Hétfő reggelre már mindenki tudott róla, hogy Colin Creevey merénylet áldozata lett, és egy fehér paraván mögé rejtve hever élettelen kis teste a gyengélkedőn, hisz a Roxfortban a pletyka úgy szállt szájról szájra, mint madár ágról ágra.
Nagyon sajnáltam szegény fiút, de akkor már én is ejnye-bejnyéztem egy kettőt, mikor már szinte a szél is az incidensről fújt süvítő nótát, mert elég nehéz volt szomorúság mentes józanságban maradni, megőrizni erőt adó boldogságomat, hogyha minden diáktól a merénylet okozta szörnyűségeket kaptam az arcomba.
Főleg akkor szívtam mellre azt, hogy a varázsló társadalom kicsit tapasztalatlanabb rétege is betéve fúja a borzalmas esetet, mikor nevetséges rémhírek, és alaptalan gyanúsítgatások kaptak lábra, és tudom egy kicsit kordinálásra szorulok a téren, hogy kevésbé legyek üldözési mániás, de nem egyszer hallottam egy összeesküvés elmélet kreáló elsőéves szájából ostoba anekdotákban a saját nevem és Harryét is. Bosszantott, hogy mi teszünk a legtöbbet azért, hogy a borzalmak hátterében lévő dolgokra fényt derítsünk, mégis mi vagyunk az első számú "körözöttek". De tudtam hogy nem szabad most ezzel törődnöm, hanem tiszta, haragmentes elmével koncentrálni arra, hogy minél előbb megoldást találhassunk ezekre furcsaságokra.
Így igyekeztem ignorálni a buta módszereket igénybe vevő elsősöket, akik már mosdóba is csapatastul jártak, és nem az arcukba kiabálni, hogy ezzel semmit nem érnek el, mert aki ilyet tesz, azt nem fogja érdekelni csapatban vagy nem csapatban vannak, akkor is megtámadja majd őket.
De persze ezt nem szegezhettem neki a már eleve felzaklatott és rémült gyerekeknek, ezért csak csöndben lehajtott fejjel elmanővereztem a pánik adagukkal küzdő csoportkák mellett.
És bár sajnáltam a félelmüket, teljesen nem tudtam a szívemen viselni a rajtuk úrrá lett rettegést, hiszen a gyanúsítgatások középpontjába még is engem vagy Harryt helyezték bele.
De azért volt egyetlen elsős személy, aki iránt sajnálatomat tudtam kifejezni, és az Ginny volt.
Mégis a húgom volt, és volt annyi esze és köztünk kialakult kötelékből fakadó bizalom, hogy nem gondolta rólam azt, hogy esetleg én állok a merényletek mögött.
Harryt pedig... Harryt pedig azért nem merte vagyis akarta okolni, mert... mert hát... mindegy, hívjuk diákszerelemnek.
Aztán, oknak, hogy Ginny nem gyanakodott Harryre, lehet az is, hogy noha nem érdemlem meg, felnéz rám, és akiben én megbízok, abban ő is megbízik. Akit én a barátomnak tekintek, azt ő is elfogadja a maga barátjaként, és ez egy sokszoros érzés, hiszen a helyzet ugyanez Ronnal, Freddel és Georgeal is (Percyről magától értetődően nem tudok nyilatkozni).
Na igen.... Fred és George.
Az egyetlen színtiszta boldogságforrásom ezekben a nehéz időkben, az egyetlen olyan tényezők az életemben, akikből mindig kellő örömöt tudok meríteni. A velük töltött pillanatok segítenek át minden bajon, és nehéz volt ez a kis ingázás amit velük le műveltem. Hisz sok boldog percre vágytam, vidám emlékre amiket tőlük és csak is tőlük nyerhetek el, ugyanakkor nem akartam belerángatni őket abba a szörnyűségbe, amibe önszántamtól merültem bele, hogy kiderítsem mi okozza a merényleteket és hogy vessünk véget neki. Ezért klubhelységről vécére rohangáltam főzetet kotyvasztani, onnan nagy terembe ikreket látogatni, onnan a könyvtárba nyomozni, onnan újfent a klubhelységbe ikreket boldogítani a hülyeségeimmel, és ez így ment szép körciklusba.
Fárasztó volt, minek is tagadjam.
De szerencsére volt valami, ami az ikreket is lekötötte, így legalább nem vették észre a velük töltött időm csökkenését.
Ugyanis visszakanyarodva Ginnyre, őt igazán megviselte a Colint ért támadás, ugyanis ő a fiú mellett ült bűbájtan órán, és félelemmel töltötte el a kihalt fa tákolmány üres helye, és engem ölelve, pityeregve mondta el, hogy mennyire nehéz neki ezt elviselni. Nagyon sajnáltam, és még egy okkal többnek tekintettem, hogy minél hamarabb válaszokat adhassunk a megoldáshoz vezető kérdésekre, ami véget ezeknek a szörnyűségeknek.
Felvidítani bármennyire is akartam, nem volt időm, de Fred és George mindenki helyett kézségesen megtette, noha egyáltalán nem a legjobb módszerekkel.
A fiúk ugyanis azzal akarták "örömre deríteni" a sokkos időket élő kislányt, hogy szőrt és dudorokat varázsoltak az arcukra, és úgy ugráltak rá különféle helyekrők Ginnyre.
Többször is megpróbáltam gyengéden elmagyarázni nekik hogy ez nem hogy segít de szegényt mégjobban idegállapotba hozza, de ők csak vihogva leintettek, és folytatták. Kicsit fájt, hogy nem hallgatnak rám, de ezt csak azért nem tettem szóvá, mert tudtam hogy a maguk módján ezt jó szándékból teszik.
Csak akkor álltak le teljesen, mikor Percy tajtékozva közölte velük: megírja Mollynak hogy Ginnynek lidérces álmai vannak miattuk. Hát... igen... bezzeg a Percy féle kegyetlenségre hallgatnak.
Na igen. Vele pedig továbbra sem jutottam semmire. A ridegség és távolság tartás pedig szomorú, de kezdett szokványossá válni... ezekért kellett egyre jobban sietnünk a megoldás előhozakodásával.
Ezzel egyidőben egyébként az iskolában nevetséges módon igencsak megnőtt a kereslet a különféle talizmánok, amulettek és egyéb önvédelmi eszközök iránt. Buta dolog volt, hiszen ha a tulajdon pálcánk nem véd meg, akkor egy darab rubint miért tenné. És aki ilyen kegyetlen, nem fogja érdekelni ha ijedten meglóbálsz előtte egy nyakéket.
De sajnos Neville tudta magáról hogy nem a legjobban forgatja a pálcát, és vég elkeseredettségében ő is a csoda ketyerékben lelte a biztonságérzetét, ezért vett magának egy rettentően büdös, zöld, óriás hagymát, egy piros kristályt és egy rothadó gőtefarkat. Ami inkább minket idegesített mint őt megvédte, mert olyan bűzt csinált a klubhelységben, hogy már kínunkban el kellett neki magyaráznunk, hogy ő aranyvérű, és nem neki van címezve az a megveszekedett üzenet. Muszáj volt, mert már nem lehetett a saját klubhelységünkben megmaradni, mert Neville mindenhova magával cipelte a bugyuta szerzeményeit.
A válaszát rettegve, elféheredett ujjbeggyel szorongatva a gőtefarkat, nyögte ki.
- Az első áldozat Frics volt. - rázta a fejét szorongva Neville, és még erősebben markolta meg az undorító, nyálkás hüllővégtagot. - és mindenki tudja hogy én majndem kvibli vagyok. - nyöszörögte.
Bármennyire is elviselhetetlen volt a fiút körülvevő bűz, krahácsolva letelepedtem mellé, majd folytott hangon a szemébe néztem.
- Neville. - szólítottam meg. - te teljes egészébén varázsló vagy. Ne beszélj csacsiságokat, téged semmilyen veszély nem fenyeget, mert tehetséges varázsló vagy. Ki támadna meg egy olyan mágust, aki ennyire ért a gyógynövényekhez? - mosolygok rá biztatóan, már amennyire a rothadás bűze nem csinál belőle kellemetlen vicsort.
És ezzek a szavakkal nem tudom hogy magamat, vagy Nevillet próbáltam kétségbesetten megnyugtatni, és csalóka reménybe ringatni inkább.

******

December második hetében McGalagony professzor szokás szerint összeírta azoknak a nevét, akik az iskolában akartak maradni karácsonyra. Harry, Ron, Hermione és én is feliratkoztunk a listára, hisz hallottuk, amint vacsoránál Malfoy azzal dicsekszik, hogy itthon tölti a szünetet, ami számára elégedettséget, számunkra esélyt jelentett arra, hogy éljünk a gyanúsításával, ugyanakkor a karácsonyi szünet ideális alkalmat kínált arra, hogy kihasználjuk a Százfűlé-főzetet, és kicsikarjuk Malfoyból a vallomást. Ez engem iránta érzett kárörömmel, és a megoldás felszabadító reményével töltött el.
De persze, nem mi lennénk, ha nem lett volna valami zavaró tényező, ami a megoldás útjába állt volna...
Sajnos ugyanis a főzetünk nem készülhetett el teljesen, mert hiányzott hozzá a bumszalagbőr és a bikornisszarv, ezeket pedig csak a rigolyás Piton privát készletéből nyerhettünk meg. Bár nem tudtam mik ezek, csak annyit hogy kell, és nincs meg. És ez épp elég volt ahhoz hogy komor legyek...
Hogy őszinte legyek még Mardekár híres szörnyével is szívesebben szembe néztem volna, minthogy Piton személyes tartalékának kirablásán kapjon rajta maga a tulajdonos.
Csak hát azonban a csütörtöki bájital óra feltartózhatatlanul közeledett, és bennem is egyre nagyobb lett a félelem, és a terv kidolgozásanak gondja is égtelen súlyt nyomott a vállunkon.
Ezért, egy nyirkos, esős délutánon, kibámulva a szürke zordságba, lábamat a mellkasomhoz szorítva kuporogva a vérvörös kárpitva vont fotelben, hallgattam Hermione szavait, aki nagy átéléssel magyarázta a készülő félben lévő lopás menetrendjét, olyan hevesen hadonászva az ecsetelés okozta izgatottságban, hogy a szememet szinte kiverte a helyéről.
- El kell terelnünk a figyelmét. - magyarázta Hermione, miközben én egy ügyes biccentéssel kitértem a lendülő mutató ujja elől. Közveszélyes a lány? Áh, csak néha... - Akkor egyikünk besurranhat a szobájába, és ki hozhatja, amit kell. - mondta átéléssel.
Értetlenkedő arcommal Harry és Ron pillantását kerestem, és mikor megtaláltam, lenyugodva konstatáltam hogy az ő arcukon is a tanácstalan, leplezetlen nem értés csücsül.
Akkor ezt nem csak én tartom lehetetlen küldetésnek.
Pitonnak maximum akkor lehet elvonni a figyelmét, ha egy komplett atom robbanást szítunk a koszos kis pince penész foltos, repedezett falai közt. De jó nagyot...
- Legjobb lesz, ha én vállalom a lopást. - folytatta Hermione tárgyilagos hangon, majd kezébe kapta egyik bongyor tincsét, és gondolatait bőszen megválogatva, táncoltatni kezdte azt vékony ujjai közt. - Benneteket kicsapnak a következő stikliért, nekem viszont még nincs priuszom. - tett illedelmes megjegyzést arra, mennyire rendetlen és bajkeverő bagázs vagyunk. Ezen felkuncogtam, majd egy leheletnyi vállvonással jutalmaztam. Nem mi keressük a bajt. Ő talál meg mindig minket.... - Nem lesz más dolgotok, mint összehozni egy kis zűrzavart, ami úgy öt percre eltereli Piton figyelmét. - mondta a lány, olyan beleélt lelkesedéssel, mintha ez olyan egyszerű lenne, mint levegőt venni.
Cikesz méretűre gúvadt szemekkel Harryre sandítottam, akinek fintorba torzult arca ugyanazt árulta el, mint amiket az én hatalmas látószerveim, amiknek csokoládészín íriszeiben a nyers értetlenség kavargott: Piton óráján zűrzavart kelteni legalább olyan veszélytelen mint szemen bökni egy alvó sárkányt. Vagy zajongani mikor egy alvó Molly piheg a szomszéd szobában... én, én márcsak tudom....
Bár az ikreket is nyugodtan, válasz boldog reményében lehet kérdezni erről.
Keserű arccal a számba vájtam fogam.
- Mert az nem veszélytelen, hogy pont mi, akiknek már ennyi strigulája van, főleg ennél az alattomos kígyónál, bajt keverünk az órán, hm? - vetettem ellen kedvtelen hangnemet bevetve, nem kerítve nagy feneket annak, ahogy Hermione kezét majdnem az ajkamra tapasztotta, nehogy meghallja valaki hogy hogy hívom Pitont. Amit nem értek, mert minden griffendéles nebuló ezen a véleményen van a házsártos bájitaltantanárról, akkor pont itt, nem tök mindegy? Örüljön, hogy nem használtam durvább kifejezést...
Hermione a szokásos mozdulattal a plafon felé lendítette mutató ujját.
- Egy - kezdte egy tanár hangemében. - ti nem loptok, csak bajt kevertek, de nem akkorát hogy kicsapjanak. Kettő, Pitonnak nem kell tudnia hogy ti voltatok! - azzal félmosolyra húzta ajkait, és kihívóan karba tette kezét, szemében az "erre varrj gombot!" mondatot üzenve felém.
Összeszűkítettem szemem, majd egy lesújtó grimasz kíséretében elfogadtam a kihívást.
- Egy - kezdem ugyanolyan bírói stílust használva. - ha Pitonon múlik, márcsak azért kicsapat minket, hogyha levegőt merünk venni. Kettő - itt felveszem ugyanazt az incselkedő pózt, mint Hermione. - Piton akkor is ránk kenne bármi bajt, ha Malfoy bevallaná nyíltan hogy ő tette, és direkt Piton orra előtt csinálná  a ramazulit. - mikor aztán megláttam a barátném lebiggyesztett ajkait és feladást fontolgató szemeit, gyorsan rendeztem cinikus vonásaim, és megpróbáltam szépíteni az álltalam kreált lelombozottságot. - De úgy legyen, ahogy te mondod. Biztos sikerül. - mondtam igyekezetem ellenére epésen, majd szemem a szürke eget mutogató ablakra emeltem, és az üvegen koppanó majd versenytfutó zápor cseppeket kezdtem nézegetni, és elhitetni magammal a legutóbbi szavaim.
Nem sikerült annyira.
És még az sem vidított fel, hogy az a testes cseppecske érte el a párkányt lelegőbb, aminek én drukkoltam.

******

Nem mondom hogy vártam a csütörtököt.
Tudom hogy a főzetünk szempontjából fontos, de hogy Pitontól lopni... egyenlő azzal, hogy aláírjuk a saját halálos ítéletünket.
És ha sikerül is, nincs az a Merlin hogy Piton ne vegye észre. Annyira magam előtt látom, ahogy apró kis rézmérlegen mindennap leméricskéli miligrammra a kis füveit és gyökérkéit, hogy aztán nyugodt szívvel rá fogja valakire hogy lopott.... Vagy konkrétan ránk.
Úgy hogy... nem vágtam túl bizakodó arcot, mikor már fejemet az államra támasztva, elzsibbadt könyökkel ücsörögve a durva, szálkás padban, és egy leplezetlen fintorral néztem, ahogy számból a pára fehér, alaktalan ábrákban kigomolyog, majd megmozgattam hidegtől elgémberedettre fagyott végtagjaimat a cirógató pamutban, majd pár fog koccanás után gyorsan közelebb férkősztem a székemen a füstöt eregető üstömhöz. Elvileg két perc múlva heves bugyogásba kellett kezdenie, azt pedig elég unalmas és rossz volt várni, addig a rézmérlegemet billengtettem ide-oda, majd a rajtamaradt halszemet egy jól irányzott pöccintéssel az előttem ülő Pansy Parkinson hajába küldtem.
Szerencsére Piton ezt pont nem láthatta, mert épp két hátsó pad között magasodva teremtette le Seamus Finnigant, aki egy fél miligrammal több krokodil nyálat öntött a főzetébe. Le merném fogadni, hogy nem, főleg hogy ezt szabad szemre biztos hogy lehetetlen megállapítani. Aztán tovább császkalgatott, hogy aztán újfent megálljon, és történetesen egy újabb griffendéles munkáját bírálja el, ami sokkal jobb mint bármelyik mardekárosé együttvéve.
A főzetem visszataszító bugyborékolásba kezdett, ezért gyorsan belehajítottam az egész zacskónyi aprított macskafogat, mire az lecsendesedett és acélkék füstöt eregetett magából.
Aztán unalomból hátrasandítottam hogy hogyan halad Harry és Ron.
Roné mélyvörös halványlila helyett, és szúros szagot eresztett magából, úgyhogy inkább finoman elnyitottam az ajkam, és inkább azon vettem levegőt, bár kicsit féltem hogy így a tüdőm ég el, aztán Harryére néztem. Kicsit híg volt, de alapjáraton semmi gond nem volt vele. Talán még lehet rajta menteni egy kicsit.
- Rakj bele egy kicsit több vaddisznó szőrt! - suttogtam oda neki, hajam mögé rejtve tátogó számat, az egyik kis tálkára mutatva, amiben kis, barna kupacok hevertek.
Harry rám emelte szemüvegét, amin csillogott a lecsapódott pára. Elmosolyodott, majd egy halk "köszit" szökkentett ki ajkai közül, plusz felemelte a hüvelyk ujját, majd ujjai közé csípett egy kis barna szőrt, majd beledobta a lébe, mire az menten lomhábban kezdett kavarogni, majd sokkal masszaszerűbb lett.
Aztán mind a ketten Hermionére szegeztük arcunkat, és vártuk, hogy jelezzen. Ádáz szemmel figyeltük hogy bármi kis apró biccentést kapjunk, de mikor szemem megtalálta a lány padját, csak egy nagy sötét hátat véltem felfedezni.
Piton épp leteremtette valamiért Hermionét, gondolom valami abszolút de felesleges dolog miatt, úgy, hogy a dudordagasztó főzet a tökéletesebbnél is tökéletesebb volt.
Aztán szerencsére, noha Neville nem sejtette hogy ezzel segítségünkre volt, de pont akkor ejtett le egy pohár polip tintát, amire Piton úgy kapta fel a fejét, mint az egerésző macska, és már lépett is suhogó talárral, hogy megszidja a fiút.
Ekkor Hermione göndör fürtjeinek rejtekében ránk emelte csillogó szemét, és alig láthatót biccentett.
Karomat átlendítettem a széken, tenyeremet a plafon felé nyitottam, és vártam hogy Harry beleejtse a csillagszórót.
A hollófekete kobak eltűnt a pad alatt, majd matatott valamit, kicsivel később pedig pattogzó szikrázás hangja ütötte meg a fülem, amit pár pillanatra rá az követett, hogy csattogó, forró érzés támadt a tenyeremen.
Fejemet oldalra billentettem, és láttam a narancssárga szikrázó csillagszórót, majd magam mellé csúsztattam a karom.
Aztán felemelkedtem a székemről, meglendítettem a kezem, és figyeltem, ahogy a pattogzó fényforrás átrepül a termen, kettészelve a félhomályt.
- Teli találat! - huppantam vissza a székembe, miközben győzedelmesen a levegőbe boxoltam, majd gyorsan rendeztem vigyoromat, és testtartásomat, hogy Piton ne tudja rám kenni, hogy Monstro üstjében egy  szikrázó csomag csobbant.
Majd szememet a nagydarab fiúra vándoroltattam, miközben ártatlanul kavargattam  a főzetemet, és nem elröhögni magam, mikor Monstro üstjéből szökőár szerűen kirobbant az eleve elrontott massza.
Egy hatalmas adag placsni egyenest Monstróra és Malfoyra fröccsent, akik fiú létükre mesékbe illő, hercegnős sikollyal pattantak fel, de addigra a dudorkeltő lötty már az állukon csorgott le.
Malfoy arcán egy nagy bőrszínű lufi kezdett megdagadni, és olyan nagy súlya lett, hogy lebillent a feje, és egy kicsit meg kellett mustrálnom, mire rá jöttem hogy az a hatalmasra nőtt orra. 
Mosntronak pedig a szemei gúvadtak lapostányér méretűre, és úgy kóválygott a teremben.
Nekem pedig az ajkaim heves remegésbe kezdett, ahogy az elfolytott nevetés megállíthatatlanul törekedett kifelé, és heves harcot vívtam engedetlen rekeszizmommal.
Piton eközben egy gyilkos vicsorba torzult arccal és hamuszürkére fakult bőrrel dühöngött, és csapdosó kezével igyekezett rendre üvölteni a kialakult káoszt, és a csapkodó, tébolyult férfit látva csak mégjobban röhögnöm kellett.
Aztán láttam, ahogy egy szék támlája dől a padomnak, majd Pansy Parkinson felpattan a helyéről, és sikongatva tipeg Malfoy felé, hogy bősz sajnálatát kifejezve, a tejfelszőke tag nyakába csimpaszkodjon, akinek nagy orra miatt már így is alig maradt csekélyke egyensúlya, így elég kinevetni való pózban a padra bucskáztak.
Itt nem bírtam tovább, le helyeztem az asztalra a kezem, majd gyorsan a fa anyagon elterülő talárba nyomtam az arcom, és elkezdtem betegre nevetni magam.
Aztán mikor a könnyeimtől már nehézre ázott a ruha ujja, és a vállam sem rázkódott annyira mintha konnektorba dugtam volna az ujjam, megkockáztattam, hogy kipirosodott arcom a káosz uralta pince helység pásztázására emelem.
A szívem nagyot bukfencezett, és az adrenalin is úgy áradt szét bennem mintha vér helyett azt pumpálna a pulzusom, ahogy megláttam Hermionét, pontosabban göndör loboncát, ami a lány feje mögött hullámozva eltűnik egy ocsmány, kopott szürkére festett ajtóban, minden bizonnyal Piton szobájában.
- Csendet! CSEND LEGYEN! - üvöltötte Piton, arca fakósárga bőrén a méreg marta piros foltok villogtak, ahogy a professzor nagyra tátott szájjal ordítozik. Hangjára valósággal a  szívroham kerülgetett, akkorát ugrottam a padban, mint egy nyúl. - Akire ráfröccsent a főzet, jöjjön ide lohasztóléért. Ha megtudom hogy ki volt ez... - nézett végig gonoszan villogó szemekkel a jelenlévőkön, kicsit sokáig elidőztetve a tekintetét rajtam és Harryn.
Éreztem, ahogy a halántékomon egy forró csepp kezd lefelé gurulni, ahogy a félelem verejtéke, a reszketés vize egyben kiver. Fogamat mélyen reszkető ajkamba vájtam, és imádkoztam hogy Piton tekintete ne tévedjen az ajtóra.
De szerencsére volt ami kellően elvonta a házsártos professzor figyelmét, ugyanis valóságos anarchia támadt a teremben, ahogy több seregnyi diák rohant a tanári asztalhoz, cipelve egy-egy megmagyobbodott testrészét, fájdalmas arccal vontatva a gigantikus szervet. Mondjuk furcsa volt látni Pitont segíteni látni más diákokon, de biztos csak így tudta jó színben feltüntetni magát Dumbledore előtt, mert bármennyire is undorodott tőle, felelőséggel tartozott értünk.
Ott például, ahol Malfoy nyekeregve kivonszolta görögdinnye-orrát Pitonhoz, izgalmam ellenére még egy jóleső tenyérbe kuncogást is megengedtem magamnak, de persze a szipogóját tartó fiúról néha akaratlanul is az ajtóra sandítottak aggódó szemeim. Hol van már ez a lány...?
Mindeközben már hatalmas tolongás keveredett az ellenszeres fiolákat osztogató Piton körül; volt akinek akkorára dagadt a karja, mint amekkora a hegyi trollok furkosbotja, és voltak akik csak könnyes szemmel nyöszörögtek, mert ajkuk óriási hurkává duzzadt.
Akaratlanul is lesütöttem a szemem, mert tudtam, hogy néhány griffendéles diák is kapott bőven a dudorcsináló löttyből, és természetesen miattam.
Körmömmel zavartan kapirgáltam egy vésést a padon, ami már alig volt felismerhető a korhadásnak indult fán, de annyi bizonyos, hogy egy szívet ábrázolt, benne egy "S" és egy "F" betűvel.
Ajkaim egy apró mosolyta húzódtak, ahogy nem túl nehezen kikövetkeztettem, egy kis szerelmes műve ez.
Nagyon aranyosnak találtam a bár kicsit sablonos módszert, de azért annyira letisztelegtem a gerlepár előtt, hogy mutató ujjam körmével egy kicsit megerősítettem a vonalakat, hátha most valakinek a boldog emlékét hosszabbítom meg ezzel.
De azonnal felaléltam a vájásból, mikor láttam, hogy Hermione ront ki, hasánál gyanúsan dudorodó talárral.
A lány szépen csendben, belevegyülve a felháborodott, pityergő és felduzzadt testrészét fájlaló nebulókba, gyorsan a helyére lopódzott, és felkapta ölébe táskáját, egytől egyig beleszórva a fiolákat és üvegcséket, a rejtélyünk megoldásának zálogát.
Boldogan ernyedt el a megkönnyebbüléstől minden izmom, majd tehetetlenségemben csak röstellve figyeltem, ahogy mindenki könnyes szemmel a torkára önti a lohasztólevet. Ez miattam van... jó Malfoyt kicsit sem sajnálom, de például szegény Nevillet, akinek kétrét kellett görnyednie ha el akartam vonszolni a lábas méretűde dagadt kezét a tanári asztalhoz, na miatta aztán mart a bűntudat kellően.
Mikor aztán mindenki kiélvezte az ellenszer nyújtotta kellemes hatásokat, mindenki árgus szemmek mustrálva Monstro üstjét, félve cammogva telepedett vissza a helyére.
Mindenközben Piton dühtől remegő léptekkel az üst mellé lépett, fekete taláros alakja ijesztő, homályos képet festett az edény oldalára.
Megmarkolta pálcáját, aminek hegyét eltüntette az üst szájánál, majd egy röpke levitáló bűbájjal kihalászta onnan a Fredtől kapott Fillibuster csillagszóró megfeketedett maradványait, aminek sercegő repkedését mindenki rémült csenddel kísérte végig, egészen a kis szemét és maradvány tárolóig, ahova Piton egy pöccintéssek küldte. Egy lélegzetvétel, annyit nem lehetett hallani, hiszen mindenki rettegett, még a nagyszájú mardekáros bagázs is, hogy hogyan fog viszonyulni a rigolyás professzor a történtekhez.
Én pedig ártatlan arcomat szinte kényszerítettem, hogy ne tévedjen máshova, árulkodó jeléül szolgálva annak, hogy én hajítottam az üstbe a csillagszórót.
Szinte pattanásig feszült a levegő e teremben, már szikrázva eldurrant, mikor egy kínzó perc alatt Piton szólásra nyitotta fakó ajkait.
- Ha rájövök hogy ki volt ez - suttogta Piton, sárga ujjával a maradvány sírhantjára bökve. - teszek róla hogy kicsapják az iskolából. - ezen szavain már nem is tanúsítottam csekély félelmet sem, mert engem szinte minden órán ért legalább két ilyen fenyegetés, ezért inkább mikor a villodzó szemek, amikben égett a gyanúsítás előítéletes kéje, megtalálták enyémet, csak angyali arccal palástolva sokatmondó grimaszom, igyekeztem a lehető legtanácstalanabb érzelmet festeni magamra, persze azért annyira nem tudtam hidegvérrel viszonyulni a gyilkos tekintethez, hogy a talárom rejtekében ne kezdjek el hiper gyorsasággal padlót teperni talpammal.
Szerencsére a domináns szemezést éles harangszó szakította félbe, ezért kezemet átbújtattam táskám pántján, majd olyan hévvel pattantam fel a padból, hogy szinte rántottam magammal a halszem zacskót is, de szerencsére megúsztam anélkül hogy nyálkás golyókat kelljen kiszedegetni a hajamból, ezért csak villámgyorsan a pince ajtaja felé igyekeztem, megragadtam a kilincset, majd Piton nyakát odaképzelve nagyot rántottam rajta, és meg sem várva hogy nyikordulva emberséges szélességre táguljon, gyorsan kipréseltem magam rajta, legalább négy szálka okozta karcolást adva magamnak. De engem nem érdekeltek a vér szivárgó horzsolások, csak az, hogy minél távolabb lehessek Pitontól és a féreg mardekárosoktól.
Malfoynak gyönyörűen állt a dinnyeorr, lehet egyszer jómagam ajándékozom meg egyel...
Miközben csodás képzelgésekkel kényeztettem komor elmémet, apró kis vigaszokkal cirógatva magam, Harry hollófekete haja, Ron vörös üstöke és Hermione göndör lobonca is megjelent az ajtóban, egyenes léptekkel mellettem teremve.
Harry arcán a nyers komorság csücsült, és sötét arccal kezdett nekünk haragos hévvel magyarázni.
- Tudja hogy mi voltunk. - szeli ketté a levegőt mérgesen karjával, miközben suhogó talárral és csattogó léptekkel a hisztériás kísértet folyosója felé kezdünk igyekezni, hogy minél előbb hozzá láthassunk a főzet folytatásához. - Láttam rajta hogy tudja. - bizonygatta fogát csikorgatva, miközben én egy intéssel jeleztem hogy csendesebben, mert Pitonnak nem csak azért volt denevér a beceneve mert olyan volt a fekete talárja mint egy redős szárny, hanem mert a füle tökéletes volt a csínok és őt ért becsmérlések lefülelésére is.
- Mindent ránk ken, nem tök mindegy? - vonom meg hetykén a vállam, figyelmen kívűl hagyva Hermione magyarázkodását a főzet készülésének idejéről, mire Harry csak lemondóan bólint, majd komoran az útra szegezi lelombozott arcát, és lemondóan bandukol tovább.
- Honnan tudná hogy ti voltatok? - veti közbe Ron. - Mit tudna tenni ellenetek? - tette fel a kérdést, majd nagyot rántott táskája pántján.
- Hidd el kitalál valamit! - morogta keserűen Harry, miközben hagyta hogy dühtől szikrázó szemeibe hulljon minden fekete hajtincse, majd továbbra is utat szelő cipője orrát kezdte mustrálni.
Miközben én is boldogtalan arccal nyugtáztam a bájitaltanon leművelt mutatvány kockázatait, semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy ez ne legyen igaz.

******

Pár nappal később, újult boldogsággal igyekeztünk a nagyterem felé, hiszen tudtuk, hogy végre valami össze is jön ebben a tengernyi szerencsétlenségben: a főzetünk nem sokára kész!
Olyan felszabadító volt a tudat, a remény, hogy lesz valami, ami nagyon előrelendítheti az egész  nyomozást, és mentsvár lesz, mentőőv ebből a krízis helyzetből, hogy nem sétáltam, hanem egyenest szökdécseltem barátaim nyomában, magasról téve rá hány ember bámul meg emiatt a folyosón. A hajam nagy hullámokban libbent mögöttem, a karom úgy lóbáltam akár egy gorilla, az arcomon pedig letörölhetetlen vigyor ült.  Jó kedvem volt....
Aztán mikor egyre közelebb értünk a nagyterem kovácsoltas ajtajához, egyre több embert kellett kikerülnöm, sőt, egy szegény párát még gyomorszájon is csaptam menet közben az ingaként levegőt hasító karommal, így jobbnak láttam, hogyha abba hagyom a kenguru utánzását, és ezen kuncogó barátaim tempóját, a szimpla sétálást veszem fel.
Aztán olyan ember erdőbe keveredtünk, hogy még az is soknak bizonyult, ezért inkább lefékeztem, és tehetetlenül forgolódó fejjel kerestem a sokaság okát. Az vacsorát nem itt kint kapjuk meg... hát mi van itt?
Addig addig tekergettem a nyakam, ugráltam fel, hogy átlássak a kobak erdőn, még végül hála egészen magaska méretemnek, kiszúrtam, hogy az ajtó mellett csüngő faliújságon egy, ezek szerint friss pergamen lap van kitűzve. Igazából csak becsülgettem a helyzet okát, mert én arra a faliújságra mindig fittyet hányok, csak berontok a terembe, hogy magamba lapátolhassam az isteni étkeket: nem igazán időzök el ezen, tekintve hogy eddig semmi érdemleges nem volt rá kiírva.
A sárga papiros a folyosón uralkodó huzat miatt folyamatosan meglibbent, rajta a cikornya betűk csak úgy hullámoztak.
Fejemmel mégcsak úgy sem bírtam követni a mozgását, hogyha folyamatosan utána kaptam, ezért inkább két könyök között átpréseltem magam, hátha közelebbről több esélyem van látni, de azok olyan szorosan voltak egymás mellett, hogy szó szerint befulladtam, miközben az akciót végrehajtottam.
Ráadásul irdatlan meleg is volt, ahogy a sok test egymásnak nyomult, és még tolongani is igyekeztek.
De szerencsére nem feltétlenül kellett magamtól meg tudnom hogy mit is hirdet a kis fecni, mert két griffendéles, Dean Thomas és Seamus Finnigan lépett oda hozzám, arcukon a merő izgatottság pompázott.
- Párbajszakkör indul az iskolában! - újságolta Seamus, miközben ujjaval bezsongva mutogatott a csattogó lapra, amit szakadatlan táncoltatott a huzat. - Ma este lesz az első alkalom. Nem is rossz ötlet, manapság nem árt, ha az ember gyakorolja a párbajozást... - magyarázta a fiú, majd kézen ragadta barátját, és testével nagy lendületet véve, faltörő kos módjára nekinyomult egy hollóhátasnak, hogy minél közelebb harcolja magát a nagyterem ajtajához.
Mindeközben Ronnak sikerült úgy letaszítani a mardekáros Blaise Zambinit, hogy mellém tudott érni, de ugyanabban a pillanatban a fiú nem hagyta annyiban hogy félrelökték, és akkora erővel csapta a vállát a vörösnek, hogy az meg rajtam landolt.
Oldalra tipegtem hogy megtudjam tartani magunkat, mert a nagydarab Millicent Bulstrode lánynak meg nem igazán akartam nekimenni, mert akkor nekem végem... az a lány hatszor és hat nagy pofonnal torolná meg a rajta landolásomat.
Ront azonban nem érdekelt a flipper golyós helyzetünk, hanem Seamus hirtelen szőke hajkoronájára óbégatott, ami már kezdett eltünni a vacsorát jelző ajtó mögött.
- Miért, gondolod, hogy Mardekár szörnyetege párbajozik az áldozataival? - kérdezte gúnyos hangleejtésben a fiú, de azért ő is bőszen pislogott a szépen megírt hirdetményre.
- Nem hinném. - ráztam meg a fejem, mire a morgó Ront arcul csaptam szálló tincseimmel. - De Mardekár utódja lehet. - vetettem ellen, mielőtt szóban megbosszúlhatta volna a szemébe libbent fürtöket.
Hunyorogva pislogtam a kiírás felé, amire mívesen kanyarított betűkkel csak a párbajszakkör ideje és helye volt lefirkantva, amit azért hanyagnak véltem, de nem tagadhattam hogy az esemény végérvényesen is felkeltette az érdeklődésem. Nyolc órakor, ugyanitt.
Időközben Harry csusszant át két hugrabugos fiú között, egyenest mellém érve, és ő is úgy pillantgatott a hullámzó papírra, szemüvegén pedig táncot jártak a folyosó fáklyáinak fényei.
- Hasznos lehet - fordult felém vállát vonogatva. - Elmegyünk? - tette fel a kérdést, hüvelykujjával bizonytalanul bökve a pergamenre.
Bólintottam, elintézve az elmegyünk-e kérdést.
Miért ne?
Ezekben az időkben talán az egyik leghasznosabb, ha tudunk bánni a pálcával.
Semmire sem vágytam jobban, mint megoldani a rejtélyt, és győzedelmeskedni Mardekár utódja és szörnye ellen, és talán ügyes átok használattal ez még sikerülhet is.
Elszántan átcsusszantam egy csoport vitázó griffendéles harmadikos között, mint egy papírlap.
Mert a szakkör előtt semmire sem vágytam jobban, mint magamba lapátolni egy kis csirkeragut.
Kell az energia, főleg ha meg akarom edzeni magam Mardekár szörnye és utódja ellen...
Mert bár rémisztő és borzalmas a tudat, de valami azt súgja, kínnal teli és nehéz küzdelemnek nézünk elébe, bármiféle viccen kívűl....