- Ne lóbáld a karod! - szisszent rá halkan Harry Ronra, miközben már javában az ódon márvány falakon verette vissza a két hegyomlás a döngő lépteit, miközben Crak olyan vastag baljával tartott a tepsi szélességű mellkasa előtt, mint amilyen az eredeti fiú dereka, jobb kezét pedig szórakozottan lengette, mintha azt szél hányná ide-oda. Tipikus Weasley fiú járás.
- Mi? - kérdezett vissza bambán Ron, lehellete megborzolta aszimmetrikusan álló fülem.
- Crak olyan mereven tartja a karját... - tájékoztatta őt Harry, miközben kezeit erőszakosan oldalának préselve szemléltette mire gondol.
Ha tudtam volna, szóban egyet értek vele, de mivel abból csak velőt sértő vinyákolás lett volna, inkább szórakozottan hallgattam a Crakról folytatott ortopédi eszmecserét.
- Oh. - döbbent rá Ron, majd jobb karját mintha katona lenne, olyan nagy erővel oldalához csapta, hogy én is belerándultam, majd Harryre fordította vaskos nyaka tetején ülő kobakját. - Így jó lesz? - tudakolta.
- Igen, sokkal jobb. - nézett rá bőszen bólintva Harry, majd tovább lépdesett döngő, csónak méretű cipőiben.
Megérkeztünk egy hosszú márványlépcsőhöz, amit csapnivaló koordinációs képességeim ellenére megismertem, vagy is nagyjából meg tudtam mondani hova vezet: innen szoktak a mardekáros kígyók fellézengeni a nagyteremhez.
Megfeszítettem csupasz hátam, és büszkén húztam ki magam Ron lapátkezei közt, amiért ismerős lett számomra ez a hely. Haladunk. Hátha hetedikes koromra már egyedül eltalálok a kijáratig zökkenő mentesen.
Ám a büszke pozíciót nem tudtam sokáig megtartani, ugyanis Ron Crak formájában olyan nagyokat lépett és olyan hanyaguk cammogott, hogyha nem ügyelek jól, vagy kiesek a kezéből, vagy lefejelem az állát. Tekintve az én zsírszegény testel fedett koponyám és Crak kiugró, erős állkapcsát, latolgatni sem kell, ki jár rosszabbul.
Megráztam fejem, mire egy marék szőr hullott alá sebesre vakart kobakomból. Feltűnően szórakozott vagyok ma este. Ideje a feladatra koncentrálni.
Mondjuk ez nem fog menni, mert még találnunk kell egy mardekárost, aki levezet minket a pincébe, a zöld címeresek klubhelységébe.
És ez bizakodó és elszánt terveinkhez képest egyálltalan nem volt egyszerű feladat.
Tanácstalanul indultunk tova azon a folyosón, ahová a márványlépcsőfokok vezettek.
Madzag végtagjaimmal vacogva fúrtam lábam Crak talárjába, mert a lesoványodott macskatest és a kihullott szőr nem éppen a legjobb párosítás ha az ember, avagy macska melegen szeretné tudni magát. És ezen a helyzeten csak rontanak a folyosón cirkáló jeges huzatok.
Hirtelen mindkét fiú megtorpant, mire bosszúsan nyivákoltam egyet, ahogy a zökkenés hevében Ron testének huppantam, ami Crak termetes hordó mellkasa miatt különösen fájt. Majd egy panaszos fújással jeleztem hogy lehetne óvatosabban, de a fiúk mintha nem is hallottak volna. Pff...
- Van valami ötleted? - fordult Harry Ron felé, mélyen ülő szemei buta hatást keltve meredtek Ronra a kerek lencsés... szemüveg mögül...
Észbe kapva összepréseltem ápolatlan fogaim, amikbe éles fájdalom hasított emiatt, és olyan hátborzongató fújást hallattam, amit Mrs Norris megirigyelt volna, majd hamar abba is hagytam szegény macska romló zománcai miatt.
Harry összerándult, és ijedt szemeit furcsálkodva vezette rám. Hű... tényleg nagyon szokatlan Monstrót gondolkodni látni. Olyan ez, mintha Pitont látnám őszintén mosolyogni.
Villodzó szemeimet a szemüvege keretére vezettem, majd torkomból éles nyávogásokat kezdtem hallatni, miközben keskeny íriszeimet végig a Harry látását segítő lencséken tartottam. Ugyanis gyanúsak voltak. Monstro nem hord szemüveget. Ha bárki meglátja máris hetvenöt százalékban le vagyunk bukva.
Harry azonban nem értette, csak furcsálkodva kirobbanó nyávogás-rohamomon, méltatlan arccal hátrálni kezdett.
Nem értette.
Én meg nem tudtam sem elmondani, sem elmutogatni, így abszolút de meg voltunk lőve.
De szerencsére segítségünkre sietett Ron szokatlan leleményessége, és kivételes szerencsével még azelőtt, hogy bárki megláthatta volna az árulkodó szemüveget.
- Szerintem azt akarja mondani - nézett rám Crak vastag húsréteggel elfedett szemeivel rám nézve, kicsit eltartva magától hogy ne kaszaboljam darabokra a talárját. - hogy vedd le a szemüveged. Legalábbis én erre tippelnék... - mondja Ron, finoman megszorítva a mancsom, hogy ugyan most már abba hagyhatom a rúgkapálózást. Meg is teszem, és hogy mélységes egyetértésemet kinyilvánítsam, még dorombolok is egy kicsit.
Harry észbe kapott, majd vaskos kezeit fejéhez emelte, és egy gyors mozdulattal átkulcsolta ujjaival a lencséket, és lerántotta a szemüveget a fejéről, majd termetes combján feszülő talárjának zsebébe sülyesztette, aztán rám emelte tekintetét.
- Köszi hogy... - kezdett bele, de elharapta a mondat végét. - ...jelezted. - bökte ki végül.
Megértő nyávogást hallattam.
Igen, Harry, nem te vagy egyedül aki még szokja azt hogy nem tudok beszélni.
- Egyébként... - vágott közbe összevont szemöldökkel Ron, miközben Crak arcán roppant szokatlan arckifejezést, gondolatba merülést láttam, ahogy az egyik sötétebb folyosóra vivő lépcső felé pislog. - a mardekárosok mindig abból az irányból érkeznek a reggelihez. - biccentett a barátságtalan aurával körbelengett, megritkult fáklyás szakasz felé, gombafrizurája esetlenül lengett lapos homloka körül.
És ebben a percben egy alak tűnt fel az ominózus lépcsőn, mintha csak meghallotta valaki agyunk fogaskerekeinek kattogását és szóban kimondott tehetetlenségét. Vagyis... szóban és nyávogásban.
Az alak sebes léptekkel suhant fel a lépcső tetejére, keskeny dereka körül ott hullámzott hosszú, hullámos haja, mintha csak egy barna vízesés zúgna alá a feje búbjáról. Egy lány volt, hegyes orral és olyan hosszú lábakkal, hogy magasságban akár Freddel is felvehette volna a versenyt.
A fáklyák fénye ragyogó táncot járt aranybarna fürtjein, miközben a csillogás valami mást is megvillogtatott: a lány mellkasán valami ezüst villant meg.
Pislogtam egyet gúvadó szemeimmel, mire felismertem a mívesen megmunkált prefektusi jelvényt. Percynek "hála", mivel a pizsamáján is rajta hordja, ami már beteges, így ha álmomból felkeltenek is eltudom mondani részlet pontosan hogy néz ki egy ilyen.
De ha a lány prefektus, az jó hír.
Biztos hogy útba tud minket igazítani.
- Ne haragudj! - kapott az alkalmon Ron, felalélt arccal kiabálva a lánynak, robosztus hangja lemerem fogadni az egész kastélyt megremegtette. Majd a fiú megindult, döngő kocogás tempóját vette fel, lábai alatt csoda hogy nem hasadt meg egy kő sem, és a falak sem remegtek. Bosszúsan nyikkantam néhányat, mikor a koccanások hevével sérülékeny kobakom tompát puffant Crak üllő állagú mellkasán. - Elfelejtettük merre kell menni a klubhelységünkbe. - közölte a fiú, mélyről jövő, öblös hangja valósággal berezgette a mellkasának koccanó fejem.
Először annyira szégyelltem magam, hogy rá sem bírtam nézni a lányra. Ki az aki elfelejti merre kell menni a saját klubhelységébe? Jó, tudom, én. De pont ez az. Szégyenlem ezt, és égne az arcom bárkitől rákérdezni.
Aztán megnyugodtam, mikor ráeszméltem arra, hogy rajtunk kívül mindenki azt tudja, hogy mi vagyunk Crak, Monstro és Millicent girhes macskája, nem ismernek fel, ráadásul ebből a két gorillából még Piton is kinézné hogy eltévesztik az irányt azzal a csöppnyi agyukkal bárhova.
Ezért magabiztosan felszegtem kopaszodó fejem, és egyenest a lányra néztem... akinek két szemébe tévedtek keskeny pupilláim.
Uhh... elég megvető arccal méregetett, de hát... kívülállóként tényleg eléggé visszataszító látvány lehetek.
- Tessék? - fintorgott olyan barátságtalan megvetéssel az arcán a lány, hogy nem tudtam eldönteni Ron ostoba megnyilvánulása, vagy az én szánalmas látványom verte ki nála ennyire a biztosítékot. Fogadni merek mindkettő... - Miféle klubhelységünkbe? - hangsúlyozta ki mérhetetlen megvetéssel a mindannyiunkat egy kalap alá vevő ragot. Meglepetten húztam el ajkam a túlzó durvaságra. - Én hollóhátas vagyok! - morogta a lány, hegyes orra ellenszenves fintorba gyűrődött.
Oh...
Vagy úgy.
Kiugró szemgolyóim még jobban kigúvadtak az arcul csapással felérő tényre, majd a lány talárját kezdtem fixírozni, és lám, valóban a prefektusi jelvény mellett ott feszített a kék címerre hímzett holló.
Lehettünk volna figyelmesebbek...
A lány gyanakvással vegyült ellenszenves pillantást vetett ránk, majd felszegte állát, és nyomában hullámzó talárral, levegőben úszó hajjal és gőgös tipegéssel faképnél hagyott minket.
Eleinte csak ellenszenvvel átkoztam bolha gyötört kobakomban a lányt, de aztán megnyugvást leltem abban, hogy ez a becsmérlő lekezelés nem nekünk szólt. Hisz mi tudjuk a saját klubhelységünk helyét (nagyjából...khm...), csak a Mardekárét nem. Sőt, inkább örülnöm kéne, hogy kicsit beégettük a két, gonosz, zöld kígyós hegyomlást, romboltunk azon az egoizmusból épített imidzsük várán.
Harry és Ron összenéztek, majd megvonták tuskó alkatú vállukat. Crak kezeiben nagyot huppantam, csontos, törékeny testem fájón csapongott ide-oda a vaskos karokban, amire ellenszenvemet egy roppant éles és panaszos nyávogással fejeztem ki.
Persze Ron miért is vette volna észre...
Aztán a két fiú, mintha egy vállvonással és egy telepatikus eszmecserével letárgyalták volna, hatalmas és nagyon zökkenő léptekkel irányba vették a lépcsőt, aminek nyirkos fokain tompát puffantak csónaknyi cipőtalpaik.
Miközben beletörődtem abba, hogy a fejem minden lépésnél Crak beton-mellkasába ütődik, nagyot nyeldesve átkoztam magam, amiért belementem ebbe. Mégis mit gondoltam? Te jó ég...
Egyetlenegy perc késés, egy időtervbe csúszó apró baki... Merlinem, legalább egy nyamvadt pulóvert magammal hozhattam volna... és ha későn érünk vissza? Uramatyám, nem akarok egy rakat mardekáros és a barátaim előtt egy szál semmiben kuporogni...
Pánikolva szívtam be a levegőt, ami még azzal a csöpp erejével is képes volt megingáztatni pár szuvasodó macskafogamat, és a félelem rohamon nem segített az sem, hogy a fiúk bánatos hangon jegyezték meg, hogy ez nem olyan egyszerű feladat, mit is gondoltunk meg hogy negyedóránál többet nem bolyongunk itt, hanem visszafordulunk (ez ellen mondjuk nem tiltakozom)...
Szóval nem állt a legjobban a szénánk...
Főleg az enyém nem.
Gondolataimban eközben lüktető visszhangot vertek a fiúk lépteinek kongó zaja, hisz Crak és Monstro óriási lábai zökkentek a lépcsőfokokon. A folyosó melankólikus dörgéssel verte vissza őket repedezett ódon falaival.
Fénytelen szakaszra érkeztünk, ahol a falon egyre kevesebb fáklya volt, így az árnyak hátborzongató tánca kísérte utunkat, ráadásul lassan a fáklyákat gyertyák váltották fel, utána meg azok kezdtek fogyatkozni, így a céltalanul barangoló testünket egyre nagyobb és baljóslobb sötétség nyelte magába.
A labirintusszerű pincefolyosók kongtak az ürességtől (hacsak nem számítjuk bele a fiúk lépéseit).
Egyre mélyebbre hatoltunk bennük, miközben én egyre önkívűletibb állapotban voltam, fáztam, ahogy ernyedt bőrrel a csontjaimon egyre jobban megborzongatott a huzat alattomos lehelete, ami minden egyes fújásnál egy csipet szőrt sodort ki a sebesre vakart végtagjaimról. Remélem hogy nem lesz nyoma ha visszaváltozok, mert egy kanál Százfűlé-főzetbe folytom Hermionét...
Közben reszkettem a félelemtől is, ugyanis a visszaváltozás kellemtlen velejárói szégyenletes rémképeket festettek elém, ha nem a fülkécském rejtekében történik meg, biztonságban a kis ruhakupacom mellett.
Ron felemelte kezét, majd órájára pillantott, ezért a hirtelen egyensúly vesztéstől riadtan vájtam karmom a talárjába, és ezek szerint bőrébe, mert ő fájón ciccegve raktam vissza a támaszként szolgáló karját a rühtől viszkető hátam alá. Helyes. Nincs kedvem a hideg kövön landolni.
Harry és Ron egyre jobban kezdték latolgatni a visszafordulást, miután már háromszor haladtunk el ugyan amellett a sárkányos kőszobor mellett, ami mellett heves bólogatással értettem egyet. Ám ekkor tompa léptek zaja hangzott fel a folyosó túlvégéről, és a két fiú menten megfeledkezett az akció lefújásáról. Én nem teljesen, de legalább némiképp bizakodó lettem, amiért végre találunk valakit aki remélhetőleg segítőkészebb lesz mint a hollóhátas leányzó.
- Na! - suttogta felcsigázva Ron, lehelete forró szelet csapott kacska füleimre. - Ott jön valamelyik! - kolbász vastagságú ujját az előlünk misztikus homállyal fedett szakaszra szegezte, ahonnan tényleg kibontakozott egy nyurga alak sziluettje, aki ismerős, ruganyos léptekkel sietett felénk.
Az alak egyébként egy oldalsó helységből lépett ki, ami jóindulattal talán elment egy használaton kívűlre helyezett tanteremnek, kopott, rozsdás ajtajával és pókhálóval körbeszőtt réseivel. Hm... ilyen lepukkant helyen nem lehetünk olyan messze a Mardekár klubhelységétől. Vajon az is ilyen putri szerű?
Élénk érdeklődéssel figyeltem a gyanúsan ismerős alakot, ahogy gyorsan hasítva a folyosón uralkodó szürke homályt, siklott felénk.
Ám lelkesedésem nyomban alább hagyott, és fájdalmas nyikkanással csaptam gyönge hátam Crak mellkasának, mikor felismertem a lángvörös, hátrafésült hajkoronát, a facsemete hosszúságú lábakat, és a fény dicső ragyogását a gőgősen kidüllesztett mellkason virító prefektusi jelvényen.
Az illető nem mardekáros volt.
Hanem Percy.
Sárgán fénylő szememet reményvesztetten behunytam, majd megfeszített állkapoccsal hallgattam a nyurga lábak huppanását az ápolatlan, nedves kövön, ahogy Percy szépen lassan mellénk ér. Egyáltalán mit csinál ő itt? Prefektusi kongresszus van a pincében vagy, mi? A hollóhátas lánynak sem éppen a Mardekár kietlen folyosóin a helye...hátmég a ház ősellenségének, a griffendéleseknek... jó, tudom. Mi is azok vagyunk... de ez más tészta.
- Mit keresel te idelent? - zendült fel a medve morranás a hátam mögül, rezegve felkúszva gerincemen, valósággal a frászt hozva rám. Kipattantak gúvadt szemeim, és sovány testem ízben megrándult. Most vagy tényleg ennyire kikészít az öblös morgás, vagy lélekben is megkaptam Millicent macskájának jelzőit, ami jelen esetben az éber félelem.
Ám legalább a mély hangból kihallatszó csodálkozással egyet tudtam érteni. Az egy dolog hogy mi itt ólálkodunk, hisz Malfoy után szimatolunk, ellene kell a bizonyíték. Na de a szabálytisztelő, rigolózus Percy? Neki már rég az ikreket kéne ilyenkor a Griffendél toronyban kiosztani... hát mi történik itt?
Eres szemeimet a fogadott bátyám roppant kíváncsiság ébresztő válaszára várva rá emeltem.
Az ő arcán haragos felháborodottság villant meg, ajkai pengevékonyra nyomultak egymásnak, majd dühösen meg is remegtek. Mintha a fiú lenyelt volna egy időzített bombát, és azt próbálná korrigálni. Percy monotom feladatkezelési mániáját tekintve esküszöm még az egyenletes ketyegést is belehallom.
- Semmi közöd hozzá. - sziszegte fogai közül kimérten a prefektus, szemeivel szinte felnyársalva Ront. Ha rám nézett volna így, én biztos felnyársalódom ezzel a sovány testel. Ezt simán át lehet szúrni egy tekintettel, mérföldekre röpíteni egy fújással. - Te Crak vagy, igaz? - kérdezte az öccsétől, mit sem sejtve méregetve őt. Olyan furcsa hogy nem veszi észre... habár Ronra sokszor néz ugyanilyen megvetően.
- Mi...? - hebegett Ron, majd észbe kapva gyorsan rávágta. - Ja, persze, igen. - dadogta.
Alapjáraton ez roppant gyanús lett volna, de hát Crakból bárki aki ismeri kinézi hogy a saját nevét elfelejti, így ezzel biztos nem bukunk le.
- Menjetek a hálótermetekbe! - utasította őket lekezelően Percy. - Mostanában veszélyes lehet a sötét folyosókon járkálni. - emelte fel Molly módra a mutató ujját. - Nem is értem mit kerestek ilyen későn egyáltalán kint. - mondta hetykén, mire Ron bosszúsan megcsikorgatta a fogát, szinte szikráztak ajkai.
- Millicent macskája megszökött, őt hoztuk vissza. - mondta Ron, majd bundámba vájva ujjait tartott meg, miközben incselkedő bizonyítékként egy magasságba emelt Percy gyanakvó szempárjával, amibe félve néztem bele, majd gondolatban könyörögni kezdtem Ronnak, hogy emeljen vissza. A két hideg ellenszenvvel engem nézegető szempár egy ütéssel is felért nekem, ezért kerek szemgolyóimmal egy repedésben megült, fénylő vízcseppet kezdtem nézegetni a zavarba ejtő Percy arca helyett. - Egyébként meg te is itt járkálsz. - vágott vissza Ron, végre valahára vissza emelve hatalmas mellkasa elé.
Mikor feleszméltem a fogadott bátyámmal való sokkos szemezgetésből, megforgattam gúvadó íriszeim.
Annyira kihallatszódott Ron hanghordozásából, hogy élvezet számára végre büntetlen kötekedni a mindentudó bátyjával.
Mondjuk vele szembe Percy néha tényleg olyannyira túlzásba viszi az okoskodó kiosztást, hogy ezt elnézem neki elégtételként.
- Én prefektus vagyok. - mondta Percy, miközben büszkén kihúzta magát, és ujjbegyével letisztított egy nem létező koszt a jelvényéről. - Engem senki sem fog megtámadni. - mondta öntelten.
Amennyire egy macska tud, cinikus arcot vágtam, és keserű egyet nem értéssel lehorgasztottam a fejem, és egyenetlen szőrcsomókkal borított mancsom tanulmányozásába merültem.
Nem tudom ilyen ostobaságot honnan szedhet.
Aki Colin féle ártatlan gyerekeket megtámad, az nem riad vissza attól, higy ugyanezt egy flegma prefektussal is megtegye. Főleg hogyha a merénylő egyre aktívabb lesz, lehet első dolga lesz a rendre ügyelő prefektusokat eltenni láb alól.
És bármennyire is haragszunk most egymásra Percyvel, nem akarom hogy ez történjen vele, habár ő nem mugli származású. A fenyegetés nem neki szólt... de egy kísértet meggyilkolása után mégis mit kéne tennem, ha nem aggódnom?
Kusza aggodalmaim sűrű bozótján hirtelen léptek zaja hatolt el a tudatomig, ami Crak termetes mellkasa mögül hallatszódott.
Izgatottság remegtette meg parányi gyomrom, és a nyomozás előre haladásának reményében felemeltem csontos fejemet, és nyakamat hátracsavarva átbújtam Crak vaskos karja alatt, és fejemmel helyet fúrva magamnak pislogtam az újonnan érkezőre.
Undorom és utálatom egyszerre, együttes erővel rántotta megvető fintorba nyúlánk bőrrel fedett arcom, ahogy megláttam a tejfelszőke, hátrafésült hajzatot, a barátságtalan arcot és a hold színében sápadozó bőrt, amiből két ellenségesen pásztázó szem meredt a nagyvilágba.
Draco Malfoy.
Bármennyire is ki nem állhatom a fiút, életemben először örültem a vele való találkozásnak.
De az arrogáns arcával és a magáról sokat képzelő, felsőbb rendű lépésektől csak elfogott a hányinger, de próbáltam összpontosítani a feladatra, és a haladás érdekében legyűrni az elvakító mérgemet.
Mondjuk rajtam tök mindegy hogy meglátszik-e vagy sem. Hermione nélkül, meg úgy álltalában is kezdem magam a buta macska szerepében egyre feleslegesebben érezni magam.
- Hát itt vagytok - mordult a fiúkra Malfoy, miközben ellenszenvesen végig mérte őket. A durva bánásmód nagyon meghökkentett. Az ember álltalában nem így szólítja meg a barátait. Mégha baráti csipkelődésből teszi, rendben van. De ilyen bosszús hangsúllyal akár akkor is megszólíthatott volna minket, ha valódi formában állnánk itt. - Egészen mostanáig tömtétek a fejeteket a nagyteremben? - kérdezte megvetően megforgatva ellenséges, fakó szemeit. - Már mindenütt kerestelek titeket. - mi is a klubhelységet. - Mutatni akarok valamit. - morogta, miközben gúnyos fintorral végigmérte a társaságunkat. Én az ellenségeimre sem nézek ilyen arccal. Ez visszataszító lekezelés.
- Millicent macskáját hoztuk vissza. - mondta Harry Monstro medvebrummogás szerű hangján, vastag mutató ujját egyenest rám szegezve.
Malfoy szürkés szemei gyanakodva szegeződtek rám, mire kellemetlenül fészkelődni kezdtem Ron karjaiban.
Hjajj... nem szabad túl emberien viselkednem... ilyen kis apróságokon áll vagy bukik az akciónk sikeressége.
Szedd össze magad Flower...
Elkerekítettem teniszlabda szemeimet, majd a lehető legbutább arcomat felféve méregettem az engem fixírozó görényt, miközben csálé füleimet lebiggyesztettem, és éles nyávogást hallattam, olyat, amibe még az én fejem is fájdalmasan hasogatni kezdett.
Malfoy elvette rólam tekintetét, amire ízben rá volt írva az ápolatlan állat iránt érzett megvetés, undor, és a szinte fájdalom, ha rám nézett. Igen, amikor a saját tükörképemet nézegettem, én is valóban kevésbé tudnék magamnál szánnivalóbb lényt mondani. De mondjuk Malfoy minden griffendélesre így néz, úgyhogy nem is nagyon hat meg vele.
- Millicent elutazott ti tökkel ütöttek. - emelte a két fiúra arcát Malfoy, miközben hosszú orra egy megvető fintorba gyűrődött. - Valószínűleg csak itt hagyta ezt a vakarcsot. - szája olyan élccel formálta a szavakat, hogy tényleg kezdtem hinni benne hogy fáj rólam beszélnie. Nem baj. Nem is az a típus, akitől elvárom hogy tisztelje az állatokat. Mert úgy látszik a saját tulajdon barátaival nem hajlandó normális hangot megütni. Szánalmasabb mint Millicent éheztetett macskája.
Aztán Malfoy összeszűkükt, ellenséges, fakó szeme Percyre vándoroltak.
- Te meg hogy kerülsz ide, Weasley? - sziszegte keskeny ajkaiból az átkozódással is felérő hangnemben kimondott szavakat.
Fogadott bátyámra sandítottam, füleimet bizonytalanuk lelapítva kopaszodó fejem viszkető búbjára, félve attól, hogy az elismerés éhes bátyám bármelyik percben robbanhat.
Percyt mintha arcul csapta volna a tiszteletlenség, felháborodott hebegéssel tántorodott meg, mintha egy elárult, becsapott ember lenne, aki most szembesül az igazsággal.
Az pofon hasonlata egyre életszerűbb is lett, ahogy a prefektus arca lángvörös színt öltött, szeplői csak úgy izzottak forró bőrén, amin akár tojást is lehetett volna sütni.
Akaratkanul is behúztam a nyakam.
- Mint prefektus, egy kicsit több tiszteletet várok! - fortyant fel, miközben ajkai remegtek az elfojtott dühtől, és a harag reszketéséhez társuló arcizma elárulta, hogy nagyon nehezére esik nem leordítani a szőke fiú gúnyos fejét a helyéről. - Nem tetszik a modorod Malfoy! - közölte eszelős arccal.
Én már sírva futottam volna el, ha így beszél hozzám.
De Malfoy mégcsak meg sem rezdült, csak egy gúnyos vigyorba rántotta ajkainak sarkait. Merész...
Ám mielőtt Percy ízekre szedhette volna a kis férget (családi veszekedés ide vagy oda, élvezettel néztem volna) Malfoy hetykén meglendítette karját, intve hogy kövessük.
A fiúk megfordultak, majd döngős léptekkel szegődtek a mardekáros nyomába. Ron karjaiban lengedezve nem is mertem Percyre nézni.
- Ez a Peter Weasley.... - szólalt meg kedvtelenül morranva Malfoy, miután befordultunk az első sarkon, magunk mögött hagyva a tomboló prefektust, akinek márcsak a látványától elszégyelltem magam.
- Percy - javította ki legnagyobb mérgemre Ron. Nekem is piszkálta a csőröm az elrontás, de...
Hasamhoz húztam lábam, és megborzongtam mikor térdemmel kitapintottam a rajta meredező recéket, amiket kilógó bordáim okoztak, majd lendületet pumpáltam hurka pálcányi combomba, és erős rúgást mértem Crak terebélyes hasára, és hiába a torkába fojtott fájdalomra utaló nyögés, le merném fogadni hogy egészségtelen, alultáplált combomnak ez rosszabbul esett mint neki.
Tudom hogy attól még hogy tudjuk Percy nevét, nem bukunk le.
De ha feltünően fontos számunkra a becsülete, akkor igen.
Úgyhogy Ron csak ne vegye mégcsak egy aprócskát se védelmébe a griffendélest, mert azzal nagy darabokban vágja ki alólunk a fát.
- Nem mindegy? - vont vállat ingerülten Malfoy, miközben hátranyalt haján vakító táncot jártak a csonka viaszon remegő lángok fényei. - Szóval észrevettem, hogy mostanában sokat szaglászik mindenfelé. Lefogadom, hogy azt hiszi egyedül el tudja kapni Mardekár utódját. - mondta hideg, lehangolóan gonosz arccal, majd fölényes kacajt hallatott, amitől minden (megmaradt) szőr vigyázba vágta magát sebesre vakart és harapdált hátamon, és a kínzó viszketés mellé most izgatott bizsergés is társult végre, ami áramütésként rohant végig vékony, fakó bőrömön áttűnő gerincemen.
Felcsigázva néztem a fiúk arcára, akik ugyanolyan izgatottan néztek egymásra, amit kivételesen nem vettem zokon, hisz gyanús lenne, ha sokatmondó pillantásukat egy macskával osztanák meg. De egy rugóra járt az agyunk, ez a lényeg: Malfoy ezekkel az apró jelekkel hivatalosan is megerősítette helyét az elsőszámú gyanúsítottjaink listáján. Amin nem mellesleg az első tíz helyet ő töltötte be...
Malfoy ekkor hirtelen megállt, és a gyorsan jött fékezéstől Monstro majdnem belerohant.
A szőke kígyó morfondírozva bámulta a pince nedves falát, aminek penésszel keretezett repedéseiben csillogva ült meg a hűs víz.
- Mi is az új jelszó? - fordult Harry felé, összeráncolt homlokkal.
Monstro lapos serpenyő fején izgalom verejtéke ragyogott meg.
Nem lennék a helyében.
- Öh... - nyögte bizonytalanul.
Az izgalmat félelem vette át, és a lebukástól rettegve figyeltem a Harry oldala mellett pihentetett öklét, ami riadtan és tanácstalanul rándult meg.
- Ja, igen - csapott a homlokára Malfoy, mire kilógó lapockáimat megkönnyebbülten leengedtem. Meg vagyunk mentve, ráadásul még gyanakodni sem kezdett. Mondjuk a két melákból kinézem hogy elfelejtik a jelszót. Komolyan... kezdem egyébként megsajnálni őket. Ilyen kegyetlen barátságtalansággal, ahogy Malfoy kezeli őket... hisz láthatóan teljesen szokványos neki a fiúk lassú felfogása, miért pont ő ne olvasná a fejükre? Ilyen fogadtatás után nem érne váratlanul... - Aranyvér! - kiáltott a falra, mire hiányos fogazatomat remegve megcsikorgattam.
Ez Piton műve lehet, hisz a házvezető tanároknak van joga megváltoztatni a jelszót, vagy az igazgatónak, de Dumbledore nem tenne és mondana ilyet.
Ez még attól a zsíroshajú denevértől is undorító húzás...
Éreztem hogy görbe lábaimat a harag heves remegésbe hívja. Jogosan.
A jelszóra hirtelen erős moraj és ropogás hallatszódott a viseltes falakból, amik ezen a lepukkant emeleten inkább voltak visszataszítóan régiek és ápolatlanok, mint fent ódon, magukról mesélő, építészeti csodák.
Aztán a kövek recsegve elválltak egymástól, majd lassan egy rést nyitottak a nyirkos falakon, amin lefelé versenyt futottak a vízcseppek, amik mire leértek, feketévé váltak a kosztól, amit a poros falakról szedtek le.
Malfoy öntelt lépéssel besurrant a táguló résen, Crak és Monstro pedig rájuk nem jellemző, bizonytalan léptekkel követték, persze várva egy kicsit, mert a nagydarab fiúk egyáltalán nem fértek be ott, ahol hat Malfoy egyszerre át tudta volna kinyújtott karral préselni magát.
Beléptünk, de furcsamód nem olyan volt, mint a saját klubhelységembe belépni, ami mondjuk magától értetődő, de ebben annyira nem.
Hisz hiába lobogott tűz a kandallóban, a helységben mégis hideg volt, talán jobban mint a széllel átjárt folyosókon.
Hegyes állkapcsom alélva elnyílt, de nem a csodálattól, hanem az ellenszenves meglepetéstől. Olyan volt, mintha egy elhagyatott tárgyalóterembe léptünk volna, amit valaki egy börtönnel keresztezett volna.
A Mardekár klubhelysége hosszú, alacsony mennyezetű terem volt, hosszas falávak azt a hatást keltve, mintha a nyomasztó hely végtelen hosszú lenne. Durva, repedésekkel és érces horpadásokkal tele kőfalain láncon lógó, zöld lámpák lengtek, amik kígyóméreg árnyalatában táncoltatták meg az árnyékokat, amik barátságtalan keretet adtak a zöld homálynak. A falak éhesen nyelték el a furcsa fényt, ezért ha száz ilyen lámpát is szerelt volna fel valaki, akkor sem lesz világosabb ez a hely.
Épp hogy csak arra volt elég, hogy lássuk merre megyünk, nagyjából. Mintha egy hatalmas, ködszerű méregfelhő lengte volna be az egészet.
A míves, márványbók farigcsált kandallópárkány alatt lobogott a tűz, amit rácsok fedtek el az ott tartózkodóktól, így mintha a lángok kínkeserves rabok lennének, akik a fémrudakat nyaldosva akarnának kitörni cellájukból. Így a fény is szaggatottan vetült a padlóra. Nyomasztó volt... nagyon...
A tűz gyér fényében faragott székek, durva bőrfotelek és kecskelábú asztalok tűntek fel, rajtuk pedig üldögélő mardekárosok körvonalai rajzolódtak ki, akik görnyedtek hevertek a ránézésre kényelmetlen szofákban és garnitúrákban és görnyedten társalogtak.
Az egész olyan volt, mintha egy vallatási helyen lennénk, ami egyben egy fogda is.
Kirázott a hideg, fénytelen, ápolatlan szőröm égnek meredt, miközben a hátam hevesen rázkódott.
Ezt neked Flower.
Mindig is kíváncsi voltál milyen a mardekárosok klubhelysége.
Boldog vagy?
Nem mondhatnám...
Elborzadva néztem körbe a teremben, ami minden egyes másodperccel egyre rettenetesebb és ijesztőbb lett, ezért a falakon táncoló árnyak és a homállyal körbeölelt, régi, karcos bútorok helyett inkább csak lehorgasztottam fejem, majd a saját bozontos, kócos szőrrel fedett mellkasomat kezdtem tanulmányozni. A sok kivakart seb sem volt szívderítőbb látvány a Mardekár nyomasztó klubhelységénél.
- Várjatok meg itt. - szakította félbe elborzadó, néma monológomat Malfoy, miközben lekezelő parancsolgatással pár, tűztől távolabbi székre mutatott, amiket még a zöld lámpák gyér fénye sem ért el, így nyomasztó árnyekok rejtekében várták hogy nyikorgó lábukkal megtarthassanak valakit. - Mindjárt hozom... most kaptam, apám küldte. - mondta büszkén, azzal sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott, nyurga alakjával fürgén szlalomozva a rendezetlen összevisszaságban heverő székek között, szőke haja lassan a zöldes homályba vészett.
Ron és Harry remegő, bizonytalan léptekkel megindult a két szék felé, út közben méteres ösvényt vájva a hanyaguk lepakolt székek erdejében, ahogy termetes testükkel egyre többet sodortak el útjukból.
Szerencsére a hely, ahová tartottunk, olyan messze esett mindenkitől, hogy senki sem figyelt fel arra, hogy épp amatőren lakberendezzük a helyet, és a káoszba még nagyobb káoszt csinálva cunamiként sodorjuk el az idejemúlt sámlikat és rozoga székeket.
Mikor megérkeztünk a kívánt helyre, nagyot nyeltem, de a félelem keserű izéből újabb adag tódult a számba, miközben az árnyék, ami a tartózkodási helyünket uralta, konokul csúszott fel a hátamon, és nyelt magába minket.
Konkrétan már nem is tudtam megmondani, mitől félek jobban.
A lebukástól? A tudattól hogy a lehető legtiltotabb helyen vagyunk most? A visszaváltozástól? Hogy úgy jövünk el, hogy nem bukunk le, de mégsem tudunk meg semmi hasznosat?
Vagy egyszerűen csak megmérgez az itt uralkodó, fojtogató aura?
Vagy mind ez egyszerre?
Nem tudom, de az biztos, hogy életemben nem voltam még ennyire az idegösszeomlás végén, talán csak a tavalyi, kazamatákban történt incidensnél.
De... most olyan érzés volt, mintha egy öreg, rozoga tető lenne felettem, amire szaporán szitál az eső, ami a gondjaimat szimbolizálja, benne minden terhünkkel, félelmemmel és rossz kedvel. És mintha ezt a veszélyes, omladozó plafont márcsak egy gyönge, remegő hajszál tartaná össze, ami bármelyik óvatlan pillanatban elszakadhat, és minden víz fullasztva zúdulna a nyakamba, majd szépen lassan az egész mindenemet elnyelné, és benne fulladnék meg, félelmek és kételyek közt hánykódva.
Szorosan behunytam a szemem, az egymásnak préselt szemhéjaim már rendesen sajogtak. A levegőt egyre szaporábban vettem, miközben a gyomromon heves görcs uralkodott el, diónyira rántva azt, majd szépen lassan minden zsigeremet.
Hiányos fogazatom az ajkamba vájtam, ami után nem tudtam eldönteni hogy a megviselt fogam vagy a sebesre harapott szám fáj jobban. Talán a lelkem... talán az mindkettőnél jobban fájt.
Két mancsomat átfeszítettem, így olyan volt mintha két merev pálca meredne a vállamból. Muszáj valahogy megnyugodnom.
Most nem vagyok olyan helyzetben, olyan szituációban, hogy engedhessek ezeknek az ostoba, önsajnáló rohamoknak. Vagy bánom is én micsoda...
Begörnyesztettem hátam, így a bőrömön mégjobban átüthetett a csont, a kilógó gerincem, majd minden levegőt kipréseltem a tüdőmből, és elképzeltem hogy minden gondomat ahhoz a fuvallathoz láncolva elengedem, és hagyom, hogy azt a fojtogató kis gyomot, ami begazolta az egész elmém, gyökerestül tépje ki belőlem.
Igazán ideje felnőnöm, és szembe nézni a problémákkal. Mert ezek a kiborulások mindenhova visznek, csak előre nem.
Hirtelen nagyot zuttyantam, amitől ijedtemben mind a húsz karmomat kieresztettem, és belevájtam az első dologba, amibe meg tudtam kapaszkodni: szegény Ronba.
Ahogy a fiú leült, én meg csukott szemmel, kizárva a külvilágot feszengtem a karjaiban, észre sem vettem, hogy időközben a helyünkre értünk, és leülni készültünk, ezért valóságos szívrohamként ért, amikor Ron nagy huppanással levágta magát a székbe, ami erre panaszosan nyekkent egyet, én meg mit sem sejtve akkorát pattantam mint egy földhöz vágott gumilabda, és csapódtam a nagydarab karoknak.
Hallottam ahogy Ron fogai közül egy panaszos szisszenés szökik ki, és farönk karjai megfeszülnek körülöttem, miközben körmeimmel biztosan jócskán áthatoltam a nekik vékony taláron, és a bőrébe fúrtam minden karmom. Jajj...
- Flower... - nyögte alig hallhatóan Ron, miközben hangjából nyers fájdalom szűrödött ki. - Mostmár visszahúzhatod azokat a tőrszerű karmokat... létszíves... - könyörgött a fiú, mire végtelenük elszégyelltem magam. Komolyan ennyire szerencsecsomag vagyok...?
Egyszer megijedek, és máris fájdalmat kell okoznom szegény... Ron-Craknak.
Bárcsak az igazi Crak tartott volna a karjaiban, csaj addig még megijedek... na jó, ez legalább annyira kegyetlen volt mint minthogy Ronba karmoltam. Ebből sehogy sem jövök ki jól.
Gyorsan visszahúztam karmaim, magam is meglepve hogy ennyire ösztönösen kezelem a macska létet, de hát kutyaként is hamar megtanultam remekelni, hátha ez amolyan állati transzormációi velejáró vagy mi...
Bocsánatkérő(könyörgő) dorombolással előre helyeztem mancsom, majd pár centit előre tipegtem, majd felemeltem tomporom, és komor arccal méregetve az alattomos aurával megáldott klubhelységet, elhelyezkedtem a fiú térdén. Oké... én igyekszem úgy tenni mint aki otthon érzi itt magát, de hát... gondolom a merev tartásomra és grimaszba torzított pofámra van írva, és a fiúk kínos feszengését tekintve ezzel nem vagyok egyedül, de hát mégis mit várunk? Hogy konok Mardekár ellensége, életvidám Griffendél majd jól érzi itt magát?
Pár percet vártam, melső lábaimat apró terpeszbe helyezve, mert ahogy Ron idegesen dobolt lábával, többször is vészesen a padló felé inogtam. Na remek... a macska ijedezését megkapom, de a tökéletes egyensúly érzékét nem. Hol ebben az igazságosság?
Pár perc múlva azonban az alattam mozgolódó láb megfeszült, csak úgy mint az én hátam izgalmamban, ahogy megláttam Malfoyt, amint felénk igyekszik, sebes és daliás léptekkel, olyan büszkén mint egy herceg, miközben kezében valamit olyan dicsőn lobogtatott, mint egy győzelmi zászlót.
Mikor közelebb ért, végig suhanva az ösvényen, amit a fiúk termetes teste vájt a székek közt, megláttam, hogy a levegőben lobogó, ernyedten hullámzó valami egy újságkivágás.
Malfoy megérkezett, arcán baljós vigyorral levágta magát a mellettünk lévő székbe, ami korántsem nyikkant akkorát mint Crak és Monstro alatt. Remélem csak a szék volt erősebb, és nem alattunk fog másodpercek múlva roncsá omolni a rozoga tákolmány...
Malfoy kinyújtotta karját, és egy öntelt mozdulattal Ron orra alá dugta a papírt, aminek csücskei lekonyultan lógtak alá Ron tepsi tenyerében.
- Jót fogtok röhögni. - mondta, miközben minden fogát kivillantó mosollyal biztatta Crakot az olvasásra, aki behajlítva hatalmas, tönk kezét (amiből merevségét tekintve nem néztem volna ki, hogy képes arra hogy törés nélkül behajlítsák), orra elé emelte kivágást, és abba temetkezve, a sorok között sebeseb jártatott szemmel olvasni kezdte. Furcsa volt Crakot olvasni látni, főleg hogy nyílt titok volt hogy nem tud.
Aztán a mélyen ülő szemek hirtelen elkerekedtek, és a fiú arcszíne olyan sápadtá fakult, hogy komolyan megijedtem hogy leájul velem együtt a székről.
Az újság finoman remegni kezdett, ahogy Ron keze is egyre hevesebben reszketett.
Nagyon kíváncsi és egyben riadt lettem, hogy mit olvashatott az újságban.
Ideje akcióba lendülni részemről is, ha tudni akarom mi áll abban a fecniben, mert az eltökéltség bódító mennyiségben temetett hirtelen maga alá.
Finoman felemeltem fenekem, majd megfeszítettem sovány combom, remélve hogy maradt rajta elég izom is a lógó, egészségtelen bőrön kívűl, majd eltökélten néztem le az alattam elterülő, repedésekkel meghímzett padlóra, ami hirtelen mindennél messzibbnek tűnt, ahogy parányi macskakánt készültem leugrani rá Ron nagy lábáról.
Behunytam a szemem, majd finoman átmozgattam lábamat, ami reszketve imbolygott ide-oda a levegőben.
Kifújtam a levegőt.
Most vagy soha.
Meglendítettem melső lábam, majd kihasználva az izgalom adta adrenalint, megemeltem mancsom, és előre lendítettem a levegőben, amik visszafordíthatatlanul kezdtek suhanni a levegőben, kitárt ujjakkal irányítva testem a föld felé.
Óh Merlin... add hogy ne láb és gerinc törésben múljak ki... te jó ég mit gondoltam...
De ekkor már menthetetlenül ívelt testem az ugrás elnyúlt pozíciójába, miközben lassan hátsó lábaim is elhagyták Ron kemény térdét, és a nyirkos plafon felé meredve suhantak lefelé.
Az arcomon pelyhedző szőrt hátracsapta a menetszél, miközben pánikszerűen kitágult szemmel figyeltem az egyre közeledő talajt. A macskák mindig talpra esnek? Ez biztos....?
Ám mielőtt elhaláloztam volna szívrohamban földet érés előtt, a mancsaim puhán puffantak a kövön, meglepő, fájdalommentes eleganciával szinte simulva a talajhoz.
A hátsó lábaim szinte szállingózva landoltak mögöttem, és a hevesen bordáimat püfölő szívem lüktetésén kívül más kellemetlen érzést nem tapasztaltam.
Húh... ez könnyebb volt mint gondoltam...
Megnyugodva sóhajtottam egyet, majd elcsavartam csípőm, és megfordulva ügetni kezdtem.
Morfondírozni bőven volt esélyem, mert Malfoyt egyáltalán nem érdekeltem, ezért megálltam, és oldalra billentett fejjel belekezdhettem annak a fontolgatásába, hogy miként tudom én is gyanúmentesen elolvasni az újságpapírt.
Pár percig csak tehetetlenül nézegettem a nagydarab fiú háta mögötti széket, hogy az hogyan lehetne előnyömre.
És utána megvillant a fejem felett az ötlet villanykörtéje, ami még nem létező léte ellenére is fényesebb volt mint bármi abban a homályos teremben.
Elszántan ügetni kezdtem a szék felé.
Ha az ugrás ilyen (szó szerint) zökkenés mentesen ment, akkor a keskeny peremen való egyensúlyozásnak is mennie KELL ha akarom.
A kockázatokra felelőtlenül fittyet hányva odalépegettem a fatákolmányhoz, ami már magában is elég összenyeklés határán volt, látszólag egy rászáló tollpihétől összetört volna. És ez menten megannyi kétellyel töltött el, amik baljósló felhőként vetettek árnyékot a tervemre. De az én, szinte fizikai fájdalmat okozó kíváncsiságom ennél erősebb volt, és mint érzéstelenítő, nyomták el a bennem lappangó aggodalmakat. Tudni akartam mi van abban az újságban!
Odaértem a székhez, majd minden mindegy alapon erőt pumpáltam a csontos lábakba, amik meglepő erővel rugaszkodtak el, majd egy elegáns ugrással már puffantak is mancsaim is a szék peremén, ami mögött szépen ívesen landolt a hátsó részem is.
Elbizonytalanodva néztem fel a szék támlájára.
Nem akarok leesni...
De a macskák mindig talpra esnek...de én nem is vagyok igazi macska...
Aj Flower! Akarod tudni mi van abban az újságban? Akkor gyerünk már...
Számat elhúztam, olyannyira, hogy belefájdult a fejem, csoda hogy a bőr nem szakadt le róla,  majd már fejben eltervezve,  hogy hogyan kerülöm ki, hogy tekergek olyan pózba hogy elkerüljem a padlóval való halálos de minimum ezeket a vékony csontokat eltörő találkozást zuhanás közben, erőt pumpáltam mellkasomba, majd vállaimat megfeszítve felemeltem, majd a szék támlájára tapasztottam őket, és feljebb lépegetve velük, az előnyömre lévő korhadt fába vájtam a karmom, és erősen lendítve magamon  a csípőmet is fel tornásztam a keskeny peremre.
Óh Merlin...
Óh Merlin, miért vagyok ennyire felelőtlenül vakmerő....!?
Reszketni kezdtem, ami menten nagyot borított az egyensúlyomon.
Nyugalom Flower.... ha kutyaként sikerült átugrani az almafa egyik legmagasabb ágát, akkor ez karikacsapás lesz...
Jobb mancsomat a bal elé helyeztem, mert egymás mellett már nem fértek volna a keskeny részen, majd ugyanezt tettem a két hátsó lábammal is. Húh... sikerült...
Összeszorítottam a szám, olyannyira hogy a szájpadlásommal akár be is horpaszdhattam volna az állkapcsom, majd egyensúlyomat megtalálva lassan oldalra sandítottam, fejemet kicsit megbillentve olyan szögbe, hogy láthassam mit olvas Ron.
Imbolygó testem vészesen kibillent néha egyensúlyából, de pár perc alatt meglepően jól megtaláltam azt a biztos testtartást, amivel biztonságos stabilitással addig ki tudtam húzni, hogy elolvassam a kis szösszenetet.
De bárcsak... óh Merlin bárcsak ne lettem volna olyan kíváncsi... mert amit ott abban olvastam... nem ért meg semmilyen kíváncsiságot és küzdelmet, semmi elegáns ugrást és rá pazarolt egyensúlyt...
A cikk ugyanis a Reggeli Próféta egy száma volt, amit a "Reli Préta" betűkből raktam ki, ugyanis a feliratnál eléggé meg volt tépve a papír, de az alatta lévő szöveg sajnos tisztán kivehető volt, a cikornya, levélkékkel díszített címet pedig megismertem.  Bárcsak cafatokra lett volna szaggatva, mielőtt naivan beletéved tekintetem...
Mit sem sejtve olvasni kezdtem.

VIZSGÁLAT A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUMBAN

Arthur Weasleyt, a Mugli Tárgyakkal való Visszaélési Ügyosztály vezetőjét ma száz galleon pénzbüntetéssel sújtották egy mugli gépkocsi megbűvöléséért.
Mivel az elvarázsolt autó ősszel a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola közelében okozott balesetet, Lucius Malfoy úr, az iskola felügyelőbizottságának tagja felszólította Weasley urat, hogy mondjon le a hivataláról.
"Weasley szégyent hozott a minisztériumra - nyilatkozta a tudósítónknak Malfoy úr. - Nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy jogszabályokat fogalmazzon meg számunkra. Nevetséges muglivédelmi törvényét haladéktalanul vissza kell vonni. "
Weasley urat nem sikerült megkérdeznünk az ügyről, felesége viszont felszólította az érdeklődő riportereket, hogy takarodjanak, vagy rájuk uszítja a családi kísértetet.

Hirtelen éreztem, hogy a gyomromat egy iszonytató görcs rántja meggymag méretűre, és egy furcsa bénultság indul ki belőle, lassan erőtlenné téve minden porcikámat, ahogy alattomosan mindenhol szétterjed.
A nehézkesen összekapart egyensúlyom úgy foszlik semmivé, mint a délibáb, és vészesen ingok meg a talaj felé.
A megmaradt erőm épp arra volt elég, hogy egy ruganyos eséssel a szék ülő részén puffanhassak, és mivel Crak hatalmas hátának takarásában voltam, nyugodtan rogyhattam össze, nem kellett attól tartanom hogy bárki meglát.
Az állam nagyot koppant a durva, szálkás fán, de a bőrömbe fúródó fadarabok nem érdekeltek, és per pillanat talán az sem, ha az a fájdalmas reccsenés az állkapcsomban egy törés volt.
Mancsaimat hideg levegő cirógatta, ahogy azok remény vesztetten lógtak le a szék széléről.
Az első kérdés, ami bevillant fejembe: Miért?
Miért?
Ismétlem: MIÉRT?
Nincs elég bajunk?
A Titkok Kamrája, az utód...
Otthon az anyagi helyzetünk, a családunkat csődbe vivő, átkozott Malfoyok, Voldemort....
Még ez is?
Száz galleon?
Volt egyáltalán annyi szegény Arthuréknak hogy fizessék? És ha volt, akkor most maradt?
Hogy tehette ezt velünk a kegyetlen sors...
Tudom hogy nem szabad....
Tudom hogy nem...
Ugyan elszégyelltem én magam Ront és Harryt együttvéve lekörözve, de akkor is... nem szabad rájuk haragudnom, pedig bármennyire is ők voltak azok akik elkötötték a kocsit... tehetetlenek voltak és rémültek...
Mit tehettek volna?
Én is ugyanezt tettem volna...
Nem ők akarták hogy az átjáró ne nyíljon ki...minden annak a kis mihaszna, koszos kis házimanó hibája...
De a fenébe is, ez nem segít Mollyékon! És... rajtunk... hosszútávon ez most az egész familíára nézve egy kilátástalan borzalom... bele sem merek gondolni, hogy mennyi pénz maradhatott abba a parányi széfbe, amit a pókhálók tettek igazán telivé idáig is....
Én itt eszegetem a Molly sütötte szilvás süteményt, még lehet erre a sütemény alapanyagokra az utolsó knútunk ment rá...
Merlinem... ezt most nem érdemeltük meg....
De ekkor megvillant a megoldás bennem, mint villanykörte, ami a fejemben teremt káoszi sötétséget egy kicsit végre reménytelibbé, világosabbá tette.
Ott van az én pénzem!
Az én széfem, benne olyan magas galleonhalmokkal, aminél talán még Hagrid is alacsonyabb.
Én azt semmire sem használom!
Ha ez a veszteség minden pénzt kiölt a Weasley család széfjéből, kénytelenek végre elfogadni az ajánlatomat. Így az én bűntudatom is enyhülne a mocskos pénzhalmokkal kapcsolatban, és ők sem használtan vennének innentől kezdve mindent... igen! Még MA este megírom Mollynak! Most neki nem lesz apelláta! Most...
- Na? - gondolataimat egy éles hangsúly oszlatta semmivé, menten kipattintva szorosan behunyt szemem. Malfoy szólalt meg. Felemeltem fejem a székről, majd mindennél jobban utálva a kis kárörvendő férget, figyeltem ahogy Harry holtraváltan adja vissza neki az újságkivágást. - Nem tartjátok viccesnek? - tudakolta barátságtalan heherészés közepette a szőke.
Olyan mérhetetlen dühöt és felemésztő utálatot éreztem a mardekáros görény iránt, mint még soha, talán csak akkor, mikor Hermionéra azt a borzalmas szót használta...
Mancsomból kibújt az összes karom, amik ötlet híján a rozoga szék szélébe vájódtak, deciméteres árkot karmolva bele. Nyugalom Flower... nem bukhattadhatod le magunkat...
Óh a fenébe is hogy pont most nem vagyok abban a szituációban hogy ízekre átkozhassam...
Miközben a fiúk kényszeredett nevetést préseltek ki magukból, próbáltam a vörös, haragos ködöt kipislogni a fejemből, gondolatban mindenféle varázslattal a porig átkozni a drámaéhes kis dögöt és a kotnyeles, alattomos apját.
Szegény Harryéknek még nehezebb dolga is volt mint nekem, nekik jobban kellett ügyelni a vonásaikra, ő rajtuk nagyobb teher hevert. Ők egy apró mozzanatra, legparányibb kis rezdülésre sem eshettek ki a szerepükből.
Pedig valamelyiknek az ökle vészeset roppant. És bár elleneztem a lebuktató gesztust, meg tudtam érteni. Én is szívesen bemosnék Malfoynak, az apjának, az egész minisztériumnak, és Dobbynak ezért.... főleg hogy en nem felejtek. Részemről még mindig racionális opció, hogy esetleg Dobby ennek a kotnyeles, alattomos családnak a házimanója, és minden galibájáért válójában a parancsolója, Malfoy a felelős.
A düh úgy fortyogott bennem, mint egy tűzre tett lábasban a víz. És egyre jobban...
- Ha Arthur Weasley annyira imádja a muglikat - vélekedett hetykén dobolva ajkain ujjaival Malfoy. - törje ketté a pálcáját, és költözzön az ő világukba. Ha látja az ember, hogyan élnek, el se hiszi, hogy aranyvérűek.
Szavai hallatán éreztem minden izmom görcsbe rándul, és a vakító haragtól kezdem haragos vörösben látni az egész zöld homállyal fedett kócerájt, miközben hogy ne kezdjen a becsmérlő káromlás gyanús nyafogással kiözönleni a számból, épen maradt fogamat tépett ajkamba vájtam, ami ettől mégjobban kezdett fájni. De a fájdalmat elnyomta a lüktető harag, ami megállíthatatlan hullámmal sepert végig a testemen, minden egyes porcikámat heves remegésbe hívva.
Gyűlölöm ha valaki van olyan mocskos, alattomos dög, hogy az anyagi helyzetünkön csácsmogjon lekezelő poénokkal. És Malfoy szinte mindig ezt tette. Ezért is utáltam őt kifejezetten szívből.
Láttam hogy Crak válla is morcos ropogással rándul meg, Ron lobbanékonysága máris árulkodó görcsbe hívta a fiú megtermett izmait, így kivert a hideg verejték a lebukás félelme miatt. Tudom, nekem könnyű dolgom van, hisz az én reakciómnál még a Griffendél története is jobban érdekli Malfoyt, és a testemnek és akaratomnak sem kell féket rántani, és erős csatát vívva megálljt parancsolni. Nem tagadom hogy engem is borzasztóan megrázott és feldühített a cikk és Malfoy szavai. De ha lenyeljük a keserű epét, és túl tekintünk az elénk rakott, piszkos üvegen, ami jelen esetben az elvakító haragot szimbolizálja, akkor mögötte édes remény íze és szép táj látványa vár, ha sikereseb lebuktatjuk ezt az álszent görényt. Már csak egy kicsit... csak addig kell húznunk, még szóban ki nem mondja az ellene felhozható bizonyítékot...muszáj... utána már szabad akarattal porig átkozhatom, csak ezt bírjuk ki.... gyerünk...
De sajnos a fejemben a vészjelző éles visítással indult be, ugyanis Malfoy arca végképp gyanakvó fintorba torzult, és szinte vádakat vagdosva Ronhoz a puszta tekintetével, végig mérte.
- Mi van veled? - mordult rá Crakra a gyanút fogott féreg, mire engem izgatott remegés járt át, és hideg verejték csapott ki. Nem... most nem bukhatunk le...
- Fáj a gyomrom. - nyögte hazugságát mesteri gyorsasággal Ron, mire megkönnyebbülten roskadtam vissza a székre. Ez meleg volt.
- Akkor menj fel a gyengélkedőre - vihogta Malfoy. - és rúgj bele a nevemben néhány sárvérűbe. - itt kár beszélni alig tudott a vállát rázó kacagástól, tenyerei hangos csattanással csapdosták combját. Lehangoló volt, és dühítő. Nem kicsit. Hogy van bőr azon a sápadt pofáján ilyet mondani? Hogy lehet ennyire lelketlen...? Ilyet csak egy embernél tapasztaltam, de rá már nem is az ember szót használnám. Mert Malfoy csak egy mihaszna kis görcs, néma varázslattal az enyves kezében. De Ő... maga a megtestesült gonosz. A valódi ellenség, akinek ez a rossz akaratú vakarcs nem ér a nyomába.... - Különben csodálom, hogy a Reggeli Próféta nem írt a merényletekről. - folytatta tűnődve, hátborzongató hahotájában kicsordult könnyeit törölgetve kezével. Undorító... - Szerintem Dumbledore megpróbálja eltusolni a dolgot. Még egy-két eset, és kirúgják. - nem akartam hinni csálé füleimnek. Olyan vad, haragos hévvel kaptam fel a fejem, hogy kisujjnyi nyakam majd' beletört, kigúvadt szemeim csodálkozva majdnem végleg kibuggyantak üregükből. Az nem lehet... nem tehetik ezt az igazgatóval... az egyetlen reményünkel a fenébe is! Mi folyik itt? - Apa úgyis mindig azt mondja, hogy nálam rosszabb igazgató még sose volt a Roxfortban. - folytatta gúnyosan, hangja úgy tocsogott a megvető cinizmustól, mint olajban sült krumpli a ragacsos létől.
Mert apád egy arrogáns tuskó alak. - akartam mondani, de csak fenyegető, mélyről jövő, torok bizsergető morgás lett belőle, ami akaratlanuk szökött ki ajkaim közül.
Malfoy kérdőn rám kapta tekintetét, mire riadtan húztam be hasam alá a farkam, ami tekintve arasznyi, sovány testem nem volt egy nehéz művelet.
De szerencsére ő csak megvetően ciccegett rám egyet, majd visszatért visszataszító mondókájához.
- Imádja  félmuglikat. - mondta Malfoy úgy, mintha ez olyan súlyos bűn lenne, mint az emberölés. Mondjuk az ilyen maguktól elszállt férgeknek tényleg a vérárulásnak és vérfertőzésnek nevezett mugli származású gyerekek létezése a legnagyobb bűn. Ez mindent elmond erről az utálni való gondolkodásmódról és az alattomos kitalálóaitól. Olyan mint a mugliknál a rasszizmus. Csak ez ezerszer mocskosabb tud lenni néha... na és ha imádja? Az összes félmugli varázsló egyeként véve a teljesen mugli származásúakkal is többet ér mint ezer aranyvérű, Malfoyékhoz hasonló görény valaha fog. - Egy rendes igazgató be se engedne ide egy olyan kis korcsot, mint Creevey. - nagyot nyeltem, mikor meghallottam a merénylet sújtotta, szőke egérfrizurás, ártatlan fiúcska nevét, aki az első diák megszenvedője volt az idei borzalmaknak.
Nem.
Malfoy nagyon téved.
Félig-meddig.
Dumbledorenak az a baja hogy túl jó lelkű. Ha tökéletes igazgató lenne, nem a Colin féle gyerekeket nem engedné be, hanem az olyan galád, undorító embereket mint Malfoy.
Aki azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán Dumbledore emberszámba vegye.
Mindeközben ráncba szaladt, vicsorra görbült ajkakkal figyeltem, ahogy Malfoy kattintgatni kezdett egy képzeletbeli kamerát, habár élethűen de gonoszan parodizálva a vézna, ártatlan kis griffendélest. Gyomorforgató viselkedés, mint ne mondjak.
Lekonyult fülekkel néztem a mozdulatait, gondolatban a képzeletbeli gombot nyomogató ujját szépen letörve.
- Black, csinálhatok egy képet rólad? Adsz egy autógrammot? Potter légyszíves engedj meg hogy nyaljam a talpad! - mondta hamisra vékonyított hangon, ami olyannyira szaggatta darabokra a dobhártyámat, hogy fájdalmam ódáját legszívesebben Malfoy kitépett hangszálain hegedülném el. Tudom hogy morbidan hangzott. De az égtelen harag beszélt belőlem.
Harry és Ron nem reagáltak semmit, csak meredten ültek, és elfojtott haragtól lebénulva bámulták Malfoy alakítását, aki öntelt módra megelégelte hogy nem díjazzák a feledtébb "szellemes" viccét, és bosszúsan megcsillanó szürke szemekkel leeresztette a kezét, ami haragtól rándult ökölbe combján.
- Nektek meg mi bajotok van? - kérdezte megvető, fanyar grimasszal az arcán, ami olyan éles gyanakvást tükrözött, amitől a szívem azonnal eszeveszett pumpálásba kezdett a lebukás nyakunkba lihegő közelsége miatt.
Harry és Ron azonban szerencsére észbe kaptak, és vaskos nyakukban lévő torkukból mély, brummogó hahotát erőltettek ki, jókora késéssel értékelve a viccet, de a legnagyobb szerencsékre Malfoy elégedett volt.
Személy szerint az a véleményem, hogy ehhez már hozzá szokott. Hogy Craknak és Monstrónak eleve lassú a felfogása.
- Szent Potter és Black a sárvérűek védelmezője. - folytatta elkomorodottan Malfoy, miközben én akaratlanul is megrándultam szörnyű családnevem hallatán. Ami szánalmas dolog. De ez van. - Nincs bennük varázslóönérzet, különben szóba se állnának azzal a sárvérű Grangerrel. - a szó hallatán majdnem egy keserves, velőt kaszaboló nyávogás hagyta el káromkodás, Malfoy-átkozás címszóval a szám. Hogy tud ilyen félvállról a szájára venni ilyen mocskos szót? Hogyan? - És még róluk hiszik azt hogy mardekár utódai. Komolyan! - csattant fel Malfoy. - Black is akkora egy véráruló korcs. Ilyen nagymúltú családba beleszület, és szégyent hoz a több évszázadra visszanyúló, tisztelt családtagjaira, azzal hogy sárvérűeket védelmez. Szánalmas. - mondta.
Éreztem hogy a harag mellé méla undor társul.
Utálom, nagyon szívet tud ütni ha valaki a családomat felhozva akaszt velem bajszot.
De ezt akkor sem szívnám mellre, ha olyan érzékeny lennék mint Myrtle.
Én büszke vagyok arra, hogy évszázadok óta, talán csak én vagyok az első Black, aki nem tért rossz útra.
Ha vérárulónak jelenti az lenni, aki nem gyilkol, nem átkoz minden nem szimpatikust a porig, nem köt szövetséget Voldemorttal... akkor én az vagyok. És büszke vagyok rá.
Nem leszek az a gyilkos, akit mindenki lát, vagy akar látni bennem. Ha ehhez az kell, hogy Malfoy levérárulózzon, akkor... nosza! Nem is érdekel! Még ő emiatt szidalmaz engem, én ettől érzem magam különlegesnek és fontosnak. Hogy megvédem a mugli származásúakat, akik ugyanolyan tehetségesek mint bármelyik aranyvérű. Hermione leleményesebb és ezerszer okosabb nálam, mégis nekem van nagy múltú, "fenséges", aranyvérű családom. Nem tesz a vér semmit. Ez csak egy konzervatív hülyeség, amit a Malfoy családhoz hasonló dögök visznek tovább.
Úgyhogy ez az!
Ha Malfoyék már nem tartanak méltónak a gyilkosi névre, akkor már megérte miért harcolnom! Köszönöm Malfoy! Ez nekem elismerés, és nem sértés. Öröm számomra ha szégyent hozhatok egy szégyenletes bűnökkel tele családra.
Másrészt viszont Malfoy szavai másra, valami boldogan felcsigázó dologra is felhívták a figyelmem.... olyan hitetlenkedve beszélt arról, hogy mindenki minket tart Malazár Mardekár utódjának, hogy szinte tapintható volt hangszínéből sértett becsületének csorbája.
Ami egyet jelent...
Egy perc, és bevallja hogy ő az...
Ez az....
Boldogan hónapok óta először láttam meg a kijáratot a borzalmak alagútjában, amiben a felirat meglátta óta kóválygok elveszve, reménytelenül.
Felkapott fejjel, hegyezett fülekkel hallgattam a folytatást, tele reménnyel, ám ekkor...
- Bár tudnám ki az utód. - szólt Malfoy mély csalódással csóválva hátranyalt frizurás fejét. - Segíthetnék neki.
Az alagút végén lévő fény kihunyt, a tehetetlen tény olyan erősen csapott arcon, hogy az ominózus alagút nyirkos kövére roskadtam, szinte érezve a fájó felismerés fizikai fájdalmát.
Nem ő az utód.
Nem. Ő.
Hogy lehet ez?
De ha nem ő, akkor mégis ki az átkozott furkász hát? Kicsoda?
Az első és egyetlen gyanúsítottunk. Elveszett. Vele együtt a remény is.
Ha nem ő.... akkor nem tudom tehetetlen vagyok, mint a medve csapdába lépett vad.
Ez most minden eddigi nyomozásunk, munkánk várát pillanatok alatt kőhalomra rombolta.
Éreztem hogy a nyakam elzsibbad, majd tehetetlenül megbicsaklik, ezért a fejem panaszosan puffanva a szék recés felületére bicsaklik. A fenébe is...
A fenébe is az eddigi felesleges, szemétbe dobott munkánkért!
Világfájdalmamat tükröző szemem megadó tehetetlenséggel a fiúkra emeltem.
Ront és Harryt is arcul csapta a beismerés.
Crak olyan látványosan tátotta el a száját, hogy az agyatlan gorilla arca a szokásosnál is butább kifejezést öltött.
Monstro pedig holtraváltan meredt maga elé.
Szerencsére a néma méltatalankodásból az agyatlan, alattomos kis görény nem vett észre semmit, csak szórakozottan piszkált egy rojtot fekete farmerén.
Harry alélt fel először, és egy apró remény lángot gyújtott meg bennem, mikor megkérdezte a mardekárost:
- Biztos van tipped, ki lehet az... - vitte bele okosan egy kis talpnyalást a puhatoló feltételezésbe Harry, ami zseniális válaszkicsikaró kérdésnek bizonyult, jobb kedvre is derültem tőle.
Ám Malfoy válasza kártyaváramnak azt az egy vékony darabkáját is egy pillanat alatt a mélybe döntötte.
- Nagyon jól tudod, hogy nincs Monstro! - förmedt Harryre Malfoy, mire én csalódottan ejtettem vissza a fejem a székre, de harmadszorra koppanó állkapcsomat következő szavai hallatán újfent tele érdeklődéssel kaptam fel. - Hányszor kell még elmondanom? Apám sem hajlandó mesélni arról, mikor a Kamra legutóbb kinyílt. Az ötven éve volt, szóval még az ő ideje előtt, de azért mindent tud a dologról. Csak azt mondja, annak idején az egészet eltitkolták, így gyanús lenne ha túl sokat tudnék. - mondta a fiú, miközben átfeszült fejjel hallgattam, majd egy fintorba torzuló arccal megállapítottam hogy Malfoy mocskos titkoktól bűzlő családja így is amblokk az egyik leggyanúsabb dolog minden közül. - De egy dolog biztos: - jött lázba fiú, hangját finoman halkra fogva hajolva közelebb a fiúkhoz, miközben én a plafon felé hegyeztem a fülem, és hálát adtam a professzionális macska hallásomért. - legutóbb, mikor a Titkok Kamráját kinyitották, egy sárvérű meghalt. - még ő élvezettel súgta ki keskeny ajkaiból ezt a rémisztő szót, én addig döbbenten meredtem magam elé, hagyva hogy elmém zavarosságában még nagyobb, még durvább káoszt keltsen a frissen megtudott hír, ami teljes megrökönyödést festett beesett pofámra. Valaki... MEGHALT? Persze bennem lappangott a feltételezése egy esetleges gyilkosságnak is, hiszen aki ilyenre képes, idő kérdése hogy ne tegyen még súlyósabb dolgokat... de... olyan jó volt azt hinni, hogy ennyire komoly veszély azért nem fenyeget minket. És most minden olyan valóságos teherrel szakad rám, hogyha nem csak lélekben érne ez a nagy kikészülés, menten porrá lapulnék. Hihetetlen... rosszabbal állunk szemben, mint amilyet szerettem volna. Mint amilyenre felvagyok készülve.... - Remélem Granger lesz az. - mondta Malfoy, mire a lelkemet romba döntő lavina csak még nagyobb lett, és egy dühös adaggal mindent maga alá temetett végleg.
Hogy lehet egy emberi lélek ennyire undorító?
Ki az a borzalmas alak, aki.... aki képes egy olyan személy halálát kívánni, akit... akit nem is ismer! Könyörgöm!
Hermione is szívből utálja Malfoyt, de egy ujjal sem ártott eddig neki...
Abba bele sem merek gondolni hogy akkor Harrynek vagy nekem milyen sorsot kíván ez a velejéig romlott kis görcs.... elég szívből elitélendő és fekete mágiára utaló viselkedés random griffendélesek halálát kívánni... annyira félelmetesen alattomos, hogy dühöngeni is elfelejtettem, csak reszketve a megtudtaktól, holtraváltan meredtem egy mélyebb repedésre a viseltes széken, amin szálkák íveltek át, mint apró hídak az árkok felett.
Vészjósló ropogást hallottam magam mögül, amit azonnal megismertem, és újfent halálra dermedve lebukáshoz került rizikós közelségtől, az ökölbe ránduló kezű Ront pillantottam meg, aki szívesen tette volna (velem az élen), hogy orrba veri a szőke kis férget, de sajnos ezt Crakként nem tehette meg. Harry figyelmeztető pillantást vetett rá, mire fenyegető gombócba szorított bütykös lapátkeze egy kicsit elernyedt, de ilyen borzalmas szavak után nem csodálom ha Ron még órákkal később is dühös lesz.
- Nem tudod, elkapták-e az illetőt, aki legutóbb kinyitotta a Titkok Kamráját? - mondta Harry, de számomra kihallatszódott az apró, alig kivehető, de mélyről fakadó düh remegése, amit a fiú ugyan mesterkélten fojtott el, de mindent elmondott: az utálatát és véleményét a  mardekáros vakarcsról.
Minden elismerésem a fiúé, hogy ennyire magába tudja temetni a lobbanékony haragot és eloltani a düh felcsapó lángjait, hogy a hidegvérét a cél érdekében bármi áron megőrzi.
Ha ő nem lenne, lehet már rég lebuktunk volna....
Izgatottan néztem Malfoy sápadt arcára, sivatagi szomjazó módjára várva a válasz édes forrásának kortyát.
- Igen... és kirúgták a suliból. - felelte két kezével malmozva Malfoy. - Szerintem még mindig az Azkabanban ül.
A hírhedt varázsló börtön hallatán azonnal személyes titkok, mocskos kis méhek leptek el, és emlékeztettek pár borzasztó dologra, belém szúrták fullánkjukat, ahogy keserű arccal elképzeltem az utódot (aki jelen esetben Malfoyra hasonlított, ő játszotta úgymond a szerepét magyaráznom sem kell miért), ahogy a koszos, fekete, csimbókos hajú, viaszsárga bőrű Sirius Black mellet gubbaszt egy penészes falú cellában.
Hátamon rosszul eső borzongás rohant végig, és undorodva hesegettem el a rémképet. Ami sajnos a retinámba égve kísértett tovább, saját vizualitásom átkozására késztetve engem.
- Azkabanban? - kérdezett vissza Harry.
- Igen, Azkabanban. A varázslók börtönében. - tagolta Malfoy úgy a szavakat, mintha egy fogyatékoshoz beszélne, és ilyen érzelmek is játszottak arcán, mikor bosszúsan végig mérte Monstro arcának értetlen szegleteit. - Komolyan mondom, ha ennél is lassúbb lennél, nem előre mennél, hanem hátra. - meredt rá hitetlenkedve a szőke.
Torkomból csak egy számomra hallható, elítélő morgás szökött recés nyelvem hegyére.
Malfoy pedig ha ennél is kegyetlenebb lenne, egy Voldemort ivadéknak is elmehetne.
Habár én már most leendő fekete mágusként tekintek rá.
És ezt aligha tudja valami megváltoztatni. Avagy semmi.
A valódi mardekáros izgatottan fészkelődni kezdett székén, undorító látvány volt, hogy ez csigázza fel őt, mint holmi kisgyereket az édesség.
- Apám arra kért, maradjak nyugton, és bízzam az utódot mardekár utódjára. Azt mondja, ideje hogy megtisztítsák a sulit a sárvérű csőcseléktől, de azért nem kéne belekeverednem a dologba. Persze most neki is elég baja van. Hallottátok, hogy múltkor házkutatás volt a kúriánkon? - nézett rájuk felháborodottan Malfoy.
Én olyan eszelős arccal hallgattam szavait, mintha azok egy nagydarab csontot alkotnának, én pedig egy napok óta éheztetett kutya lennék, aki azokra feni fogát.
Ez a kis vakarcs konkrétan most vallotta be, hogy ő és a családja nagyon helyeslik az utód cselekvéseit, és nagyon szívesen is csatlakoznának hozzá.
Láttam, ahogy Harry egy színészt meghazudtoló meglepettséggel hőköl hátra. Zseniális próbálkozás a több szó kicsalására. Azt tettetni hogy jaj de a szívünkön viseljük a Malfoy család sorsát.
- Bizony... - bólogatott Malfoy, láthatóan borzalmasan örülve a lelkes érdeklődésnek amit Harry mutatott. Szája sarkai drámai megrökönyödésbe rándultak. - Szerencsére nem sok mindent találtak. Apámnak van pár nagyon értékes fekete mágiás holmija. Még jó hogy nekünk is van egy titkos kamránk a szalon padlója alatt.... - mondta Malfoy, én pedig megrészegültem az örömtől és a Malfoyék ellen felhozható vádak rám zúduló tömkelegétől. Ezzel markunkba fogtuk ezeket a befolyásos dögöket. Olyan furcsa mennyire kiszolgáltatottá tette magát ezzel akaratlanul a fiú, hogy a sorsuknak kulcsával a kezemben szinte majdnemhogy megsajnáltam.
Ám ekkor...
- Hó! - kiáltott fel Ron, diadalittas kiáltást hallatva, amivel semmi baj nem lett volna... ha a fenébe is, nem sodor ezzel a lebukás legszélére.
Mancsomat megfogtam, arcomba nyomtam, majd helyette is elszégyellve magam, beletemettem sovány arcom. Fenébe is... Ron!
Alig mertem kilesni karmos ujjaim közül, és rajtam úrrá levő legnagyobb félelmemre láttam, ahogy Malfoy arcán a gyanú baljós árnyéka suhan át, és eszelősen mered Crakra.
Harry szintúgy, csak arcán égtelenül lüktet a harag és feszengés.
Óh a fenébe is.... nekünk...  annyi!
Éreztem ahogy a fejembe bénító adrenalin tódul, és heves reszketésbe kezd.
Még szemem héja is rettegve berángott, ahogy Crakra meredtem, aki olyan vörösre pirult, hogy szeplői csak úgy izzodtak, mint megannyi csillag az égbolton... de...
Craknak... Craknak nincsenek szeplői...
A gyomrom hirtelen olyan apróra zsugorodott, hogy megszűnt létezni.
A szívembe jeges félelem kínzó acélmarkának satuja markolt.
Ron tarkóján a tincsek világosodni.
Először azt hittem a szemem káprázik, de mikor a lelapult gomba frizura vörös fürtökké kezdett tekeredni, éreztem hogy a pánik végleg mélyen elfolyt mindent egy zavaros félelem-tóba, ami egyre hevesebben hullámzik a rám törő riadtságtól.
Letelt az egy óra - gondoltam holtraváltan, miközben azt figyeltem, ahogy Crak lapos, fintori orra lassan nőni kezd, majd egyre több szeplő bukkan fel rajta.
Hirtelen sötét csíkok szabták darabokra a látóterem, amik viszonylag tempósan kúsztak holmi kígyóként az orrom elé, szétkaszabolva a látóterem.
Két lábamat ijedten csaptam le, majd hátsófelem megelve majdnem visszacsuklottam a székre, ahogy a félelemtől heves vacogás rázta ki őket biztos támaszukból.
A sötét csíkok a fufrum tincsei voltak, ami parányi, beesedt arcomat hamar leelőzték az átváltozásban, és mivel a kis termetemhez képest nagy volt a loboncom, rendesen kényelmes pamutbundaként funkcionált volna a csupasz hátamra omló, kávébarna fürtök.
Egész jó érzés lett volna...
Ha nem lett volna átkozott vészhelyzet, és az álcánk szavatossága nem kezdene el félelmetes gyorsaságban lejárni, és nem kezdene el a testem szépen lassan hozzáigazodni a már szinte a széket súrló hajzuhatagomhoz.
Egyszerre rántott össze egy pánik szerű görcs és egyszerre vert ki a jeges félelem verejtéke, ahogy a rémkép lassan megelevenedni látszott, egyre közelebbnek tűnt, hogy lebukva, meztelenül itt fogok kuporogni a sarokban és...
Nagyot fújtattam. Hogy lehettem ennyire bolond hogy belemegyek ebbe? És ha már volt annyi eszem hogy belemegyek, ruhát miért nem hozattam? Crak sátorméretű talárjába úgy is eldugtuk volna valahol....de...
Áh, jó nagy pácban vagy, te eszement Flower Black.
Így hát jobbára - és egy kiadós pánik roham közepette - elhatárolódtam az egyetlen működő képes megoldás mellett. Futás.
Erőt pumpáltam vállamba, majd mindentől, csak már az ugrástól csöppet sem félve előre lendítettem mancsom, majd merészen jóval nagyobbat rúgtam a székbe, hogy minél messzebb érjek talajt. Olyan erővel rugaszkodtam el a rozoga fatákolmánytól, hogy az még odébb is csusszant jó néhány méterrel, lábai árulkodóan csikorogtak a durva kőpadlón.
De mire a fiúk oda kaphatták fejüket, én addig már a mögöttük lévő szék alatt bújtam át, szerencsére méretben még nem tapasztaltam elváltozásokat, így épp hogy kajla fülem leghegye érintette a széket tartó rudat.
Úgy loholtam, hogy épp hogy nem rohantam neki telibe egy-egy széknek, miközben a szívem egyre erőteljesebben pulzált, szinte kitört tajtékzó mellkasomból, miközben keservesen dünnyögtem.
Aztán oldalra fordultam, és még talppárnáim végig csúszva egy egész ügyes farolással éles kanyarral egyenesbe hoztam magam az ajtóval, amit hála az égnek, épp egy vacsoráról visszaérő lány nyitott ki, akinek szája sarkán még ott gubbasztott az ünnepi puding, és kezét talárjában törölgette, másikat a falon pihentette, miközben szépen lassan, kitárt ujjakkal dobolva a nyirkos kövön (aminek tisztaság-penészes arányát tekintve én biztos nem nyúlok hozzá) várta hogy kitáguljon teljesen a bejárat.
Futás közben az egy métert is elérte a testem, ahogy a vágta érdekeben nagyon hosszúra nyújtottam, szinte repültem a kövek felett.
A távolság köztem és az ajtó között rohamosan csökkent.
Sprintelő talpaim alig hallhatóan puffantak a kövön, így az még nem kezdte meg a vissza változást, de a szemem már nem tudott olyan sok kis apró részletet penge élesen kivenni, mint egy igaz macskaszem, és ez csak még jobban megrémített. Ha a fejem változik vissza először, olyan leszek mint egy elrontott szfinx. Szuper....
Megérkeztem az ajtó elé, de mivel gondosan kerülgetni és odafigyelően átbújni a lábak mellett nem maradt idő, ezért olyanra vetemedtem, amit kétszer ennyire sem félve biztos nem teszek meg. Ha józan eszű lennék akkor sem, de ez már ott elbukott hogy belementem ebbe és ilyen elővigyázatlanul.
Kicsit oldalra billentettem a csípőm, de a lendület már vitte is tovább, és mivel a kőpadló vizes volt és nyirkos, a hátsó lábaim erősen csúszni kezdtek, olyan gyorsan, mint egy versenyautó, a talpam mellett még néhány kisebb, emberi távlatból cseppnek tűnő pocsolyácska vize is permet formájában felcsapott, mint mikor valaki kerekekkel egy vizes mederbe hajt. Még a homlokomon is éreztem a hideg víz záporát.
Csúsztam, egyre csak csúsztam, és mire a frissen betoppant lány bármit észre vehetett volna, pazar farolással átcsúsztam a két lába között.
Minden irányba meredező pofaszőröm még finoman meg is suhintotta a lány furcsa szabású szövetnadrágjának szárát, a permetes csúszástól pedig a szőrszálaim végén remegő kis cseppek egy vizes foltban összpontosulva a ruhadarabon, nedvessé tették a lány lába szárát.
Utoljára még Malfoy vihogását hallottam, ahogy Monstróék szemére hányja, hogy ezért sok értelme volt idehozni engem. De nem idegesített fel. Csak megnyugtatott. Mert ezek szerint még nem vagyok felismerhető.
Tovább csúsztam, meggondolatlanul.
Ugyanis a lábakon túl, hiába jutottam ki, a kőfal várt, ami felé megállíthatatlanuk siklottam a nedves földön.
Az ütközés elkerülhetetlen lett volna, így nem is próbáltam menteni magam.
Helyette a pánik adta instant leleményességemet használtam.
Melső lábammal nagyot csaptam a talajra, és elrugaszkodva egy ágaskodással előre tartottam a talpam, így két lábon tovább suhanva közeledtem a fal felé.
Mancsaim fájón csattantak a falon, ahol ráadásul a tovább vivő lendülettől a kövön csúszó mancsaim egy éles repedés kíméletlen élén is végig suhantak, de a fájdalom elnyomta a felsértett bőrbe tóduló vér és lüktetés horzsoló fájdalmát.
Nagyot rúgtam a falba is, így elég lendületet kaptam ahhoz, hogy célegyenesbe hozzam magam, és egyenest, orral a homályba burkolózott korridor végébe tekintve landoljak, és irányba rúgkapálva magam megindulhassak a lépcső felé.
Visszanyerve egyensúlyom, apró görcsben tótágast álló gyomrommal megemeltem a lábam, majd olyan gyors futásba kezdtem, mint még soha, talán az egyik kedvenc fogómat, Viktor Krumot is lehagytam volna, holott ő az aktuálisan legjobb márkájú seprűvel lovagolna ellenem.
Rohanás közben olyan gyorsra szaporáztam futó praclijaim, hogy a mellettem elsuhanó folyosó ódon fala és rozsdás fogantyús tantermei egy barnás, szürkés folttá mosódott szemem sarkában, és az alattam elcikázó talaj is egyre kivehetetlenebb volt.
De én csak is előre koncentráltam.
A félelem, hogy eltévedek, még csak kis szellőjével sem csapott meg.
A pánik okozta ösztönök erősebbek voltak, magamat is megleptem, mikor a villámgyors, lélekszakadva rohanás közben megpillantottam az ismerős lépcsőt, aminek tetején már új világ várt: fényes, mindenhol élénk fáklyák boldog tüzének tánca, és egy baljós árnyék sem a falakon.
Amilyen sokáig tartott eltalálni a Mardekár klubhelységéhez, kiderült hogy kanyargás helyett csak egyenesen kellett volna mennünk, és akkor olyan gyorsan odaérünk, mint most én ide. Jó, ha félek, akkor nálam nincs gyorsabb élőlény a világon, de plusz-mínusz két másodperc, na bumm.
Legalább lehet nem futottunk volna ki olyan hamar a főzet hatásának limitjéből.
Nagy lendületet vettem, a nagy és sikeres ugrás érdekében kicsit pucsítottam, mint egy vérbeli macska aki egy beportyázott madárra készül röptében rávetődni, és olyan nagyra lendítettem mancsom, hogy kapásból öt lépcsőfok magasra röpültem fel.
De nem álltam meg meglepetten dicsőlködni saját sikerem fényében, mert a félelem annál erősebb volt, főleg hogy a termetem kicsit mintha máris egy-két centiméterrel nagyobb lenne. A marmagasságom meg mernék esküdni, hogy pár másodperc, és túlhaladja a kutya-formámét.
Hármasával szökelltem fel a baljós gondolatra a fokokon, éreztem hogy arcomat egyre nagyobb búrába vonja a barátságosabb, ismerősebb folyosó élénk lámpafénye.
Alig pár pislantás alatt már a lépcső szélén lévő, sokkal simább és kevésbé nyirkosabb márvány lapra toppantam rá, ami szinte csontszáraz volt a pincebeli, sötét árnyakkal elnyelt padlóhoz képest.
Hátsó lábaim mögöttem huppantak le tompa puffanással, és hogy elférjek, kicsit görnyednem kellett, ha nem akartam egy az egyben visszabucskázni a legaljára. De ez egyben jó is volt, mert így extra annyi lendülettel lőhettem ki afelé az irányba, ami amolyan ismerősnek tűnt, mert tétlenül kóborolni nem maradt idő, így inkább hallgatok a pánik felerősítette megérzésekre. Amik lehet akár über hülyeség is, csak a félelmem miatt bármibe beleképzelem a szerencsés, magát felkínáló megoldást, de ha a pincéből felvezető, sötét helység után megváltásként szolgáló lépcső rekordszerű meglelelését tekintjük, akár még megbízhatónak is mondható vagyok.
Folytattam a sprintelést, egyre hevesebben zihálva, lassan úgy mint egy kehes ló, miközben teljesen visszaváltozott hajam már barna foltokban lengett be az arcom elé.
Ajjaj....
Bele sem mertem gondolni, mennyi lett már emberi belőlem.
Csak rohantam.
Féltem. Iszonyatosan.
És futottam.
A tüdőm már eszméletlenül szúrt, és a szívem is olyannyira dübölt, hogy a mellkasom szinte a padlóig elrúgott.
Hirtelen azonban nagyon furcsa érzés kerekedett el rajtam.
Ugyanolyan volt, mint mikor macskává változtam: mintha a bőröm olvadt viasz lenne, és valaki heves kézmunkával kezdené el ide-oda ráncigálni és nyújtani.
A csontjaim pedig mintha gumiból lettek volna, és két kutya veszekedne rajtuk, nyúlni kezdtek, és ez nagyon ijesztő és bizarr érzés volt, tekintve hogy szilárd szervekről volt itt szó...
A fenébe is!
Végérvényesen is megkezdődött a visszaváltozás...
A testem továbbra is hasító tempóban szelte tovább a levegőt villám gyorsan kapkodott lábakkal, de a lelkem és az elmém valahol egy kopott páncélnál és míves mellvértnél megadóan csuklott össze a folyosó hideg kövén, beletörődve abba, hogy visszaváltozok, még mielőtt biztonságos közegbe érkezhetnék.
Ám ekkor...
Ott voltam! A mosdónk folyosóján!
És nem arról ismertem meg, hogy a félelemtől hirtelen a koordinációs képességem egyszeriben létezni kezdett (hisz aki a szobájában képes eltévedni, annak ez lehetetlen), hanem arról, hogy a folyosón fehér gőz nyaldosta a plafont, és a szakaszon ráadásul a hideg menetszéllel együtt még a főzet tipikus sárszerű szaga is beszökellt nedves orromon parányi lyukain, büdös de biztató aromával mutatva nekem a helyes irányt.
A fehér pamacsok lustán hömpölyögtek a levegőben, meg-megcsillanó cseppeket lecsapva a hideg falra.
Bele sem mertem gondolni, mit nyelhettem le, ha már az itókának a puszta gőze olyan makacs, hogy egy óra elteltével is itt gurgulázik a levegőben. De hálát adtam érte, mert ez vezetett a mosdóhoz.
A fáklyák drukkoló közönségként kísérték végig utamat, vidám tűz ropogásával kántálva a kívánt sikerem, vidám fénnyel bearanyozva utam.
A lábaim újult erőre kapva vittek tovább, és négy ajtónyira már ki is szúrtam a rozsda fogával megcsócsált, lepattogzott festékű ajtót, aminek kilincse is vörös volt a rajta burjánzó rozsda miatt, és...
El sem hiszem hogy sikerült. Már csak reménykedem a reménytelenben: hogy odaérek, mielőtt teljesen vissza változnék.
Gyorsítottam a tempón, és az első ajtó máris ugrásokkal mögöttem volt.
A második ajtónál már akkora voltam, mint egy tipegő gyermek, azaz jóval nagyobb, és az arcomat sokkal jobban hűtötte a menetszél, ahogy már nem borította szőrzet.
A harmadik ajtó elé ugrottam, ám ekkor csattanást hallottam. A saját tenyeremét, ami immár emberi kézként, fedtelen emberi bőrként fogott talajt. Óh Merlin...
Az utolsó ajtónál már biztos voltam benne hogy emberi arcom van.
És aztán minden olyan gyorsan történt.
Nem gondolkodtam előre, de egy, másodpercek leforgása alatt történt az egész, kettő, jellemző rám hogy krízis helyzetben azt a csekély józan eszemet is elveszítem.
De akkor sem volt ínyemre hogy... anyaszült meztelenül (mondjuk ki) robbanjak be a mosdóba, mert mi van Hermione már kijött, mi van Myrtle szállingózik kint, akkor percek alatt eljut minden kísértethez és Hóborc egész hátra lévő Roxfortos éveimben a nyomomban jár majd, és költ rá egy rímelő borzadályt, meg... alapjáraton is.
Én egy magamban is, a saját tükörképemmel szemérmes vagyok, hagyjuk már! És ki akar ruhátlanul végig rohanni egy kihalt, hideg vécében? Én se.
Ezért egy utolsót ugrottam macskaként, épp akkor rugaszkodva el a talajtól, mikor már csak két méternyire volt az ajtó.
A levegőben a saját kezemet néztem, amin a szőr furcsa bizsergéssel tűnt el a karomról, de az csak egy pillanatig maradt fedetlen.
Az ujjaim hegye (immár fájdalom mentesen, főzet nélkül) zsugorodtak össze, és kacska mancsba torzultak, kézfejemen pedig nem hiányos, fényes és ápolt szőr tört elő, szurokszín hullámban az egész kezemet beterítve magával, mintha csak végig nézném ahogy kátrányba mártanak.
Éreztem hogy a szemvillanásnyi idő, amíg ember vagyok, és szőrtelen bőrömön borzongatóan végig fúj a hideg, esti levegő, feledésbe merül, és menten úgy érzem, mintha valaki rá ejtett volna egy szőrme bundát a vállamra, ahogy minden végtagomon és hátamon is puha pamacsokban bukkan fel a kutya selymes szőrzete.
A lábaim megnyúltak, és izmosabbá, vaskosabbá nőttek, miközben elnyúltak a levegőben.
Mind ez egy szempillantás alatt, miközben immár kutyaként suhantam az ajtó felé, egész pazar ívet leírva megvastagodott, nem borda mutogató oldalamat akrobatákat megszégyenítő kecseséggel elnyújtva. A kutyákat sem kell félteni az elegancia-mentességtől.
Elszántan, mint egy rakétát kormányzó ember, ütközésre készen megmozgattam a fejem, és figyeltem, ahogy mancsaim egyenesben, kitárva közelítenek a lepusztult ajtó felé.
Egy aprócska pillanat...
És éreztem hogy a tappancsokba éles fájdalom hasít, és puhaságuk ellenére hajmeresztő csattanással landolnak a fémes burkon, ami kongva beleremeg az ütközésbe. Immár egészéges, gyöngyfehér fogaimat egy hószín zsilipre zárom, szememet behunyom, ami ha nem lennék kutya, biztos hogy abban a minutumban csatakosan lábadnak könnybe a fájdalomtól. A csuklómból jövő reccsenés viszont tisztán hallható volt. És ennek nem örültem.
Ám az ajtó engedett, legalább.
Miután rezgő hangon nyugtázta a rajta landolásomat, lengve kicsusszant a keretéből, és fület bántó nyikorgással kitárult, én pedig még mindig tartalmaztam egy kicsit abból a lendületből, mert még az ütközés ellenére is sebesen zuhantam tovább a keletkezett nyíláson át, és lobogó fülekkel, meglepettségtől kitáruló számból kilógó rózsaszín nyelvvel suhantam, menthetetlenül a padló felé.
Ijedten figyeltem az egyre közeledő követ.
Behunytam a szemem, mintha csak a vérpadon fekve várnám a meghozott ítélet beváltását.
A vállam nagyot koppant, amit még volt elég jelenlétem tompítónak magam elé húzni. Egy kisebb pocsolyában landoltam, így a szőröm menten átázott, bőrömet megcsikarta a víz kellemetlen hidege, miközben a fájdalom az egész jobb melső lábamat lebénította, miközben a nedves talaj miatt fél métert csúsztam, magam alá gyűrődve az immár víztől fényes szőrt.
Auh....
Ennek biztos lesz nyoma.
Egyszer Billel játszadoztam kint a kertben, ő ugrált, én meg kiskutyaként próbáltam elcsenni a kezében lóbált lufit, de helyette túl magasra ugrottam, és pompásan összefejeltem szegény fogadott bátyámmal, akinek az orra utána napokig fájt, nekem meg kutyalét ellenére szerzett lila folt a jobb orcámon, fair büntetésként egy hónapig ott virított, szinte ordítva hogy milyen szeleburdi vagyok, és ezt is annak köszönhetem.
Pedig a mai napig reménykedek néha, hogy a kutyaként szerzett sérülések nem látszanak meg emberként.
De mikor véletlenül belefarolok Molly rózsabokraiba, mindig úgy nézek ki, mint akit megtámadott egy veszett macska. Úgyhogy.... hát remélni szabad, nem?
Egy percig csak feküdtem a hideg kövön.
Élveztem, hogy a loholásban átforrósodott testemet hűti a hideg kő, és lassan elpárolog belőlem a félelem lüktető vihara. Ez meleg volt. A lebukás közel... hihetetlen hogy megúsztam anélkül, hogy meztelen kelljen végig rohannom a kastélyon, szerencsémet (ami ezek szerint mégis van mélyen valahol elrejtve bennem) ismerve úgyis összefutva valami vacsoráról visszafele jövet társasággal vagy... Merlinem, bele sem merek gondolni.
Megborzongtam, minden porcikám rázkódott a rémképek okozta hidegleléstől.
Remegni kezdtem a hatalmas, nyakamba omló megkönnyebbüléstől.
Résnyire nyitottam a szemem, egy kis szeletet beengedve magamnak a koszos mosdóból, egy kicsit a fekete piszok pontokkal hintett falból, az ápolatlan, szinte egymásra dőlő fülke ajtókból, a parányi ablakból a helység tetején.... aztán lenéztem a fejem alatt nyújtózó földre.
Aztán kipislogtam a hideg vizet, ami a szemembe tódult, mikor realizáltam hogy egy átkozott pocsolyában fekszem.
Orromba is jutott hideg víz, jeges ütést okozva benne, arra késztetett, hogy meglepetten prüszkölve felemeljem a fejem, majd egy tipikus kutya mozdulattal, amit még egy falubeli barátom kutyájától lestem el, megráztam a fejem, jeges esőt zúdítva a környezetemre, bepermetezve a fülkék falát, ragyogó cseppeken táncoltatva meg az ablakon bekukucskáló hold ezüst fényét.
Aztán mikor lecsaptam magam elé mancsom, majd egy óvatos mozdulattal felálltam, még egy kellemetlen meglepetés ért: a jobb vállamba éles fájdalom hasított, ahogy az ütéstől még mindig nem volt használat képes, ráadásul a csuklóim is veszett mód remegtek a durva vasajtónak való csapódástól.
Letekintettem rájuk, miközben jobb lapockámat kicsit megbillentettem, így fájdalommal átjárt lábam tehermentesítve lett.
Ám a bal alól vörös csíkok kezdtek kitekergőzni a vízbe, szépen lassan pirossá színezve a tócsát, amiben rostokolltam. Vér...
Ijedten pislogtam rá, aprót nyüsszenve sántikálva hátrébb.
Aztán eszembe jutott, mikor a pazar falról ugrásomnál lehorzsoltam egy mély repedéssel a bőrt a kezemről.
Hát ez remek.... ennél... kétbalmancsosabb nem is lehetnék...
Megforgattam a szemem, ám ekkor a cinikus fintorba torzult orrom bánatosan lehorgadt.
A hűvös víztől átázott bundám ugyanis kezdte meghozni a hatását, és éreztem hogy a bőrömön kegyetlenül szaladgál a hideg, minden szőrszálamat olyannyira az égnek meresztve, mintha konnektorba nyúltam volna.
Átfagyott oldalamat már lyukasra fúrta a kíváncsiság, hogy mi lehet Hermionéval, mert csönd, semmi motoszkálás, még csak egy tolakodó "Hogy ment?" kérdés sem érkezett a fülkéje felől. De kutyaként vagy abszolút meztelenkét nem célravezető elé állni, így megálltam hogy belessek vagy árulkodóan és feltünően bedugjam a kobakom a fülke és a vízpettyezte padló közötti résen, és legalább azt lássam, hogy minden rendben van-e. Vagy hogy egyáltalán itt van, mert a fülkén kívül egy árva lélek sem, de onnan meg kongó csend honol. Komolyan kezdek aggódni... eleve az gyanús volt hogy nem jött velünk... és...
Megráztam a fejem, egy néma pisszegéssel lecsitítva minden buzgómócsing kérdést, ami kíméletlenül húzott a kíváncsiság láncán a lány ajtaja felé. Egyenlőre kibújtam az ehhez a lánchoz kötő nyakörvből, és pocsolyákban halkan csattogó mancsokkal megindultam afelé a fülke felé, ahol a résen egy nagy fekete kupac, avagy a jól megérdemelt ruhám várt rám.
Hunyorogva átsétáltam az ezüst holdsugáron, ami visszaverődő játékot folytatott az egyik tócsa tükrén, majd odaértem a saját fülkémhez.
Lehajtottam a fejem, államat a padlónak nyomva betoltam magam mellkasig, majd mint egy pocokra vadászó kotorék eb, kapálózva lelapítottam hátsó fertájom is, és azt is küszködve berántottam a fülkén, és azok csúszkálva egy kicsit, megérkeztek mellettem.
Jó érzés volt újra egészgéges testben, viszketés mentesen lenni, de lesz ennél jobb is, ha majd  magamra kaptam azt a pompás, Molly keze által kötött pulóvert.
Erősen koncentrálni kezdtem, reményteli arccal mustrálva az előttem gubbasztó, mennyországot jelentő pamut halmazt, mire azok egyre zsugorodni kezdtek, avagy én nőni.
A mellkasom íve visszahúzódott, a hátam kiegyenesedett, a lábaimnak már kényelmetlen volt a behajlított póz, helyette engedtem hogy ernyedten lekoppanjanak a hideg kőre.
A kezemen végig szánkázott a hideg, ahogy a fekete szőr eltűnt róla, a hajam pedig szépen lassan, fürtönként libbent a szemeim elé, barna kávészínbe vonva előlem a ruháimat.
A farkam egy pillanat alatt húzódott vissza, a füleim pedig szép kagyló alakba görbültek a kacska hegyességből.
Visszaváltoztam emberré.
Lábamat magam alá húztam, így a sípcsontom kellemetlenül nyomult a hideg kőnek, mikor ráültem.
Karomat azonnal összefontam magam előtt, és még magányosan is fülig paradicsom színbe borultam a szégyentől. Szerencsére a hajam sokat takart, puhán hullott a mellkasomra és a hátamra, viszonylag elég sokat elfedve, mintha csak a falaktól féltenék a ruhátlan testet.
Kiszolgátottnak éreztem magam, és hirtelen még a falakat is paranoiás eszelőséggel kezdtem méregetni, miközben a hidegtől egyre nagyobb koccanással koppantak össze a fogaim.
Olyan szorosan kulcsoltam össze magam körül a kezem, hogy már szinte megfulladtam, majd kirántottam magam alól a bal lábam, és magabiztosan lecsaptam a kőre a talpam.
Testsúlyomat előre billentve rá helyeztem, majd a másik lábammal teljesen felálltam.
Lehajoltam, majd mohó markokkal kulcsoltam ujjam a ruhákra, és rántottam remegve az ölembe őket, miközben tomla puffanással a vécé ülőkére csuklottam.
Magamban, ajkam alatt halkan kimormogva a szitkozódást, remegő kézzel igyekeztem kibontani az egymásba gabalyodott ruhákat.
Mikor sikerült, villám gyorsasággal kapkodtam magamra őket.
A levegő szaggatottan szökellt ki gondolom lilára fakult ajkaimból, ahogy egyre jobban fázva, de szerencsére már a nadrágom szárát gyűrködve fel a lábamon folytattam az öltözködést, bosszúsan átkozva magam, amiért bele mentem ebbe. Soha többet ilyet. Bármilyen hasznos is volt. Én is ember akarok lenni legközelebb, legyek én akármilyen professzionális animágus, most két lebukást is kockáztattam egyszerre: A Malfoy előttit, és azt, hogy valaki meglát kutyaként.
Mindkettőért hatalmas, szégyenteli büntetéseket kapnék, amikből talán majd Molly csalódottsága fájna a legjobban.
Bal lábamat erre a gondolatra eléggé felhergelve magam, egy dühödt mén rúgásával tudtam benne a melegítőm cirógató anyagának szárában, ami makacsul megállt a bokám mellett.
Dühöset fújtattam, majd lehajoltam, és belemarkoltam a lábam alján lévő anyagba, és bosszúsan felrántottam a combomig.
Ám mikor hajoltam le a csodás, puha, meleg és bőr melengető pulóverért, akkor egyszeribben egy hatalmas nyikordulás szelte ketté a mosdó csöndjét, úgy hasítva darabokra a némaságot, mint kés a vajat.
A vécé ajtaja nyílt ki, hallani lehetett ahogy a vas kilincs hatalmas erővel csapódik a falnak, és ha az ember nagyon fülelt, még a vakolat finom pergése is felütötte fejét, ami a szegény falról hullott alá, fehér festék könnyekkel siratva önmagát.
Aztán szokatlanul halk csattogás hangzott, mintha valaki zokniban trappolna be a kőre, aztán loccsanás és halk pusmogás, amiből egy-egy rondább kifejezést tisztán ki lehetett hallani. Jó, valaki kifejezetten zokniban jött be, és most belelépett egy pocsolyába.
Aztán tompa kattanás, feltehetőleg az ajtó csusszant meggyötörten a keretébe.
Majd beálló csönd, bele aprón belevegyülve a kimerült szuszogással.
- Azért nem volt időpocsékolás. - hallottam meg egy zihálást, kifejezetten Ron magasabb hangján, amit ez után az akció után mintha évek óta nem hallottam volna. Már az volt a szokatlan hogy nem öblös morgást hallok. - Azt még mindig nem tudjuk, ki áll a merényletek mögött, de holnap írok egy levelet apámnak, hogy nézzen körül Malfoyék szalonjában a padló alatt.
Áh, kárörvendő gyermeklélek.
Könnyen beszél, neki lehet nem volt időpocsékolás. De nekem?
Mindent tudok, amit Harryék akár el is mondhattak volna. Millicent nélkül a macskás háttértörténet semmit sem ért, főleg hogy senkit se nagyon érdekelt. Még Malfoyt se, pedig tőle rettegtünk a legtöbbet. És én sokkal több mindent tettem egy olyan kockára, amit feleslegesen vetettünk el.
De mindegy... nincs miért rágódnom, belementem, legközelebb nem fogok, legalább nem lett belőle semmi baj.
- Minden rendben Flower? - a hirtelen megejtett, hozzám intézett kérdéstől ijedten megrezdültem, Harry hangját hallva kellett pár másodpercnyi feldolgozási habozás, mire válaszoltam.
- Abszolút. - feleltem, torz hanggal, ahogy a fejem épp a pulóverem sűrű anyagán bújtattam át.
- Nem láttak meg? - kérdezte Ron, víztől elsötétedett zoknija megállt az én ajtóm előtt.
- Nem. - kiáltottam ki, miközben felegyenesedve élvezkedve megmozgattam ujjaim, amiket pelyhes pamut nyelt magába, a pulcsi bőre szabott ujja melengetően nyelte el őket. Zseniális vagy Molly... - De megkérdezhetem miért vagytok zokniban? - kiáltottam ki méltatlankodva, miközben megmozgattam ujjaimat, amik merevre fagytak, de végre újra éreztem némi vérkeringést bennük.
- Ja hogy az... - hangzott a vihogás a festék kopta ajtó túloldaláról, majd az átázott zokniba bújt lábujjak a kuncogás ütemére megmozogtak. - Az egyetlen dolog amit közvetlen Crakéktól vettünk el, az a cipőjük volt, mikor elaludtak. Azt út közbe vissza adtuk nekik. - tenyeremet fejemhez emeltem, majd a bőrbe fúrtam arcom, ami erőtlenül berángott a nevetésre, ami kijött ajkaimból.
Bolondok... ha a talárt magukon hagyták, igazán vissza bújhattak volna a saját cipőjükbe, hogy ne átázott zokniban, felfázva kelljen flangálniuk, csak amíg visszateszik őket... mindegy... gyorsan belebújtattam lábam a bakancsomba, és inkább egy legyintéssel letudtam a kérdést hogy a fűzőt bekössem rajta. Nagyok a gondok, ha már ehhez lusta vagyok.
Kezeimet lehelyeztem magam mellé, majd ráerősen magmarkoltam ujjaimmal a vécékagyló szélét, és erőt pumpálva karjaimba, nagyot löktem magamon, kimerült testembe egy utolsó lendületet adva felállásra kényszeríteni magam.
Megborzongtam, ahogy a pocsolyával való találkozás utolsó nyoma, egy jéghideg vízcsepp lassan görgedezve megindul a hátamon, hűvös csíkot hagyva maga után. Elkaptam a pulóverem elejét, majd nagyot rántottam rajta, így annak a bő háta a gerincemnek préselődött, magába ivódva az aljas kis vízcseppel.
Aztán elengedtem a puha anyagot, majd keservesen néztem, ahogy a hideg által  pirosra csípett ujjaim kibukkannak a pulcsi ujjából, és vacogva rákulcsolódnak az ajtó reteszére. Odébb toltam a zárt, miközben nézegetve a rozsdát pattogzó, viseltes nyitogatót, csalódottan ingadtam a fejem. Elkerülhetetlen lett volna a kutyává változás. Én botor belülről zártam be, emberként meg... átkúszni alatta nem tudok, fülkét mászni meg jobb esetben nemeztelenül akarok. Egyáltalán nem akarok.
Ujjamat rányomtam az ajtóra, majd szórakozottan pöccintettem rajta, mire az lassan kitárult, elém tárva a holdfénybe vont mosdó tisztításra éhes részleteit.
Meg Ron hátát.
A vézna fiú roppant nevetséges látványt nyújtott, ahogy Crak óriási talárja jócskán a földre omolt javával lógott rajta, mint pár perce a bőr az alultáplált testemen. Keze vékony, csálé pálcikaként kandikált elő a hatalmas fekete lebenyből. Gombahaj helyett végre az ismerős, vörös haj omlott tarkójára, amiről szintén hatalmas redőkben csüngött a túlméretezett ruha.
Orrom alatt megejtettem egy huncut mosolyt, majd gyorsan rendre is parancsoltam az engedetlen szájsarkakat.
Ron eléggé kiverné a hisztit, hogyha megtudná hogy ilyen helyzetben kinevetem.
De egyszerűen... olyan röhejes... nem lehet rajta nem mosolyogni.
A fiú vékony karja egyébként egy csontos ökölben végződött, amivel Hermione ajtaján kopogott szüntelen, aminek visszhangja olyan volt, mintha sok harkály venne körül minket.
- Hermione, gyere ki, egy csomó újságunk van! - óbégatott be az ajtón a vörös, izgatottságán összemosolyogtam Harryvel, akinek orrán már ott gubbasztott kerek lencsés szemüvege, arca most már kevésbé volt kerek és pufók, és még véznább alakján a ruha már egyenest ijesztő volt: mintha egy Harry fejű dementort látnék.
Arcomra fagyott vigyorral a hasonlatra, inkább a gyanúsan csukott ajtóra meresztettem mérges szemem, mert még mindig a zokon vevés számláján volt Hermione visszamondása az akció kapcsán.
- Menjetek el! - hallatszódott egy szokatlanul vékony cincogás a fülkéből, a barátságtalan hangnem és a fátyolos hangszín csak még jobban felkeltette bennem a gyanút.
Olyan nagyra gúvadt a szemem, hogy talán még az ominózus macskájét is meghaladta.
Visszamondja az akciót, majd mikor végzünk elküld minket? Ő, aki a legjobban odavolt ezért a tervért? Ő, akinek a legtöbb oka van hogy tűkön ülve várja a megszerzett vádakat?
Ez nekem nagyon bűzlik....
Harryre majd Ronra pillantottam, és mindkettejüktől ugyanazt a holt értetlen pillantást kaptam vissza.
Ron összeszűkült szemmel méregette a fülke ajtót, mintha az tehetne mindenről, majd keserűen fintorogva elnyitotta ajkait, de szerencsére megőrizte az udvarias hangnemet.
- Mi a baj? - puhatolózott, de bármennyire is igyekezett kedvesnek és türelmesnek hangzani, kiütött éles hangleejtéséből, a zoknijával való türelmetlen topogásból és feszült testartásából, hogy ő is aggódni kezdett. - Mostanra vissza kellett változnod. Mi már... - kezdte a fiú, de nyelve hirtelen megbicsaklott, hangja gyorsan elhalt.
Ugyanis az ajtó alatt ezüst fény tündökölt fel, amitől riadtan hátráltam pár lépést a fülkétől, és elkerekedett szemekkel figyeltem a holdszín villanást.
A fülke ajtaja alatt lévő résből Myrtle szemüveges, csálé copfokba csinált haja tűnt fel, majd a kísértet többi része is, ahogy az libegve kicsusszant az ajtó alatt.
Fejét felfelé fordította, majd a plafon felé repülve megállapodott finoman ringatózva a levegőben velünk szemmagasságban.
Szeme pajkosan csillogott ferdén álló szemüvege mögött, dundi arcán olyan vidám vigyor ült, mint amilyet még soha nem láttam a mindent mellre szívó, fanyarú kísértet arcán.
- Óóóóó - csücsörített boldogan sikkantva Myrtle, éles hangja széles lyukat vájt a dobhártyámba, amihez titkon oda raktam a kezem, és aprót szisszenve megmasszíroztam fülem. - Várjatok csak, amég meglátjátok. - ujjongott a kísértet, szájának sarkai egyre szélesebben ívelték fülei felé. Gyanakodva néztem a furcsán örömködő kísértetet, akinek ezüst pír borította el az arcát, ahogy vidámsága kiült fintori orros arcára. - Iszonyatos!
Mondta, mire egyre tudtam gondolni: Hermione még nem változott vissza teljesen, és most azért rostokol bent, hagyva hogy ez a kis mufurc gúnyolódjon rajta.
Ám ekkor....
Kattant a zár, és az ajtó kínzó lassúsággal kitárult.
A benne uralkodó árnyékban egy talárjába burkolózott, hüppögő Hermione fogadott minket.
Aggodalom facsarta el a szívem, és ajkamba harapva, kezemet a félelem öklébe rántva hunyorogtam a homály átölelte lányra.
- Mi van? - kérdezte elbizonytalanodva Ron, miközben száját húzva pislogott a hüppögő lány felé. - Még mindig Millicentes az orrod, vagy mi?
A kérdésen más helyzetben egész jóízűt nevettem volna, de Hermionénak láthatóan valami nagyon nagy nyavajája volt, csak felemeltem lábam, és talpammal és ráerőset rúgtam az kis érzéketlen bokájába.
- Auh... - nyögött Ron. - Ezt miért kaptam?
- Hermione... - szólítottam meg a lányt gyengéden. - Így nem tudunk segíteni. Mi a baj? - kérdeztem, miközben kikerültem a fájlalt lábához görnyedő Ron, majd a lány felé hajoltam, és kezemet finoman az arcát fedő talárra tettem.
Ujjaimmal nagyot markoltam a ruhából, majd lerántottam a szipogó Hermione fejéről.
Az ernyedten omlott le a rángó vállakon, láthatóvá téve a bánkódó griffendéles arcát.
Amit meglátva olyan rémülten hátráltam el tőle, hogy a nagy hévben módszeresen nekicsattant a hátam a fülke falának, ami az egész mosdóban fejet kongató dörrenéssel remegett meg.
Ron élesen beszívta a levegőt, és a bokájának fájdalmát abban a minutumban elfelejtette, és egészen a fülkéből is kiimbolygott, ahogy rémületében holtravált arccal hátrahőkölt.
A lány arcát ugyanis fekete szőrzet borította. Mindenhol. Az állán is csomókban meredezett a sötét szőrzet, a szemöldöke röhejesen borzas volt a még több bunda-kötegtől. A szeme pedig sárgán világított, olyan volt, mintha az éjszakában két lámpás fénye tündökölne, ahogy a szurokszín szőrzet kiemelte az íriszeinek arany színét. Orra alól mindkét arcféltekéje felé ezüst, vízszintes szálak indultak ki, egy arasznyi hosszúsággal. Olyan volt, mint a macskabajusz.
És mikor azt hittem, ennél szürreálisabb nem lehet, megláttam a lány feje búbját, ahol göndör haja alól két hegyes fül kandikált elő, csálén meredve a plafon felé.
Olyan volt, mint egy macska és egy ember kusza ivadéka. Félelmetes és nevetséges egyszerre.
Hermione ajkai megremegtek megrökönyödött reakciónk láttán, majd elnyitotta bundával és kacska bajusszal kiemelt száját, és zokogva ránk kiáltott:
- Macskaszőr volt! - mondta, a heves sírástól szaggatottan, és alig érthetően. - Az is macskaszőr volt! Amit én megittam, az is! - vinnyogó zokogása éles visszahangot vert a koszos falakon, én pedig nyakamat behúzva figyeltem a tajtékzó macska-lányt, akinek macska-tulajdonságai mélyen ledöbbentve segítettek rájönni, hogy valóban annak az állatnak a jegyeit hordozza magában, amivé én is átváltoztam. Óh, hogy az a... tényleg, márcsak ez hiányzott! - És a főzetet animágia nélkül EZÉRT nem szabad állati transzformációra használni! - dünnyögte szipogva a lány, kusza szőrének és ezüstös bajuszának végein ott himbálóztak a megcsillanó könnycseppek.
Kezemet arcomhoz emeltem, majd mélyen eltátott számra tapasztottam a tenyerem, elfojtva egy fájdalmas nyögést.
Fenébe is...
A fenébe,  fenébe és harmadszor is a fenébe!
EZT most tényleg tudtam volna nélkülözni!
Erre most nagyon... nem.... volt szükség....
Legalább ez az egy átkozott este elsülhetett volna ilyen interrupciók nélkül... Komolyan nem hiszem el, hogy ennyire a nyakunkba liheg a balszerencse...
- Ajaj... - hallottam meg az ajtón túl egy bánkódó, tehetetlen nyikkanást, ami Rontól származott.
- Az nem kifejezés... - mondtam, miközben teljesen hatástalannak bizonyultak halántékomat nyugtatóan masszírozó ujjbegyeim.
- Halálra fognak gúnyolni téged! - hallottam meg egy vékony, irritáló, örömteli hancúrozást, miközben kérdően figyeltem,  ahogy valami ezüst fény borítja be a jelenlévőket, villogva megcsillanva Hermione ismerős, gúvadó macskaszemein.
Felnéztem, reménykedve az értelmetlenben, hogy az oda tévedő hold sápadt arca csupán ami ezt a hideg villanást ránk vetíti, de csak a kárörömködve viháncoló kísértetlányt pillantottam meg, akit most igazán tudtam volna nélkülözni, hát még a huncut vihogását és gúnyolódását.
Felfordítottam fejem, majd keserű fintort biggyesztve arcomra, durván Myrtle-re pirítottam.
- Fogd be, te flúgos anyaszomorító! Nem látod hogy így is épp elég nagy bajunk van e nélkül is? - tudtam hogy elvetem a súlykot, de a tehetetlen idegesség tud az egyik legjobban kihozni a sodromból, és azt is okolom, aki nem tehet semmiről. De sajnos a megállj parancsra nem hallgatott a cinikus énem, és hiába fogtam én rövidebb pórázra, kicsúszott a kezemből, a megjegyzések zápora pedig a számból. - Tisztában vagyunk azzal hogy mit fognak tenni vele, inkább azt mondanád meg, hogyan kerüljük el! - vicsorogtam rá morcosan, mire a könnyen sértődő kísértetlánynak azonnal sírásra görbültek ajkai, majd túlvilági hangon hüppögött egyet, és fejét hátravetve, kezeletlen kamasz módra vinnyogott egyet, és elsuhant felőlünk.
Legalább ez is egy kis eredmény...
Habár azonnal megbántam, hogy így beszéltem szegénnyel, de valahogy a bocsánat kérés ingerét azonnal elnyomta a jelenlegi legnagyobb gondunk súlya.
Ezért csak fejemet megadóan csóválva Hermionére néztem.
- Nem mondom hogy semmi baj, mert hazudnék Hermione. - mondtam, mert túl fáradt és idegileg roncs voltam ahhoz, hogy én itt puhatolózva, mellé kertelve neki álljak győzködni őt, mintha egy makacs szamarat akarnék igavonásra bírni. Úgy sem érne semmit, én már csak ismerem ezt a lányt ahhoz, hogy tudjam. - De felviszünk a gyengélkedőre. - közöltem, majd meglendítettem kezem, és már nyúltam is, hogy a cicalányba karoljak, és indulásra bírjam, mielőtt olyasvalaki lát meg, aki nem Madam Pomfrey, és vagy tanár, vagy közvetve tanár kezébe információt juttató.
De ő csak elborzadva meredt rám, majd villámgyorsan elkapta a kezét, és  addig hátrált szörnyülködő tekintettel tipegve, még kénytelen volt megállni, amiért beleütközött a vécé tartájba.
- Nem! - közölte szűkszavúan, én pedig útjára engedtem egy ingerült sóhajtást, majd úgy gondoltam durvább, de hatásosabb motivációt alkalmazok az indulásra.
- És akkor inkább ebben a fülkében maradsz, idekövülve tűrve hogy Myrtle röhögcséljen rajtad, egészen addig még valaki meg nem talál? - tettem karba a kezem, hitetlenkedve felhúzott szemöldököm olyan magasra szaladt, hogy eltűnt sűrű fufrumban.
- Flowernek igaza van... - kezdte finomabb hangsúlyt megütve Harry. - Madam Pomfrey amúgy sem szokott sokat kérdezősködni. - érvelt jófiús, biztató félmosollyal az arcán a hollófekete hajú, szavait pedig én nyugtáztam egyet értő bólintással.
A buzgómócsing javasasszony a tökéletes, precíz és gyors munkájáról volt híres. És arról, hogy milyen szűkszavú. Zseniális vagy, Harry!
Mindeközben az előbb megsértődött kísértet most a hátunk mögé repült, és feledve a sérelmet amit okoztam neki, meghazudtolva Hisztis becenevét, somolyogva pislogott be vállam felett a vécébe.
- Az lesz a jó, ha megtudják hogy farkad is van! - bökte oda, fehér ujját meglendítve a lány talárjának szegélye felé.
Megdermedtem a jeges, hasogató érzéstől, ami a vállamat hirtelen érte.
Myrtle ugyanis azon keresztül szegezte rá a kért irányra az ujját. Gondolom direkt, bosszúból.
Fejemet csóválva néztem a karomból kiálló, ezüstösen ragyogó kezet, amit ha nem ismerném a szellemeket, roppant nagy jajveszékeléssel nyugtáznék, de nem akarom megadni ennek az irritáló lánynak az örömöt, hogy kimutatom mennyire kellemetlen érzés, ezért csak kíváncsian néztem Hermione lába felé.
És szüzanyám... tényleg ott tekergett egy térdhajlatig elnyújtózó, szőrös farkinca...
Óh Merlin...
Ennél nagyobb pácba nem akartál esetleg bemeríteni?
Elégtételként segíthetnél, hogy amíg felkönyörögjük Hermionét a gyengélkedőre, eszemben tartod, hogy szóljak Ronnak, hogy amikor majd Arthurnak írja az árulkodó levelet Malfoyék szalon alatti, illegális raktárjáról, fogalmazzon bele egy bocsánatkérést is az elcsent autó miatt.
Akkor talán megbocsátok...
Talán...
Persze ne sokat remélj, kedves Merlin, sors, balszerencse, vagy bánom is én ki. Ezzel a Titkok Kamrája dologgal amúgy sem lesz nehéz vissza férkőzni a bizalmamba.........