Hendryk és Dorothea folyamatosan civakodtak. A legkisebb, legjelentéktelenebb dolgokon is képesek voltak összekapni. Egyikük sem engedett a maga igazából. Tulajdonképpen megmosolyogtató volt látni őket. A férfi nem egy tapasztalt nőcsábász módjára viselkedett, hanem úgy, mint egy kölyök, akit teljesen elvarázsolt egy lány, és bármilyen ostobaságra képes, hogy ez a nő jó véleménnyel legyen róla. És mert a lány okos és művelt, Hendryk is mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa: ő sem egy ostoba és műveletlen bunkó. Lépten-nyomon igazolni próbálta, hogy az intelligenciája méltó a lányéhoz. Ez pedig örökös vitatkozáshoz vezetett.

Mert Dorothea meg nem volt hajlandó szinte semmiben sem igazat adni neki. Nehogy már azt higgye az a fickó, hogy okosabb nála! Ő ugyan nem szorul rá arra, hogy egy ilyen nagyvilági alak mondja meg neki, hogyan működik a világ! Ő nem egy gyenge virágszál, akit a széltől is óvni kell. Most jótékonyan tekintsünk el attól a ténytől, hogy Roverrel szemben például sosem sérelmezte azt, amit Hendryk viselkedésében ki nem állhatott.

Rover csendben figyelte őket. Tudni akarta, hogy helyesek voltak-e a megérzései (ha már egyszer Rey örökébe lépett a „kerítésben"). Az ösztönei azt súgták, hogy azok ketten nagyon is mást mondanak és csinálnak, mint amiről az önkéntelen gesztusaik árulkodnak. Dorotheát nem volt olyan nehéz megfejteni. Foggal-körömmel védte az okos, határozott és független nő képét, de csak Hendryk előtt. Mintha előtte mindenáron erősebbnek akarna látszani a valóságosnál. Más helyzetekben azonban, amikor nem figyelt eléggé, egészen ellágyult, és az igazi énje a felszínre tört (amit a férfi is látott). Hendryk meg - amikor tudta, hogy Dorothea nem látja, és nem tudva, hogy Rover viszont igen - időnként úgy bámulta őt, mint egy szépséges északi istennőt. Elragadtatás ült ki az arcára, és valami olyan bárgyú ártatlanság, ami csak a fülig szerelmes férfiak sajátja.

Mindezek alapján Rover úgy vélte, hogy nem tévedett. Persze nem jelenti mindez azt, hogy ebből bármiféle kapcsolat, netán házasság lesz egyszer. De az esélye ott van. Az volt a véleménye, hogy azok ketten kicsit olyanok, mint Niita és ő. Rengeteg mindenben kiegészítik egymást. Ha úgy alakulna, biztos, hogy egész életükben civakodnának, de a kapcsolatukból épp emiatt nem hiányozna a szenvedély.

Fejcsóválva jött rá, hogy ő maga ötszáz év után is naiv és idealista maradt, aki hisz az igaz szerelemben. Ha már neki nem adatott meg a boldog élet, akkor szeretné, ha a fogadott húga élhetné át azt helyette. Hendryk talán nem a szőke herceg (nem is lehetne az, hiszen barna). De ettől - és az általában magáról mutatott nemtörődöm képtől - eltekintve jó ember. Vannak olyan rejtett jó tulajdonságai, amiket a helyzete miatt nem igazán mutathat meg a világnak. Dorothea és Hendryk valójában hasonlítanak abban, hogy a saját világuk egyiküket sem hajlandó olyannak elfogadni, amilyenek valójában. Így egy szerep eljátszására kényszerülnek (ez ismerős érzés volt egy egykori kis hercegnő életéből). Lehetséges, hogy éppen emiatt lennének egymás jó támaszai, és jelentenék a megváltást és a szabadságot egymás számára.

A Hendryk és Dorothea közötti akármi másoknak is feltűnt. Az északi küldöttség tagjainak. Némi rosszmájú elégedettséggel nyugtázták, hogy a tudomány és a nők nem férnek össze, hiszen ez a lány is elcsábult az első daliás merián férfi láttán. Nem is foglalkoztak tovább a kérdéssel. Ezzel Dorothea Vivere lekerült a napirendről, ellátták az „ez is csak egy nő" címkével. A rendszeres szóbeli beszámolójára sem tartottak igényt, mondván, hogy elegendő írásban benyújtania nekik. Amit azután senki sem olvasott el.

Dorotheát nagyon bántotta ez a bánásmód és az előítéletek. Ám tehetetlen volt e férfiak uralta világgal szemben. Nem mintha a jelentéseiben olyan sok eredmény állt volna. Amit idáig elértek, azzal a királyuk aligha lenne elégedett. Ennél jóval többre és kézzelfoghatóbbra számít. Kérdés, hogy meg tudják-e adni neki. Van-e egyáltalán mit megadniuk neki? Nehezére esett kimondania, de talán Hendryknek van igaza. Lehet, hogy az egész küldetés nem más, mint egy minden áron önigazolást kereső, nagyra törő álmokat szövögető király teljesíthetetlen álma. Akár egy életet eltölthetnek a meriscoriai könyvtárban és levéltárban, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutnának. A király türelme azonban véges, és nem fog az örökkévalóságig várni rájuk.

Hendryk a maga módján igyekezett segíteni nekik, bár továbbra is ostobaságnak tartotta a küldetést, annak ellenére is, hogy megértette a királyuk céljait és szándékait. Hiába, a koronás fők politikai játszmái már csak ilyenek. Az alattvalók pedig, legyenek bármekkora tudósok és bármilyen értelmesek is, kénytelenek engedelmeskedni a parancsnak. Ebben a világban, ahol az emberek nem egyenlők, ahol egyesek úrnak, mások szolgának születnek, itt az értelem napvilága sem ragyoghat szabadon, a tudomány sem lehet csak magáért a tudományért. Talán majd egyszer, egy távoli jövőben.

Éppenséggel akadt közöttük valaki, akinek volt összehasonlítási alapja. Rover pedig csendben levonta magában a következtetést. Némiképp tévedtek, mikor Niitával a jövőt próbálták elképzelni. Úgy tűnik, öt évszázad sem volt elegendő az emberiségnek ahhoz, hogy érdemben megváltozzon. Ennek ellenére hitt benne, hogy lehetséges. Talán újabb ötszáz év kell hozzá. Talán több. De egyszer el kell jönnie egy jobb, békésebb és boldogabb világnak. Csak ki tudja, hány generációnak kell elmúlnia addig? Hány elfecsérelt élet az ára? Kesernyés mosollyal gondolt arra, hogy ő maga ugyanolyan idealista maradt, bármi is történt közben vele. Az emberek többségét nem foglalkoztatják ilyen gondolatok, még a kimondottan értelmeseket sem (talán néhány filozófust kivéve). Mindenki elfogadja a neki rendeltetett helyet és szerepet, ebben az Életnek nevezett színdarabban. Ennyi év távolából tisztán látta, hogy ő maga sem tett másképp. Egy ember aligha változtathatja meg a világot. A változást sokaknak kell akarniuk.

***

Ahogy teltek a napok, akarva-akaratlanul is egyre többet tudtak meg Hendrykről, és az ő életéről. Úgy látszik, a férfi egy lapra tett fel mindent. Szinte már kétségbeesetten igyekezett, hogy egy kicsit megkedveltesse magát Dorotheával. Egy igazi nagyvilági szívtipró aligha viselkedne így. Már-már aranyos volt az esetlensége. A jelek szerint teljesen elbűvölte a szőke északi szépség. Bármit megtett volna, hogy megnevettesse, hogy a lány végre elfogadja őt és a közeledését. Amit csinált, azt már a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna másnak nevezni, mint udvarlásnak. Csak Dorothea reagált túl lassan e dolgokra.

Bár nem látszott teljesen reménytelennek az ügy. Csak egy hajszálnyival vitatkoztak kevesebbet, de a vitáik hangneme barátságosabb lett. A lány lassacskán megszokta Hendryk természetét, és már nem könyvelte el őt automatikusan gazdag bunkónak. Talán, mert a férfi nem is volt annyira határtalanul gazdag, bunkó pedig végképp nem. Képes volt (valami átlátszó ürüggyel) egész szonetteket idézgetni a lánynak, és az sem szegte kedvét, hogy nem ismerték egymás hazájának költészetét. Igyekezett mindig kifogástalanul viselkedni vele (kivéve, amikor vitatkoztak), és egy csomó apró figyelmességgel is szolgált.

Ez már olyan fokúvá vált, amit aligha lehetett csupán megjátszani, vagy ha igen, akkor ő a világ legjobb színésze. Rover időnként kezdte már magát gardedámnak érezni mellettük. A legendás ösztönei most nem fújtak riadót, nem jeleztek veszélyt. Talán megbízhat Hendrykben, hogy nem akarja kihasználni a húgát. Kezdte megkedvelni a férfit. Ez persze nem fogja megakadályozni abban, hogy letörje a kezét, ha az mégis valami illetlenséggel próbálkozna Dorotheánál. Abban az esetben megtudná, hogy nem bölcs dolog magára haragítani egy szellemtestvért.

Hendryk ezt ugyan nem tudhatta, de mindig tisztelettel bánt Dorothea nővérével. Ők ketten elég jól kijöttek egymással. A férfi nagyjából annyi idős volt, mint Rabyn a halála idején. Más tekintetben nem hasonlított Lythania néhai trónörökösére. Kezdve azzal, hogy belőle sosem lehetett herceg. A származása lehetetlenné tette, hogy bármilyen közel is kerülhessen a trónhoz, vagy a politikai élethez. Pedig ő a legkevésbé sem tehetett róla, hogy kik a szülei. De amit a közvélemény elnézett Theobald királynak (azt, hogy képtelen volt a házastársi hűségre), a házasságon kívül született fiának nem nézték el (azt, hogy megszületett).

Így egyfajta páriaként élt a fővárosban. Anyagi gondjai nem voltak, mert atyja gondoskodott róla, juttatott neki némi vagyont és birtokokat, még egy saját hajót is. Néha egy-egy feladattal is megbízta, de ezeknek nem szívesen tett eleget, mert a többiek általában levegőnek nézték. Ilyen eset volt például az északról jött tudós küldöttség fogadása is, amire el sem ment. Később kénytelen volt mégis részt venni a tanácskozásaikon, amiken halálra unta magát. Amíg csak fel nem fedezett egy nagyon is izgalmas érdekességet. Amitől Hendryk Argentis egyszeriben életre kelt.

***

- Kezdem megkedvelni - vallotta be halkan Dorothea, miközben egy újabb öreg énekmondóhoz tartottak, miután Hendryk valamiért a fejébe vette, hogy a régi históriás énekekben válaszra lelhetnek a kérdéseikre. - Olyan, mint egy kiskutya, aki törődésre és simogatásra vágyik.

- Azt hiszem, a simogatás ellen nem lenne kifogása - jegyezte meg ártatlan arccal Rover.

- Hülye vagy! - vágta rá a húga.

- Miért hülye a nővéred? - érdeklődött Hendryk.

- Nem érdekes - mormolta a szőke lány.

- Dehogynem! - ellenkezett a hercegnő, a férfihez intézve szavait. - Épp arról beszélgettünk, hogy úgy viselkedsz, mint egy kölyökkutya, aki nem tiltakozna némi simogatás ellen.

- Igazatok lehet. Hálás is lennék érte az én kis gazdámnak - vetett Hendryk egy nehezen félreérthető pillantást Dorotheára, amitől az fülig pirult. - Igazán szófogadó és hűséges kutyus vagyok, megvédem a házat, elkergetem a rablókat és a farkasokat, még akár a botot is visszahozom. És bolháim sincsenek.

- Békén hagynátok végre?! - csattant fel a lány, és előresietett, faképnél hagyva mindkettejüket.

Hatásosabb lett volna tán, ha tudja az utat, de így pár dühös lépés után be kellett várnia őket. Ám ettől fogva egész este nem szólt hozzájuk. Úgy érezte, igaza van. A hülye nővére, meg az a hülye fickó nem szórakozhatnak rajta! Rovert ennél komolyabbnak gondolta. Hendryk amúgy sem normális. Mégis kezdi kedvelni, és élvezni a társaságát. Őrület! Ennek semmi értelme! Valaminek pedig lennie kellett, mert mellette valami verdesni kezdett a szívében, a lelkében, vagy valahol, ott legbelül. És ez nem tetszett Dorotheának, mármint az, hogy ez valójában nagyon is tetszik neki. „Majd adok én neked, Rover, csak legyünk kettesben!" - gondolta mérgesen.

Az este unalmas volt. Kár lenne tagadni. Az öreg bárd pedig kitett magáért, és réges-régi énekeket idézett meg, köztük távoli tájak dalait is. Csak kicsit sok volt már a sosem hallott nevekből, népekből, csatákból és hőstettekből. Dorothea kezdett elálmosodni. Most értette meg Hendryk szenvedését az ő vég nélküli tanácskozásaikon. Néha le-lecsukódott a szemhéja, a bárd hangja kezdett halk duruzsolássá változni a fülében. Nagyon tudománytalan, és tudóspalántához méltatlan volna, ha elaludna kutatás közben. Csak egy picit pihenteti az olvasásban megfáradt szemeit...

„Ellenséges szándék szállt a messzi hegyen túl,

ott ahol a két folyó, s a Dango-tó az úr.

Morgud király nem várhatott, hisz tudta az okát,

elküldé most gyorsan vitéz Niita tábornokát.

Az ellenség gyáván futott, eldobva kardjait,

midőn megpillantá nyugatról a pokol íjászait"

Az öreg énekes álmosító hangja lebegett a szobában.

- Állj! - hasított a csendbe Rover kiáltása, amitől Dorothea ijedten ugrott egyet ültében, és még az őt bámuló Hendryk is összerezzent. - Mit mondtál, öreg? Milyen király? Milyen tábornok? Honnan való ez az ének?

Döbbenten bámultak rá mindannyian, mert úgy nézett ki, mint aki megháborodott.

- Mi a baj? - kérdezte Dorothea, félig még álomittasan.

- Hát nem hallottad?! - kiabálta a nővére, akire szinte rá sem ismert most. - Teremtőm, ez nem lehet igaz! Ötszáz év után és itt! Miről szól ez dal? Hol tanultad? Kérlek, válaszolj!

Szinte könyörgött az öregnek, aki értetlenül bámult rá.

- Az apám apjától - mondta végül a bárd. - Egy régi királyságról szól. Több ilyen ének is van.

- Milyen királyság? Tudod a nevét? Azt, hogy hol van?

- A neve... A neve Ludécia, Morgud király országa. Számos ének szól róla.

- Merre van?

- Valahol a tengeren túl. Keletre. Volt ott valaha egy ősi birodalom, amit elpusztított az Istenek haragja. Annak a romjaira épült több királyság és fejedelemség. Libádia vagy Likárdia, vagy valami ilyesmi volt a neve.

- Lythania?

- Lehet.

- És ennek a területén volt Ludécia?

- Ott van ma is - szólt közbe Hendryk. - A tengerparton. Egyszer-kétszer jártam ott hajóval. Van ott egy vár, és egy város, ami megjárja, legalábbis keleti mércével. A kikötője egy koszfészek, tele kétes alakokkal, de a város elviselhető. Persze közel sem olyan, mint Aquatis.

- És róluk mit tudsz? A királyról és a tábornokáról?

- Sok-sok századdal ezelőtt éltek - felelte az öreg bárd. - Morgud király virágzó országot épített fel, az ellenséges és barbár népek között. A tábornoka segítette őt ebben.

- Niita tábornok? Biztos vagy a nevében?

- Igen.

- És íjászoknak parancsolt? A pokol íjászainak?

- Igen. Róla is több ének szól. Igazi hős volt. Akarod hallani valamelyiket?

- Igen. Kérlek!

***

Hazafelé baktattak a csillagos ég alatt. Egyikük sem szólt, csak nyugtalan pillantásokat vetettek Roverre, aki egész este zaklatott volt. Mint aki kísértetet látott, ami egy szellem esetében nem kicsit bizarr dolog. A lány a part felé kanyarodott. Megállt a kőfal előtt, és a távolba bámult.

- Ne haragudjatok! - kérte szánalmasan erőtlen hangon.

- Semmi baj - intett Hendryk. - Minden rendben?

- Semmi sincs rendben! - felelte már-már hisztérikusan Rover. - Az egész rohadt létezésem nincs rendben.

- Mitől borultál ki ennyire? - kérdezte óvatosan Dorothea.

- Ne mondd, hogy nem érted! Hiszen meséltem róla neked, tudod, hogy kicsoda Niita!

- Kicsoda Niita? - kíváncsiskodott a férfi.

- Ő a... távoli rokonunk - magyarázta zavartan Dorothea.

- Nekem nem olyan távoli! - vágta rá a nővére.

- De hiszen testvérek vagytok!

- Nem édestestvérek.

- Lényegtelen - szólt közbe ismét Rover. - Nem bírom tovább. Megbolondulok, ha nem tudhatom meg a történetet, azt, hogy hogyan élt! Hiszen élt, Istennek hála! Teremtőm, mit tegyek? Szereznem kell egy hajót, ami elvisz Ludéciába.

- Mit csinálnál ott? - firtatta Hendryk.

- A végére kell járnom a történetnek. Muszáj megtudnom az igazat, hogy mi történt Niita Harkionnal!

- Ennyire fontos a számodra egy rég halott tábornok?

- A legfontosabb a világon, rajtatok kívül.

Rover teljesen kifordult önmagából. Dorothea sosem látta még ilyennek. Pedig sírt már az ő vállán, kétszer is, de ez most más volt. Vajon a szeretet minderre képes, még az időn, az életen, az emberi léten túl is? A jelek erre mutattak, és ez is egy bizarr élmény volt. Egy rég halott, és szellemmé vált hercegnő siratta rég halott kedvesét.

- Nem tudom, ki volt ez a Niita Harkion - mondta csendesen Hendryk. - Nem tudom, mit jelent a számotokra. Főleg a számodra. Majd elmondod, ha akarod. De nekem van egy hajóm. Elvihetlek vele oda. Jártam már ott, ismerem egy picit a helyet. Egy-két nap alatt fel tudom készíteni a hajót. Azután útra kelhetünk.

- Megtennéd? De nem tudok adni érte cserébe semmit.

- Már adtál - mosolyodott el halványan a férfi. - Barátságot. Mióta ti itt vagytok, végre úgy érzem, hogy élek, hogy van értelme ennek az egésznek. Hogy vannak igazi barátaim. Én tartozom köszönettel nektek. Szívesen elviszlek benneteket. De szót kell fogadnotok, mert nem veszélytelen hely. A város megjárja, ám a kikötő...

- Tudom. Mondtad, hogy egy koszfészek. Dorothea biztosan szót fog fogadni neked, ha velünk jön, mert ő jó kislány.

- Naná, hogy megyek!

- És te nem akarsz szót fogadni, Rover?

- Nem ígérhetek neked lehetetlent. Én soha nem voltam jó kislány. Nem nagyon szoktam szót fogadni senkinek.

- Akkor kénytelen leszek vigyázni rád - sóhajtotta Hendryk.

- Tedd azt - vont vállat Rover. - De nem lesz semmi baj. Én is vigyázni fogok. Nem kell félnetek, megvédelek benneteket.

***

A hajó könnyedén szelte a hullámokat. Könnyű és gyors vitorlás volt, néhány fős legénységgel. Valami „érthetetlen" okból Fattyúnak keresztelték, bár Hendryk megjegyezte, most komolyan gondolkodik rajta, hogy átnevezze Északi Szélre. Dorothea ezen egy picit elpirult - értette a célzást.

Egyetlen kapitányi kabinja volt a fedélközben, meg egy másik a legénység számára. A kapitányit most megkapták a lányok. Hendryk a fedélzeten aludt. Azt mondta, máskor is gyakran tesz így. A lányok tehát berendezkedtek. Ami abból állt, hogy Dorothea belakta a kabint. Rover meg szinte állandóan a fedélzeten volt, a hajóorrban ült, és a messzeségbe bámult. Csak ő tudta, hogy mit lát ott. Dorothea és Hendryk aggódva figyelték. Szokatlanul viselkedett, és nem tudták, mit kezdjenek vele.

- Szerinted mit csinálhat? - kérdezte a férfi.

- Nem tudom - harapott az ajkába zavartan a lány. - Fogalmam sincs.

- De a testvéred!

- Igen, de évekig nem találkoztunk. Távol volt tőlem, és csak a küldetésünk kezdetén tért vissza. Nem vagyunk édestestvérek, ezt már mondtam, de nagyon szeretem őt. Mindig megvédett engem, és tanítgatni is próbált. Ő csodálatos ember, a legjobb testvér a világon.

- Igen, azt látom, hogy nagyon szoros a kapcsolatotok.

- El sem hinnéd, mennyire - mormolta a lány.

- Ki ez a Niita tábornok? A családotok egy távoli őse?

- I-igen. Illetve Rover ágán az. Mindig nagyra becsülte, szinte egy példakép a számára. Nagyon megrázhatta, hogy most itt hallott róla.

- Nem lesz bajotok a mestereteknél abból, hogy eljöttetek velem?

- Nem. Nem hinném - felelte Dorothea.

Valójában tudta, hogy nem. Eustal professzor nagyon könnyen beleegyezett az utazásába, mikor előállt ennek a - meglehetősen zavaros - magyarázatával. Bár a professzor indokai aligha azok voltak, amit hangosan kimondott. A küldöttség elkönyvelte ezt egy tipikus női viselkedésnek, és sajnálták szegény Kadmus tábornokot, hogy a fogadott lánya ilyen szégyent hoz a nevére. Habár egyikük sem akart a rossz hír hírvivője lenni. Mondja majd el az, akinek két élete van! Ami meg Meriscoriában történik, az Meriscoriában marad.

Dorothea jól tudta, hogy a társai erkölcstelen nőszemélynek gondolják maguk között, amiért kettesben lófrál és hajókázik egy idegen férfivel. Azt persze nem tudhatták, hogy egy állandó gardedám is kíséri őket láthatatlanul. Rovert csak nagyon kevesen látták, ha ő maga nem kívánt láthatóvá válni. Mint például Hendryk, vagy az öreg bárd. Ők rendelkezhettek valamiféle hatodik érzékkel, és a nővére sem akart elrejtőzni előlük. Dorothea persze biztos volt benne, hogy Hendryknek sejtelme sincs a valóságról. Számára Rover egy hús-vér ember. Vajon hogyan mondja el neki az igazat, ha egyszer szükségessé válna? És mit fog tenni a férfi? Elmenekül előlük, és esze ágában sem lesz többé egy ilyen problémás északi lánnyal bajlódni? Ez a gondolat elszomorította a lányt.

- Nem kell a hátam mögött kibeszélnetek - törte meg a csendet Rover. - Nyugodtan kérdezzetek, ha valamit tudni akartok. Ha tehetem, válaszolok.

- Tudod, hogy hová megyünk?

- Igen, Hendryk.

- Jártál már valaha ott?

- Ludéciában még sohasem jártam.

- És mit remélsz ott találni?

- Válaszokat.

- Mire?

- Arra, hogy mi történt az elmúlt évszázadok alatt. Hogyan élt az a tábornok, akihez egyfajta rokoni szál fűz? Megfogadta-e vajon egy ifjú tiszt azokat a tanácsokat, amiket réges-régen egy hercegnőtől kapott?

- Milyen tanácsokat?

- Túlélési taktikát.

- Mit látsz a távolban? - kérdezett Dorothea is.

- Egy letűnt világot.

- Az öreg bárdnak említettél egy nevet - ráncolta a homlokát Hendryk. - Valami Lythaniát, ha jól emlékszem. Az egy régi ország?

- Egy letűnt birodalom.

- Te hol hallottál róla?

- Elég sokat tudok a régmúlt történelméről - vonta meg a vállát Rover. - Ez az ország egykor azon a földön virágzott. Azután, a bárdod dalai szerint, elpusztulhatott, és a romjain született meg Ludécia is. Szeretném látni, hogy mi maradt utána.

- És szeretnéd megtalálni ezt a Niitát is?

- Őt már aligha találhatom meg. Csak az emlékét. De szeretném tudni, hogyan élt.

- Miért ennyire fontos ez neked?

- Ez egyfajta családi ügy. Bizonyos tekintetben tőle eredeztetem a családomat.

- Akkor ennek nem sok köze van a küldetésetekhez.

- Leginkább semmi. Az az ügy elsősorban a húgomnak fontos. Ez a másik, ez az én üzletem, ahogy mondani szokás. Átvitt értelemben. Nincs itt semmiféle titkos kincs, vagy ilyesmi, ne érts félre, ettől legfeljebb csak okosabb leszek, nem gazdagabb.

- Nem kincsekért szoktam belevágni egy kalandba - dünnyögte a férfi. - Ráadásul én már találtam egy kincset.

- Hagyj már békén! - csattant fel Dorothea, elértve a célzást.

- Miért? - csodálkozott rá ártatlanul Hendryk. - Az öreg bárdra gondoltam. Imádtam az énekeit.

- Annyira hülye vagy!

- Mondtam már, hogy a te szádból a lehülyézés is kedveskedésnek hangzik? Ne légy már durcás. Te is tetszel, nem csak az öreg. Talán még jobban is, mint ő. Ami azt illeti, sokkal jobban. Azt ugyan még nem tudom, milyen az énekhangod, de az eszed és a szíved nagyon tetszik. Meg az ezeket körülvevő csomagolás is.

- Férfiak! - horkantott dühösen a lány, és elviharzott a kabinja felé.

Kettesben maradtak. Hendryk Rover mellé könyökölt a hajópalánkon.

- Látom, komolyabb eszközökhöz nyúlsz az udvarlásban - jegyezte meg Rover.

- Muszáj - nézett rá komolyan a férfi. - Őszinte leszek hozzád: nagyon tetszik a húgod. Úgy ahogy van, önmagáért. Nincsenek vele illetlen szándékaim. Legalábbis az esküvő előtt.

- Még csak rövid ideje ismered.

- Tudom, de nem akarom elszalasztani a lehetőséget, ha van nála bármi esélyem. Van olyan, hogy az ember érzi, ő lehet az igazi. Nem tudom, milyen pletykákat hallottál rólam, de korántsem vagyok az a nőcsábász, akinek előszeretettel beállítanak. Azok csak pletykák. Többségében. Nem vagyok szent, de gazember sem.

- Figyellek már egy ideje - bólintott a hercegnő. - Nekem is ez a benyomásom. Nincs kifogásom ellened, ha Dorothea elfogad. De ha megbántod, vagy rosszul bánsz vele, akkor velem gyűlik meg a bajod. És az nem egy leányálom, arra mérget vehetsz.

- Igen, gondolom.

- Nem, még csak nem is sejted - mosolyodott el Rover. - De kapsz egy kis ízelítőt. Nézz a szemembe!

Hendryk megtette. Azután földbe gyökerezett a lába a szürke szempárban kavargó, feneketlen sötétségtől. Kiszáradt a szája, és fogalma sem volt, mit érez, de nagyon nem volt kellemes. Valami hatalmas, ősi, sötét árnyék ragadta meg a lelkét.

- Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy megbánod, ha nem leszel rendes? - kérdezte a fekete hajú lány szelíden.

- Igen, Rover - nyögte ki Hendryk. - Elhiszem.

- Helyes. Nem kérek lehetetlent, csak tisztességes viselkedést. Látok benned fantáziát. Mindkettőtökben. Az a ti dolgotok, hogy mit hoztok ki belőle. Lehet, hogy nem lesz semmi sem. De ha úgy adódik, sógoromnak is szívesen elfogadnálak, ha megadod azt a húgomnak, amire a legnagyobb szüksége van. Megbecsülést. Ő nagyszerű lány, vele a társára is szép élet vár. Becsüld meg őt!

- Úgy lesz.

- Rendben, szavadon foglak.

A távolba bámultak mindketten, előttük és alattuk csak a tenger végtelen kékje látszott, meg a hullámok, amiket a hajóorr tört magának.

- Holnapra odaérünk - jegyezte meg a férfi. - Nem akarok csalódást kelteni, de Aquatis után ez egy egészen más világ lesz. Érződik rajta a hajdani nagyság, ám ez már nem az a város, ami egykor lehetett.

- Az idő nem mindig a barátunk.

Hendryk menni készült a dolgára, de még egyszer, kicsit bizonytalanul a lányhoz fordult:

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy tényleg komolyan gondolom a dolgot a húgoddal. Nagyon komolyan.

- Hiszek neked - bólintott Rover. - Akkor légy jó és okos, és bizonyítsd be neki. Azután meglátjuk, elnyered-e a szívét. Ő biztosan nem fog játszani veled. Ne tedd te sem vele.

- Bebizonyítom. Mindkettőtöknek - ígérte Hendryk.