve a hagyományok tiszteletben tartására. Kastélyszállót csinálok belőle, amit bárki igénybe vehet, gazdag külföldi turistáktól a kispénzű nászutasokig, és pár napig boldog lehet a falai között. Titeket is bármikor szívesen látunk, akár a gyerekekkel, akár Antonnal kettesben, ha kedvet kapnátok egy romantikus házastársi nászútra. És rendbe tesszük a síremléket is a birtok végében.

- Niita Harkion miatt? Még ennyi idő után is? - Kastia hangjában meghatottság csengett.

- Egy lány sohasem felejti el élete első szerelmét - felelte csendesen Rover. - Azt akarom, hogy az én Niitám emléke fennmaradjon, a végső nyughelyével együtt, ahol néha meglátogathatom.

- Akkor ott maradsz Ludéciában?

- Nem. Nekem itt nincs helyem, Kastia. Ez Niita és Amelia családi fészke volt, és én tiszteletben tartom ezt. Soha nem tudtam személyesen bocsánatot kérni Ameliától, amiért elvettem tőle a jegyesét, akivel egymásba szerettünk. Talán ezzel a gesztussal sikerül valamicskét törlesztenem az adósságomból. Néha-néha meglátogatom majd őket, és gondoskodom róla, hogy a sírjukon mindig legyen friss virág.

Kastia szeme akaratlanul is könnybe lábadt. Ismerte a történetet, de borzasztó érzés volt ismét hallani. Rover néni mindig olyan erősnek és magabiztosnak látszott. Ez volt az egyetlen gyenge pontja.

- Ne sírj, kislány! - hallotta Rover kedves hangját. - Már én sem sírok.

- Jól teszed - köszörülte meg a torkát Kastia. - Tovább kell lépned, és élned az életed.

- Érdekes. A családod nőtagjai mindig ezt mondogatták nekem, Dorotheával kezdve.

- Igazuk is volt. A legtöbben nem az első szerelmünkkel lépünk házasságra, nem az első fiú lesz a férjünk, akivel először... Ez teljesen normális, ma már ez tökéletesen elfogadott dolog. Az embernek lehet több partnere is, mielőtt rátalál az igazira. Biztosan te sem...

- A fenébe is, Kastia! - csattant fel Rover. - Én igen! Életemben egyetlen fiúval feküdtem le, Niitával, akihez feleségül akartam menni! Ezer év alatt! A hazámban az összes pletykafészek arról pusmogott, hogy milyen erkölcstelen nőszemély vagyok. Hát tessék, ítéld meg magad, hogy igazuk volt-e!

- Még mindig dühös vagy miatta?

- Igen! Te nem lennél az? A többségük igen „laza" életet élt, tőlem mégis elvárták volna az összes szabály betartását. Hah! Ha vártam volna az esküvőmig, akkor szerelem nélkül és szűzen halok meg, mert hamarabb gyilkoltak le, mint ahogy felvirradt volna a nagy nap! Én sohasem voltam hűtlen, máig sem. Talán megbűnhődtem egy évezred alatt a bűnös erkölcstelenségemért!

- Nem hiszem, hogy bűnhődést érdemeltél volna - jegyezte meg Kastia. - Számomra nem kétséges a hűséged. És ha hajlandó volnál arra, amiről ezek szerint már az ősanyám is győzködött, akkor a szememben nem egy hűtlen nő lennél, hanem egy özvegy, aki meggyászolta már a párját, és továbblép, mert ez a világ rendje.

- Tudod, hogy te fogalmaztad meg eddig a legszebben? - szipogott Rover. - Dorothea után te vagy a második.

- Így emlékszel rá?

- Én mindenkire emlékszem!

Ezt sem volt könnyű hallani, pláne belegondolni, hogy mit is jelent valójában. Milyen lehet évszázadok eleven emlékeivel a fejedben élni, és látni magad előtt mindenkit, akinek a puszta létezése is feledésbe merült mára? Kastiának csak pár ilyen emléke volt. Hogyan lehet kibírni százszor ennyit?

- Még most is hiányzik Dorothea? - kérdezte.

- Ő a fogadott húgom volt - felelte végtelen szomorúsággal Rover. - Nagyon szerettem. Még ma is látom magam előtt, hallom a hangját, érzem az ujjaimon a selymes szőke haja tapintását. Ugyanazt érzem, mint te, amikor elveszítettétek a kis Aliyát.

Ezt a múlhatatlan, eleven fájdalmat Kastia jól ismerte. Aliya, a lányuk csak egy éves volt, mikor egy gyógyíthatatlan betegség elvette őt tőlük. Hiába vitték a legjobb orvosokhoz, hiába fizette ki Rover a legdrágább kezeléseket. Semmit sem tehettek. Kastia akkor azt hitte, hogy vége az életének. Nem is akart már tovább élni. Ha nincs Anton és Rover, akkor ma már ő is csak egy emlék lenne.

- Büszke vagyok rád, kicsi Kastiám - zökkentette ki a gondolataiból a nénikéje hangja, aki már ismét a régi önmaga volt, az erős Rover.

- Miért?

- Azért, mert felálltál a padlóról. Elfogadtad a megváltoztathatatlant, és volt bátorságod tovább élni. Ma van két remek fiad, férjed, akivel imádjátok egymást, van karriered. Fontos munkát végzel. Meriscoria talán egy évtizeden belül embert küld a Marsra. Ha ez sikerül, abban neked is oroszlánrészed lehet. Dorothea óta te vagy az egyik legtehetségesebb tudós a családunkban. És te végre a megérdemelt elismerést is megkaphatod érte.

- Aminek egy része neked járna, Rover.

- Én semmit sem tettem.

- Aha - ingatta a fejét Kastia. - Csak ötszáz esztendeje oltalmazod a családunkat. Te tetted lehetővé, hogy tanulhassak. Segítettél elvégezni az iskoláimat, ha néha elakadtam valamivel. Nem csak nekem. Egy csomó tehetséges diákot támogatsz, már közel negyven éve, az Argentis Alapítványon keresztül. Merő véletlen talán, hogy tudósok, politikusok, művészek százai voltak a mentoráltjaid? Köztük például Jorah Asker, a Meriscoriai Űrügynökség alelnöke, az egyik főnököm. Talán annak sincs semmi köze a pacifizmusodhoz, hogy közel száz éve béke van? Véletlen lenne, hogy olyan emberek ülnek a Kormányban, vagy a tanácsadói testületekben, itthon és a környező országokban is, akik valamilyen módon kötődnek hozzád? Etess mást ezzel a „nem tettem semmit" dumával! Az az igazság, hogy te már rég nem csak Rover néni vagy, a családunk háziszelleme és őrangyala. Visszaváltoztál Castellar hercegnővé, és lassan olyan befolyást gyakorolsz a világra, amilyet előtted csak nagyon kevesen. A királyok, politikusok és népek észre sem veszik, hogy te itt élsz köztünk, és csendben átgázolsz az egész történelmünkön. Az utóbbi időben kezd jobb hellyé válni a világ, miattad. Talán ezért születtél újjá szellemként akkor, hogy megmentsd az egész emberiséget.

- Nem tudom, miért történt - felelte rá Rover komoran. - Azt sem, hogy ez áldás vagy átok. Én azért szenvedek tőle rendesen, miközben azt sem tagadom, hogy élvezek ezt-azt, szeretek új dolgokat megtanulni, segíteni másokat, látni, ahogyan fejlődik a világ.

- Azt hiszem, számunkra áldás vagy, Rover. Azt, hogy számodra mit jelent ez az egész, neked kell eldöntened. De én úgy látom, ha a jövő részese akarsz lenni (vagy ha nem is akarsz, de az leszel), akkor nem ragadhatsz a múltban. Mert most itt élsz, akár életnek tartod ezt, akár nem. Az alkalmazkodás az evolúció kulcsa, nénikém, és te abban vagy a legjobb, saját magad szerint is.

- Igaza van, kivételesen hallgathatnál rá - szólt közbe egy dörmögő férfihang, és egy borostás arc jelent meg a kamerában, Kastia válla fölött. - Szia, Rover!

- Szia, Anton. Hallgatóztál?

- Aludtam - tárta szét a kezeit védekezőn a férfi. - Kiütött a jetlag, miközben mesét olvastam a fiúknak. Mikor megébredtem, hallottam a hangotokat, és gondoltam, beköszönök.

- Jól tetted.

- Tudom. Te vagy a kedvenc, hát, fogalmam sincs, hogy mim, a világon.

- A nejed távoli unokahúga.

- Ja, igen. Aki mellesleg, közel húsz évvel ezelőtt tanácsot adott egy esetlenül kocka kamasz fiúnak, hogyan hívhatná el randira ezt a gyönyörű és okos lányt a suliból.

- Mi?! Rover kerített neked?

- Összeillettetek, srácok - mentegetőzött most a szürke szemű lány a képernyőn. - Neked titokban tetszett a srác, Anton meg nem mert megszólítani, pedig olyan áhítattal bámult, mint egy istennőt. Kicsit elbeszélgettem vele, és figyelmeztettem, hogy legyenek tisztességesek a szándékai.

- Mondhatnánk úgy is, hogy megfenyegetett - mosolyodott el a férfi.

- Nem is igaz.

- Hát, nem tudom. Éjnek éjjelén megjelent a szobámban, szigorú arccal, és egy baromi nagy íjjal a vállán. Én - bocsánat a kifejezésért, hölgyeim - beszartam tőle ijedtemben.

- Rover! - csattant fel dühösen Kastia, és a szemei szikrákat szórtak.

- Bocsánat. Túlreagáltam a féltés miatt. De csak az én kis vadászíjam volt nálam, egy igazi harci íjat meg sem bírnék...

- Mostantól soha többé nem oktathatsz ki, világos?! És leszel szíves rendesen végighallgatni a mondandómat, mintha egyenrangúnak tekintenél!

- Én mindig...

- Egy frászt, Rover! Te senkit sem tekintesz egyenrangúnak. Te egy pszichológiai eset vagy! Okosabbnak, érettebbnek és tapasztaltabbnak gondolod magad mindenkinél, és részben igazad is van. De érzelmi téren megrekedtél egy húszéves szintjén, és szart se tudsz a felnőtt életről!

Rover csak pislogott a túloldalon. De a dühös Kastia még nem fejezte be.

- Sajnálom, hogy meghaltál akkor. De voltál olyan szerencsés, vagy szerencsétlen, hogy új lehetőséget kaptál. És éltél vele? Nagyon is. Olyan dolgokat tettél, amikre senki más nem lett volna sem képes, sem hajlandó. Gőzöm sincs, milyen hercegnő lettél volna, de így messzebbre jutottál. Igaz, nagy ára volt. De te soha nem hallgatsz senkire! Talán Niita tudott bánni veled, mert egyedül őt ajnározod már ezer éve. De ha feleségül vesz, hagytál volna neki életteret? Tudod, mi a te igazi bajod? Az, hogy félsz. Nem a haláltól, mert azt már átélted. Nem a veszélytől, nem az újdonságoktól. Hanem attól, hogy élj. Mert ha elismered, hogy valamiképp újjászülettél, és nem igazi szellem vagy, hanem valami egészen más, akkor szembe kell nézned azzal, hogy mivel töltötted ezeket az éveket. Elmerültél az önsajnálatban, és ez az egyetlen hivatkozási alapod, hogy folyton ellenkezhess.

Rover nem tudott erre mit mondani, csak bénultan üldögélt a túloldalon. Közben Anton finoman masszírozta Kastia vállát, hogy lenyugtassa.

- Bocsánat, de ezt ki kellett mondanom, Dorothea és minden ősanyánk nevében is - folytatta az asszony. - Mindannyian nagyon szerettünk téged, ami aligha véletlen, és semmiképpen sem varázslat. Az miattad van, nem a hercegnő, hanem Rover miatt. Ez tesz téged ilyen fantasztikussá, ám a makacsságod visszahúz. Alkalmazkodnod kell, különben végig fogod szenvedni az egész létezésedet. Még száz vagy ezer éveket akár. Hiszen nem tudsz meghalni, akkor pedig élned kell, más választásod nincs. Még egyvalamitől rettegsz: a magánytól. Örökké magányos voltál, talán Niita és Dorothea mellett átmenetileg nem. De ők már nincsenek. A családunk sem biztos, hogy örökké fennmarad. Akkor mihez kezdesz? Nem kötődhetsz kizárólag hozzánk.

- Akkor mit kellene tennem szerinted?

- Elfogadni, hogy minden elmúlik egyszer. Ezernyi kapcsolódási pontot kiépíteni, amit már el is kezdtél, csak magad sem tudsz róla. Elfogadni a mulandóságot, és vállalni ezt az árat, cserébe az örömért és a boldogságért, tartson, ameddig csak tarthat. Aliya után nem akartam élni. Ti mentettetek meg. Ma már elfogadtam. Sosem felejtem el a lányomat, és örökké gyászolom őt, de élni fogok, életem végéig emlékezem rá, és szeretni fogom. Ez a legtöbb, amit adhatok neki, ezzel adok értelmet a kis életének. Inkább veszíts el néha valakit, de addig légy boldog vele, mintsem magányosan és örömtelenül kelljen élned mindörökké.

- Hogy tehetném? - kérdezte Rover, és könnyek folytak az arcán. - Hogyan mondjam el bárkinek, mi vagyok? Ki volna képes szeretni egy ilyen lényt, és egyáltalán miért?

- Érdekes - jegyezte meg Anton. - Ha jól tudom, a családod általad védelmezett tagjainak a párjai kivétel nélkül elfogadtak téged. Mint én. Pedig egyikünk sem egy ilyen családi titok súlya alatt nőtt fel. Mégis mind megszerettünk.

- Nem ugyanaz rokonnak lenni, vagy azzá válni, mint...

- Mi a különbség?

- Minden! Én nem is létezem, ez a test igazából nem is az enyém!

- Úgy nézel ki, mint valamikor régen? Igen. Kézzelfogható testet tudsz ölteni, ami megérinthető, érezhető? Igen. Tudsz érezni, gondoskodni másokról? Nagyon is, hiszen ezt csinálod már időtlen idők óta, talán egész életedben. Mondj akár csak egyetlen emberi dolgot is, amire nem vagy képes!

- Azt hiszed, nem tudok ilyet mondani, Anton? - Rover hangja egyre kétségbeesettebbé vált, ahogy vitatkozott vele. - Rengeteg ilyen dolog van. Hiába látszom hozzátok hasonlónak, de a testem bizonyos funkciói nem, vagy nem úgy működnek. Példát akarsz? Tessék! Azzal nyúztok, hogy keressek magamnak valakit. Talán sikerülhetne, elvégre már csak elvétve használom a szellemalakomat. De mi lenne azután? Talán képes lennék ebben a testben is megadni azt egy férfinek, amire egy nőtől vágyik, és talán én is átélhetném mindazt, amit egy normális nő átél. De többet nem tudok adni! Mondjam meg, hogy „bocsánat, de én képtelen vagyok gyereket szülni neked"?

- Manapság számos pár él így, akik tudatosan nem akarnak gyereket vállalni - szólt közbe Kastia. - Ez most már nem számít kirívónak. Ettől még élhetnek teljes életet, egy boldog kapcsolatban. Te is tudod. Ne keress kifogásokat.

- Kérlek, ne kínozzatok már tovább! Nem szenvedtem még eleget? - tört ki Roverből, és teljesen magába roskadva ült a képernyő túloldalán.

- Értsd már meg végre, hogy soha, egyikünk se kínozni akart ezzel - mondta neki vigasztalón Kastia. - Szeretünk és törődünk veled, ahogyan te mindnyájunkkal. Ugyanazt szeretnénk neked, amit te nekünk: azt, hogy boldogulj és boldog légy. Te azt vallod, az ember lelke addig él, amíg van, aki emlékezzen rá. Mi, halandók is ezt hisszük, és a mi egyetlen reményünk erre te vagy, aki túlélsz bennünket, és emlékezni fogsz ránk, a távoli jövőben is. A gyermekeink mellett te vagy a mi jövőnk egyedüli letéteményese, Rover.

- És még valami - tette hozzá a férje. - A te Niitád azt tette, amit kértél tőle, ha nem tudnál visszatérni hozzá. Meggyászolt téged, és élt tovább. Szerinted fordított esetben ő mit mondana neked? Aligha akarná azt, hogy örökre a veszteségeidbe temetkezz. Szerintem ugyanazt mondaná, amit te neki, hogy élj.

- Kérlek, legyen mára ennyi elég! - könyörgött a lány a túloldalon. - Átgondolom, ezt megígérem, de most nem bírok ennél többet elviselni.

- Rendben, és ne haragudj ránk! - kérte Kastia. - Felhívhatlak valamelyik nap, ha megnyugodtál?

- Miért ne hívhatnál, kislány? - jött egy erőtlen mosoly a monitoron át. - Vasárnap este, mint mindig. Jó éjt, kedveseim.

A képernyő elsötétült, ahogy Rover kijelentkezett. Kastia és Anton egy darabig csak bámulták, azután az asszony kikapcsolta a gépet.

- Szerinted haragszik ránk? - kérdezte a férfi. - Illetve végiggondolja vajon, amiket mondtunk neki?

- Nem hiszem, hogy haragudna - állt fel fáradtan a felesége. - És végig fogja gondolni, mert megígérte. Abban nem vagyok biztos, hogy megfogadja-e a tanácsainkat. De legalább végre megértette, és ez már fél siker.