Kadmus és Joham nem jöttek többé az erdőbe. Ezen nem csodálkozott különösebben. Az idősebbik fiú szavaiból úgy vette ki, ez a hely valamiféle tabu (bár ennek okát nem értette). Mások sem jöttek. Ettől függetlenül gyakorolgatott tovább, ismerkedett az új „életével", hátha egyszer még hasznát veheti. Az idő a számára értelmezhetetlen valami volt most. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el az „ébredése", vagy a két fiúval való találkozás óta, hogy milyen évet írhatnak éppen.

Azután furcsa dologra lett figyelmes. Mintha valaki bujkálna az erdőben. Ez kíváncsivá tette. Hiszen annyira ritkán fordult meg itt bárki is, hogy izgalmas változatosságot jelentene a megszokott, ingerszegény környezetében. A két gyerek óta újból nagyon hiányzott neki az emberi társaság. Ezt viselte talán a legnehezebben, az örök magányt. Kicsit leskelődni kezdett, és nyomokra bukkant. Tényleg egy ember rejtőzködhet itt valahol. Meglehetősen ügyetlen, akárki legyen is az. Egy-két napkeltével később végre megpillantotta a „betolakodót".

Az alak a sűrű aljnövényzetben lapult, szinte eggyé vált azzal. Reszketett. Mi baja lehet? Nagy nehezen előrekúszott, néhány piros bogyós cserje irányába. Rover most tisztán látta. Egy fiatal lány volt az, szakadt és vérfoltos ruhában. Piszkosszőke haja csapzottan tapadt a fejére, és a bőre is meglehetősen piszkosnak tűnt. Remegő kézzel próbált egy marék bogyót szedni. Éhes lehet talán? Az baj, mert nem a megfelelő bokornál próbálkozik. Hirtelen megsajnálta, mikor rájött, hogy az éhes lány komoly bajban van. Megszólalt a gondoskodó énje, bár nem tudhatta, hogy a másik hallja-e őt.

- Ne edd meg! - szólt rá Rover a lányra.

A jelek szerint az meghallotta, mert megmerevedett, megrettent, és szemlátomást menekülni akart, csak azt nem tudta, merre kellene futnia. Sikerült halálra rémítenie, ami elszomorította. Valahogyan meg kellene nyugtatnia.

- Mérgezők - folytatta magyarázatként, a gyümölcsök felé bökve. - Ha akarod, adok valami ehetőt.

A lány nagy nehezen (és némi segítséggel) meglátta őt az árnyékban. Nagyon félt tőle. Ez teljesen érthetetlen volt Rover számára. Amióta itt élt, még senkit sem bántott. Nem esett jól, hogy ijesztőnek tartják.

- Mitől menekülsz?

- Ellenségtől - nyöszörögte a lány. Nagyon fiatalnak tűnt, legfeljebb talán tizennégy-tizenöt évesnek. Milyen ellenségei lehetnek vajon?

- Ellenség? Itt?

- Felégették a falumat. Mindenkit megöltek.

Tehát megint a háború, gondolta keserűen Rover. És megint az ártatlanok szenvednek tőle. Megsajnálta szegény lányt. Segítenie kellene rajta, ha tud. De mindenekelőtt enni kell adnia neki, mert mindjárt éhen hal.

- Ki vagy?

- Doro... thea - suttogta a lány.

Szép neve van, állapította meg magában. Helyes és csinos lány, ha éppen nem tetőtől talpig piszkos, a napok óta tartó bujkálástól, meg a testére és a ruhájára száradt vértől. Egy ijedt kis nyulacska a farkasok között. Itt nem maradhat. Nem hagyhatja magára, hiszen csoda, hogy eddig is életben maradt, egyedül az erdőben.

- Te ki vagy?

- Rover - felelte, azután kilépett az árnyékok közül, hogy az ijedt Dorothea tisztán láthassa őt.

Ha látja, hogy ő is lány, talán nem fog ennyire rettegni tőle. Talán elhiszi neki, hogy nem akarja bántani. Bár nem tudta, hogyan nézhet ki most. Régen, élő ember korában mások általában kedvelték, és senkit sem ijesztett el a külsejével. Kadmusék sem rettentek meg tőle. Akkor annyira ijesztő látvány csak nem lehet.

Dorothea végül megbízott benne, és vele ment a kunyhójába (nem mintha túl sok választása lett volna). Úgy falta az elé tolt ételt, mintha most enne napok óta először. Talán így is volt. A félelmét legyőzte az éhség, egy cseppnyi bizalom, meg a kíváncsiság. Tele szájjal is kérdezősködött egy kicsit. Akkor sírta el magát, mikor Rover a vele történtekről kérdezte.

- Idegen katonák jöttek három napja. Mindenkit megöltek - zokogott.

Rover ösztönösen, esetlenül átölelte, és vigasztalni próbálta. Dorothea ott sírt a vállán, benne pedig nagyon rég nem tapasztalt érzelmek ébredeztek. Sosem volt kisebb testvére, de ez most egészen arra hasonlított, mintha a húgát ölelné át. Maga az ölelés is, egy másik test érintése, az, hogy őt valaki egyáltalán megérinti. Könnyek szöktek a szemébe. Nem hitte volna, hogy a szellemek is tudnak sírni. Minden, ami emberré tesz, az egész elvesztett élete ott volt ebben az ölelésben. Nyomorultul érezte magát.

Dorothea közben elcsendesedett. Rover arra számított, hogy a másik lány megnyugodott, de egyszerűen csak elaludt a vállán. Óvatosan lefektette. Kisimogatta a csapzott haját az arcából. „Segítek neked, és vigyázni fogok rád" - ígérte neki. A szíve tájékán furcsa kis nyomást érzett. Annyi idő után a szeretet áttörte a nemlét falát.

***

Elment megnézni a falut. Látni akarta a saját szemével is, hogy mi történt. Csak pusztulást talált. Meg egy ellenséges hadat, néhány száz portyázó katonát, akik ott táboroztak a mezőn. Csoda, hogy Dorothea túlélte. Hát, ha rajta múlik, akkor életben fog maradni. Ezt komor elszántsággal megfogadta. Néha egészen apró véletleneken, egy-egy váratlan találkozáson múlik a jövőnk. Most is így történt. Ám ezúttal nem csupán Dorothea számára.

***

A dolog könnyebben ment, mint azt sejtették volna. Jól kijöttek egymással. Dorothea hálás volt neki, bár Rover egyáltalán nem várt tőle hálát semmiért. Eszébe sem jutott, hogy ne azt tegye, amit tesz. Picit úgy érezték, mintha barátnők lennének. Dorotheának nem volt hová mennie, így vele maradt. Rover tanítgatni kezdte az erdei túlélésre, a lány pedig segített neki odahaza, meg gyümölcsöket gyűjtögetni. Az íjhoz nem mert hozzáérni, így a vadászleckéket kihagyták. Sokat beszélgettek. Eleinte főleg a történtekről, azután egyre inkább másról is.

Ez egy új élményt jelentett. Dorothea nagyon is okos, olvasott és művelt lánynak bizonyult. Persze nem vehette fel a versenyt a lythaniai neveléssel, de üdítő és szórakoztató volt. Rover úgy érezte, vele a szellemi mennyországba került. Oly sok év, talán évszázadok ínsége után végre van egy társa, egy emberi lény, akivel csupa olyan dologról beszélgethet, ami őt mindig is érdekelte. Valaki, akivel lehet és érdemes is beszélgetni, akinek intelligenciája hasonló az övéhez. Felismerte a szívét szorongató érzést. A boldogság volt az, amiről már egészen el is feledkezett. Hirtelen lett egy fogadott testvére, akit teljes szívéből megszeretett, és aki viszontszerette őt.

Más témák is szóba kerültek közöttük (kivéve a családot, az túl fájdalmas lett volna): szórakozás, bálok, fiúk és a szerelem. Bár ez utóbbiról nem sokat tudtak mondani. Dorotheának még nem volt igazi személyes tapasztalata, Rover pedig nem tudta, hogyan beszélhetne neki a sajátjáról. Vagy akár a valódi önmagáról.

Ez komoly dilemmát okozott neki. Egészen biztos volt benne, hogy Dorothea élő, hús-vér embernek hiszi őt. Hiszen tudnak beszélni egymással, meg tudja érinteni, még akkor sem tűnt fel neki semmi, mikor együtt fürödtek a pataknál. Maga sem értette pontosan, hogyan lehetséges ez, miként sikerült így testet öltenie (talán a korábbi kísérletezgetései segíthettek). De nagyon jó érzés volt. Érezte ugyan a különbséget, mégis olyan volt, mintha kicsit visszakapta volna az életét. Nem merte elmondani az igazat. Dorothea nem hinné el, vagy talán megijedne tőle és elmenekülne. Nem akarta elveszíteni az újdonsült kishúgát. Az fel sem merült benne, hogy Dorothea talán így is elfogadná őt. Azt lehetetlennek tartotta. Ki volna képes szeretni egy szellemet?

Szüksége van a testvérére, erre a furcsa kapcsolatra, ami visszahozta őt a való világba. Nem akart újra magányos lenni, élet, öröm és szeretet nélkül. Tudta, hogy nem tarthat örökké. Az idegen katonák egyszer majd elmennek. Dorotheának - messze innen - élnek rokonai, ki kell találnia, hogyan juttassa el őt hozzájuk, hiszen oda tartozik, az élők közé. Tovább kell élnie, mert ez az élet rendje. Addig viszont, amíg ez sikerülhet, a túlvilág békéjéből kizárt szegény Rovernek is jut egy kis öröm.

***

A helyzet váratlanul változott meg. Nem voltak előjelei, mert Rover mindig óvatos volt. Ezért érte őt is sokként a dolog. Teljesen átlagos nap volt. Vadászni indult, Dorothea pedig gyümölcsöket gyűjteni ment. Lőtt is egy nyulat és egy madarat. Hazafelé tartott. Gondolta, hogy meglepi a testvérkéjét, így a megszokott tisztás felé kanyarodott. Már majdnem odaért, amikor hangokat hallott. Idegen férfiak hangját. Remélte, hogy Dorothea még idejében el tudott bújni a sűrűben, ahogyan gyakorolták is együtt.

De a szemei elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. Dorothea a földön hevert, arcán halálfélelemmel reszketett. Egy katona állt felette, egy másik kissé távolabb. Egy lecsapni készülő pallos emelkedett a magasba, Dorothea feje fölé.

Rovert elöntötte a harag, az iszonyú erejű, pusztító düh. Az ösztöneinek engedelmeskedett, és ez mindent megváltoztatott. A világ valaha volt legfélelmetesebb íja újra működésbe lépett, több évszázados szunnyadása után, egy erdei tisztáson. Pár szempillantással később három halott katona maradt utána. Nem jelentettek kihívást az Íjak Hercegnőjének.

- Nem fogjátok elvenni az erdőnket és a testvéremet! - sziszegte felettük, dühtől fuldokolva. - Háborút akartatok? Megkaphatjátok!

És a Dorothea faluját feldúló, a szüleit és a falubelieket legyilkoló, fosztogató sereg megkapta azt a háborút, amit legszörnyűbb rémálmukban sem akartak volna megvívni. Maga az erdő fordult ellenük, és a halál a fák közül vadászott rájuk némán, egy láthatatlan szellemíjász képében. Tökéletesen tehetetlenek és védtelenek voltak vele szemben, bármivel is próbálkoztak, nem segített semmi, még az engesztelő áldozatok sem. Lassan úrrá lett rajtuk a rettegés, a babonás félelem, hogy felébresztettek egy ősi démont. Aki valóságos vérengzést rendezett közöttük a nyilaival, és egymaga megtörte a sereg lelkét. Végül úgy menekültek el innen, mintha kergetnék őket. A portyázó had harmada veszett oda a démon kezei által.

***

Dorothea semmit sem tudott minderről. Ő többé nem találkozott az ellenséggel. Ennek ellenére félt egyedül az erdőbe menni, így a nővére szinte mindig vele tartott. Az együtt töltött idő, és az átéltek hatására szinte valódi testvérekké váltak. Rover el sem merte hinni ezt a csodát. Dorothea szerette őt, és látta kiborulni is. A lány a családjáról kérdezgette éppen, s miközben Rover válaszolgatott neki, valami eltörött a lelkében. Sírva fakadt. Azt sem tudta, hogy képes még rá.

Hiányoztak a szerettei. A szülei, a bátyjai. És Niita, a szerelme, a társa, aki a férje, és a soha meg nem született gyermekei apja lehetett volna. Most letaglózta a veszteség érzése. Mindent és mindenkit elveszített, aki és ami csak kedves volt a számára, még önmagát is. Semmije sem maradt. Zokogott a fájdalomtól. Dorothea csendben odaült mellé, átölelte, és vigasztalni próbálta. Nem érthette ugyan a helyzetét, de mindent megtett, hogy megnyugtassa. Mint egy igazi testvér.

Ott és akkor, hálásan a húga ölelésébe bújva, Roverben újra felmerült a kérdés. Miért? Miért van ő még itt a világon, mi a célja ennek a majdnem-létezésnek? Van-e bármi célja egyáltalán? Áldás-e ez vagy átok, a sors rossz tréfája? Mi is ő most valójában? Létezhet-e bármiféle jövő így az ő számára? A sors szeszélye folytán ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint minden embert. A válaszokat ő sem tudta.

***

Egy napon ismét katonák érkeztek a környékre. Mások voltak, mint a korábbiak. Bár nem ismerte a zászlóikat, de Rover úgy vélte, Dorothea népéhez tartozhatnak. Nem töprengett azon, hogy elmondja-e a húgának. Ez a kötelessége iránta, és Dorothea nem áshatja el magát örökre az erdő mélyén. Az a sorsa, hogy visszatérjen az övéihez, tanuljon, felnőjön, éljen. A lány megérdemel egy teljes életet.

Együtt lapultak az erdő szélén, az idegen katonákat figyelve. Dorothea megerősítette, hogy a zászlóikon hordozott jelképek alapján az övéi lehetnek. Nem ismert közülük senkit. Azután egyszer csak megmerevedett. Egy mellvértes férfit bámult, aki a rejtekhelyük felé tartott, egy játékbabával a kezében, majd leült egy kidőlt fatörzsre. Dorothea összerezzent, mikor a férfi levette a sisakját.

- Ismered? - kérdezte Rover.

- Igen! Ő a nagybátyám, Kadmus bácsi!

Kémlelték még egy kicsit a mezőt, majd Rover rábólintott, hogy Dorothea beszéljen a férfivel. A lány előóvakodott, ő pedig éberen figyelt. De a férfi az volt, akinek a húga látta. Egymás vállán sírtak a megrendítő találkozástól. Azután a férfi magával invitálta a táborukba. Dorothea bizonytalankodó pillantásokat vetett az erdő felé, mielőtt vele ment volna. Rover tudta, hogy miért. Miatta. De ő nem neheztelt rá. Ez az ő népe, a nagybátyja, köztük a helye.

Töprengve nézte a férfi szakállas arcát. Ismerős vonásokat keresett rajta. Mennyire lehet gyakori náluk a Kadmus név? Lehetséges volna, hogy ő az az egykori kisfiú, és most, évtizedekkel később az ő unokahúgát mentette meg? Lehet ennyire kicsi a világ? Elmosolyodott, azután hazaballagott. Dorothea már jó kezekben van. Örült ennek, és csak egy kicsit szúrt a szíve, reménykedve benne, hogy Dorothea nem felejti el őt, és talán még egyszer visszajön, elbúcsúzni. Hinni nem igazán hitt benne.

***

Dorothea a piros bogyós cserje előtt sírt, ahol először találkoztak. Bizonyára őt kereste, és kétségbe esett, mikor sehol sem találta.

- Balra - sóhajtotta Rover, kicsit a megkönnyebbüléstől is. - Mindig balra, a szíved felől.

- Hercegnő... - rebegte a lány. Úgy tűnik, a nagybátyja beszélhetett neki róla.

- Csak Rover, testvérkém - mosolygott rá.

Nem volt immár komolyabb titka előtte. Dorothea már tudja, micsoda ő. Mégis odaszaladt hozzá, és szorosan átölelte. Ez annyira jó érzés volt! Boldoggá tette Rovert. Megmentették egymást. Dorothea életben maradt. Rover újra szerethetett és szerették, egy új testvért kapott, jóformán egy családot. Egymás életének részei lettek. Most pedig eljött a búcsú ideje. Bátorítgatta egy kicsit a pityergő lányt, miközben neki magának is bőghetnékje volt. De szokás szerint nem tehette meg. Megint annak kellett lennie, mint már annyiszor: az erős Rovernek.

- Szeretnék adni neked valamit - mondta bizonytalanul, és levette a nyakából a szüleitől kapott, bőrszíjon lógó kis medált.

Dorothea elfogadta, és Rover a nyakába akasztotta. Az egyetlen, utolsó kis kincsét most a fogadott húgának adta. Az egymás iránti testvéri szeretetük jelképeként. Ő mindig emlékezni fog Dorotheára, és szeretni fogja örökké. Talán a lány sem felejti el őt. Ha gondol néha rá, akkor Rover is tovább élhet a világ számára, hiszen az emlékünk mindaddig él, amíg van, aki emlékezik ránk.

Elbúcsúztak, és Rover lassan visszahúzódott az árnyékok közé, ahová tartozott. Dorothea letörölte a könnyeit, és egy sírós mosollyal megígérte, neki és mindnyájuknak, akiket most maga mögött hagy, hogy értelmes életet fog élni, büszkévé téve mindannyiukat, és megőrzi őket az emlékezetében, amíg csak él.

Rover figyelte őt, ahogyan elindult Kadmus tábora, és vele az új élete felé. Őszinte szeretetet érzett Dorothea iránt. Úgy látszik, a szellemek nem csak sírni, de érezni és szeretni is tudnak. Remélte, hogy a kishúgának jó élete lesz.

Önmagával kapcsolatban nem tudta, mire számítson. Megígérte, hogy látogatni fogja Dorothea szüleinek sírját, ha itt lesz még. Abban szinte teljesen biztos volt, hogy nem fog eltűnni. Bármiért is van még a világon, a „küldetését" aligha teljesítette be. Amit eddig megtanult a szellemvilágról, mind azt mutatta, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint a könyvekben. Nem fog holnap reggel a Paradicsomban ébredni.

De a magánytól most már félt. Túl könnyű volt megszokni a jót, amíg Dorothea itt élt mellette. Vágyni kezdett erre a boldogító érzésre, és egy aprócska medál jelentette minden reményét.

- Amíg nálad a medálom, addig látni is foglak, testvérkém - suttogta, a távolodó Dorotheát figyelve. - Az már a te dolgod, hogyan és mikor jössz rá, hogy általa kapcsolatba is tudsz lépni velem!

Mert ez egy lehetőség, és a kulcsa ott van Dorothea nyakában. Ezt az ajtót csak a húga nyithatja ki. Ha rájön, és ha akarja. Nem mondhatta el neki, hiszen a szellemlétnek is vannak törvényszerűségei. De ha Dorotheának is hiányozni fog Rover, ha rájön erre a megoldásra, akkor valami történni fog. Valami, ami mindkettejük létére hatással lesz. Nem állította, hogy nem tart ettől, de most nem akart örökre egyedül maradni. Ártani nem fog vele a húgának, és ki tudja, mi mindenre lehet még jó egy szellemtestvér.

Persze bizonyosságai nem voltak, csak erős megérzései, és sóvárgó vágyai. Dorothea megváltoztatta az ő létezését is. Hosszú idő után újra értelmet adott neki. És reményt.

A jövő rejtélyes, kibogozhatatlan dolog. Előre nem látható, és mindig tud meglepetésekkel szolgálni. Ezúttal öt-hat évnek kellett eltelnie hozzá, hogy a jövő megmutassa ezt az arcát.