A hajó lassan vitorlázott be az öbölbe. Kecses kétárbocos vitorlás volt, hosszú tengeri utakra tervezett. Körülötte, a kikötőben számtalan más hajó horgonyzott. Lomha bárkák, kereskedőhajók, erős tengerjárók és karcsú part menti vitorlások, áruszállító gályák. Szemben az udvari móló hívogató ujjként várta. Minden más forgalom leállt az öbölben, míg a helye felé siklott. A parton tömeg nyüzsgött, mint mindig ilyentájt. Mögöttük pedig a távolba nyújtózott a város, takaros házaival, fénylő tornyaival, tiszta utcáival, pompás parkjaival. Egy hatalmas város, a kor mércéjével mérve igazi világváros. A birodalom, Lythania fővárosa, a Tenger Kapuja, a Hegyek Őrzője, a Síkságok Védelmezője. Az otthon.

- Jó újra itthon! - mormolta a fedélzeten álló félkarú férfi.

Körülötte matrózok szorgoskodtak, a kikötéshez készülődve. Ő meg sem moccant, csak bámulta a várost. A többiek dolga nem az ő dolga volt. Neki csak egyetlen feladata volt ezen a hajón: őrizni a kincset. Az uralkodó kincsét, amit a hajó szállított.

Manev kapitány mogorva, magának való katona volt. Nem nagyon elegyedett szóba másokkal, és sosem hódolt az italnak, a szerencsejátékoknak, vagy más káros szenvedélyeknek. Egy régi csatában elveszítette a bal karját, de fél karral is a legádázabb harcosok egyike volt a birodalomban. Az uralkodó feltétlen híve és szolgája. Aki senkitől sem fogadott el parancsot a világon, négy ember kivételével. Akik közül az egyik most megállt mellette, és könnyedén az ép karjára tette a kezét. Az az egy, akiért bármikor, gondolkodás nélkül az életét adta volna.

- Jó hazatérni, kapitány? - kérdezte.

- Mint mindig, Fenség.

- Gyönyörű innen nézve a város. Különösen ilyen csodálatos napsütésben. Bár a hegyek felett felhők gyülekeznek, talán vihar készülődik. Mit gondolsz?

- Nem értek az időjáráshoz, Fenség.

- És ugyan, mikor szoktam én veled, csak úgy az időjárásról beszélgetni?

- Nem értelek.

- Dehogynem, kapitány. Pontosan értesz engem. Többet tudsz te, mint amennyit megmutatsz magadból. De én is többet tudok. Tizenhárom éves vagyok, kapitány, nem ostoba. Látom a közelgő viharfelhőket. Látom az apám aggódó pillantásait. Szerinted nem veszem észre, hogy miért próbálkozik apám más országokkal tárgyalni, követeket küldeni, miért küldött el erre az útra engem is, anyámmal együtt? Szerintem beszélhetsz velem őszintén, hacsak nem tiltotta meg neked. De azt elmondanád. Hiszen mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz. Nos, mit gondolsz, mennyire aggasztó a helyzet?

- Miért nem kérdezed meg inkább atyádtól?

- Meg fogom. De ő kímélni akar majd a teljes igazságtól. Így inkább összerakom magamnak a képet, hogy tisztán lássak.

- Ennyi idősen még nem kellene... - kezdett bele a kapitány.

- És akkor mit kellene csinálnom? - kérdezte a másik higgadtan. - Kötögessek a kastélyban? Ábrándozzak a szőke hercegről? Tervezgessek fényes, és politikailag előnyös házasságkötést az udvarhölgyeimmel? Te ezt tennéd a helyemben, ha lány lennél?

- Nem tudom, Fenség. Én nem vagyok hercegnő, és nem értek a női dolgokhoz. De ez a szokás az úri világban.

- Akkor cseréljünk helyet - mosolyodott el a lány. - Én sem értek a női dolgokhoz, és én is jobban érzem magam az íjammal a kezemben. Tényleg, cseréljünk! Észre se vennék a különbséget. Te talán még kecsesebb is lennél nálam.

Manev kapitány halkan elnevette magát. Ez a tizenhárom éves hercegnő volt az egyetlen ember a világon, aki rendszeresen nevetésre tudta bírni. Többek között ezért is rajongott érte ennyire. Mint a fél testőrség a palotában. A hercegnő szót értett a katonákkal. Lány létére csupa fiús dolgot csinált. Egyre mesteribben bánt például az íjjal. Félig gyermek létére pedig félelmetesen éleslátó és megfontolt volt. Időnként még a bátyjainál is jobban.

- Jó, nem gyötörlek tovább - mondta a hercegnő. - Látom, hogy nem beszélhetsz róla. Apám beszélt veled, gondolom. Azt hiszi, ezzel célt ér. De ez is egy válasz a kérdésemre. Szerintem nagyjából értem a helyzetet. Nem túl rózsás, úgy sejtem.

Hallgatagon nézték a kikötés műveletét, ahogy a karcsú hajó lassan a mólóhoz simult.

- Tudod, kapitány, ez itt mind csak egy álom - mutatott körbe a hercegnő. - Illúzió. Azt hisszük, tisztelnek bennünket érte. De valójában irigységet és féltékenységet látok. Túl szép itt minden, ezért sok szomszédunk szeretné rátenni a kezét, és a sárba rántani minket. Azt hiszik, csak annyiból áll a jólét, hogy meg kell szerezni. Tévednek. Megtartani nehezebb.

- Bölcs vagy, hercegnő.

- Á, ha az volnék, megtalálnám a megoldást.

- Arra ott van atyád, a fivéreid, a Tanács, a tábornokok, a hadsereg.

- Igen. De a fegyverek és a diplomácia, meg az isteni jóakarat mellett talán másra is szükség lehet néha. Például egy kis női fortélyra.

- Arra ott van édesanyád.

- Ő túl jó és kedves ahhoz, ami előttünk áll. Aggódom.

- Félsz valamitől, Fenség?

- Bolond, aki semmitől sem fél. Nem fogok a sarokban ücsörögni, kapitány. Ez az én népem is, az én hazám, az én családom. Vannak kötelességeim irántuk. Ha nem cserélsz velem helyet, akkor nekem kell megtennem.

- Nem olyan rossz a helyzet.

- Miért van az, hogy amikor ezt mondják, akkor mindig beüt valami hamarosan?

- Túlaggódod.

- Bárcsak úgy lenne, kapitány! De itt az idő, kikötöttünk. Segítek anyámnak partra szállni, tán elmúlt a tengeribetegsége.

- Te sosem vagy rosszul a tengeren, Fenség?

- Dehogynem. Csak muszáj erősnek mutatnom magam, hogy tartsam a lelket a legénységben, és benned, kapitány. Menjünk - intett a part felé.

Manev kapitány árnyékként kísérte őt, végig a fedélzeten, majd segített neki partra támogatni az édesanyját. Közben arra gondolt, hogy jól döntött, mikor elvállalta, hogy őrizője legyen az uralkodó kincsének. Itt volt előtte egész Lythania legnagyobb kincse, a birodalom lelke és szíve: az uralkodó egyetlen leánya, Rover Castellar hercegnő.

***

A vacsoraasztalnál ültek. Csak a szűk család. A herceg még a szolgákat is elbocsátotta, hogy magukban lehessenek. Onnantól kezdve vidám és oldott volt a hangulat, tréfálkoztak és ugratták egymást, örülve a viszontlátásnak. Igazi családként. Illana hercegné is kipihente már az utazás fáradalmait, és kiheverte a tengeribetegségét.

Castellar herceg az asztalfőn ült, és szeretetteljes mosollyal figyelte két fia bohóckodását a húgukkal és anyjukkal. Békés családi idillt láthatott. A herceg kellemes arcú férfi volt, hegyes kis bajusszal, éjfekete hajjal, szürke szemekkel (utóbbit egyedül a lánya örökölte tőle). Elegánsan öltözött, de sosem hivalkodóan. Nem kérkedett a hatalmával és gazdagságával. Sőt, egész népének igyekezett juttatni belőle. Népe atyjaként szerette őt, és a birodalom virágzott a jó herceg uralma alatt.

- Mennyit nőttél, mióta nem láttalak! - fordult az idősebbik fia, Rabyn a húgához. - Mondd, babázol még?

- Azt hiszem, lassan kinőttem belőle - felelte ártatlan tekintettel Rover. - Miért? Kölcsönadjam neked őket? Akarsz játszani velük?

- Nem sok hasznukat venném a seregben, meg a haditanácsban.

- Azt te csak hiszed! Rengeteg titkot tudnak ám. Talán még arra is megtaníthatnak, hogy néha eltaláld a célt az íjaddal.

- Hah! A második legjobb íjász vagyok az országban!

- Erre ne vegyél mérget - szólt közbe Reynard, az öccse. - Tama kapitány szerint az én teljesítményem egyenletesebb.

- De én vagyok az idősebb!

- Igaz, de a korral romlik a látás, remegni kezd a kéz...

- Akarsz versenyezni?

- Megkérhetjük Tama kapitányt bíránknak.

- Azt már nem! A morgós vén medve elfogult. Szerintem titkon szerelmes a húgunkba. Annyit áradozik róla.

- Ebben lehet valami - grimaszolt Reynard. - Nem is értem, miért. De te, bátyám, mernéd-e vajon a szemébe is morgós vén medvének nevezni?

- Na, ne! Nincs ember, aki merné!

- Megsúgom neked, hogy van - vigyorgott az ifjabbik fiú. - Ro az.

- Kértelek már, hogy ne hívj így - szólt közbe Rover. - Utálom ezt a becenevet.

- Pedig kénytelen vagy elviselni, mert a bátyáid vagyunk, és előtted állunk a trónöröklési sorban is.

- Ez tény - bólintott a lány. - De remélem, azért nem akartok belekényszeríteni valamiféle csúnya, diplomáciai érdekből kötött házasságba.

- Hm, megfontolandó - színlelt töprengést Rabyn. - De azt hiszem, nem kockáztatnám meg mégsem. Ahogy ismerlek, te hamarosan átvennéd a hatalmat a férjed országában. Azután - mivel nem felejtesz - ellenünk fordulnál, és előbb-utóbb megszereznéd a birodalom trónját is.

- Viszont egyelőre még enyém ez a trón - szólt közbe az apjuk.

- Hála az égnek, Apám! És ez mindenki szerint így van jól. Bár Ro nevében nem beszélhetek...

- Hülye! - felelte neki nyugodtan Rover.

A herceg bort töltött magának, majd a feleségéhez fordult.

- És most halljuk! Milyen volt az utatok, Illa?

- Jó, kedvesem. És hasznos is - felelte az asszony. - Mindent a megbeszéltek szerint vezettem fel nekik, és a vártnak megfelelően fogadták.

- Ez jó! - sóhajtott fel Rabyn.

- Egyetértek - csatlakozott hozzá Reynard is.

- Akkor mondhatjuk, hogy egy gonddal talán kevesebb - töprengett a herceg. - Szükségünk van ilyen barátokra, és erős szövetségesekre.

- Igen, Apa. De nem fognak segíteni - szólt közbe Rover csendesen.

- Hogy mondhatsz ilyet?! - nézett rá Illana. - Hiszen ott voltál, hallottad.

- Pont ezért.

- Te ezt még nem tudod felmérni - mondta Rabyn.

- Talán előbb hallgassuk meg Rover véleményét is - felelte a herceg.

- Ő még félig gyerek, és lány!

- Tudom - bólintott az apjuk. - De ennek ellenére - ha tetszik nekünk, ha nem - félelmetesen jók az ösztönei, és a megfigyelőképessége. Kérlek, fiaim, soha ne becsüljétek alá a húgotok megérzéseit. Beszélj, Rover!

- Nagyon kedvesen és udvariasan fogadtak minket - kezdte a lány. - Megkülönböztetett tisztelettel. Mindenben és mindenkor a kedvünket keresték, lesték minden kívánságunkat. Rengeteg mindent mondtak. De az udvariasság, az udvari elegancia, és a diplomácia gyönyörű nyelvén kívül, végső soron nem mondtak semmit. Nem kötelezték el magukat, semmit sem ígértek meg. Nem volt egyetlen egyértelmű szavuk sem.

Körbepillantott a családján, majd tekintete Rabynon állapodott meg.

- Azt mondtad, bátyám, félig még gyermek vagyok, és lány. Így van. Igyekeztem hát ennek megfelelően viselkedni az udvarban. Bájologtam velük, fecsegtem a hercegnőikkel, daliás hercegekről és bálokról, ékszerekről és ruhákról ábrándoztam velük. Közben nyitva tartottam a szemem és a fülem. Hidd el, nem akarnak apánk mellé állni. Kivárásra játszanak. Apánkat ugyan becsülik, de a féltékenység erősebb. Kampal király túl kecsegtető ajánlatot tehetett nekik, arra az esetre, ha elbuknánk. Szerintem harcolni nem harcolnának ellenünk, de nem volna ellenükre, ha megnyirbálnák a szárnyainkat. Fenyegetve érzik tőlünk az érdekeiket. Ha pedig apánkkal történne valami..., titeket nem tisztelnek, bátyáim.

- Kampal nem ígérhetett nekik olyasmit, amivel nem rendelkezik!

- De ígérhetett olyat, amiről tudják, hogy nélkülünk könnyedén az ölükbe hullhat - válaszolta komoran Rover. - Nem akarnak a földünkre jönni. De ott van a tenger. A kereskedelem, az abból származó gazdagság és adók. Ha Lythania meggyengül, vagy kiesik, akkor ez az övék lehet, a tenger urai lehetnek. Kampal ebben nem tudja meggátolni őket. Semmit sem kell tenniük, csak várni, hogy ki győz. Mi kimerítjük egymást. A győztes tán meggyengül. Ők pedig elveszik, ami nekik kell.

- Hogy mondhatsz ilyen butaságot?!

- Szóval, azt mondod, hogy ez a gondolat még sosem merült fel az udvari Tanácsban, apánk előtt?

Rabyn nem mondott rá semmit. Mert nagyon jól tudta, hogy felmerült, hiszen ott volt. Trónörökösként, a Tanács teljes jogú tagjaként.

- Te miből jutottál erre a következtetésre? - kérdezte Castellar herceg, töprengő tekintettel figyelve a lányát.

- Odafigyelek a környezetemre, mint az erdőben - mondta Rover halkan. - És elgondolkodtam. Azon, hogy én mit tennék, ha a helyükben volnék, és Lythania bukása állna érdekemben. Ha félre akarnám állítani, vagy meggyengíteni a Castellarokat. Annyira logikus.

- Ezek eléggé felségsértő szavak - jegyezte meg Reynard.

- A felségek mi vagyunk, bátyám. És én nem vagyok sem harcos, sem ellenség.

- De hiszen ők a rokonaim! - fakadt ki az anyjuk.

- Ha hatalomról és gazdagságról van szó, ez nem mindig elég, Anya - suttogta Rover.

- Azt hiszem, lesz min gondolkodnunk a Tanácsban - vette vissza a szót a herceg. - Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. Igen, bennünk is felmerültek hasonló aggályok. Csak nem mondtuk ki ennyire nyersen. Talán ideje megfontolnunk bizonyos más lépéseket is, fiaim. A húgotok bántóan szókimondó. Az a baj, hogy rátapintott a lényegre.

- Ennyire rossz a helyzet, kedvesem? - nézett rá aggódva Illana hercegné.

- Nem, Illa - fogta meg a kezét gyengéden a férje. - Még nem. Pont ezért kell megtennünk minden lehetséges óvintézkedést, ami módunkban áll.