Behatoltunk az erdőbe.

Egész testtel vetettük bele magunkat az ide-oda csalinkázó levelekbe, kusza vesszők sűrű zugába és göröngyös, bokákat gáncsoló gyökerekbe.

A bátorságunkat pedig valahol az erdő szélén hagytuk. Vagy fent a kastélyban...

Reszketve húzogattam pulóverem ujját, egészen addig, amíg az elnyűtt, kinyújtott pamut a szövevényes gyökereket nem kezdte verdesni, miközben néha halkan felszitkozódtam, amiért belegázoltam egy-egy mélyebb gödörbe, vagy akadt meg a rüsztöm egy fa felszínre bukó gyökérzetében. A növények és az itt-ott gödrökre rálapuló avar becsapós volt, és mintha direkt arra játszott volna hogy arcra essek.

A bakancsomban már kellő mennyiségű fű és sárrög volt, én pedig egy gallyra erőszakosan rátaposva állapítottam meg, hogy nem is érdemes megkísérelni Mollyval újra fehérré mosni az eredetileg fehér ruhadarabot.

Vacogva és zsörtölődve tovább lépdestem, Harry és a Ron reszkető kezében tartott pálcám pislákoló fényét követve, görnyedten, viszonylag egyenletes tempóban.

Az ágak recsegése talpunk alatt és az avar sistergő zizegése mellé néha betársult Ron "mi volt ez?" vinnyogó pánikolása, Harry tanácstalan hümmögése, vagy példának okáért újfent én, akinek garbójának nyakába egy kunkori, rügyes gally akadt bele, amit szitkozódva kaptam el, és letörve kirángattam a pelyhes anyagból, majd hanyagul egy csipkebokor közepébe hajítottam.

Az idő lassan telt, tippelésem szerint húsz perce gázolhattunk az átláthatatlan dzsumbujban céltalanul, vagy tíz perc tűnt olyan kínzóan soknak, mivel állandóan csetlettem botlottam, és minden lépés és avar taposástól elütő zajra ijedten zihálva kaptuk fel a fejünket, és értékes perceket barmoltunk el azzal, hogy reszketve füleltünk, tekintetünket ide-oda cikáztatva a fák törzse közt megbúvó odvak, üregek, sűrű bokrok seregén, mint holmi furkászok, akik ragadozót fülelnek ki épp.

Aztán tovább haladtunk, én néha terpeszben átlendítve lábam a göröngyös, labirintus szerű aljnövényzet egy-egy még átláthatatlanabb szakaszán, Ron széles válla mögött idegesen szuszogva, megbújva trappolva, amivel mondjuk nem értem sokat, mert a langaléta fiú a félelemtől olyan csöppnyire húzta össze magát, hogy az eleve alacsony Harry is óriásinak tűnt mellette. Ráadásul remegő fogaimat idegesen ajkamba vájva ismételgettem folyton magamat hergelvén hogy most még Hagrid sincs itt velünk, így most jóval élet veszélyesebb kalandra vállalkoztunk mint tavaly.

Az óvatos befelé haladás közepette megejtett félő kéz tördelés és vinnyogó fejkapkodások alatt elmormogott "hallottátok? Mi volt ez? Ugye nem mögülünk jött?" szöveg ismételgetése közepette észre sem vettem, hogy már olyan mélyre hatoltunk a rengetegben, hogy a fölöttünk mélyzöld levelek alkotta lepelszerű lombsátor olyan sűrű lett, hogy már az égen hunyorgó csillagok és középen sápadtan reánk meredő hold fénye sem hatolt át rajta.

A szívem olyan hevesen verdesett mint egy kolibri szárnya, és majd kiszakadt a mellkasomból, a tüdőm zihálva töltötte magába az újabb és újabb adag éjszakai, nyirkos levegőt, a pelyhektől selymes zsebem belsejében pedig úgy reszketett a félelemtől a kezem mint a kocsonya. A lábaim mintha pudingból lettek volna, alig engedelmeskedtek, és szinte minden másodpercben megbotlottam, Ronnak csapódtam, sőt, egyszer még egy orra bukást megelőzve a mellkasom elé kicsapott kezekkel hatalmasat csattanva landoltam egy kiálló gyökér érdes felületén, égető horzsolást szerezve a tenyeremre, na akkor már végleg kezdett elegem lenni a feszültséggel és félelemmel teli kis túránkból.

Igyekeztem a ránk magas szörnyeteg baljós árnyékaként vetülő sötétséget azzal ellensúlyozni, hogy minél közelebb húzódtam a fiúk elfehéredett ujjperceiben szorongatott pálcákhoz közelebb húzódni, de ebből az lett, hogy az ösvény folyamatos szűkölése miatt vagy Harry karját fejeltem le, vagy Ron lökdösött odébb.

Így hát beértem azzal, hogy a két fiú mögé léptem, és a felsőtestemmel hajoltam annyira közel a két libegő, villogó pálcahegyhez, amik az egyetlen kis árván sikló ladikok voltak a vak éjszaka tintafekete sötét tengerében, mintha egy előadás után lévő színész lennék, aki meghajol a produkció után.

Lépteink zaja éles csattogást vert a csönd honolta rengeteg üresnek tűnő de közben minket bokrok biztos ág függönye mögött rejtőzködő lényekkel teli terében.

Szuszogásunk által megannyi pára szállt fel a minket az égbolt tengerfenék kék ábrázata elől elrejtő lombkoronák felé, miközben Agyar nedves orrának szüntelen szimatolása csiklandozta bokánkat, ahogy a kutya izgatottan furakodott az avaron a nyomunkba.

Én igazából végig rettegve kémleltem a minket körbe ölelő, folytogató félelmet ismeretlen neszekkel kecsegtető erdő mélyét (lehet ezért is taknyoltam el folyton), és ahogy láttam Ron is, szóval nem sokra mentünk volna, hogyha legalább Harry nem függeszti fűzöld szemeit koncentrálva az ösvény göröngyös aljára.

Csak egy pillanatra, puszta szórakozottságból és rettegő pillantásom lefoglalása miatt követtem az előttünk bandukoló, szemével a szövevényes aljnövényzetet mustráló Harry tekintetét, és akkor láttam meg, hogy az általunk követett pókok hirtelen egy éles kanyart bevéve lekanyarodtak az ösvényről.

Harry sarkát a talajba vájta, és hirtelen megtorpant, szemét kigúvadva meresztve az apró, nyolclábú állatok útját.

Aminek következtében Mrs Figyelmetlen olyan szépen belerohant egy éles hévvel Harry hátába, hogy az meghökkenve megbillent, és egyensúlyát vesztve gyorsan a kezéből kicsúszó, lángot rebegtető pálca után kapott. Ügyes ujjai szerencsére melllasa előtt rá is kulcsolódtak a bütykös husángra, így az nem esett be az indák kibogarászhatatlan erdejébe.

- Bocsi... - nyekeregtem, miközben egy vastagabb ágba kapaszkodva igyekeztem vissza tornászni magam egyensúlyba.

Ám a bocsánatkérésemmel nem sokra mentünk.

Hiába, kerestük az ösvényről lefordult pókokat, vagy azoknak menekülési útvonalát, a két pálca által bevilágított kicsiny ellipszisen kívül minden apró avar zugot koromsötét fedett.

Hirtelen félelem jeges hidegzuhanya szántott végig bőrömön, és ahol csak megérintett, libabőr tette érdessé a testem felületét.

Kitágult, riadtan pislogó szemeim elé élénken kúszott be a tavalyi látogatásunk emléke.

Előző évben nem hatoltunk be ennyire mélyen az erdőbe.

Élénken csengett vértől zúgó fülemben is pánikoló szívem nyugtalan verdesésével aláfestve Hagrid akkori eldörmögött tanácsa, miszerint, soha ne térjünk le az ösvényről. Most azonban Hagrid mérföldekre volt tőlünk, valószínűleg egy poros azkabani cella penészes falai közé zárva kuporogva, ráadásul ő maga mondta hogy kövessük a pókokat. Csakhogy ezt kizárólag úgy tudtuk megtenni, ha letértünk az ösvényről. Márpedig a vadőr most nem volt ott velünk, hogy megvédjen. De nemet sem tudott mondani. Tehát megtehettük, csak épp kelő akarat és kurázsi kellett hozzá. Ami félelemtől és a csontig hatoló hidegtől aligha akadt bennünk.

Az agyamat ostromló baljós intelmek világából Harry rángatott ki, akinek cipőtalpa hirtelen az én bakancsom orrán landolva szökkentek egyet, annyira megtaposva három lábujjamat, hogy a ropogó ujjperceimtől azonnal maró könnyekben lábadt a szemem.

Ez hirtelen ért...

Élesen a rám lépő barátomra kaptam a fejem, mire őt minimum hat tincsem sózott arcon.

Hitetlenkedve letekintettem a fiú kezére, amit ő eszeveszetten rázogatott.

- Csak a kutya volt az, Harry! - korholtam le a rémülten a kezéhez ért dolog után kutakodó fiút, akinek kézfeje után még mindig finoman bökdösött hideg nedves orrával Agyar, miközben barátságos farcsóválással jelezte, hogy nem érti miért reagált Harry úgy, hogy eszelős zihálással a mellkasához kapta ujjait.

- Húh... - fújta ki a levegőt szaggatottan a hollófekete hajú. Durva lehet a helyzet, hogyha még vakmerő Potter cimborám is egy kutya barátságos szimatolásától megijed. - Bocs... - nézett rám bűnbánóan, ujjaival mélyen hajába túrva, mire a szélrózsa szirmainak formájába gubancolódott tincsek csak még kesze-kuszábban meredeztek a fiú feje búbján. - Mi legyen? - kérdezte utána végül, válaszra várván Ron ijedten pislogó szeplős arca, és az én dús fufruval elfedett íriszeim közt kapkodva pillantását.

Ron vacillálva összefonta ujjait, és kétségbeesett hümmögéssel malmozni kezdett velük, egyértelművé tette hogy legszívesebben visszafordulna. Csak a jó cél érdekében inkább vonakodik.

Így két kérdő szempár szegeződött rám, az ítélet terhét az én vállamra téve.

Ez nem ér...

Szorosan behunytam a szemem, és pár ideges nyelv csócsálás erejéig eljátszottam a gondolattal hogy igent mondjak arra hogy lefújjuk, és vissza iszkoljunk a biztonságos kastély falai közé, és...

De hisz... azok nem is biztonságos falak.

Mardekár utódja és annak vérszomjas bestiája azok között cirkál, és sorra szedi ártatlan áldozatait, mindig újabb és újabb veszteségekkel szaggatva egy sebet az iskola szívébe.

Konkrétan most rajtunk múlik, hogy ennek véget vetünk-e azzal, hogy nem hátrálunk ki, hanem bátor griffendéles módjára megteszünk mindent a barátainkért és szeretett Roxfortunkért, hogy fény derüljön minden mocskos titokra, és nyakon csípjük az átkozott merénylőt.

Igen! Ezt kell tennünk!

Hamár képesek voltunk idáig bekecmeregni, nem adhatjuk fel egy kis érzelmi megingás miatt azt, hogy a barátaink élete esetleg még jobban legördüljön az így is elég rizikós kés éléről, és bezárják az iskolát.... Nem!

Igenis bebizonyítjuk, hogy kevés ez az alattomos féreg ahhoz, hogy elűzzön innen minket! Igenis megszabadítjuk a világunkat a gonosz utodtól és szörnyetegétől! Pontot teszünk arra az átkozott "i"-re!

Elszántan felszegtem a fejem, hagyva hogy lelki monológom energia bombaként dörrenjen el elszántságtól verdeső szívemben.

Kinyitottam ajkaim, amik már nem a félelemtől, hanem az indulatos akarattól túlfűtve reszkettek.

- Ha már idáig eljutottunk, nem adhatjuk most fel. - mondtam eltökélten felszegett állal. - A barátainkért és a Roxfortért muszáj kockáztatnunk! Tovább megyünk! - ütöttem drámaian a levegőbe ökölbe rándult kézzel.

Kicsit eszelős látvány lehettem.

De egyben inspiráló is.

Ugyanis Harry és Ron összenéztek, majd olyan szélesen elvigyorodtak, hogy egy pillanatra olyanok voltunk, mint minden bajunk előtt. Felszabadultak és boldogok.

És ez az apró öröm adta meg a kezdő löketet az ugráshoz, amivel avart tipró cipőkkel a rengeteg kusza, kaszaboló mélyébe vetettük magunkat a jó cél érdekében.

Vacogva, rettegve, de némiképp egy kis inspirációval és céltudatos szándékkal vetettük be magunkat a fák sűrűjébe, követve a pókok suhanó árnyékát.

Most már feleannyira gyorsan sem tudtunk haladni, mint előtte, de hát az is éppenséggel csak jó indulattal volt nevezhető vánszorgásnak, az ösvényen túli kifejezetten gyökereken való görnyedt átkapaszkodás, fatönkökön való átugrálást, és indákba gabalyodott bokánk szitkozódó ráncigálását.

A sok csetlés-botlás még egymagában nem volt elég, egyszer megreccsent bokámat markolászva rogytam le egy kidőlt diófára, és onnantól kezdve Ron karjába csimpaszkodva ténferegtem tovább, nadrágom szárára tapadt gubacsaim pedig pirosra csikarták a vádlimat. Így még csigalassúbb tempóban haladtunk, miközben én magamat átkozva éreztem hogy forró pára csorog le a csuklómon, ahogy Agyar izgatott szuszogással folyton a kézfejemre liheg, azon a pici résen át, amit nagy nehezen kinyitott karamellától összegyógyult szájából.

És mivel folyton az utunkba gabalyodó ingoványos növényzetet kellett pásztáznunk hogy ne minden egy, csak minden öt másodpercben botoljunk meg, így nemegyszer meg kellett állnunk, mert a sok félre pillantás miatt Harry tekintete elvesztette a pókokat, ezért avar felett lengetett fényforrással és térdig levél kupacba süppedt lábakkal néha le kellett guggolnia, megkeresni a pókokat a pálca gyéren remegő fényében, ami olyan sűrűn és erőtlenül pislákolt, hogy az olyan hatást keltett, mintha a kis lángocska is ugyanúgy rettegne a ránk ágak mélyéről ijesztő neszektől, mint mi.

Legalább fél óráig játszottuk ezt a játékot, és hogy az akadályszerű gyökereket és a pókokat egyaránt szemmel tarthassuk, mindig hátunkat párhuzamosan döntve a talajjal, görnyedve gyalogoltunk, amitől totál beállt a derekam, és folyton sajogva ropogtak a csigolyáim. Néha mit meg nem adnék egy egészséges testért, ami nem a hetven évet súrolja...

Szitkozódtam aztán még egy sort azon is, hogy kedvenc fekete pamut pulóverem ujján egy három centis hasadék szaggatta meg a rojtos cérnákat, ahogy a kiálló gallyak aljasan belekaptak, és a tüskés bokrokban való ácsorgás sem tett túl jót a ruházatomnak. A nadrágom szárán konkrétan három szakítás éktelenkedett, ráadásul a tövis olyan mélyen "cirógatta" meg a lábam, hogy még vér is szivárgott a csúnya, néhai cérnák réseiből, így úgy néztem ki, mint aki egy vadmacskát próbált meg sikertelenül megszelídíteni. Vagy csak Vadócra tört rá a "gazdámat is prédának nézem" nevezetű öt perces kirohanása...

Menten elszorult torokkal és szememet égető sós cseppekkel tűrtem hogy vállamba mélyedjen egy tűleveles ág karma, ahogy eszembe jutott kedves kis hiúzom...

Aztán a gondolataimból az zökkentett ki, hogy hirtelen a lábam nem kusza talajra toppant rá, hanem a levegőt súrolva magam alá bicsaklott, én pedig épp hogy el tudtam kapni egy gyér gallyacskát, de amint ujjaim szorosan ráfogtak a vézna vesszőre, az menten egy nagyot roppanva letört, én pedig előre zuhantam a sötét láthatatlanba.

A hasamon éles csattanást éreztem, ahogy egy széles fatönkre pottyanok rá, minek kérges felülete gonoszan csikarja a mellkasom, amiből az ütközés miatt minden levegő sajogva kifutott. Auh...

- Jól vagy? - fordult felém azonnal Harry, és melegség árasztotta el a tarkóm, ahogy a fiú pálcája végén lobogó lángocska egyenest rám mutatott. Csillagokat látva letagadva azt hogy szerintem hat bordám kapásból kitört, bólintottam, miközben haragosan figyeltem a súlyomat nem meg tartó ágacskát, ami szinte rajtam vihogva gurult lefelé a leejtőn, amit nem vettem észre hogy leejteni kezd, ezért fetrengtem most ott, két rét görnyedve tapadva egy érdes fatörzsre.

De sajnos egy idő után pár húsos lapulevél mögött eltűnve kikerült abból a fény körből, ami a pálca végéből vetült a sűrű dzsumbujra, ugyanis a lombkoronák nem ritkultak, továbbra is szorosan közre fogva egymást magasodtak felénk.

Aztán eszembe jutott, hogy a rémálmaimban nyirkos testükkel rajtam rohangáló futóférgek minden bizonnyal most sprintelnek kárörvendő vihogással a lábam felé, ezért egy vállamat cibáló hidegrázással vegyített nyögéssel a kérges fára tapasztottam a tenyerem, téve rá hogy legalább három szálka állt bele égtelen fájdalmat nyilaltatva az ujjbegyeimbe, és fellöktem magam, majd fóbiás irtózattal kezdtem magam leporolni, legalább hatszor vállam felett áttekintve a hátamra, hogy nem araszol-e a nyakam felé egy kis féreg vagy ugrókötél méretű százlábú. Blah...

Ám a kezem azonnal reszketve megállt a levegőben, mikor hirtelen egy öblös vakkantás hagyta el Agyar ráncos pofáját, ami visszataszító cuppanással nyílt ki, mindenfelé karamella darabokat katapultálva, miközben fogán és bajuszán barna cukormassza morzsák himbálóztak a kutya fejének ideges kapkodásának ütemére.

Élesen beszívtam a levegőt, a két kiszáradt ajkam szorosan préselődtek egymáshoz, és nagyot rezzenve oda botorkáltam Ronhoz, és gyáva mód reszketegen a hátához simultam, és egy félő nyulat megszégyenítő hunyorgással pillogtam át az ellenséges erdő vaksötét mélyére a vörös hajú fiú hóna alatt.

- Mi van? - kérdezte hangosan Ron, hangszíne a hirtelen rá törő pániktól legalább hat oktávot ugrott, és vékonyan szántott végig a robosztus törzsek mentén, miközben karját erőtlenül oldalra nyújtva rábilincselte hosszú ujjait Harry idegesen maga elé emelt kézfejére, és úgy kezdte el szorítani, hogy a bütykei fehéredni, Harry karja pedig lilulni kezdett.

- Valami mozog arrafelé - suttogta holtraváltan a szénfekete hajú fiú, aki úgy lesápadt, hogy szó szerint a holdra emlékeztetett az arca, aminek hullaszínét kiemelte hollótoll árnyalatú frizurája és élénken ragyogó zöld szeme, ami rettegve cikázott zugról fára, fáról zugra. - Hallgassátok csak... - fordította erősen fülelve oldalra a fejét. - Jó nagy lehet... - állapította meg rám emelve íriszeit.

Mire én pánikszerű zihálásba kezdtem, a szemem annyira elkerekedett mint egy kobold makinak, a szívem úgy tombolt, hogy a mellkasom szinte felrobbant. A kezem remegni kezdett, annyira hogy ütemesen koppant neki Ron derekának. A pánik acélmarka olyan hirtelen és kegyetlenül zárt magába, hogy csak sokkosan remegve, földbe gyökerezett lábakkal ácsorogtam fogadott fivérem cseppnyi biztonság érzetet adó hátának dörgölőzve, mint egy ijedt kismacska az anyjához.

- Hát ezzel most nagyon megnyugtattál! - förmedtem rá Harryre, de a hangom kicsit sem volt tekintélyt keltő, mert reszketett, és még ijedt rekedéssel el is csuklott a végén, közben rettegve gyűrögettem Ron pulóverének alját, ami idegbeteg ujjaimtól egy idő után rojtosodni kezdett.

Mindhárman megkukultunk a sokk okozta bénultságtól, és csak szaggatott szuszogással fülelni kezdtünk.

Tőlünk jobbra a távolban a "jó nagy, beazonosítatlan valami" hirtelen nagy zajt csapva utat tört magának a fák mögött, félelelmemet ketté roppanó ágak, talán kisebb facsemeték keserves hangja táplálta tovább, és éreztem hogy fejtől lefelé mintha szurokba mártanának, egyszerűen zsibbasztó félelem miatt mozdulni sem mertem.

- Jajistenem - nyögte reszketve Ron, eltorzult arccal ölelve mellkasához a pálcámat. - Jajistenem, jajistenem... - veszékelt szüleit vesztett kiskutya vinnyogásával, miközben háta annyira remegni kezdett, hogy feszülten megmerevedett fejem nagyokat dobbant a lapockáján.

Nekem még csak ijedt nyivákolásra sem futotta, csak lesokkolva meredtem Ron barna pulóverének levelekkel, szöszökbe kapaszkodó makacs gubacsokkal és beletört gallyhegyekkel teli hátára.

- Fogd be a szád! - rivallt barátjára Harry, éles oldal pillantást vetve a csukott szemmel Merlinhez motyogó Ronra. - Még meghallja.

- Meghallja? - kapta sápítozva fejét Harryre a másik, olyan pillantással ajándékozva meg cimboráját, mintha egy elmegyógyintézet zárt osztályára zárttal társalogna vékonyka, erőtlen hangon, amit ha még jobban fokoz, már meg sem halljuk az egér cincogásos frekvenciát. - Már rég meghallotta Agyart! - mutatott idegesen a félve egy gyökéren kuporgó állatra vádlóan.

Megvédtem volna szegény kopót, de hát a jeges félelem a nyelvemet is ugyanúgy lebénította, mint meredtem a sötét semmibe meredő szemeimet.

Aztán hirtelen mintha kiszippantottak volna az erőt a térdemből, az megrogyva engedett a gravitációnak, én pedig riadt nyögéssel a földre pottyantam farral, amit kihasználva egy terebélyes tölgyfa aljába hátrálva neki vetettem hátam az eres, kemény kéregnek, mintha a reszketeg kuporgás megvédene bármitől.

A sötétség szinte égette a szemgolyómat, így hogy a két fiú félve eloltotta pálcájának fényét, hogy a bizonyos valami ne lásson meg minket, és csak a bestiát magában rejtő ismeretlenbe meredten bámulva imádkoztam hogy ne vesse rá magát rám a következő pillanatban egy habzó szájú csuklyás alak....

A rémemlékkép hatására hihetetlen mély és őszinte nyögés tört fel torkomból.

Aztán hirtelen furcsa brummogás hallatszódott, ahogy öblös bugyogással végig szánt az erdőn, majd elhal.

Nem emberi volt.

A rémisztő hang már a két fiúból is gyönge nyekergést csalt elő, én pedig fogaimat olyan szorosan préseltem egymásnak, hogy szinte elgörbültek, miközben térdemet tajtékzó mellkasomhoz húzva átkaroltam reszkető lábam. A szívem olyan hevesen pumpált, hogy azt a felsőtestemhez ölelt térdemmel is nagyon éreztem.

- Szerintetek mit csinál? - tette fel a kérdést Harry olyan reszketeg és erőtlen hangon, hogy alig hallottam meg a fülembe zúgó vértől, és fejemben kongó szívverésem hangjától.

Összeszűkült torokkal eszeveszetten megrántottam a vállaim, úgyhogy azok az államnak csapódtak, habár a fiúk ezt úgysem látták, "valahogy" a fejemre telepedett a pánik elmetorzító burka, ezért erről megfeledkeztem.

- Felkészül a támadásra. - hangzott Ron elhaló felelete.

Nem mondom hogy megnyugtatott, szavai hallatán mélyről törő nyögéssel a térdemre hajtottam a fejem, és idegbeteg ringatózásba kezdtem, könyörögve hogy a vörös csak tévedjen.

Remegve vártuk a fejleményeket.

A percek kínzó lassúsággal teltek, és a gallyak közt átcikázó, leveleket megringató szellő kísérteties fütyülése csak tetézte a bennem tomboló pánikot.

- Mit gondolsz, elment? - szakította félbe hirtelen a vérfarkas és akromantula keverékre hasonlító, csuklyába bújtatott, habzó szájú, vérben forgó szemű szörny ágakból ránk rontó képzelgését Harry reszketegen elmormolt kérdése.

- Nem t'om - vágta rá Ron.

- Remélem. - nyögtem fel a fiúval egy időben.

Tőlünk jobbra ekkor hirtelen megérkezett a válasz.

Vakító fehér fény tépte szét a sötétséget, pár útjába álló fatörzs miatt megszakított villanással.

A látóterembe robbanva azonnal elvakított.

Hunyorogva a szemem elé emeltem a kezemet, miközben a másikkal egy ijedt sikkantást folytottam el kicserepesedett ajkamra nyomva nyirkos tenyerem, nem érdekelve engem, hogy emiatt sárdarabos és fű csomós mancsomról minden piszok a számba jut.

Agyar szűkölni kezdett, és megpróbált elmenekülni, de belegabalyodott egy tüskés bokorba. Ettől aztán még keservesebben szűkölt.

Én bennem azonnal felgyulladtak és elnyomták a félelmet a gondoskodó ösztön lángjai, és térdemen horzsolást ejtve egy kövön áthenteregve a kutya mellé másztam, és nem sajnálva kezem el kezdtem lehámozni a makacs vadrózsa ágak tövises bilincseit a rémült eb reszkető testéről, miközben három mély hasadásból buggyant ki mélyvörös vér, ahogy kezeim félretolták/törték/hajlítgatták az aljas kacsokat.

Végül Agyar hálásan nyalogatva kézfejem, továbbra is rémült nyöszörgéssel a lábamhoz bújva lekuporodott, nekem pedig a reszkető kutyát látva azonnal eszembe jutott hogy én is a szívinfarktus félelmetes küszöbén ingázok épp, ezért rettegve hunyorogtam a mögöttem lobbanó fényforrásra.

- Harry! Flower! - hallottam meg Ron kiáltását, ami furcsamód inkább hangzott megdöbbentnek mint ijedtnek. Sőt, a nevemhez érve még egy megkönnyebbült elcsuklás is elhagyta ajkait. - Ez a kocsink! - vinnyogott mélységesen letaglózva a fiú.

Nem akartam hinni a fülemnek, hanem elkerekedett szemekkel hunyorogtam bő pulóverem lebenyes ujját a pilláim elé emelve értetlenül dobálva fel magamnak a kérdéseket, húztam el az orrom, ami a ruhadarabból kilógó szöszök miatt kegyetlenül elfacsarodott, miközben próbáltam megtartani az egyensúlyom, ahogy Agyar a nagy termetével a lábamhoz dörgölőzött.

- Micsoda? - hallottam Harry éles, hitetlenkedő kérdését.

- Gyertek! - kurjantotta vissza Ron, majd gyorsan ropogó ágak reccsenése és izgatott csörtetés hangzott fel egyre távolabbról, ahogy Ron gazokon átcsörtetve meglódult az állítólagos autó (?) felé.

Én nekem meg az testemben őrjöngő adrenalintól lesokkolva, remegő vágtagokkal hátra dőltem, és éreztem hogy a hátamba éles kéreg szélek hasítanak, és a fejem nagyot koppan a tölgyfa durva felületén.

Egyik kezemet a fára raktam, mire megannyi szálka bújt alattomosan a bőröm alá, a másikat meg a nyirkos földre raktam, mire mind az öt ujjam masszás, saras talajba süllyedt bele.

Fintorogva elkezdtem magam feltolni, testsúlyomat a fára bízva igyekeztem felállni, és nagy nehezen sikerült is, annak ellenére hogy a térdem úgy remegett, mintha áramot vezettek volna belém.

Ferde háttal zihálva vártam hogy a szívem eszeveszett dübörgése alább hagyjon, és a reszkető kezem megnyugodjék.

Igyekeztem ehhez segítségül hívni a tüdőmet, amibe üdítő szippantásokkal küldtem be az éltető levegő tömegeket.

Éreztem ahogy a pánik szép lassan a kifújt lélegzeteimre akaszkodva lassan távozik belőlem, de így egyúttal az az erő is távozott belőlem, ami az izmaimat megfeszítve tartotta, így meggyötört idegekkel kinyújtottam a kezem magam elé, és megragadva egy ágat azzal segítettem magam álló helyzetbe, a sarkamon egyensúly kutató billegéssel átlendülve talpra állva.

Béna csetlés botlással átléptem egy lábam elé aljasan kunkorodó gyökeret, hogy aztán majdnem orra bukjak egy másikban, amit végül egy mókás szökkenéssel kerültem el.

Egy kifacsart pózzal elhajoltam egy tövises bokor elől, ami valószínűleg az volt, amelyikből Agyart is kiguberáltam, mert körülöttem letördelt ágak halma roskadozott össze-vissza.

Így megálltam Harry előtt, aki épp egy "Lumos"-t elmotyogva újra kis lángocskát lobbantott pálcájának hegyére, ami fehér fénnyel kezdte el füröszteni megkínzott arcomat, amit koszfoltok és piros karcolások hada csúfított el.

- Jól vagy? - emelte rám arcát Harry, majd (habár mesterkélten palástolta) átfutott az arcán némi szánalommal vegyült ijedtség. Amit egyéltalán nem csodálok. Gondolom egy vadrózsa bokorral vívott heves harc után gondolom milyen bájosan festhetek a sápadt, verejtéktől fényes homlokommal, a rátapadt kosszal és a szemem alatt elhúzódó piros csíkkal, amiből szakadatlan szivárog a mélybordó folyadék.

Én csak erőtlenül bólogattam, majd pulóverem ujjával a pánik jeges verejték gyöngyeit és az arcomon lefelé araszoló vércseppeket egy erőszakos mozdulattal letöröltem, majd két körmöm közé csípve egy államhoz ragadt tincset, lerántottam azt, és csak egy hanyag biccentéssel meredtem abba az irányba, ahonnan a fák vaskos törzsei miatt megtört fény forrása fakadt, és még hallani lehetett Ron csapzott edzőcipőjének tompa csattogását és az alatta megtaposott avar sistergő ropogását.

Harry finoman felém nyújtotta a karját, amire én először csak hősiesen meredve meg akartam rázni a fejem, de mikor az első lépést után egy hajszál, vagyis Harry alkarom köre tekert keze választott el attól hogy eltörjem az orrom egy emberes tuskón, inkább beletörődve a szénfekete hajú, rám aggodalmas smaragdzöld szemével pislogó fiú segítségét alkalmazva, az ő karját szorosan átbilincselve tövistől árkosra karistolt ujjaimmal, úgy botladoztunk Ron után.

Alig egy perc suta csetledezés után végre kiértünk egy tisztásra, ahol erős szemhéj préslős hunyorgással hajtottam le a fejem, tenyeremet nagy, sötét foltban a szemem előtt tartva, sápadt arcom kócos hajfüggönyöm mögé rejtve védekeztem vámpír módra a vakító fénytől, amit immár nem szaggatott meg terebélyes lombú fák törzse, így teljes valójában süthette ki a retinámat, miközben a kezem csimbókos szőrt tapogatott ki, ahogy Agyar bennem keresve a biztonságot, folyamatosan a tenyeremhez dörgölte oldalát.

Nehéz volt úgy csitítani a kutyát, hogy én is halál nyugtalan voltam, és még kétségek közt is őrlődtem, hisz nem tudtam mi a búbánatos fenéből jött kocsiról hadovál itt Ron.

Mit keresne az autónk az erdőben? Tudtommal azt ők tönkre vágták mikor év elején pazar landolással a fúria fűz ártó ágainak ütlegelő sűrűjébe kormányozták azt...

Bár... rémlik mintha azt mondták volna hogy miután kiszálltak belőle, az olajzabáló szerkezet... a rengetegbe tolatott volna?

Nem törődve azzal, hogyha most kitágult szemekkel a berregő valami napot megszégyenítő fényszóróiba bámulok, jó esetben megvakulok, de minimum ropogósra sül az eddig sötétbe pásztázó, rejtélyes homályhoz szokott szemgolyóm, döbbentem felszegtem a fejem, és hagyva hogy tincseim fedetlenné téve arcom elhulljanak előle, egészen oda bambultam, ahová Ron meredt egyenes háttal, kitárt karokkal és abszurd mód mosolyogva...

És lám. Két dolog is végtelenül letaglózott egyszerre.

Először is hogy mindazok ellenére hogy az íriszeim őrült mód fájtak, mégsem vesztettem el csokoládé barna szemem világát, pedig a hófehér fény olyan rettenetes fájdalmat okozott nekik, hogy biztos voltam benne.

Másodszor pedig az, valóban egy autó állt előttünk.

Döbbent arcunk visszacsillant a karcos, néhol randa lyukakkal csúfított szélvédőjén, berregő hangon, búgva pöffentett néha egyet, és akkor szúrós szagú füstöt eregetett rozsdás kipufogójából, ami szürke kötélként csavarodott nyakam köré, és ingerelt erős köhögésre. Végül pulóverem levendula illatú ujját nyomtam orrom elé, és maszkban csodálkoztam rá a kocsira, aminek ismerősen kopott türkizkék szín fedte vázát.

Ron habozás nélkül tett egy lépést lepattogzott festékű csotrogány felé.

Annyira le voltam döbbenve, hogy egy hang, egy árva nyikkantás sem buggyant fel a torkomból mikor eszeveszetten figyelmeztetni akartam a fiút, hogy ez talán nem jó ötlet. Csak kitátott szájjal, hideg, csípős levegő által szárazra mart torokkal meredtem a vörös hajú és a járgány egymásra lelt kettősére.

Pár idegtépő, olaj csattogtató motor bugyborékolással kitöltött perc után a kocsi megindult.

Hullámos gurulással indult meg az öles fák alkotta körből ahol állt, ahogy a gyökerek alkotta völgyeken átverekszi magát.

Egy pillanatra egy rémült vijjogással megindultam Ron felé, hogy elrángassam a huppanó, sűrű erdőben visszhangot verve brummogó autó elől, de a lábfejem neki koccant egy előttem vízszintben álló tuskónak, és kapálózó kezekkel hasítva a levegőt éreztem hogy a térdem a kérges talajon csattan, a tenyerem pedig egy gallyat megragadva próbál megtartani.

Az persze azonnal forgácsot zúdítva arcomba ketté hasadt, én pedig nagyot nyögve a fenekemre estem, és úgy pislogtam rettegve a Ron felé csörtető behemótra.

A kocsi lassan a fiú elé érkezett. Finoman, néhány centire a fiú kinyújtott kezétől megállt, akár egy gazdáját köszöntő, nagydarab, türkizkék kutya.

Ron ujjai épp elérték a kocsi orrát, így a fiú boldogan előre hajolt, és vigyorogva megpaskolta az autó kopott, koszfoltokkal felismerhetetlen rendszámtábláját.

Én nem akartam hinni a szememnek.

Bármennyire se akaródzott a döbbenettől ködös elmémnek felfognia, valóban Arthur kocsija állt előttünk. Valóban az annyi minisztériumban bonyodalmat keltő járgány járatta elöregedett motorját füsttől elfacsaródott képünk, tüsszenteni akaró orrunk, és a szürke káros légtől könnyező szemünk előtt.

- Itt volt egész idő alatt! - lelkendezett Ron, úgy remegett a hangja, mint aki menten zokogni kezd az örömtől, miközben elhagyva két bal lábasságát, gyökérről bokorra egyensúlyozva körbe ugrándozta a Weasley család megviselt kocsiját, kezét néhol a kék burkolatra illesztve tapogatva azt, mintha túlfűtött örömteli érintései segítenének neki elhinni hogy tényleg láthatja a jó öreg behemótot. Párducot meghazudtoló ugrálásával köszöntve az autót, és néha egy boldog vigyort lövellve felénk újongott tovább, miközben én Harry felém nyújtott csuklója köré kulcsoltam ujjam, és pihegve hagytam hogy felrántson a földről. - Nézzétek, - szólt összehúzott szemöldökkel Ron, olyan fürkészve ráncolva homlokát, hogy két szemöldöke egy vörös csíkot alkotva összeért. - egészen elvadult... - mondta, miközben sápadt bőrrel fedett ujjbegyét gyöngéden végig húzta egy kocsi oldalán húzódó karcoláson.

És Ron mégcsak finoman fogalmazott.

Az kocsin konkrétan egy olyan felület sem akadt, amit ne borított volna az eleve kopott festékbe vájt heg, vagy minimum egy odaszáradt sárfolt. Meggyötört, szürke váza már foltokban kandikált ki a sérült burkolat mögül, ám sem rozogább sem lassabb nem volt mint mikor utoljára láttam, szóval az újdonság annyiban kimerült hogy a járgány szemmel láthatóan rákapott a magányos terepjárásra.

Engem némiképp megnyugtatott hogy barátságos családi kocsikánk és nem egy akromantula vagy ilyesmi az, amivel összefutottunk, de Agyart láthatóan nem.

Döbbenten, államat a vállamnak koccintva sandítottam le a kutyára, ami én és Harry lába közt át fúrva rettegő vinnyogások hallatta fejét, a lábunk kapujában dörgölőzve leült, de még így is reszketett félelmében.

Sokkal jobban megriadt mint valaha is láttam. Nem létezik hogy ennyire félne egy autótól.... komolyan mintha egy igásló méretű pókot látott volna elcsörtetni mögöttünk vagy ilyesmi...

Ez a kopó tényleg egy nyúl reinkarnációja. Hagrid cseppet sem túlzott... óh Hagrid... de hiányzol most...

Harry ajkaiból hatalmas sóhajtás szökellt ki, és az elmúlt veszély miatt lesújtóan csóválva fejét visszadugta pálcáját pulóvere zsebébe.

- És mi még azt hittük meg akar támadni minket! - nevettet fejét ingatva Ron, hullámzó vörös tincseinek függönye mögül büszkén nézett az elvadult járműre, és közben tenyerével pár biztató paskolást csattantott el a viseltes oldalakon. - Mennyit töprengtem hogy hová lehetett... - túrt a hajába mosolyogva, az újra látás öröme észlelhetően elfeledtette vele miért is jöttünk ide, vagy hogy egyáltalán hol vagyunk.

Harryvel hunyorogva összepislogtunk, majd egy fejcsóválással megtoldott pillantással lebeszéltünk mindent, amíg Ron gyermekdeden örült az autónak.

Fejünket forgatva körbe kémleltünk a fényárban úszó tisztáson, ám hiába volt a szemem éles a kutya-mágiám miatt, egy árva pókot sem véltem felfedezni a gyökerek és ágak kusza erdejében motoszkálva. A kis ízeltlábúak minden bizonnyal hanyatt-homlok bemenekültek a sötét biztonságot nyújtó erdőbe.

- Elvesztettük a pókcsapást. - közölt csalódottan pásztázva maga előtt a szövevényes aljnövényzettel befont talajt Harry. - Gyere már, Ron, keressük meg. - morrant rá kissé türelmetlenül barátjára a fiú, zöld szeme erőszakosan megcsillant a fehér villanásban.

Mondjuk ingerültségét teljesen meg tudtam érteni. Nekem sem volt kedvem egy veszélyekkel teli erdőben kis csáprágósok után futkorászni átfagyva, úgy hogy bármelyik pillanatban ránk vetheti magát valami sokkal nagyobb és veszélyesebb mint a nyolclábú kis pindúrok, így eléggé méltányoltam volna hogyha Ron lassan kicsodálkozná magát.

A fiú felénk fordult, én pedig dühösen villogó szemeket meresztettem rá, ezzel is ösztökélve arra, hogy kapja össze magát. Nyilván nagyon jó hogy megleltük Arthur autóját, de egy elöregedett csotrogány sem a fenevadaktól nem fog megvédeni, sem a pókokat nem fogja helyettünk megkeresni, úgyhogy mehetnénk már.

Ron felénk nézett.

Mosolya erőltetetté vált, mert állkapcsa megfeszült, a szemében pompázó tűztáncot járó öröm ragyogása kihunyt, helyette pánik gyúlt az elkerekedett íriszekben.

A fiú ajkairól egy pillanat alatt lohadt le a vigyor, helyette rémület arcot torzító vicsora jelent meg.

Megkövülten meredt egy három méter magasságban lévő pontra valahol a hátunk mögött. Arcát a felismerhetetlenségig torzította a félelem, keze ernyedten hullt teste mellé a kocsi ajtajáról.

Éreztem hogy a szívemet úgy tölti meg a hideg rettegés, mint egy tiszta üvegpoharat valami ellenséges, fekete nedű.

Ám mielőtt a reflexeim felócsúdhattak volna a rájuk telepedett pánik blokkjából, megtörtént a baj.

Megfordulni sem volt időm.

Minden olyan gyorsan történt.

Hirtelen éles csattanás hangzott fel mögöttem, nekem pedig őrült mód csengeni kezdett a fejem a borzalmas hangtól, mintha valaki egy petárdát robbantott volna egyenest a fejemben.

Nagyot sikkantva összegörnyedtem volna, csakhogy hirtelen valami szúrós ért a hátamhoz.

Mire vinnyogva hátra kaphattam volna a fejem Harryre vagy egy éles ágra gyanakodva, addigra az a valami elkezdett a csípőm mentén körbe kúszni a derekam körül, mint egy szorosra húzott fűző. A szúrós dolog vaskos volt, és szőrős, és kíméletlenül gyorsan csusszant végig remegő testemen.

Mikor már behúzott hasamhoz ért, olyan erős szorítást gyakorolt rám, hogy üvöltésemet elnyelte egy mélyről jövő köhögés, amit a belőlem kegyetlen kifutó levegő ért el.

A nyirkos éjszaka lege minden szippantásom ellenére nem jutott tovább a torkomnál, csak fogyatkozott, ahogy annak ellenére sikoltoztam, hogy a furcsa valami egyre jobban szorított. Olyan volt, mint egy semmiből jött ördöghurok.

Éreztem, hogy a szőrős satum feljebb csúszik a testemen, egészen a bordámig, ahol megakadva még erősebb lesz a szorítás, és éreztem hogy a tüdőm apróra zuhan össze, mint egy lufi amiből minden levegőt kiszívnak, a gyomrom harmonika módjára préselődig össze, a bordáim pedig épp hogy nem eltörve hajolnak meg, miközben a torkomat levegőtlen sikolyok kezdték szárazra kaparni.

A félelemtől minden porcikám lüktetni kezdett, és szó szerint szorongatott szívem pedig esdekelve vert a szőrős bilincsekben.

Aztán emelkedni kezdtem.

A lábaim már nem eszeveszetten kalimpálva rugdostak fűcsomókat és sárdarabkákat az ég felé, hanem a levegőben ingázva rugdalták, hasították ketté a levegőt, ahogy szépen lassan elhagyták a biztonságos talajt, pár, avarból falevél tapadt a cipőtalpamra, és csattogva lengtek rajta minden egyes kétségbe esett rúgkapálózásra.

Egyre magasabbra emelkedtem, és a kezem megindulva hadonászni kezdett a levegőben.

Egészen addig szeleteltem a jéghideg leget forgolódva az erős szorításban, hogy a pulóverem egészen a nyakamig csúszott, alatta lévő vékony trikómon át pedig könnyen átharapott a hideg levegő. De pániktól forrón lüktető testem ebből mit sem érzett.

Aztán a kézfejem hirtelen valami meleg, mozgolódó, szúrós, kiálló szőrszálakkal borított izébe csapódtak, ami természetellenesen megvonaglott, nekem pedig millió kis kemény szőr karistolta végig a bőröm.

Iszonyodva a mellkasomhoz kaptam a kezem, egy levegő híján sikolynak szánt ijedt vinnyogással megspékelve rászorítottam a másik karom. A felsőtestemnek csapódott mancsom olyannyira erőteljesen landolt hullámzó horpaszomon, hogy megütött, összeroskadt felsőtestembe még kevesebb éltető lég jutott be, így erőtlen cincogásom hamar elnyelte a kegyetlen dolgokat rejtő rengeteg.

Eszeveszetten zihálva, magamon kívűl meredtem az ég felé, aminek hunyorgó csillagjait hatalmas levelek fedték el előlem, mintha a fa lombja is azt üzenné, nincs menekvés.

Távolról hallottam Ron holtra rémült vakkangatását és Agyar panaszos szűkölését, de a fejemben doboló vér, minden zajt távoliról tompának festett le, ráadásul a fejem vészesen billegett oldalra, miközben a védtelen testemet körül nyelő fák és mélyzöld koronáik a légszomjtól nagy bukfencet vetettek szédülő fejem előtt. A látóterem úgy forgott mint egy megvadult körhinta, miközben a szívem olyan ütemben dobolta a vadlovak patáinak ütemét, hogy éreztem ahogy mellkasom bőre másodpercenkét a szőrős gyilkos övemhez ütődik.

Behunytam a szemem, és az állam oldalra csusszanva végig csikorgatta egymáson a fogaimat, ahogy a fejem erőtlenül a vállamra csuklott.

Kimerültem, de távolról még fülembe jutott saját sikolyom éles hangja, amit egyedül én, a fogva tartóm, és Harryék halhattak, no meg az ellenséges erdő mélyén lakó szörnyek, ami valljuk be nem túl szerencsés. Ezekből egy akarna segíteni de nem tud, a másik kettő pedig épp az ellenkezőjét.

Mikor önkívűleti állapotban ernyedten engedtem hogy a végtagjaim ellazulva magam alá hulljanak, és zsibbadva lengjenek a nyirkos levegőben, szüntelen vinnyogásomat hallgatva igyekeztem minden egyes levegőt olyan mélyen magamba szippantani, ahogy csak lehet.

Így, hogy a testem már nem préselte saját magát óriás bilincseihez hanem ellazulva, mint egy élettelen rongybaba lengett alá, némiképp könnyebben ment a lélegzés mint mikor a belső szerveim és a kar közötti távolság egyre csökkent, csak mert kétségbeesetten vergődtem.

Hirtelen a testemet hatalmas rázkódás érte, mire hatalmas nyikkanást követően egy eszelős pillantással kippattintva egyre lejjebb csukódó szemhéjam meredtem az ismeretlem sötétbe, ahol csak hat fénypöttyöcske fogadott. A zsigereim rázkódva vibráltak bennem a hatalmas cibálás miatt, és a látóterem is nagy katyvaszként örvénylett előttem, ahogy a hatalmas toppantástól a fejem is ernyedten billegett ide-oda erőtlen nyakamon.

Így nem tudtam megállapítani a hat fényes kitinszínű pontnak a mivoltát.

De mire a látásom kitisztult volna, újabb hatalmas rázkódás késztetett nyögvenyelős zökkenésre.

Aztán még egy. A fejem zsongott az ide-oda való csattogástól, a nyakam fájdalmasan megrándult újfent. A karjaim esetlenül lengtek mellettem, néha undorodva felkiáltottam, mikor újra súrolták a szőrös valami felületét.

Aztán újabb rázkódás kellett ahhoz, hogy rettegve konstatáljam, hogy egy lény tart erőszakos markában, és mivel alattam az aljnövényzet minden pillanatban tova hussant és másképp festett, plusz mellettem minden haladva mosódott egy sötétzöldes fekete csíkba, rájöttem, hogy megindult velem. Visz valahova.

És számomra nincs menekvés.

De nem törődtem bele, még akkor is rettegett sikoltozással forgolódtam, mikor már be kellett látnom hogy semmit nem tehetek az ellen hogy becipeljen engem a sötét még sűrűbb ismeretlenébe.

Mindig keservesen megrándultam, mikor újabb lépés által úgy rázódtak bennem össze a szerveim mint holmi szénsavas mugli üdítőben.

Minden lépésnél egyre mélyebbre hatoltunk a sötét erdőben, és a pániktól lesokkolva és a sikoltozástól kimerülve Merlinhez éles vinnyogással könyörögve himbálóztam tehetetlenül a lény karjában.

Aztán mintha ráunt volna arra hogy egyenest a feje irányába nyögdécselek szüntelen, hirtelen megfeszült visszataszító, szőrős karja, én éreztem hogy dőlni kezdek oldalra.

Egy pillanatra azt hittem a nyakamat és csigolyáimat ripityára törő gally és vastag tölgyfa gyökérre szándékozik dobni, de hiába billentem vízszintesen, oldalammal párhuzamban a földdel, a kar továbbra is olyan erősen szorongatott, hogy minden szusz egy gyönge csuklással távozott belőlem.

A fejem tehetetlenül csapdosta a mellkasom, hol a vállam, miközben a légszomjtól elviselhetetlenül égett a tüdőm, és a derekam beállva hajlongott ide-oda a szoros kar satukban, és menten émelygő hányinger tört rám, ahogy a jóval alattam lévő talaj szédülten hullámzott meg-megrángatott látóterem előtt.

Aztán még lejjebb billentem, és sikoltva konstatáltam hogy fejjel lefelé fordítottak, szemtől szembe figyelhetem az alattunk elsuhanó, riadtan menekülő futóférgektől hemzsegő avarral.

Nem tudni hogy a hányingertől öklendeztem vagy a léghiánytól csuklottam, de az biztos ingerlékeny köhögések törtek fel belőlem újra, valószínűleg mindkét ok miatt.

Himbálózó tekintetem ide-oda siklott, miközben nyöszörögve kapálózva megkíséreltem utoljára kitörni fogva tartóm szúrós markából.

De mikor a nagy, nyaka- és gerinctekerésben, pár fa összefonódott lombkoronájának két soványabb levelén átfurakszó holdfényben megláttam, hogy hét barna, legalább két méternyi hosszú, akácfa vastagságú... lábak süppednek ütemes, óriás rázkódást keltő cammogással a levelek, megpuhult humusz és lebomlott, nedves gallyak közé minden lépésnél, egy fáradt szipogással, reszketve annyiban hagytam a dolgot. A pánik sűrű masszája még annyit engedett felfogni, hogy ezekből a két méternyi vastag ízelt izomból még legjobb formámat bevetve sem szabadulnék ki.

Nyilván volt egy nyolcadik, undok kis bökős szőtüszőkkel tele, szögletesen ide-oda hajló láb, ami meg az én derekamra tekeredve tartott meg attól, hogy arccal előre a termetes tuskókra zuhanjak. Bár mit ne mondjak... még azt a sorsot is szívesebben szántam volna magamnak, mint amit ez a borzalmas vadállat meg akart tenni velem.

Nyakamba erőt pumpálva nyögve feltekintettem, hogy felmérjem mégis miféle szörnyszülött behemót akar vacsorát belőlem, hogy mivel is állok szemtől szembe... vagyis... szemtől talpba.

Állam a szegycsontomnak koccant, ahogy a tekintetemet felfelé emelve pislogtam levelekkel eltakargatott ég felé meredő bakancsom orrára, amiben gyengén, zsibbadtan fityegtek a bokáim. És amikor kicsit hátracsapva a fejem megkíséreltem elkapóm arcát is felmérni, akkor éreztem hogy ilyen iszonytató rémület és undor egyszerre még soha nem járta át a testem. Konkrétan bugybérokoló kiáltásként tört fel belőlem a rekesz izom rángató öklendezés, amit egyszerre okozott a gyomromat meggymag méretűre zsugorító félelem és szintén azt háborgató undorom.

Ahol a mellső lábak megvastagottak, ott egy tömzsi, elöl kisebb, hátul dudorodva lüktető potroh szerű hátsóval megáldott testhez kapcsolódtak, abban értek véget, és vesztek el a mindenhol dús, kusza, szúrós szőr fedte bestiában.

A test felém eső, kisebb (de még így is kisebb autó méretű) részén két fényes, íves dudor volt látható, felette hat fényes szemmel.

Két húsos csáprágó, végén éles tűvel és alatta méregtől duzzadó mirigyekkel, és fenyegető, éjszaka szín szemekkel, amik fenyegetően forogtak eltérően, minden irányba... egy akromantula, avagy igásló és emeletes londoni busz méretével vetekedő, mérges óriáspók hurcibált mint egy megtépett húscafatot a kutya szájából kirángatva. Helyzetemet pánikszerű rikoltással konstatáltam, és arcom elé kapva mindkét tenyerem, mintha a rémálom szerű, emlékeimbe magát levakarhatatlan tintafoltként beleivódó látvány megszűnése enyhítette volna a pácban levésem súlyát. De hiába, a meredten bambuló pofa, éles csattogókkal, amik bármelyik pillanatban gyenge testembe mélyedhettek azonnal a halál szakadékába bénítva, úgy égett bele lelki retinámba, mintha a pók fejét a látóterembe tetoválták volna.

Rettegve hagytam hogy a mellkasom hátra esve újra fejjel felefe lévő helyzetbe rántson, és kétségbeesett vinyákolás közepette kezdtem eszelős pánikba hevíteni magamat azzal, hogy mindenféle brutális véget képzeltem el, ami megfordulhatott cipelőm rusnya, ijesztő fejében.

Már épp éreztem hogy eszeveszetten zihálni kezdek, ahogy elképzelem élettelen, kiszipolyozott testem hálóval körbe tekerve heverve egy éhes pókpete tanya mellett, amikor tíz méterre, tőlem balról földet rengető, tuskót reccsentő döngető toppantások zaja ütötte meg vértől zúgó fülemet, ami mellé éles jajveszékelés is társult.

Szaggatottan áramlott ki kiszáradt garatomból a levegő, ahogy ernyedten hagytam kezeimet fülem mellé rándulva lógni, miközben rosszat sejtve hunyorogtam bal vállamnak nyomva fejem keresve a vészjósló hangok forrását.

A sötét ismeretlenből egy hatalmas, kusza, ide-oda pattogó ízűletekkel megáldott lábak szőrös erdejének sziluettje bontakozott ki.

A szemembe könnyek égető óceánja áramlott be, ahogy megláttam a hatalmas akromantula társát, aki hozzám hasonlóan egy fejjel lefele tartott testet lóbált egyik borzas végtagjában. A riadtan kapálózó alak hosszú nyakán csüngő fején vörös tincsek csapdostak ide-oda minden

rémült mozdulat és rándulás hatására, miközben néhány megritkultabb levél lepel mögül bepislantó holdfény egy eszelős félelembe torzult arcot világított meg, amin a szeplők a pánik ráncaiba gyűrődtek bele.

Ron rúgkapálozott tehetetlenül a rémség fogságában.

Szívem szakadt meg érte, olyannyira hogy a mellkasom majd kiszakadt a helyéről, a szememből pedig kövér könnycseppek buggyantak ki, homlokon átcsurogva eltűnve kócosan alácsüngő hajamban.

Legszívesebben odakiáltottam volna neki hogy ne vergődjön, úgy is csak kimerül, semmire se megy vele.

De annyira erőtlen voltam a félelem bénító hullámaitól és a torok szaggató sikításoktól, hogy olyan érzésem volt, mintha a hangomat mintha egyenest ott felejtettem volna a tisztáson, a berregő autó mellett.

Távolabbról is hatalmas, hosszú lábak csattanása hatolt be a fülembe, de nem teljesen elnyomva brutális rémképeimet a pókok gyomrában töltött jövőmről.

Másik irányba tekerve nyakam odasandítottam.

Két másik, hatalmas láb rengeteg cammogott mellettem.

Egyik két karral közrefogva tartotta Harryt szintén fejjel lefele, aki okos módon nem hadonászott feleslegesen, csak összeszorított ajkakkal tűrte, hogy arccal lefele lógó feje búbjára ferdén rácsússzon kerek lencsés szemüvege, de kíméletlen megmerevedett végtagjai, hevesen reszkető teste és pánikkal telien ragyogó szemei elárulták hogy kicsivel sem jobban ura a helyzetnek lelki erősségben mint mi. Egyszerűen csak kicsit jobban tartotta kordában a visongó indulatait. Vagy őt is megnémította a félelem.

Nem tudtam. És nem voltam abban a helyzetben hogy szórakozottan találgatni kezdjek.

A mellette bandukoló pók pedig egy vadul kapálózó, fekete, lélek szaggatóan nyüszító gombócot cipelt.

Agyar sem jutott jobb sorsra.

Rettegve újabb remegéstől vonaglott meg a testem, és újabb szaggatott levegő és hörgő szipogás kíséretében hagytam hogy a szívem ezer apró szilánkra törve sajduljon fel szegény páráért. Szegény tehetetlen állatért, aki békés sétára jött, hogy gazdája távozása óta először megnyújtóztathassa lábacskáit, és most tessék: lehet Mardekár örömére egy éhes pókhorda lakomájaként végezzük elfeledve, védtelenül hagyva barátainkat, akiket immár semmi sem óvja Malazár véres kezű leszármazottjától.

A gondolattól elfolytott zokogás rázta meg a testem, és éreztem hogy minden egyes rándulásnál egyre pirosabbá dörzsölte bőröm a szörnyeteg szúrós karja.

Nem tudtam volna megmondani, meddig himbálóztam tehetetlen sírdogálás közepette, kimerülten az életért rimánkodva a lény szőrös végtagjai fogságában. A fejem zsongott, és minden porcikám egyre jobban fájt az egyre erősödő lépések okozta rángás miatt.

Néha kinyitottam a szemem, hogy egy kétségbeesett pillantást lövelljek barátaim felé, de aztán egy újabb döngő lépés okozta rázkódás miatt a fejembe nyilaló éles fájdalom és az üstben kavargatott főzethez hasonlóan forgó látóterem miatt csak hagytam hogy a nyakam hátra billenjen.

Tíz percre saccoltam az erdőben való céltalan gázolás eddig eltelt idejét, és ködös elmémmel csak annyit érzékeltem, hogy a terep kissé kivilágosodott, a hold már nagyobb foltokban furakodott be az erdő mélyét megvilágítva, és az alattam elsuhanó gyökereken sikamlós testű, kerge mód rohangászó férgeket most fekete pókok hemzsegése váltotta fel, ahogy egymás hegyén-hátán átkapaszkodva futkorásznak ide-oda.

Megborzongva elkaptam a fejem a visszataszító lényektől népes aljnövényzetről, és nyakamat megfeszítve direkt más irányba pislogtam.

De ott mást láttam. Mást, mint parányi csáprágósokat, gyilkosnak ígérkező hatalmas fogva tartóm kicsiny másait.

Valami furcsa, jókora, teknőszerű mélyedés mellé érkeztünk. A széle meredek volt, maga a mélyedés pedig olyan mély, hogy szokatlanul nem a göröngyös erdőbe illő, lekerekített fala leejtősen meredt az ismeretlen kerek lyuk alja felé, és tűnt el könnyektől homályos szemem elől.

A teknő olyan volt, mintha egy pusztító meteorit robbanás nyoma lett volna.

Egy fa sem állt benne, egy cserje sem, még nyomuk sem meredezett a fal mentén, mintha az életet, az erdő buzgó neszes egy darabkáját, egy létformáktól zsúfolt szakaszát egy óriás kanállal kimerítették volna onnan.

A pók érzékelhetően ezt a részt vette célba, irány tudatosan cipelt a teknő fala mellé, miközben a bennem egyre jobban felszínre buggyanó pánik gejzírével lappangva bennem himbálóztam a szőrrel borított kacsókban.

Amikor aztán a pók a mélyedés keskeny pereméhez ért, megtorpant, a hirtelen féktől a karja meghimbálózott, benne én is, vészesen kilengve az ismeretlen mélység borzalmakat rejtő feneke felé, ezért egy pánikszerű sikkantással behunytam a szemem, miközben a menetszéltől rengeteg tincs csapódott jeges verejtéktől nyirkos arcomnak.

Aztán furcsa érzésem támadt.

Mintha valaki a köldökömbe egy kampót aggatott volna, és erőteljesen megrántotta volna azt. Valami zuhanás szerű érzés hatalmasodott el használt zsebkendő módra ide-oda szálló testemre, éreztem hogy a sebes menetszél még ernyedt végtagjaimat is az ég felé tolja.

Riadtan kipattantak szemhéjaim, mintha kitárt ablakok lennének.

Fölöttem a szörnyeteg teste már nem volt három negyedig égető sötétségbe vonva, hanem telibe ragyoghatott rá a hold opálos függönyének ragyogó fénye. Teljes egészében szemügyre véve vonásait még elborzasztóbban festett, így pánikszerű hörgést engedtem útjára aszály száraz torkomból, miközben rettegve vettem szemügyre valami hatalmas ezüst szálat, ami a rémség dundi hátából állt ki.

Mikor a teknő felettem ég felé meredő pereme egyre távolodni kezdett, akkor esett csak le, hogy lefelé ereszkedünk a pók potrohából kiengedett, óriás borzadályhoz méltóan lánc vastagságú fonalán.

Aztán mire ellenkező visongás szakadhatott volna fel tüdömből, hirtelen egy akkora zökkenés hallgattatott el, hogy azt hittem az egymásnak koccant bensőségeim most szakadtak le mindegy szálig, és a csontjaim is árva szilánkokra törve ropognak bennem.

A zökkenéstől a testem egy pillanatig felemelkedett, majd fájdalmas rándulással huppant vissza eredeti magasságába.

Nyögdécselve, arcom a mérhetetlen fájdalomtól eltorzítva zsongó, sajgó mellkasomra fontam mindkét kezem, mintha ezzel csillapíthatnám a benne lüktető, háborgó fájdalmat.

Aztán esdekelve szipogva néztem körül, hogy hova szánta életem befejeztét a hatalmas rém.

Az elém táruló látványtól éreztem hogy maró gyomortartalmam égetve törekszik fel bennem, ráadásul valódi bensőt perzselő kín volt nem elrókázni magam, hisz ...fejjel lefele helyzetem csak könnyített az útján.

A csillagok pislákoló fényében a valaha tapasztalt legiszonytatóbb látványban volt részem.

A teknőben pókok laktak.

De nem ám olyan apró állatkák, mint amelyek az avarban futkostak. Nem azok az ártatlan lények, akiket még szeretek is, hisz poros ablakkeretem üvegébe fészket verve megeszik az idegeimet borzoló szúnyogokat. Nem azok a mókás csínytevők, akiket Molly szokott tollseprűvel sikongatva kizavarni a gyümölcsös tálkából.

Hanem igásló méretű, hatszemű, nyolclábú, feketés-barna szőrcsomókkal benőtt szörnyetegek, akinek minden lépésétől dobhártya szaggató visszhang csattant el a teknő mentén.

És a legijesztőbb meg az volt, hogy a bestiák olyan sokan hemzsegtek, mint a gyökerek és fűcsomók közt szlalomozó lények, csak a megtermett méretük miatt éppen alig fértek el, így velőt döngető csáprágó csattogtatással bújtak át egymás létra magasságú lábaik és visszataszító testük alatt.

A tisztás közepén, meg mint valami elborult népség elborultan megtákolt szentélye lenne, egy óriási, luxus kúria méretű, tejfehér, boltozatos hálóharang volt kifeszítve, olyan szálakból, amin cipelőm is leereszkedett. Ezüst fonalak íveltek át egymás felett, tapadtak katonás rendben egymáshoz, és alkottak hátborzongatóan félelmetes alkotást. Az ezüst szálakon elkápraztató táncot lejtett a hold fényes orcájának szürke sugara, amin alapjáraton ámulva elcsodálkoztam volna, de most csak vesztemet sejtve heves végtag remegés közben néma sikolyokat hallatva hebegni kezdtem.

Legnagyobb halálfélelmemre a hatalmas döngető léptek a hófehér vesztőhely felé irányultak, miközben a többi megtermett fenevad láthatóan felfigyeltek ránk, és látva tehetetlen lengedezésünk társaik karjában, a harang köré kezdtek gyűlni, és éhesen csattogtatni kezdték csáprágójukat.

Sosem felejtem el azt a tömérdek, dárdaként a lelkembe hatoló, ezer és ezer bogárkitinnél is feketébben és három hete nem evett hipogriffnél is éhesebb dühhel méregető szempárokat, és azt az elviselhetetlen zajt, amit a csáprágójuk szüntelen, éles és csitulni nem akaró kattogása csapdosott a fülemben. Fizikai fájdalmat okozott a pokoli halál harsona, ami búgó visszhangban tombolt az elmémben.

Nem bírtam tovább.

Artikulátlan sikítás közepette kérlelni kezdtem őket hogy hagyják abba.

Valószínűleg elég mélyponton lehettem, ha elvártam ezt azoktól a lényektől, amiktől már csak pár perc választhatott el éhesen engem darabokra szedő csáprágójukból. De a sikoltásomat hallva úgy véltem megfigyelni, hogy csak felingerelve még kéjesebben kattogtatták gyilkos, méregcseppektől fénylő arcukat.

Aztán hirtelen elhallgatott az, hogy a derekamnál árkot a testembe szorító kar lazított egy kicsit, mint mikor egy hosszú nap után kicsatolva az övem, hagyom hogy nadrágom lazuljon rajtam.

Csak most már éreztem, hogy órák óta mintha először jutnék levegőhöz. Ahogy megkönnyebbült nyögéssel magamba szívtam az éltető éjszaka nyirkos erdő bódító avar szagával megbolondított oxigénjét, egy pillanatra megkönnyebbültem.

Aztán éreztem, hogy a karok nem csak kegyesen levegőt engedtek venni.

Nem, végig sértve szúrós tüske tüszőikkel a bordáimat, lecsusszantak derekamról, én pedig tehetetlenül zuhanni kezdtem, mikor a karok egy utolsó lendülettel megpöckölve sarkam, vízszintes helyzetbe helyeztek.

Így mikor leestem, egyenest hasra pottyantam. Mire felfoghattam hogy zuhanok, már éreztem is a hasogató fájdalmat a gyomromnál, és a tüdömből zakatolva kilehelt levegőt.

Úgy feküdtem a nedves talajon, mint egy kiterült béka. A mellkasom szaporán verdeste az alattam pelyhedző földet, a nadrágomat és a ruhámat abban a minutumban eláztatta a hideg folyadék, a testem pedig lehűlt, érdessé borzolt libabőrrel reagált a pólusaimba törekvő jéghideg harmattól.

Nagyot szisszenve lecsaptam magam mellé a tenyerem, aminek tompa puffanását elnyelte a föld.

Magamat kezdtem feltolni, de az alattam puhuló humusz olyan lágynak bizonyult, hogy csak térd ülésbe tudtam ereszkedni, csuklómig a kezem pedig tehetetlenül a barna dzsuvába nyelődött. Fenekem erőtlenül huppant hátra a sarkamra.

Nem mertem felnézni. Féltem hogy egy rám nyíló pók torok lenne az utolsó amit látok. Inkább legyen akkor helyette a piszok beette kezem, amire most Molly pufók ujjait csavarodva az én áthűlt perceimre képzeltem oda, hogy pozitív legyen az utolsó földi emlék amit itt hagyok. A másikat nem mellesleg az ikrek szorongatták bárgyú vigyor kíséretében képzeletemben..

Ám a haláltusámra felkészülő gondolataimból egy mellém puffanó test zökkentett ki.

Négykézláb zihált mellettem, miközben kék kapucnija szemébe hullt, de még így is kikandikált a rojtos, bő anyag alól fekete hajkoronája. Úgy zihált és reszketett, hogy sírhatnékom támadt. Harryt leejtett a saját pókja.

Hamarosan két másik, csúnya csattanás harsant mellettem.

Ron és Agyar is földet értek.

Egyik kicsivel távolabb mellettem, a másik pedig szűkőlve gurulva elém.

Tudom, esetlenül idiótán hangzik, de abban a pillanatban nem tudtam melyik ziháló csomag melyik. Mentségemre szóljon, mindkettő nyüszített.

A kutya nem vonyított már keservesen megtörve az erdő fenyegető suttogását, csak reszketve összehúzta magát, és mozdulni sem mert. Könnyeimet nyelve a kutya vacogó hátára simítottam egyik kezem, így a csimbókos bundán puha föld darabkák kezdtek alá peregni piszkos ujjaimról.

A kutya kézfejemhez dörgölt orra egy apró kis meleg megnyugvást ébresztettek lelkemben.

Ron pedig... arckifejezése tökéletesen tükrözte mind a négyünk érzelmeit egy szeplős fizimiskába öltve: szája néma sikolyra nyílt, s szeme kidülledt a borzalomtól.

Számat keskeny vonallá préselve fürkésztem magunkat szánva barátaimat, és igyekeztem gondolatban méltó, elmebeli búcsút szavalni minden szerettemhez, miközben úgy remegtem, mint még soha.

Amikor hirtelen a fohászkodó és köszönetmondó monológomat egy éles csattanás szakította félbe.

Ami nem is azért vonta teljesen magára letaglózott figyelmemet, mert elcsattant. Hisz csáprágó kattogás volt, abból pedig egy életre eleget hallottam alig tíz perc alatt.

Hanem az, hogy túlvilági, rekedtes és sipákoló beszédhang tartozott mellé.

Tudtam, hogy ezt egyikünk se adhatta ki. Túl állatias és vinnyogó, túlvilági és gonoszan csengő volt ahhoz hogy a barátaimra gyanakodjak.

Olyan eltátott szájjal kaptam fel a fejem, hogy a nyakam fájdalmasan megreccsent, és az állkapcsom majdnem a puha humuszba süllyedve landolt kezem mellett.

Felnéztem abba az irányba, ahonnan a furcsa nyivákoló beszédhang származott.

De csak egy megtermett pók, egy többieknél is nagyobb toporgott előttünk, és csáprágói szüntelen csattantak egymáshoz. Lába idegbetegen tipegett, így eszelős mozdulattal előre hajoltam, karomat a reszkető Agyar meleg teste köre fontam, és egy pillanatra sem véve le a szemem az idegbetegen kattogó akromantuláról, az ölembe vontam a vijjogó ebet, biztos távolságra a döngő póklábaktól, amiknek tetején erőszakosan hullámzott kunyhó méretű potroha.

Kellett pár feszült másodperc fejet hevesen műkődésre ösztönző töprengéssel eltöltve, mire rájöttem, hogy nem más, mint a hatalmas vadállat beszél.

- Aragog! - hangzott a hátamat felfele borzadó szőrszálakba merevítő vékony és mégis sikoltás erős hang, egyidőben a csattogással. Kétségkívűl ő beszélt. Még a száját jelző lebernyeg is árulkodóan tátogott. - Aragog! - ismételte újra és újra, döbbent szememnek és lesokkolt fülemnek bizonyítékként szolgálva.

Holtraváltan húztam össze magam. Nem értettem a szót amit az akromantula velőt rázóan ismételgetett.

De ami ez után történt, okos feltételezés volt tőlem, hogy beszédre képes, engem felzabálni akaró lények után nem akartam tudni, mit jelent a visszataszító állat által ismételgetett, számomra teljesen idegen kifejezés.

A hálóharang ugyanis hirtelen megremegett, a fala hullámozva lüktetett. Majd újra, s eközben alattunk a talaj érzékelhetően rengett. Repedezve gurultak odébb levált föld darabok, bennem pedig a belőle áradó rezgés zsibbadóan átterjedt a zsigereimre, amik kellemetlenül zsizsegtek a hatalmas döngések hangjára.

Nagyot nyelve görnyedtem össze, így rengő gyomrom kettészorítva kuporgott remegő hasamban.

Éreztem hogy egy meleg könnycsepp forró, fényes árkot hagyva legurul az arcomon, tisztára mosva a bőrömről egy nagy adag kosz réteg szakaszát.

Lépéseknek hangzottak a hatalmas zörejek, amikbe még a teknőt körülnövő fák is megremegtek, lombjuk sisteregve dörgölőzött egymásnak, törzsük mint egy magát megadó katona, hajlongtak jobbra balra.

Éreztem hogy olyan mérhetetlen remegés fut át minden porcikámon, mintha egy villámcsapás sújtott volna.

A hatalmas döngetések egyre erősödtek, és bennem folytogató, szívszorongató érzésként kezdett tudatosulni, hogy a végzetemmel fogok mindjárt farkas avagy pókszemet nézni.

Hirtelen két, hatalmas, három hat méter magas, nehézkesen hajlongó ízekkel ellátott láb jelent meg a harang szájánál.

Aztán azt követte még kettő, és a léptek rengésének ereje már olyan nagy volt, hogy egy kicsit el is emelkedett ülepem a földtől, és mikor újabb pár borzalmas ízelt végtag bukkant elő, már Agyar is pattogni kezdett, ráncos buksija ütemesen dobolt a combonon.

Aztán előbukkant egy rusnya, minden rémálmommal dacoló szörnyeteg.

Testén és súlyos, földbe furakszó és csapódó lábain szürke szálak vegyültek feketébe. A szürke szőrzet olyan mennyiségben meredezett az ég felé görnyedt, pulzáló potrohán, mint amilyen arányban a kisebb egyedeken a barna szálak. Ebből kikövetkeztettem hogy ez egy öreg példány, és már megkezdte az őszülést.

Magától adódó, hogy egy legyengült aggastyán pók látványa kissé megkönnyebbítetthetett, és itt is csak annyi volt a bökkenő, hogy még a fiatalabb rémek igásló, addig ez elefánt méretű volt.

Hatalmas, erezetes testén már kopasz foltok is láthatóak voltak, a szurokfekete bőr, ami lágyan simult szerveire, áttetszett, és tisztán láthatóvá vált például a lény kusza emésztő rendszere.

Egy korgó hang kíséretében levettem szemem az undorító pók anatómiát szemléltető testről, és szívem heves pumpálásávak és Agyar fülén megpihent reszkető kezekkel az akromantula fejére néztem.

Csáprágói hatalmasak, kisebb asztal méretűen mocorogtak a lény kócos szőrzettel tarkított fején, végükön pislákoló méregmirigyen ezüst táncot leejtett a hold fénye.

Szemei egyig homályos fehéren fénylettek visszataszító kobakján, és opálos váladékban forogva keresték a hangforrásokat, de soha nem állapodtak meg sehol, csak tehetetlen kapkodtak ide-oda. Tehát az öreg szörny vak volt.

Látványától a heves pánikom fokozódott, a fogaim úgy remegtek, hogy minden tized másodpercben egy hangos csattanás vegyült az akromantulák csáprágójának szörnyű kattogásába.

A hatalmas, vén rémség megállt.

Kínzó lassúsággal teltek a percek, s én eszeveszett zihálás közepette meredtem a hófehér, hártyás íriszek gyilkos pillantásába.

Aztán a pók, feltehetőleg Aragog névre hallgatva, megszólalt.

- Mi történt? - mordult fel olyan mély és rekedtes hanggal, olyan démoni és reszelős hanghordozással, hogy kezemet ajkamra csapva elfolytottam egy iszonykodó nyivákolást, miközben a hideg folyamatosan rázott, ahogy a borzalmas dörmögésbe szaporán csattogó, húsos csáprágók hangja vegyült.

Úgy reszelte darabokra az a lidérces álmaimban is fel-felszólaló hang a dobhártyámat, mint egy kíméletlen körfűrész.

- Emberek - érkezett a válasz éles és szintén sátánian házborzongató hangon, ami keserves visszhangot kongatott meg a fonalharang gyöngyszín falain. A csáprágók folyamatos csapkodását nem tudtam megszokni, a hátamon újra és újra vigyázba állt minden szőrszál.

- Hagrid az? - kérdezte brummogva Aragog, világtalan szemeit forgatva.

Nem akartam hinni a fülemnek.

Mi kapcsolatban állhat ez a túlvilágon is csúf ijedtséget keltő lény a mi bohókás vadőrünkkel? Rendben, fel akart nevelni egy sárkányt a tulajdon konyhájában. Rendben, rokonszenvet érez Mardekár szörnye iránt...

Várjunk csak!

És ekkor hirtelen bevillant.

Denem naplójának képe, amint benne Hagrid egy nyolclábú fenevadat pátyolgat egy míves, kopott ládában.

Riadtan konstatáltam, hogy nem kizárt, hogy maga a rettegett szörnyeteg, Malazár fenevada áll most előttünk...

Félve felnyögtem.

- Idegenek! - tépte félbe lázas gondolatmenetemet egy újabb, élesen elvijjogott/csattogtatott válasz, ismét egy belsőség zabáló rém csáprágóiból. Rémülten összerezdülve kaptam fejem az engem gyanúsan egyre szűkebb gyűrűben körbe álló fenevadakra. A jeges veríték alattomosan araszolni kezdett a homlokomon, az ajkaim pedig kililult színben csapkodták egymást reszketve.

- Öljétek meg őket - vetette oda morogva Aragog, mire fejet kongató dünnyögését követően egy sikoltást a tenyerem zárt markába fojtva hátra hőköltem. - Éppen aludtam... - morogta bosszúsan.

Engem azonban egyáltalán nem érdekelt hogy ez a szottyadék, gonosz lény mit csinált éppen, miközben én a társaim életére fenyegetést jelentő nyomok után kutattam.

Csak az ereimbe perzselő adrenalint fecskendező, lelkemben torony magas lángokként felcsapó élet ösztön sepert ki minden gondolatot a fejemből.

Nem akartam elfeledve meghalni, kiszipolyozott testel, felismerhetetlen múmiaként egy hálóharang sarkába gurítva. NEM!

- NEEEE! - hagytam hogy a tenyerem lehulljon a szám elől, és zsilipként engedjen utat a torkomból felbuggyanó kiáltásnak. Avagy torka szakadtából a fölénk tornyosuló félelmetes, velem bármelyik percben végezhető lényre üvöltöttem. A fejem lüktetett, a szám olyan cserepesre száradt, mint a sivatagi föld aszály idején, a kezem remegett, és a szívem a torkomban dobogott. Rettegtem.

Velem egyetemben pedig Harry dőlt előre, kétségbeesetten meredve a vak rémre, miközben elnyitott ajkakkal ő is felemelte a hangját, csak épp logikusabb szavakat kinyögve mint én, miközben párás szeme elé fekete, csimbókos, verejtéktől csatakos tincsek hulltak:

- Hagrid barátai vagyunk! - sopánkodott a fiú, miközben ízben átjárta testét egy láthatóan erős borzongás. Rémülten szegezve fűzölden ragyogó szemét Aragog világtalan, tejszín íriszeibe, előre görnyedve rimánkodott a mogorva bestiának.

Az ő mondata sokkal életet mentőbbnek bizonyult mint az enyém, de Harry sajátos jelzője, hogy szorult helyzetben sem hagyja kicsúszni irányításért felelő markából a józan eszét.

Még nekem a haláltól rettegve csak könyörgő visongásra futja, és kocsonyamód reszketésre. Mondjuk a reszketés Harry vékony végtagjait is szüntelen rázta, de ő meg is próbált menteni minket.

Szavait csitt-csatt, teknőben lakó akromantulák csáprágóinak hitetlen kattogása követte.

Feljajdulva kezem az éles fájdalommal megnyilazott fülemhez kaptam, miközben fejemben kongó visszhangot ütött a pókok irritáló beszéde. Úgy hangzott, mint egy tömeg elborult, hitetlenkedve felharsanó moraja, amit egy jó megafonnal a maximum decibellre állítottak.

Rettegve pislogtam Aragog reakciójára.

A szívem repedezettre ütlegelte bordáimat, miközben a feszült percek leforgása alatt halálfélemmel szívemben vártam a vak rém ítéletét.

Az fehér bogárszemeit összevonva gondolkodóba esett. Vagyis azt hiszem. Egy ide-oda rángatott csáprágóból és tejfehér kavalkáddal hunyorgó nyolc fényes pöttyből nehéz bármi számomra is levonható érzelmet leolvasni.

Végül megszólalt, borzalmas, reszelős, lelket riogató hangján:

- Hagrid még soha nem küldött embereket a fészkünkbe... - dörmögte kimérten. Engem pedig szüntelen rázott a hideg.

Tehát Hagrid kapcsolatot, méghozzá az eddigi tények alapján jó kapcsolatot ápol ezzel az ember zabáló förtelemmel. Jó tudni....

- Hagrid bajban van - zihálta tájékoztatóan Harry. Elkerekedett szemekkel figyeltem a fel-le mozgó ajkait. Hihetetlen hogy higgadt tud maradni. - Ezért jöttünk ide.

- Bajban van? - hördült fel Aragog, csáprágóinak csattogása egyetlen hang volt, ami élesen verdeste dobhártyámat. És furcsa volt... mintha aggodalmat véltem volna felfedezni a bestia hangjában... nem gondoltam volna hogy egy ellenséges fenevad ilyen együtt érzésre is képes... - De miért küldött ide titeket?

Harryn látszott, hogy fel akar állni, kezét ugyanis tenyérrel lefele a talajba nyomta, és már dőlt előre, de aztán meggondolta magát, és tompán visszapuffant a sarkára: láthatóan nem tartotta valószínűnek, hogy lábai engedelmeskednének. Bár csoda hogy addig eljutott, hogy megpróbálja.

Inkább továbbra is a földön ülve beszélt, a tőle telhető legnyugodtabb hangon.

- Az iskolában úgy gondolják, hogy Hagrid rászabadított egy... - kezdte Harry, de hangja remegve elcsuklott. Én egy biztató pillantást küldtem felé, amennyire pánik torzába szaladt arcizmaim azt engedték. Egyre jobban bálványoztam a fiút, hogy még higgadt hangnemben is megtudott szólalni. - egy... - láthatóan nem találta a szavakat, ezért idegesen legyintett. - valamit a diákokra. Letartóztatták és elvitték az Azkabanba. - mesélte.

Aragog erre dühödten csattogtatni kezdte vaskos csáprágóját, mire a teknőben hemzsegő pókok ugyanígy tettek.

Nagyot nyikkanva az ölembe hajtottam fejem, és szinte zokogva könyörögtem őrülten hasogató fejjel, hogy hagyják abba, miközben gyomrom a meggymagnál is kisebbre zsugorodott. Nyöszörögve latolgattam, van-e egyáltalán még gyomrom.

- De hiszen az évekkel ezelőtt történt - duruzsolta hitetlenkedően Aragog. - Sok-sok évvel ezelőtt. Jól emlékszem: ezért kellett eljönnie az iskolából. Mindenki úgy gondolta, hogy én vagyok a szörnyeteg, ami a Titkok Kamrájában lakik. - megdermedve hallgattam az aggastyán ízeltlábú érdes szavait, felegyenesedve meredve rá. Egy éven át keresett titkot nem gondoltam volna hogy egy belsőségemre éhező rém mondja majd el.

Ráadásul... hihetetlenül ledöbbentettek szavai.

Nem Aragog Mardekár szörnye?

De hát minden egyezik... nem lehet más... nem lehet hogy megint minden eddigi nyomozásbeli eredményünk romba dől...

- Azt hitték, - dörmögte bosszúsan Aragog, miközben én fülemre csúsztatva tenyerem igyekeztem tompítani a borzalmas csattogást, ami a pók hörgő hangjához párosult. - Hagrid nyitotta a Kamrát, és szabadon eresztett engem.

Rettegve elborzadtam a hatalmas szörnyeteg szavain.

Téves nyom. Újabb téves nyom.

Megint ott állunk, ahonnan már lassan egy éve próbálunk elrugaszkodni. Sehol.

Ráadásul épp az életünk csüng egy hajszálon a pókok verme felett, miközben teljesen feleslegesen tettük kockára.

- Szóval te... - kezdett el hebegni Harry, miközben a homlokát leverő jeges verítéken megvillant a hold fényes orcája. - te nem a Titkok Kamrájából jöttél? - nyöszörögte, miközben hogy lefoglalja remegő kezét, a hajába túrt.

- Én! - csattant fel háborodottan a vén akromantula, mire ijedtemben összerándultam, és a szívem is kihagyott egy dobbanásnyi ütemet. A hátamon pedig verseny lovat megszégyenítve futkosott a hideg. - Én nem a kastélyban születtem. Messzi földről érkeztem ide. Hagrid egy utazótól kapott engem tojáskoromban. Akkor még kisfiú volt, de gondomat viselte; elbújtatott egy szekrényben és morzsákkal etetett. Hagrid jó ember, a barátom. - a pók duzzadt csáprágóinak pattogásán kívül semmi mimikát és érzelmet nem láttam holdfényt visszaverő opálos szemeinek ragyogásában és borzas fejében, mindössze furcsán elcsukló, reszelős hangjában némi mély érzelmet megmutató jelel alapján következtettem arra, hogy az aggastyán lény elérzékenyült kissé. És ez jobban meglepett a hatalmas, falánk rémségről, mint az mikor beszélni kezdett. Ráadásul akadt ezzel a vérre szomjazó fenevaddal valamink, ami közös bennünk. A Hagrid iránti szeretet. - Mikor megtaláltak és engem vádoltak egy kislány haláláért, megvédett. Azóta itt élek az erdőben, és Hagrid gyakran meglátogat. Még asszonyt is talált nekem. Hagrid jóvoltából Mosag meg én családot alapíthattunk, s láthatod milyen szépen megszaporodtunk.... - gúnyos gondolatokkal körbe néztem a rám éhesen és veszedelmes haraggal meredő, hatalmas rémségekre, amikből vége láthatatlan sereg tolongott a teknőben. A szép megszaporodás nem kifejezés...

Finoman oldalra néztem, és Harryre emeltem tekintetem.

Ő teljes letargiába esve konstatálta, hogy megint egy tévedés miatt ugrottunk vissza a startmezőre.

De aztán mintha eszébe jutott volna valami, érdeklődő csillogással a szemében felszegte fejét, és minden bátorságát egy zavart mocorgással összeszedve megpróbált előnyt kovácsolni Aragog borzadályos emlékeiből.

Nyom, és egyben információ, előre lépés az iskola megmentésében és Hagrid nevének tisztára mosásában.

Harry elnyitotta ajkait, és én még az arcát körbe lengő félhomályban is tisztán kivettem szájának heves remegését.

- Azt mondod soha... - kezdte, majd elhaló hangja után nagyot nyelt, és folytatta. - senkit nem támadtál meg? - tudakolta a világtalan szörnyeteget.

- Nem! - csattogta az öreg pók, és egy lépéssel előrébb jött, mire én félelmemben nagyot nyikkanva tolattam hátra egy ügyetlen vetődéssel, ölemben Agyar szűkülő kobakjával. - Ha az ösztöneimre hallgatok, megtettem volna, de a Hagrid iránti tiszteletből soha egyetlen embert sem bántottam. - morogta. S hiába rettegtem halálosan, hiába pumpált a szívem úgy mint még soha, hiába remegtem nyárfa levél módra, hiába kerekedett felül az óriási akromantula minden lidérces rémálmomon, hittem neki. Hisz hideg, semmibe meredő tekintettel, fenyegetően csattogtatott csáprágókkal és éhes dörmögéssel ismerte be, hogy ő megtette volna. A gyilkos hajlam csöpögött indulatos fortyogásából. De tudtam hogy Hagrid gondoskodott róla, hogy minimum annyi szelídséget verjen ebbe a rémséges monstrumba, amennyi tőle telik. Nem Aragog Mardekár szörnye. Soha nem ölt embert, és Hagrid ártatlanul távozott a Roxfortból. Tom Denemet átverték, vagy ő vert át minket. - A lány holttestére egy mosdóban találtak rá. Én az egész kastélyból csak azt a szekrényt ismertem, ahol felnőttem. A mi fajtánk a sötét és csendes helyeket kedveli... - kalandozott el elregélt emlékeiben a pók, az ég felé gúvasztva gyöngyfehér szemeit.

- De talán... - nyikkant meg habozva Harry, és nyelve el is akadt rettegés okozta bizonytalanságában, de minden csodálatom, amiért továbbra is becsületesen szóval tartotta Aragogot. Én eddig csak kétségbeesett üvöltésre voltam képes a több méteres behemóttal szemben. - Talán tudod ki ölte meg azt a lányt. A tettes ugyanis visszatért, és újra tizedeli a diákokat. - makogta illedelmesen Harry, finoman próbálva kiszedni a vaksi pókból mindent amit amaz tud.

Miközben én holtsápadtan hallgattam a társalgásukat. Hihetetlen hogy Harry még érzéki manipulálásra is képes, úgy játszani a szavakkal mint egy professzionális terapeuta, annak a tudatnak az ellenére, hogy tisztában vele: bármelyik pillanatban éhes pókok martalékaként végezheti.

Aztán szavai végül mégis elhaltak, ugyanis hangjába csáprágók dühös csattogása és toporgó lábak zizegő zaja vegyült, és nem is kérdés melyik nyomta el a másikat.

A hatalmas fekete testek nyugtalan mozgolódásának táncoló árnyéka sötéten remegő testemre vetült, miközben én fejemet fogva görnyedtem az ölembe. Az animágia miatti jó hallást akkor és ott a pokolba kívántam, miközben a fejem úgy hasogatott, mintha odvas fa lenne a kobakom, amit belülről kopácsol forgácsossá egy harkály.

Hálát adtam kivételesen mikor Aragog beszélni kezdett, mert hiába rázott továbbra is a hideg a morgó, állatias hörgéstől, legalább a felbőszült, petárdát felülmúló csattogtatás abba maradt.

- A kastélyban lakó gyilkos - mondta drámai hatásszünetet tartva a pók, még megvárta hogy az utolsó ostor utánzó hang is elhaljon. - egy ősi szörnyeteg, a pókok legfélelmetesebb ellensége. Emlékszem, hogyan könyörögtem Hagridnak hogy eressze el, mikor megéreztem a bestia jelenlétét az iskolában. - mesélte, majd valami furcsa vonaglás szerű rándulás miatt minden lába összébb csuklott, és a hatalmas, eres test lejjebb ingott.

Aragog megborzongott. S vele együtt én is.

Miféle dologgal állhatunk szembe?

Mi leselkedhet ránk?

Mi lehet az, amitől már egy legyőzhetetlen, hatalmas, méregtől csöpögő csáprágókkal ellátott óriás pók is retteg?

Mi szabadult ránk...? Mi ez...?

- Miféle szörny? - puhatolózott Harry, de a hangjában felcsendülő nehezen tűrtöztetett izgalmas remegés elárulta, hogy nehéz megőrizni alázatosságát, miközben az oldalát lyukassá fúrja a kíváncsiság.

A csattogás és a földbe süppedő lábak zizegése most még erősebben csendült fel.

Én újra nagyot nyögve karoltam át védekezőn a fejem, és borultam lábamra, Agyar forró bundájába fúrva arcom. A kutya csimbókos szőre büdös volt és orromat irritáló pihéjitől tüsszentenem kellett, de inkább öleltem arcomhoz a csatakos ebet, mint bámuljam a hallhatóan hozzánk közelebb nyomuló pókok rettenetes seregét.

Újra fohászkodni kezdtem.

Halálosan féltem, és továbbra is felfoghatatlan volt számomra, hogy tud Harry ennyire higgadt lenni.

Csak is arra tudtam gondolni, hogy milyen borzalmas vég elé nézünk most, és hiába tudunk meg akár mindent Aragogtól, ha már nem tudjuk mivel szóval tartani, úgy is végeznek velünk, a megtudott információ semmit sem ér majd.

Lehangoló volt a tudat.

Ezért alig hallhatóan elpityeredtem, és tehetetlenül Agyar nyakába szipogtam.

- Nem beszélünk róla! - harsogta Aragog, hangjától hatalmasat rezzent a vállam. - Nem mondjuk ki a nevét! Még Hagridnak se árultam el, hogy hívják a rettegett bestiát, pedig sokszor kérdezte! - a vén pók szavai több szempontból is rám hozták a frászt.

Részben azért, mert miféle rém lehet az, akiről egy hat méteres óriás pók mérges váladéktól duzzadó csáprágókkal is fél, egy egész seregnyi, ló méretű hasonmásával fedeztetve magát?

És a másik is egy hasonló dolog.

Konkrétan a varázslények Voldemortjával kell szembe néznünk. Aminek rettegett, vérszívó, reggelire trollot evő lények sem merik kimondani a nevét. Hát akkor mit csináljunk mi?

Márha élve vissza jutunk a kastélyba...

Mert most perpillanat akromantulák fenik ránk csáprágójikat, és belőlük legalább száz darab van, és azért a négy (hogyha Agyart is számítjuk) kontra huszonöt arány ránk nézve nem túl biztató ha vérszomjas óriás pókokról esik szó...

Remegő ajkakkal, belőlük szüntelen szivárgó, rettegő nyögdécseléssel néztem bele mind a hat, világtalan szempárba, ami vizenyősen forogtak a helyükön, miközben a robosztus test ütemesen megremegett néha, ahogy furcsamód el kezdett hátrálni.

A jelek szerint Aragog megunta a társalgást, és ezt valószínűleg Harry is észrevehette, mert a kétségbeesett faggatózása abba maradt.

Lassan, komótos léptekkel haladt, s még így beleremegett alattam a föld ízelt, létramagas lábainak lerakásába. A hálóharang felé tolatott.

Ami viszont aggasztani kezdett annak ellenére hogy nem kellett tovább bámulnom az opálos, folyton forgatott szemeket, a hízott csáprágókat, a visszataszítóan lüktető, kopaszodó potrohot, és a szőrtől érdes lábakat, hogy a többi póknak esze ágában sem volt hátrálni.

Épp ellenkezőleg. Minden oldalról egyre közelebb merészkedtek hozzánk, miközben hevesen csattogtatták csáprágóikat.

Hirtelen levert a víz, jobban mint az este folyamán bármikor. A kezem már annyire remegett, hogy már szegény Agyar feje is csak hánykolódott ide-oda a combomon, ahogy reszketeg karjaimmal szorosan magamhoz vontam. Kétségbeesetten nyöszörögtem, mint egy sarokba szorított kisegér.

Aztán mikor az egyik óriás pók lába egy méterre tőlem hatalmas robajjal a földbe fúródott, apró föld darabkákkal fedve be a ruhámat és arcomat, ami egy pillanat leforgása alatt torzult velőt rázó sikoltásba, miközben a puha humuszba túrva ujjaimmal hátrébb vetődtem.

- Akkor mi most el is megyünk! - kiáltotta Harry, de a hangsúlyhoz és minden arcizmának villámgyors rándulásához inkább illett volna "SEGÍTSÉG", ami egymagában mindent elmondott volna a helyzetünkel kapcsolatban.

Aztán a fiú megtámaszkodott térdén, és egy gyors térd hajlítással felállt, habár a lábai kocsonya szerű remegéssel fejezték ki ellenkezésüket.

Ron egy fájdalmas nyögés kíséretében ugyanígy tett, habár ő abban a pillanatban, amint felállt, oldalra dőlt, és vállát Harrynek koccantva billent neki a fiúnak, ugyanis szolgálatot felmondott lábai alól kifutott a talaj a nagy pánik közepette.

Én is megkíséreltem felállni, de egy görnyedt guggoláson tovább nem jutottam, ahogy teljes erőmmel a földbe passzíroztam tenyerem, és a lábaim heves tiltakozása ellenére is küzdöttem, de egyszerűen a hasamban tomboló gyomorgörcs és a combjaim szűnni nem akaró reszketése mindenben leblokkolt. Így csak apró prédaként hunyorogtam fel a holdfényben fürdő póktestek egymásnak súrlódását és éjfekete, gúvadt szemük ránk szegezett golyóját, közben szakadatlan nyekeregtem az orrom alatt a "könyörgöm ne" kifejezést.

- Elmentek? - hallatszódott ki a harangból Aragog lassú dörmögése, érdes hangjára durván berezonált a fehér fonalak tömkelege. - Nem hinném... - a fülembe ható kárörvendő mormogás arra késztetett, hogy elborzadva hátra hőköljek, és egyensúlyomból kibillenve fenékre pottyanjak, avagy megérkezzek ugyanoda ahonnan indultam.

Mit jelentsen ez? - ordítottam magamból kikelve, persze csak a gondolataimban.

Persze ne gondoljátok hogy azért mert annyira illetlen akartam lenni a csáprágóikat rám fenő gyilkos lényekkel.

Hanem mert a pániktól annyira lebénultam, hogy néha levegőt venni is elfelejtettem, és ezért percenként egy vérfagyasztó hörgés kíséretében hatalmasat szippantottam a levegőből, ami hűs borogatás volt sikoltozástól bedurrant torkomnak. De nem mondanám hogy lenyugtatott.

- De hát... - hökkent meg Harry, és remegő kezével mélyen pulóvere zsebébe túrt, és ujjai begyeivel valamit nagyon markolászni kezdett a pamut anyag rejtekében. Varázspálcáját tapintotta ki, harcra készen meredve a teknő szörnyű lakóira. Én pedig óvodás módra kuporogtam nyöszörögve a talajon.

- A gyermekeim nem bántják Hagridot mert megtiltottam nekik. - válaszolt mély hörgéssel az aggastyán Aragog. - De nem tagadhatom meg a friss húst, ha a zsákmány önszántából felkínálkozik nekünk. Isten veletek Hagrid barátai. - mondta búcsúzóul, majd végleg visszacsörtetett odújának tejfehér mélyére.

- Ne... könyörgök ne... - makogtam holtraváltan magam elé, miközben gondolatban folyamatosan az lebegett a szemem előtt hogy nem itt és nem így akarok meghalni. Nem akarom éhes pókok szétszaggatott vacsorájának cafatja lenni...

Újra egy sikolyt hallattam, de most hamar elhalt, mert remény veszett elcsuklással a térdemre ejtettem fejem, és az egyre közelebb hallatszódó, fülsértő kattogástól elborzadva összerándulva vártam hogy csoda történjen.

Aztán a szívem nagyot dobbant. Nagyot, s most nem kusza zörejeket, amik akkor jelentkeztek, mikor a pánik uralkodott rajtam.

Elmélázva hagytam, hogy pár röpke pillanatra magával sodorjanak gondolataim...

Ez lennék én? Flower Black?

Biztos ugyanaz a lány vagyok?

Aki legyőzött barátaival egy kifejlett hegyi trollt egy lánymosdóban majd túlélte már egyszer a Rengetegben tett csellengést, óriási, életre kelt szobrokkal párbajozott, kijátszott egy háromfejű kutyát és mindennek a tetejébe sikeresen megküzdött minden idők legveszélyesebb fekete mágusával?

Ugyanaz a lány lennék aki az ájulásig viaskodott Harryvel az oldalán Voldemort ellen? És most ennyi?

Ennyi telik tőlem hogy egy riadt sikkantással megadom magam, és várom a testembe mélyedő csáprágókat?

Ébresztő Flower! Ez nem te vagy!

Nem hagyhatom cserbe kislányos nyafogással a barátaim a bajban! A minimum hogy felpattanok! Most azonnal, és addig küzdök... amíg tudok!

Igen!

Mély sóhajtást hallattam, és hagytam hogy a röpke fuvallat vonatára a félelmem is felcsücsüljön, és mellkasomat könnyítve leszálljék szívemről.

Elszántan felemeltem a fejem.

Immár noku remegés nélkül előre nyúltam lendületesen, majd térdem felé billenve gyorsan álló helyzetbe tornásztam magam, megfeszülő combomra tenyerelve támasz gyanánt.

Oldalra billentettem a fejem, majd a mellettem sápadtan a fölénk tornyosuló, sötét pók falra, a tucatnyi éhesen csattogó csáprágóra és száz mohó fénylő szempárra meredő Ronra sandítottam.

Elég harcképtelen állopotot fedeztem fel remegve elhúzott ajkaiban, előre gúvadó szemeiben és olyan sápadt arcában, amihez képest a hold egy fekete lyuk is lehetne, ezért gyanítva Ronból kiindulva és a nyurga végtagjainak ernyedt lógását látván arra következtettem hogy az én fellángolt harciszellememmel most többre megyek a saját pálcámmal mint ő, ezért szememmel végig mérve a reszketegen Harry vállára simuló testét, gyorsan kiszúrtam elnyűtt pulóverének lezser zsebéből kikandikáló varázshusángom egyedi faragású végét, előre lendítve karom a sima tapintású fára kulcsoltam ujjam, és egy halk suhintással kirántottam magam elé emelve a fegyveremet, mint a vadnyugati cowboy férfiak bőrövükből a pisztolyukat.

Az ismerős érzés hiánya csak akkor tudatosult bennem, mikor kezembe illő nyárfa pálcámat élvezetesen végig tapogattam ujjbegyeim finom felületével. Hiányzott már az érzés. Elszántan fogtam a hozzám legközelebb nyomuló förtelmes szörnyre a husáng éjfekete hegyét, és szemöldökömet egy vonalba húztam össze a nagy koncentrálásban.

Az élni akarás és az elszántság valahová mélyre földelte el a félelmemet. Annyira mélyen a tudat alattim bugyraiba, hogy hiába sejtettem, valószínűleg a túlerőben lévő monstrumok ellen mindhiába küzdök, lélekben akkor is eltökélt ajak rágcsálással készültem fel a (minden bizonnyal) mindhalálig tartó küzdelemre.

Annyira felinspiráltam saját magam, hogy már a fülem sem hasogatott elviselhetetlenül a csáprágók dobhártyát csikaró kattogásától. Olyan érzés volt, mint mikor rájövök, hogy csak egy rémálmot látok, és tudom hogy mindjárt felébredek.

Már emeltem lassan a fülem mellé a pálcámat, és kicserepesedett ajkaim már formálódtak is az első rontásra ami eszembe jutott, miközben mellkasom háborgó, viharos óceán módjára hullámzott, emellett a szívem izgatottan verte a zivatar ereszen kopogó ütemét ziháló tüdöm mellett.

De ekkor elnyújtott hang búgott fel a távolban, valami egészen más mint amit a minket körülvevő lények adtak ki visszataszító testükből.

És a furcsa berregő, furcsán ismerős hang tulajdonosa nem is volt annyira messze, mert hirtelen éles fény hasított bele a pókfészek homályába, és göröngyös terepen zötykölődő kerekek csikorgása társult a szokatlan robogáshoz. A pókok lábai fekete csíkokat vájtak a vakító fehér fénybe, de még a sok sűrű test megszakításával is csak nehezen tudtam a fényforrás után kutatni, annyira elvakított a hirtelen támadt sugár.

Ám elég volt csak pár erőltetett hunyorgás és máris leesett titkozatos megmentőnk mivolta, aminek hangja és fénye iránt érzett deja vu-m értelmet nyert.

Arthur kocsija jött el értünk, kopott türkiz színben pompázva. Vadul tűkölve, sugárzó reflektorokkal száguldott lefelé a medence oldalban, kerekei nyomán öt méter magasra röpültek ki a föld darabkák.

Kíméletlenül vágott utat a pókok között, zömök vastestével amelyik akromantulának nekiment, az hátra billent potrohhal és testúllyal egyensúly vesztve szőrös hátára zuhant. A félrelökött bestiák a hátukon fekve hadonásztak kusza lábaikkal, ízelt végtagok tekergetésével igyekeztek felállni.

A kocsi végül csikorogva lefékezett előttünk egy pompás farolással, megannyi sár folttal gazdagítva ruhánkat, de akkor ott pont göceink tisztasága érdekelt a legkevésbé.

Mind a négy ajtó nyikorgó csattanással kivágódott, és élénk kék pöttyök megjelenése jelezte a földön, hogy a járgány festéke pattogzani kezdett.

A kezem remegve leereszkedett, és éreztem hogy lelkemre mérhetetlen megkönnyebbülés telepszik.

A levegőt már nem gátolta a félelem láthatatlan-beton tömbje a tüdömre nehezedve, és a lábaimba is visszatért minden erő, a reszketeg imbolygás végleg abba maradt.

Államat a vállamnak nyomva barátaimra sandítottam. Aprót biccentettünk, s nem is kellett több.

Egy hatalmas sóhaj szakadt fel mindhármunkból, majd lélek szakadva rohanni kezdtünk a csotrogány kocsi, avagy a hősünk felé.

- Hozd Agyart! - kiáltott Harry Ronra, aki futás közben lehajolt, majd karjaival magához ölelte a gombócba tekeredett kutya testét, és tovább kapkodta nyurga lábait, miközben az eb végtagjai sokkos bénultságban kandikáltak ki bő pulóver koszos ujjába bújtatott kezéből.

Én mögöttük trappoltam, telitalppal taposva magam alatt a puha földet, magam után emberes mélyedéseik nyomait hagyva, koszdarabkákat repítve mindenfelé.

Aztán mikor márcsak egy köpésre volt az autó, akkor hirtelen egy hatalmas fekete árnyék kanyarodott be elém, és a csáprágók jól ismert csattogása hangosabban zendült fel mint valaha.

Óriási, nyurga lábak topogtak alig húsz centiméterre az én lefagyott, remegő testemtől.

S mire csata sikollyal ügyes kerülést kísérelhettem volna meg, újra éreztem a szintén jól ismert vaskos, derekamat körbe érő szorítást, és a felsőtestemből rekord idő alatt kisuhanó levegőt. Saját fülemben csengett tulajdon zihálásom és erőlködő nyivákolásom, miközben a szívem úgy vert, hogy az már fájt.

A lábaim újra lassan elhagyták a talajt, és utána a levegőt hasogatták eszeveszett kalimpálással.

A vaskos pókkar szorítása most rohamosan erősödött, és szándéka volt végezni velem. Nem akart most elvinni sehova. Elevenen akart összezúzni.

Éreztem, hogy a karjaim használhatatlanul préselődnek a csípőmhöz, s hiába igyekeztem hősiesen markolni a pálcámat, a rügykös felület lazán kicsusszant ujjaimból, mikor azok összerándultak a fájdalomra, ami az okozott, hogy a bordáim szüntelen feszülni kezdtek. Egy húr voltam, ami pillanatokon belül elpattan. Szinte hallottam magamban a vészjósló nyekergést, amit talán vérfagyasztó roppanás követett volna, hogyha az egész testemben lüktető adrenalin, és a porcikáimat felizzító élet ösztön együtt ki nem kapcsolja a józan gondolkodást.

Megtettem.

Erősen koncentráltam.

És megtörtént.

Zsugorodni kezdtem, és a pók fényes szemeinek görbített, kiugró tükrében láttam, ahogy arcomból fekete szőrzet serken elő, és fejem búbján két kajla fül bújik elő kócos hajamból, az orrom pedig egy fényes fekete gombóccá kerekedik, az arcom pedig természetellenesen megnyúlik előre.

Éreztem hogy a szörny karja és a testem közötti távolság csökkenni kezdett, ezért lompos szőrrel fedett vékony mancsaim újult erőre kapva hadonászni kezdenek.

Fekete kutyaként néztem szembe újra a pókkal, egy izgatott vakkantással csodálva meg magam a fekete írisztelen, obszídián szín szemekben. Egy zihált eb kócos pofija meredt vissza rám. Szerencsére megtanultam korrigálni mikor változzak ruhával együtt vagy nélküle át, így nem akadályozott meg a kapálózásban egy mancsomra gabalyodott pulóver, vagy derekamon csúszkáló farmer.

A pók egy hatalmas csáprágó kattanással hátra lépett egyet, gondosan eltartva magától. Láthatóan sikerült meglepnem az animágus adu-ászommal.

Kihasználva a pillanatnyi döbbenetét, mancsomat felemelve átbújtattam a két talppárnás lábam a szúros szőrös kar mellett, amin a durva szálak végig hasították az én selymes bundámat.

Karmaimat megtámasztottam az ízelt végtagon, és torkomból elszánt morgást eleresztve harcolva rúgkapálni kezdtem.

Ám a pók nem adta magát olyan könnyen.

Másik karja fenyegetően felemelkedett teste mellett, és mire vakkanthattam volna, már oda is ért mellém a hatalmas ízelt végtag, és erőszakosan a nyakamat körbe járva a lélegzetem útját véglegesen elállta.

A nyakcsigolyáim félelmetes nyekergéssel nyomódtak össze, és a légszomjtól rózsaszín nyelvem is kilógott elnyitott kutyafogazatom mellett.

Fulladozva nyüsszentem egyet, de én sem adtam az életem olcsón.

Lehajtottam a fejem, aztán az ég felé néztem, és még nagyobb lendülettel a nyakamhoz ütöttem állam. Ezt addig ismételtem, még hegyes fogaim el nem érték a rémség karját. Az életem fontosabb az elveimnél.

Így szorosan behunytam a szemem, és a fehér agyaraimat a szőrös karba mélyesztettem.

Borzalmas érzés volt. A felálló szálak végig karistolták a puha nyelvem és a szájpadlásom, a fogaim pedig mélyebbre hatoltak mint azt szerettem volna. Nos a pók lába íztelen volt, s olyan mint mikor Arthur által összeguberált hungarocel golyókat megrágcsáltam négy évesen.

A pók dobhártya szaggató visongást hallatott, csáprágója fájdalmasan összerándult. Egész teste megvonaglott égtelen fájdalmában, és újabb velőt rázó vinnyogással visszahúzta karját, amin húsz apró, de fekete húsába mélyen hatoló lyukacska égtelenkedett.

Aztán a derekam körüli végtag is gyengülni kezdett, mire én egy utolsó rúgással kint tudtam magam a szorításból, és a testem körül eltekergő szőrös kart odébb rúgva lehajoltam, és a fájdalomtól tántorgó akromantula hasa alatt kiszúrtam a rám váró kék autót, aminek ajtajai nyitva várva csak engem hívogattak.

Egy utolsó csata ugatást hallattam, majd izgatott, mélyről felszakadó csaholással rohanni kezdtem, ügyesen elszlalomozva a toporgó lábak mellett.

Az utolsó méternél hatalmas lendületet vettem, és hátsó lábamat a földbe fúrva elnyújtottam melső mancsomat, és ívbe feszítve nyurga kutya testemet, egy hatalmas félkört leírva a türkiz ajtó mellett elsuhanva egyenest az anyósülés és a hátsóülés közötti résbe puffantam, mind a négy bokám fájdalmas csattanással tompította a zuhanást.

Ron a vezető ülésbe pattanva figyelt engem elborzadva, Harry lába pedig pár centire toporgott nedves orromtól rettegve, Agyar pedig nyugtalanul kuporgott az anyósülés megviselt kárpitján, és mély árkokat vájva bele kapargatta, a sárga szivacs már kis is lógott itt-ott amott.

Észre sem vett engem, annyira rettegett szegény pára.

Minden egyes lélegzetem annyira nagy volt, hogy másodpercenként fúródott mellkasom a kocsi szőnyegébe.

Lompos farkamat hátamra csapva épp hogy nem csukta oda a sürgősen becsapódó kocsiajtó.

Ron meg sem érintette a gázpedált, de nem is volt rá szükség. A motor hangos robogással felpörgött, és az autó köhögve eregetve fekete füstöt kipufogójából, árkon-pókon át megindult a teknő széle felé, miközben a gyökerek kerekek alatt történő ropogásának, a motor pöfékelésének, a pókok vijjogásának és Agyar nyüszégésenk kórusához az én prüszkölésem vegyült, ahogy a nyelvemre ragadt pókszőrt öklendezve köpködtem a kocsi poros kárpitjára.

Megmenekültünk....

Ez most iszonytatóan közel volt...

Annyira nem tudtam feldolgozni a történteket, hogy elfelejtettem visszaváltozni, csak traumatikus bambulással lihegtem rá Harry kiszakadt, koszos gatyájának szárára, miközben nagyokat zökkenve felkapaszkodott az autó a leejtőn. Nem gondoltam volna hogy sikerül neki, főleg mikor egy különösen nagy huppanás után akkorát repült nyurga kutya testem, hogy majdnem a kocsi tetejét kiütve lőttem ki belőle.

A kocsi felért a teknő peremére, és legnagyobb örömömre szolgált, hogy mikor néhány másodperc múlva már az erdő fái közt döcögtünk, a pókok csáprágóinak borzalmas kattogása elhalt, s már csak a távolban volt haldokló háttérzaj, amit lassan el is nyomott a kocsi ablakát vadul csapkodó gallyak pattogása. A kocsi a sűrű gaz és átláthatatlan táj ellenére hiper-ügyesen navigált a robosztus fák göcsörtös törzsei közt.

Nagy nehezen, sok gerinc csavargatással megfordultam, majd elrugaszkodva az alattam hümmögő motor hangját közvetítő talajtól, és mancsomat felpakolva az ablakba érdeklődve bambultam ki a mellettünk elsuhanó, egyre ritkuló rengetegbe. A kék kis csotrogány láthatóan jól ismerte az erdő titkos útjait.

Harry Ron felé fordította a fejét, halántéka körül lengedező hajába gallyak sokasága akadt, amik most meredezve törtek elő a fekete tincsekből.

Ron pedig még mindig tátott szájjal meredt holtraváltan maga elé, de a szeme már nem dülledt úgy, mintha menten ki akarna esni a helyéről.

- Jól vagy? - kérdezett Harry, Ron vállára téve a kezét, mire a fiú megrázkódva és elborzadva barátjára kapta a fejét, és szüntelen remegő ajkakkal meredt rá, de egy árva hang sem, egy aprócska nyögés sem akart kijönni a torkán.

- Flower...? - motyogta halkan maga elé a nevemet most Harry, mintegy jelezve hogy nem bojgatja Ron eleve szétcincált idegeit, hanem inkább rákérdez nálam.

Én csak oldalra néztem, majd mancsomat lecsúsztattam a hideg ablakkeretről, és az ülés viseltes szivacsára tettem, mire az kellemesen besüppedt.

Hátsó lábaimat egyesével felrakosgattam a mellsők mellé, egy ültő helyembe addig fészkelődtem, még előre nem néztem, egyenest az anyósülés háttámlájára rászáradt sütőtök lére, amit még az ikrek löttyintetek rá, mikor kikapták a hat éves Flower kezéből a cumis üvegét, és feltett szándékuk volt az ott ülő Ron tarkóján célba dobni vele....

Az emléken magambam somolyogva méláztam el, miközben háborgó, rettegő lelkem lassan lenyugodott.

Aztán éreztem hogy a szőr a testemen lassan eltűnik, a fejemen pedig hosszú loboncá erősödve eltűnik. A két lábam nőni kezdett, és a mancsok kerek orrú bakancsba duzzadtak meg, majd megnyúlva lelógtak az ülésről. A melső lábaimon a sűrű szőr fekete pulóver bő ujjába húzódtak vissza, az arcom pedig visszahúzódva kerekedett az őt körbe libegő haj keretjébe.

Mikor teljesen vissza változtam, oldalra fordítva fejem Harryre pislantottam, aki kissé elhúzódva, eltitkolva visszacsukva leesett állát meredt vissza rám ferdén a fején keresztbe álló szemüveg karcos lencséi mögül.

- Soha jobban... - leheltem rekedten ajkaim közül, majd elvörösödve az ölemben pihentetett kezemre sandítottam, és hirtelen nagyon érdekesek lettek a tenyeremen keletkezett karcok, és az ujjaimon vissza húzódó fekete szőr, ami még az animágus formámból törekedett visszaváltozni. Harry totálisan ledöbbent arca zavarna hozott, holott tudott a titkomról, csak biztos nem sokat látott még közelről, teljes folyamatában átalakulni látni. Hm... majd hozzászokik... talán...

Aztán mindenki a maga magába roskadó módján elhallgatott, és a kocsi belsejében keletkezett, ránk telepedett némaságban csak döbbenten meredtünk magunk elé. Túl sok történés, feszes félelem és rémkép állt a hosszú felfogás útja előtt, ezért mindenki a saját hűvös ablakának nyomva orrát bambult kifelé.

Csattogva-bukdácsolva haladtunk előre a sűrű aljnövényzetben, így hamar eltávolítottam egy enyhe nyakbiccentéssel az arcom a hidegével bőrömet pirosra csípő üveglaptól, mert már háromszor nyomódott neki fájdalmasan az orromnak, ami elfacsarodva tüsszenteni akart.

Agyar egyszer csak torka szakadtából vonyítani kezdett az anyósülésen, ami nagyon meglepett minket, mindenki ijedt nyögés kíséretében kapta a lelki traumák közt őrlődő ebre a tekintetét.

Én előre hajoltam, mellkasomat az ülésnek préselve, és kezemmel az övtartó műanyag és az ülés kárpitja mellett átfurakodva a kutya lapockájára tettem tenyerem, és finoman pisszegve a rettegő állatnak cirógattam a remegő vállát.

Ez némiképp megnyugtatta szegény párát, de a fájdalmas szűkölést már nem tudtam kivakargatni belőle, főleg mikor égtelen robajt csapott az, hogy a kocsi átfurakodott két tölgyfa között, és a visszapillantó tükör az én kipirosodott szemem láttára hajlott meg, majd tört ízzé-porrá a szűk helyért felelős durva kérgen, és a hold fénye megcsillant a szét repülő üveg szilánkok csapatján.

Aztán tíz percnyi zötykölődés után a fák ritkulni kezdtek.

Aztán a kocsi hirtelen olyan erőteljesen fékezett le, hogy mi, az utasai kis híján kikatapultáltunk a szélvédőn. Eltaglózva körbe néztem.

Az erdő szélén voltunk, ami igencsak nehezemre esett elhinni, ugyanis miután mi három órán át bolyongtunk az rengeteg sűrűjében bukdácsolva, elég hihetetlennek tűnt hogy a kocsi alighanem negyed óra alatt kivitt minket a fák és cserjék átláthatatlan zöld labirintusából.

A réten voltunk, s a végén valóban ott állt a csálé tetejű kunyhó.

Agyar, mikor kiszúrta meleg vackát rejtő házikóját, eszeveszetten kaparni kezdte az ablakot, s mikor én a nyitó kallantyúra tapasztva ujjaim kitártam neki az ajtót, amaz egy nyulat is megszégyenítő sebességgel rohant el a vadőrlak felé.

Én azonnal a saját ajtómra kulcsoltam kézfejem, és menten kitárva azt, kipattantam az ülésről.

Egy-két perc elteltével Ron végtagjaiba is visszatért az élet; bár még mindig merev nyakkal bámult maga elé, ő is kikászálódott a kocsiból.

Harry miután kimászott, hálásan megpaskolta a járgány oldalát, miközben én ujjbegyemmel büszkén végigsimítottam a karcoktól érdes ablakát.

Aztán a megkényeztetett csotrogány hátra menetbe kapcsolt, és pillanatokon belül eltűnt a fák öles kusza rengetegében. Kicsit csalódottan ejtettem vissza a kezem magam mellé, ami pillanatok előtt még a hideg üvegen pihent. Kicsit bántott hogy sok éven keresztül hűséges családi járműünk felhagyott a kényelmes életével és elvadulva sorsunkra hagy minket. Arthur bűvőlhet most magának újat...

Habár a minisztérium felhívása után kétlem hogy megkísérelne még egyet. Talán jobb is hogy a türkiz kis olajzabálónk szabadságra ment, így több galibát sem lehet vele okozni és ő is kamatostul megkapja a szolgálataiért kellő jutalmat.

Aztán Harry, Ron és a nedves fűben gázolva visszatértünk Hagrid kunyhójába, vagyis Ron inkább megvárt minket kint, mi meg beoldalogtunk a láthatatlanná tévő köpenyért (legalább hatszor botlottam meg az otrombán megépített lépcső kiszögelléseiben).

Belépve azonnal kiszúrtam a reszkető Agyart, aki nyüszítve kuporgott megcsócsált paplanból álló vackán.

Nekem azonnal megszakadt a szívem a lelki roncs kutyán, és odaléptem Hagrid ágyához, amin a roskadásig megpakolt tákolmányon heverő lepedők és pokrócok embernyi kupacából kiragattam egy lyukas, kockásat, és visszasasssézva az ebhez, annak gombócba tekeredett testére ejtettem azt, és gondosan elegyengettem a reszkető végtagokon, majd felnyaláboltam mellőle megrágott tálkáján amin otromba betűkkel díszelgett az "AGYAR" szó, és a kipingált edény a kemence mellett álló csorba vödör vizébe merítettem, és a remegő állat nedves, fénylő orra elé toltam, és halkan cirógatva buksiját bíztattam ivásra.

Aztán követtem Harryt a kunyhóból kilépve, mikor Agyar halk locspocsolással végre megmártóztatta néhányszor nagy rózsaszín nyelvét a fémedényben.

Furcsa hangok érkeztek a tökültetvény felől, ezért rohanva leugrottam a durva faterasz pereméről, és a veteményes felé sprinteltem.

Ott találtam Ront.

A fiú éppen a saját gyomortartalmával trágyázta a nagy kerek, sárga zöldségeket.

Aggodalmas arccal mellé léptem, és vállán nyugtatva kezem némán támogattam. Neki, mint arachnofóbiásnak lehetett ez a legborzasztóbb élmény hármunk közül.

- Kövesd a pókokat - nyögte remegő hangon, továbbra is térdére görnyedve, miközben ruhája ujjával megtörölte száját. - Ezt soha nem bocsátom meg Hagridnak. Csoda hogy életben maradtunk... - krahácsolta rekedten, remegő hangon.

- Szerintem azt hitte, hogy Aragog nem bántja a barátait. - vonta meg a vállát Harry, mire letaglózva hátracsaptam a fejem és kigúvadt szemekkel meredtem rá.

No nem azért amit mondott, ezt én is simán kinézem a vajszívű, bestiaimádó óriásból, hanem mert egy halálközeli élmény után ő még képes hetykén vonogatni a vállát. Erős idegzetű lehet, az egyszer biztos...

- Pontosan ez a baj Hagriddal - fakadt ki Ron, öklével a kunyhó falába bokszolva, mire ott egy hatalmas mélyedés éktelenkedett, én pedig jobbnak láttam elvonszolni onnan őt, mielőtt átüti a gyenge falakat, amik sűrű vakolat pergetésükből és vészjósló recsegéséből ítélve nem nagyon tolerálták a fiú öklét. Plusz a sokkba rémített Agyart sem nyugtatja meg ha ész nélküli püfölés rázza meg a kunyhó falait. Szegény eleget kapott mára. - Az a rögeszméje hogy a szörnyek nem olyan rosszak mint gondolnánk! Nézzétek meg hova jutott ezzel az elmélettel! Egy azkabani cellába! - Ron egész testében remegni kezdett, és haragos szeme szikrákat szórt.

Bennem pedig egy pillanat alatt felment a pumpa, és a vádaskodó fiú felé léptem egyet, bakancsom orra alatt pedig kettéreccsent egy gally.

- Elég legyen Ron! - parancsoltam rá, vészjóslóan lépdeltem felé, mély lélegzeteket be és ki fújva igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, s miközben harag csillapítás érdekében ökölbe rándult kezeim körmei már mélyen a tenyerembe vájódtak, és én úgy fújtattam mint egy öreg kazán, elnyitottam remegő ajkam. - Szerintem az a legkisebb bajunk hogy Hagridnak jó szíve van. Lehet tényleg az sodorta bajba, de te sem gondolhatod komolyan hogy azért haragszol rá, mert egy lehet naiv de végtelenül jó lélek! - sajnos ahogy a szavak hullottak a számból, velük együtt távozott az önuralmam is, és a végére már szinte kiabálva korholtam le fogadott öcsémet, és hevesen hadonászó karjaim úgy hasították a csípős éjszakai levegőt, mint egy szélmalom.

Ron felegyenesedett, láthatóan jobban lett, és menten vitakészen csípőre tette a kezét.

- Jól van. Akkor legalább azt mond meg, mi a fene értelme volt bemenni oda. - hatalmasat toppantott lábával, mire egy árva futóféreg sebesen kapkodni kezdte lábait az erdő biztonságot adó fűcsomói felé. - Szerinted Flower, mit sikerült kiderítenünk? Hm? - nézett rám faggatóan, miközben egy gőgös lúd módjára felhúzta sápadt orrát.

Már nyitottam is ki ajkaim, de az érvelésem egy apró nyikkanásba csuklott el.

Valóban én sem tudnék semmit megemlíteni amiért ma este érdemes volt kockáztatni az életünket.

Semmi érdemlegest.

Az este borzalmas emlékei kísérteni fognak, de semmi hasznos nem ragadt meg tudatom szitáján.

Így hát csak hebegve és zavartan makogva lesütöttem a szemem, hátra fontam a kezem, összekulcsoltam ujjaim és zavarba esve billegtem a sarkamon.

Nagyon érdekes lett hirtelen Hagrid egyik saláta hajtása. Legalábbis érdekesebb mint Ron önelégült "én megmondtam" arca.

- Hogy nem Hagrid nyitotta ki a Titkok Kamráját! - hallottam meg hirtelen magam mögül Harry döbbent kiáltását. Mint aki maga sem hiszi el akit saját maga ejtett ki ajkain. Döbbenten hátra fordultam, hatalmas loboncom nagy kört írt le meglepett arcom körül. Harry eközben elmélázva közelebb lépett hozzánk. Egyik kezével ujjai morzsolásával szét oszlatta a köpenyt, majd egy ráerős karlendítéssel a fejünk fölé penderítette, a másikkal pedig feltolta orrnyergén szemüvegét, majd elizgatta rajtunk a selymes anyagot, ami hűs reggeli arcmosásként cirógatta kipirult bőrömet, amit nem mellesleg tömérdek kosz réteg is fedett. - Hagrid ártatlan volt. - közölte Harry mélyen a szemünkbe nézve, először nekem, majd Ronnak, akit egyöntetűleg ezzel oda is csúsztatta kezét derekához, majd az imbolygó léptű barátját segítőkészen támogatni kezdte.

Én pedig annyira ledöbbentem, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott. Az állam majdnem a köpeny peremét súrló cipőm orrára pottyant le.

És majdnem akkorát sóztam a homlokomra, hogy az behorpadt volna.

Harrynek igaza van!

Hagrid ártatlansága alátámasztást nyert.

Nem ő felelős a lány haláláért!

Behemót barátom nevének tisztára mosása menten egy boldog lázba hozott, és a fejemen az ajkaimat menten egy feszes vigyorba rántotta a felhőtlen boldogság.

Amit aztán egy viharos esőgomolyag azonnal be is árnyékolt.

Eszembe villant hirtelen, hogy nem szólhatunk erről senkinek. Hiszen a házirendi szabályok felét szegtük meg azzal hogy kilógtunk az erdőbe éjnek évadján, majdnem pók vacsorát csináltunk magunkból és a tetejébe még ezt pont akkor, amikor a merényletek miatt halál komoly kijárási tilalmak is érvénybe léptek, bár nem mintha azoknak a nem létezése szépítene is bármit azon hogy éjszaka a tiltott erdőben csatangoltunk.

Ráadásul itt állunk megint.

Aragog előbb ítélt minket halálra, mintsem bármi érdemlegeset is megtudatott velünk az utód kilétéről. Lehetetlen hogy minden kézen fekvő megoldás ellövése után és ennyi arcra esés után bármiféle nyomra is bukkanhatnánk.

Hisz még annak az átkozott lénynek a fajtáját sem tudjuk! Mert valami szörnyvilági Voldemortról van szó, amit még az elefánt méretű gyilkos mérges akromantulák sem mondanak ki. Mert már csupán a névtől is félnek.

Ott vagyunk, ahonnan több hónapja próbálunk kétségbeesetten kievickélni. A nyomozás örök legelején.

Ilyen melankólikus gondolatokkal és mogorvasággal sújtva igyekeztünk a kastély felé, aminek kapujába érve, hol a fáklya fénye már árulkodóan megcsillanhatott egy-egy kivillanó cipőorron vagy pulóver ujjon, Harry ujjaival megmarkolva a köpeny víz tapintású belsejét, összébb húzta rajtunk a fátyolos anyagot, nehogy véletlenül is esélyt kapjon a lebukás.

Aztán óvatosan besurrantunk a kétszárnyú tölgyfaajtón, amit csak nagy vesződségek árán tudtunk kinyitni, ugyanis Ron duzzogva nem volt haljandó segíteni, így folyton kerülgetni és a hóna alatt átnyúlva a reteszt piszkálni eléggé megnehezítette a dolgunkat.

De mivel az iskola minden szegletén cirkált egy tanár vagy árgus szemekkel maga elé meredő prefektus, mégcsak rá sem tudtam pirítani, mert minden másodpercben ki kellett kerülnünk valakit.

Totyogva nagy nehezen végül átvágtunk a bejárati csarnokon, én pedig haragomat nyeldesve szökdelgettem fel a fiúk után a márványlépcső csiszolt fokain.

Lélegzetünket visszatartva suhantunk el az őrök mellett.

Pár kimerítő manőver és kanyar után sikeresen elérkeztünk hála Merlinnek a menedéket nyújtó dáma portréjához, amin én magam is kuncogva ledöbbentem, mert annyira lefoglaltak saját mélyen szántó gondolataim és elméletekkel való játszadozásaim, hogy szinte pár percnek tűnt a felfele való feszült kanyargás.

Szerencsére a dáma sem buktatott le minket, mikor kinyílt, csak horkantva visszahajtotta fejét párnául szolgáló legyezőjére, mondván biztos csak álmodik, de azért beenged.

Megkönnyebbülten másztunk be a klubhelységbe, miközben furcsa pillantásokat váltva hallgattuk a dámát, aki valami bunkó freskó hölggyel folytatott vitáról motyogott vászon álmában a harmadik emeleti raktár mellett.

A Griffendél oroszlános tapétájával befedett kerekded termének vörös kárpittal keretezett kandallójában márcsak pár parázs izzott álmosan pislogva, gyönge narancsszín foltokat táncoltatva az öreg bútorok karcos felületén.

Kimerülten, csapzottan odabandukoltunk a pattogzó tűz hagyatékok előtt elterülő kanapékhoz, majd mindannyiunk egy emberként sóhajtott fel, és mindannyiunknak egyszerre hajlott be a térde, és mindannyiunk egyszerre zuhant szuszogva a fotelek puha szivacsainak ölelésébe.

Hat rugó nyikordult meg fájdalmasan, mi pedig lassan süppedtünk bele a lyukacsos kárpitba.

Elégedetten fészkelődtük magunkat kényelmes helyzetbe.

Ugyanis egyikünknek sem akaródzott megmászni a csigalépcsőt, majd még egy forró zuhanyt is venni, fél órán át vakarni magunkról az erdő minden piszkát, és csak utána találjunk kényelmes utat hálószobáink oltalmazó baldachinos paplanja alá.

Túl kimerültek voltunk, és így hogy nem volt félelem ami tartsa bennünk azt ami talpon tartott minket, így csak annyira futotta hogy erőtlenül zuhanjunk arra a dologra ami először felkínálkozik erre.

Harry lehorgasztotta fejét, majd megemelte lábát, és a sarkát nagy koppanással az asztallapra helyezte, amin ennek hatására cukros papírok és ott felejtett házi dolgozatok sisteregtek egymásnak. Aztán a fiú felsőtestéből minden erő elszállt, ő pedig egy kimerült szusszanással hátra dőlt, a vörös háttámla billegve fogadta.

A tornyunk kis ablaka pont arra az ülő garnitúrára nézett, így Harry sárrögöktől fénytelen tincsekkel keretezett arcába telibe sütött az ezüst holdfény platina fátyola, ami vakítóan fénylett a fiú szemüvegén.

Én pedig karba fontam magam előtt a kezem, és hátra dőlve ahogy belesüllyedtem a puha matracba, úgy süllyedtem el a gondolataimban. Kezdetét vette a közös, néma elmélkedés. Vagyis Harry és az én számomra. Ugyanis Ron feje álmosan csuklott rá a karfára, és kétlem hogy a mormogó horkolás nála a mély elmélkedést jelentené.

Fejemet csóválva fordultam, majd komoran fixírozni kezdtem egy sistergő parazsat.

Fogalmam sem volt, mit tehetnénk még az ügy érdekében.

Eddig mindenütt zsákutcába futottunk. Kezdem azt hinni mindenhonnan az vesz körbe minket.

Denem nem az igazi tettest leplezte le, Mardekár utódja megmenekült, a kiléte most is és akkor is ismeretlen maradt. Senki nem tudja ki az aki újból kinyitotta azt az átkozott kamrát, egyáltalán más személy, vagy egy és ugyanaz.

És már nemcsak a gyanúsítottjaink fogytak el.

Hanem azok is, akiktől segítséget kérhetnénk.

Haragosan hümmögve, tehetetlenül rugdosni kezdtem alattunk a fotel lábát, mire Ron felnyüszített álmában és nyolc lábról kezdett motyogva hadoválni.

Inkább nem csináltam tovább, mielőtt álmában szívrohamot okozok neki.

Gondolataimból Harry szakított ki de kíméletlenül, szinte már én magamra hittem hogy Ron helyett én megyek el szívinfarktusban. Bár a mai éjszaka után már kevés minden tudna meglepni...(és mekkorát tévedtem...)

Harry úgy ült fel, mintha bolha csípte volna meg.

A hirtelen mozdulattól hátra hőkölve, riadtan meredtem rá.

- Flower! - krákogta bele a szoba csöndjébe arcán olyan mély döbbenettel, mintha kővé dermedt volna, arcára fagyva a hitetlenkedéssel, és én el is hittem volna, ha a szájának sarka nem rándul meg-meg, jelezve hogy ő beszél. - Ron!

- Igen? - kérdeztem vissza kissé bizonytalanul, miközben a vörös válaszul felriadva vonyított egyet, mintha Agyart utánozná (nem értettem miért pont ez volt a reakciója) és rémülten kapkodni kezdte köztünk a fejét. Mikor meglátta hogy nem egy hálóharang előtt ül éhes óriáspókok körében, hanem mellettünk egy puha szofán, csöppet lecsihadott.

- Figyeljetek! - hadarta Harry, ügyet sem vetve kettőnk döbbent, verítéktől fénylő (Ron) gondolkodás ráncaitól redős (én) arcunkra, és méltatlankodó pusmogásunkra. - gondoljatok arra a lányra, aki ötven éve meghalt. Aragog azt mondta egy mosdóban találtak rá. Lehet hogy a lány azóta sem hagyta el a mosdót... - motyogta Harry holtraváltan. Én csak értetlen pislogással válaszoltam, mire a fiú egy drámai sóhajtás után drámai hangon mennydörögte. - Lehet hogy még most is ott van.

A kulcsmondat, a rávezető szavak megtették hatásukat.

Habár Ron csak nyűgősen visszakérdezősködve dörzsölgette a szemét, s homlokát ráncolta szüntelen, én a felismerés okozta sokkban majdnem leborultam a kanapéról.

Csak pár perc után jött meg a hangom, de akkor is csak letaglózott habogásra futotta.

- Harry arra gondolsz... - makogtam - hogy... Azt mondod Hisztis Myrtle az?

Hosszas éjszakai elmélkedés elébe nézünk, azt hiszem....... de végre valódi reménysugár melengette meg arcunkat.