Hol vagyok?
Mi történt?
Fenébe... úgy fáj a fejem, mintha valaki bezárt volna oda egy vadállatot, ami dühöngve próbálna kijutni...
Szemem hunyva volt, és ha nem is látttam, de éreztem ahogy arcbőröm nyirkos és hideg felületnek nyomódik.
Akkor nem az ágyamba vagyok, szóval a kutya, az ördöghurok, a kulcsok és a sakktábla nagy valószínűséggel nem csak egy kusza álom volt...
Igen kifejezetten nem a képzeletem játéka, mert érzem a csuklómon az éktelen fájdalmat, amit a szorongató gyilkos növény okozott...
Óvatosan megmozgattam a kezem, éreztem hogy az is egy hűvös és nedves padlón hever.
Még mindig nem tudom mi történt...
A teremben... valaki leütött, amikor segíteni próbáltam... RONON!
Úgy pattantak ki a szemeim, mintha áramot vezettek volna beléjük, tenyeremet támasz gyanánt pedig a kőpadlóra nyomtam.
Ron! Segítenem kell neki!
Azonban ahogy a szemem elé tárult a helység, ahol eddig eszméletemet vesztve hevertem, és nem hogy a fiút nem láttam, de nem is ott ébredtem fel, ahol legutoljára voltam.
Nem volt ott a sakktábla, a robosztus kőszobrok, a segítségre szoruló Ron...
Kellett pár másodperc, míg a világ, ami eddig forgott velem, kitisztult, és szemügyre tudtam venni, hol is vagyok épp.
Egy üres, kísértetiesen halk és szürke kövekkel kirakott falú teremben találtam magam.
A pánik erősen járta át minden porcikám, és a szívem úgy kezdett dübörögni, hogy a mellkasom szinte láthatóan lüktetett.
Ülőhelyzetbe tornásztam magam, és lázasan tekintettem körbe az idegen teremben.
Térdeimet védekezően magam elé húztam, és görnyedt háttal vártam, hogy mi fog történni.
Magatehetetlenül ringatni kezdtem magam, de továbbra se nyugodtam meg, remegni kezdtem, és rettegtem a gondolattól, hogy hol van vagy mi történhetett Ronnal...
Legalább ő legyen jól.
- Végre felébredtél... - hasított egy éles hang a levegőbe, úgy megütve dobhártyámat, mintha egy halántékom felé hajított dárda lenne. Hevesen kaptam a hang forrása felé a fejem, miközben pár összekuszálódott tincsem a szemembe hullt. - Na miért bambulsz? Ekkorát azért nem ütöttem... - ugyanazon az éles hangon csendült fel egy fülsértő kacaj, amitől hideg futkosott a hátamon.
Nem hittem annak, amit láttam.
Erőltetetten pislogtam, reménykedve hogy csak káprázik a szemem az erős ütéstől, de akinek a nekem háttal álló alakját láttam, az nem Voldemort volt. Még csak nem is Piton.
Vörös turbán tekeredett feje tetején, és rémisztően ismerős volt vékony hangja.
Mógus állt előttem.
- Na mitől vagy így meglepve? Gondolom álmodban sem számítottál volna pont rám... - a máskor sebezhető, már-már nevetséges hang most ördögien és velejéig gonoszan csengett. Verejtékes bőröm a professzor éles hangszíne után libabőrösen borsódzott.
Minden eddig feltett feltételezéseim úgy dőltek össze, mintha csupán kártyavár volna, és valaki egy erős fújjással szétszórja a lapokat.
Mógus professzor? Mit keres itt? Valóban ő ütött ki?
És valójában ő akarja megszerezni a követ?
De hát a jelek egyértelműen Pitonra mutattak...
Az értetlenség minden érzelmet kiszorított, és már kezdtem az őrület határára sodródni.
Epekedtem a magyarázatért.
Hol rontottuk el?
Pont Mógus?
Még Bimba professzorról is előbb feltételeznék ilyesmit, mint erről a nyúlszívű fickóról, aki egy határozottabb megszólításnál is úgy húzza össze magát mint egy inet mókus.
Kérdéseimet, amik kíméletlenül bombáztak, Mógus szakította félbe egy újabb, szívbe marcangoló, rideg és gonosz nevetéssel.
- Na mi az? - vicsorgott a férfi. - Elvitte a cica a nyelved? Vagy inkább helyesebb lenne úgy, hogy elvitte a kutya a nyelved? - újabb eszement hahota követte szavait.
Felkaptam a fejem, és bár a helyzetből adódóan nem sokat értem vele, hátrálni kezdtem.
Tudja? Honnan? Meglátott mikor a rengetegben hallgatóztam?
Hogy lehet hogy ennyire óvatlan voltam?
Hogy lehet hogy Mógus és nem Piton áll itt?
Ki tudja még rajta kívűl? Az egész minisztérium? Ezeken a hideg, nyirkos és magukba nyelő falakon kívűl már zajlik a keresésem?
Kérdések... Egyikre választ kell kapnom, mert egy elvékonyodott hajszál választ el a teljes őrülettől...
- H-honnan tudja? - hangom úgy remegett, hogy csoda volt, hogy ennyit kitudtam lehelni.
Mógus szája, ha lehet, még szélesebb vigyorba húzodott, szemei eszelősen csillogtak.
Teljesen eltorzult a megszokott, szerény ábrázatához képest.
- Óhó... én sok mindent tudok rólad, Flower Black! - sziszegte a szavakat Mógus.
A lélegzet vételem elakadt, és a szívem dübörgése alábhagyott, jóformán megállt.
Miket hord ez itt össze?
Black... Black... Black... Flower Black...
A név úgy visszhangzott a fejemben, mintha valami idegesítő kis démon, ami a fejemben, ezt ismételgetné ütemesen, és még egy hangos dobot is püfölne hozzá.
Felvillant egy kép...
Mikor az Abszol úton... Egy homályos, öreg pálcaboltban...
Ollivander, rám emeli ragyogó, sápadtkék szemeit, és ugyanezen a neven szólít...
Ez már... nem lehet a véletlen műve...
Olyan magabiztosággal beszélt, hogy főleg Ollivander után, ez már nem lehetett másodszor is nyelvbotlás...
- Miről beszél tanár úr? - tettem fel az egyetlen kérdést, amit értelmesen ki tudtam nyögni.
Újabb hideg kacaj. Kezdett belőle veszettül elegem lenni.
- Hát látszik, hogy Dumbledore milyen precíz munkát végzett. Nagyon szép álomvilágot épített fel neked. - mondta Mógus, miközben lassú léptekkel közeledni kezdett felém, én pedig automatikusan hátrafele kezdtem mászni, de hátam a jéghideg falnak nyomódott, így csak magatehetetlenül figyeltem, ahogy professzor egyre közelebb ér hozzám. - Nem is értem miért. Előbb-utóbb úgy is meg tudtad volna, hogy egy hidegvérű, aljas gyilkos sarja vagy, nem értem minek kellett ezt halogatni. Kár, hogy nem olyan családhoz kerültél, mint a Malfoy vagy a Lestrange család. Tőlük sokkal hamarabb megtudhattad volna, és már most javában képezhetnénk ki, mint a Sötét Nagyúr jövendőbeli szolgája. Tulajdonképpen ezért is vagy itt... - vet rám még egy otromba vigyort.
Attól, amit Mógus elém tálalt, egyszerre értettem túl sokat, és túl keveset.
Bekövetkezett az, amitől azóta rettegtem, amióta az öreg Ollivander kiejtette ajkain a Black nevet.
Az én édesapám tényleg egy gyilkos.
Az én vérem más emberek vérét ontotta...
Magamba roskadva, összetörten emésztettem Mógus szavait.
De valami mély szöget vert a fejemben...
Ezt szégyellenem kéne. Szégyellem is.
De Mógus úgy beszélt róla, mintha erre büszkének kellene lennem.
Én, aki minden erőmmel azért küzdöttem, hogy megakadályozzam azt, hogy a gonosz visszatérjen, nem fogok örömújongani, hogy megtudtam az apámról, hogy egy emberölő, beteg férfi, aki megérdemli azt, hogy ott sorvadjon el az Azkabanban... Nem ismerem. Nincsenek vele olyan emlékeim, ahogy a nevemet kimondja, ahogy a kezemet fogja, ahogy átölel... Olyan emlékeim amik minden normális apával rendelkező gyereknek igen.
Nekem csak egy tény áll rendelkezésre, mégpedig az, hogy az én apám egy bűnös ember, aki ártatlanok életét ontotta ki, és Voldemortnak dolgozott... Így nem volt bűntudatom, hogy a saját szülőmnek kívánok életfogytiglani sínylődést a koszos rácsok mögött, dementorokkal kölülvéve.
És mit jelentsen az, hogy már javában képezhetnének ki, mint Voldemort leendő szolgája?
Újabb emlékkép villant be...
Nyáron, még mielőtt a Roxfortba vezetett volna utam, Remussal megejtettünk egy beszélgetést, ami most megmagyarázott egyetlenegy dolgot számomra...
Apám felmenői szolgálták Voldemortot... Remus pedig azzal próbált áltatni, hogy az én apám más volt... hogy megkíméljen ettől a szégyenérzettől... és ezek szerint Dumbledore is tudta... ki tudja még? Hagrid? Minden bizonnyal! Piton? Ismerte apámat... Ő is tisztában van a felmenőimmel... Mollyék? Naná...Mindenki tud rólam MINDENT csak ÉN nem tudok magamról SEMMIT? Vagyis... ez így volt mostanáig...
Összetörve hajtottam térdemre a fejem, és bármennyire is gyengének tűntem, de könnyek ömlöttek a szememből, sötét foltot hagyva mindenütt, ahol csak a sós folyadék elérte a taláromat.
Néma zokogásban törtem ki.
- Na remek... - hallottam Mógus elkomorult szavait, valahonnan távolról, a burkon kívül, ami megtelt szomorúsággal és fájdalommal körülöttem. - Inkább büszkének kéne lenned... No nem baj, ezt orvosolhatjuk, hisz elérkezett az idő, hogy végre azon az oldalon foglald el a helyed, ahová tartozol. - sötét öröm csöpögött a professzor mondataiból.
Abbahagytam a sírást, vörös és duzzadt, könny áztatta arcomat Mógusra emeltem.
- Maga meg mi a fészkes fenéről beszél? - köptem rekedten. - Én nem vagyok olyan, mint a börtöntölteléknek is szánalmasan kevés... apámnak nevezett valaki. - sziszegtem, arcomat grimaszba torzítva. - Álmában sem fogok segíteni önnek, és Voldemortnak! - az utolsó mondatot kiabálva, és meggondolatlanul vágtam Mógus fejéhez, de nem érdekelt, ha ezzel magamra haragítom a sötét varázslót és a professzort, mert én, ha a halálomba kerül, akkor sem leszek olyan mint a szégyellni való családom.
Nem is... nem a családom. Inkább csak vérszerinti felmenők... az igazi családom a végtelen jólelkű Weasleyek. És ők is maradnak. Senki sem érdemli meg rajtuk kívűl, hogy így szólítsam őket.
Nem fogom a családomnak nevezni azokat, akik embereket öltek és engem magamra hagytak, mert Voldemort fontosabb volt nekik mint a saját gyerekük.
Mógus összeszorította ajkait, és immár nem vigyorral, hanem mérhetetlen dühvel fixírozott engem.
- Ostoba kis szuka... - harsogta gyűlölködve, én pedig ijedten összerezzentem, ahogy a professzor eddig nem látott, rémisztő oldalát mutatta meg nekem. - Mester! Hallottad a lány szavait. Becsmérlően beszélt hozzád, és nem hajlandó szolgálni téged. Mit tegyek vele? Megöljem? - nem tudtam Mógus szavait mire vélni.
Kihez beszél ez? Talán... Skizofréniában szenved? Vagy... elmekárosultságot gyakorolt rá a rengeteg fekete mágia?
Vagy... Voldemort tényleg itt van a teremben...? És csak arra vár, hogy lecsaphasson rám?
Reménykedtem, hogy csak Mógus az elmebajos, és nem leselkedik rám valamelyik sarokban vagy oszlop mögött a rejtőzködő Voldemort...
- Dehogyis te ostoba... - túlvilági hang csendült fel, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem Mógus beszélt... ez a hang sokkal félelmetesebb, gonoszabb, rekedtebb, gyűlölködőbb volt, mint a professzoré. Nem tudtam honnan jön, de rettegtem tőle... Tehát valóban itt van... Soha nem érzett halálfélelem lett úrrá a gondolataimon és testemen egyaránt...
Remegett minden porcikám, homlokomon verejték csillant, a kihalt terem forgott... És ez csak még nagyobb lett, mikor újra hallani véltem a testetlen és pokoli hangot. - Olyan varázserő lakozik a lányban, amit mi elképzelni sem tudunk. Csak a felszínre kell törnie a benne lappangó fekete mágiának, és akkor már végleg a mi oldalunkra tudjuk állítani. És nála van a Három Csoda pálcája is... És szükségünk is van rá, nem emlékszel? Ő, és a Potter fiú a kulcs a kőhöz... - a borzalmas és érdesen csengő beszéd szörnyű visszhangot vert a fejemben.
-Bocsáss meg Mester... Igazad van - válaszolt szabadkozva Mógus, majd újra felém emelte gonosz tekintetét. - Gyere velem. - csattant rám.
Én azonban nem mozdultam, csak kuporogtam tovább, ijedten meredve Mógusra.
- Azt mondtam GYERE VELEM! - ismételte ordítva Mógus, majd előrántotta pálcáját, és legnagyobb rémületemre egyenesen rám szegezte, és mire észbe kaphattan volna, ajkait elhagyta a varázsige. - Mobilicorpus! - szólt Mógus, mire minden ellenkező kapálózásom ellenére a levegőbe emelkedtem, és két méterrel a talaj felett, tehetetlenül lebegtem az elsétáló Mógus után.
Aztán a professzor megállította lépteit, majd egy csettintését követően reccsenő könyökkel a padlón landoltam.
Szememet most a fizikai fájdalom könnyei lepték el, de az a fajta fájdalom még mindig sehol se volt ahhoz a szorító érzéshez képest, amiket az imént megtudottak váltottak ki.
A vészjósló ropogást éktelen fájdalom követte, az esést legjobban elszenvedő testrészem pedig dagadni kezdett.
Felnéztem eltört végtagom dédelgetéséből, és egy nagyon fura látvány tárult a szemem elé.
Egy arany keretbe foglalt, míves tükör.
Amint elolvastam a tetejére kiírt szöveget, hirtelen megrázóan nagy felismerés hasított belém.
Mintha... mintha valahol már láttam volna ezt a tükröt...olyan deja vu érzés volt, mint amit akkor éreztem, amikor olyan képzelgésem támadt, hogy én mintha jártam volna már az igazgató irodájában.
Amit álomnak gondoltam. Lehet hogy a tükörnek is szerepe volt benne?
Lehetetlen mert nem rémlett hogy élőben találkoztam volna a tükörrel, de akkor honnan ilyen ismerős?
Egyre zavarosabbak lettek a gondolataim...
Ebbe bele fogok őrülni...
Zavartan mustráltam a tükröt, hol pedig Mógust, aki mereven fixírozta annak üveglapját, amiben a saját, haraggal teli pillantása nézett vissza.
A percek olyan lassan teltek, mintha mázsás súlyok lennének, amit valaki lomhán vontat.
Nem tudtam, mióta vagyunk itt, de pár elnyúlt pillanat után véget ért egy bizonyos személy érkeztével...
- Tanár úr? - csendült fel egy vékonyka hang a terem végéből. Odakaptam a fejem, és megváltásként tekintettem a terem végén betoppanó Harryre. - És Flower? Hogy kerülsz ide? Azt hittem Hermionéval felvittétek Ront és... Mógus professzor... - Harry hangjából kiérződött a mélységes meglepettség, akárcsak az enyémből, Mógus és az én borzalmas párbeszédem elején.
- Bizony én vagyok az. - felelte a férfi hűvös nyugalommal, és gonosz mosollyal az ajkain. - Számítottam rá, hogy találkozunk itt Potter. - megjátszott nyájasságától felfordult a gyomrom.
- De hát én azt hittem hogy Piton... - motyogta megsemmisülten Harry, olyannyira ledöbbenve, hogy álla a padlót súrolta.
- Perselus? - újabb, már sokszor hallhatott hideg kacaj járta a terem falait, én pedig újfent megrázkódtam a hátamon és a karomon végigszáguldó borzongástól. - No igen, Perselusról inkább feltételezi az ember... Bevallom kapóra jött nekem az a nagyranőtt denevér. Mindkettőtöket könnyű volt félrevezetni, úgy látom. Hisz ha ő ott van, ki gyanúsítaná sze-szegény, da-dadogós Mógus professzort. - imitálta saját magát, miközben gonosz szemeit ránk szegezte. Tekintete olyan volt, mint a jég. Kellemetlen és rideg...
- De hát Piton megakart ölni! - Harry hitetlenkedve rázta a fejét, mintha csak lidérces álom lenne az egész.
- Nem,nem, tévedés. Én próbáltalak megölni. A barátod, Granger kisasszony véletlenül belém ütközött, amikor a kviddics meccsen Piton felé rohant, hogy felgyújtsa a talárját. Elestem, és megszakadt a kapcsolat. Még néhány másodperc, és leráztalak volna arról a seprűről. Már előbb is sikerült volna, ha Piton nem mormol ellenátkot, hogy megmentsen téged. - a professzor szemei utálkozóan összeszűkültek, mintha a puszta tekintetével próbálná élve elégetni Harryt. Szemei izzodtak a haragtól, arcán méla undoron kívűl nem nyilvánult meg más érzelem.
- Piton meg akart menteni engem!? - hőkölt hátra Harry, mintha a tény arcul csapta volna.
Én is majd' megroskadtam attól, hogy mennyire félreismertük a két embert, és hogy elképzelt személyiségüknek szöges ellentétei. Olyan dolgokra derült fény, amit legvadabb álmaimban is csak fordított felállásban tudtam volna elképzelni.
- Ahogy mondod. - felelte megvetően a professzor. - Mit gondolsz, miért akarta ő vezetni a következő mérkőzéseteket? Hogy újból ne próbálkozhassak. Túlzásba vitte az óvatosságot, hiszen Dumbledore jelenlétében úgysem tehettem semmit. Az összes többi tanár azt hitte, hogy Piton csak a Griffendél vereségét akarja. Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy senki ne kedvelje... - kuncogott ördögien Mógus.
- Legalább nem egy gerinctelen áruló! - szűrtem ki kimérten a szavaimat, mire Mógus tekintete fenyegetően megvillant.
- Túl sokat beszélsz feleslegesen te kis tudatlan korcs! Mire fel vagy ennyire tiszteletlen? Voldemort nyomába sem érhetsz, nincs mire fel becsmérlően beszélni róla és híveiről. Ideje hogy megtanulj hallgatni! - csattant fel Mógus, majd egy öblös tapsot hallatott.
Éreztem, ahogy éles fájdalom hasít az ajkaimba, mintha valaki tűvel bökne bele a vékony bőrbe.
Az érzékeny pontot mintha valaki bevarrta volna; hiába próbáltam, nem tudtam kinyitni, helyette a szememből tehetetlen és fájdalmas könnyek zápora kezdett hullani.
Fájdalmas kiáltást fogott vissza zsilipként a szám, egyedül torkomból csendült fel panaszos nyögés, ahogy törött karomat dédelgetve, pár ujjamat enyhítés képpen a számra nyomtam.
- Flower! - Harry rémülten látva fájdalmas ábrázatom és a könnyeim, tett néhány lépést felém, de Mógus újfent mágiát bevetve hatástalanította a fiút is.
Csettintett ujjaival, mire erős kötelek béklyói fogták közre Harry testét, a hurkok pedig a földre kényszerítették őt.
- A kíváncsiságod az életedbe kerül, Potter. Nem volt szép, hogy mindenszentek előtti ünnepségen elcsatangoltatok a többiektől. Biztosra vettem, hogy megláttatok, mikor elmentem megnézni, mi őrzi a követ. - recsegte Mógus, miközben hűvös utálattal szemeiben nézte, ahogy a fekete hajú fiú magatehetetlenül vonaglik a testét szorító kötelek fogságában.
- Maga szabadította ránk a trollt? - szuszogta rúgkapálva Harry.
- Természetesen. Nem titok, hogy értek azokhoz a bestiákhoz, láthattad hogy elbántam azzal is ott a szomszédban. - a professzor szavai hallatán felkaptam a fejem. Itt is volt egy troll? Te jó ég... Milyen akadályon kellett még átrágniuk magukat szegény Hermionééknek? Add Merlin, hogy legalább ő és Ron épségben elhagyják ezt a szörnyű helyet... - Sajnos amíg mindenki más fejvesztve rohangált, Piton, aki már akkor is gyanakodott rám, egyenesen a harmadik emeletre sietett, hogy megelőzzön... bosszantó volt. Nem elég hogy a troll nem végzett veletek, de az a háromfejű kutya sem harapta le tisztességesen Perselus lábát... Most pedig várj, és maradj csendben Potter, mert meg kell vizsgálnom ezt a furfangos tükröt. Vagy te is kapsz egy szép varratot a szádra, akárcsak a barátnőcskéd. - vetett rám egy megvető arcot Mógus, amit én könnyáztatta, de elszánt szemekkel álltam. - Ha megfejtem a tükör titkát, végre enyém lesz a kő. - mormogta réveteg bambulásba merülve Mógus, miközben hataloméhes szemeiben visszacsillant a tükör aranykeretének fénye. - Ez a varázslat Dumbledore-ra vall... de ő most a minisztériumban van... és mire visszatér, már bottal ütheti a nyomomat. - kezével vágyakozóan végigsimított a tükör felületén, ami a kapzsiságtól elrészegült Mógust kétszerezte meg. Már vágtam volna rá egy csípős megjegyzést, de az ajkaim továbbra is szigorúan egymásnak tapadtak.
Segítségkérően Harryre pillantottam.
Szóval kell tartanunk Mógust, hogy ne tudjon a tükörre koncentrálni, de nekem ez éppenséggel teljesen lehetetlen, panaszos nyöszörgéssel és elfojtott zokogással pedig nem sokra megyünk, mert ha jól értelmezem a körülményeket, a tükör a kulcs a bölcsek kövéhez.
- Láttam magát és Pitont az erdőben. - szegezte szavait a professzornak Harry, miközben véve a lapot, csak kettőnk számára észrevehetően biccentett.
- Áh igen. - vágta rá szórakozottan Mógus, miközben úgy kerülgette alaposan fürkészve a tükröt, minden apró motívumon végigfuttatva ujjperceit, mint egy éhes fenevad, aki áldozatát cserkészi be. - Nagyrabecsült kollégám nem hagyott nyugtot nekem. Ki akarta szedni belőlem, mennyit tudok. Gyanús voltam neki, és meg akart félemlíteni. Az ostoba... engem, akit maga Voldemort mester segít. - Mógus szavai hallatán egyszerre fogott el jeges rémület és méla undor.
Egyrészt gyomorforgató volt hallani, hogy valaki így beszéljen Voldemortról, másrészt pedig újra rettegés kerített hatalmába, ahogy eszembe jutott az a gyilkosan csengő hang, aminek már csak egy szava is elég ahhoz, hogy magamtól elhallgassak.
Mógus többször is körbe settenkedte a tükröt, szinte nyálcsorgatva mustrálta annak fényes üveglapját.
Majd újra mereven bámulni kezdte magát a díszes arany foglalatban.
- Látom a követ... látom, amint átnyújtom a mesternek... De hol lehet? - dühöngött ökölbe szorítva kezét, olyan látványt nyújtva, mint aki menten ripityára töri a tükröt.
Harry kétségbe esetten vergődött testére fonódó béklyói fogságában, de továbbra is minden lélekjelenlétével a professzor szóval tartásán igyekezett.
- Végig úgy éreztem, hogy Piton gyűlöl minket. - szólt a fiú.
- Hát nem is vagytok a kedvencei, az biztos. - felelte félvállról Mógus. - De még mennyire nem... Együtt járt Roxfortba az édesapáitokkal, nem tudtátok? Ki nem állhatták egymást. De Piton nem akarta a halálotokat.
- Pár napja még azt is hallottuk, hogy maga sír... azt hittük, Piton fenyegette meg. - idézte fel a lehallgatottakat Harry.
Mógus tekintete most először enyhült meg, pajzsán most először keletkezett kicsi rés, szemeiben most először sebezhetőség és félelem.
- Olykor-olykor. - kezdte szégyenkezve.- Előfordul, hogy nehezen tudom teljesíteni a mester utasításait... ő hatalmas és erős, de én gyenge vagyok... - horgasztotta le fejét Mógus, és nagyon hasonlított egy megrótt gyermekre.
Hát persze, hogy gyenge vagy, de ahhoz nem, hogy tizenegy éves, gyönge gyermekeknek okozz fájdalmat. - tettem hozzá gondolatban, minden gyűlöletemet a professzor felé irányítva.
Harry döbbenten meresztette szemeit Mógusra
- Úgy érti, hogy ő ott volt magával a tanteremben? - Harry abbahagyta a vergődést, mozdulatlanul és döbbenten meredt a professzorra.
- Velem van mindig, bárhová megyek. - sóhajtott a férfi, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom. - Akkor találkoztam vele, mikor a világot jártam. Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel a jóról és a rosszról. Voldemort mesternek köszönhetem... - ezeknél a Mógus ajkait elhagyó szavaknál megvetően horkantottam, mire amaz csak villámokat hányó tekintettel figyelmeztett. - hogy észhez tértem. Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz, csak hatalom van, és akik gyöngék, azok nem tudják megszerezni... Azóta hűségesen szolgálom őt, bár sokszor előfordult, hogy csalódást okoztam neki, s ezért szigorúan kellett bánnia velem. - Mógus megborzongott. - A mester nem bocsájtja meg egykönnyen a hibákat. Mikor a Gringottsban kudarcot vallottam, nagyon megharagudott. Megbüntetett... elhatározta, hogy attól fogva a körmömre néz... - Mógus szavai betegek, de legfőképpen sokkolóak voltak... még arról is áhítattal és imádattal tudott beszélni, hogy Voldemort miként kínozta meg.
Nem tudtam ezen a ponton, hogy Voldemort az ijesztőbb, vagy az, hogy valaki lehet annyira megszállott mint a félreismert professzor.
Mógus megrázta fejét, majd a düh újra felragyogott íriszeiben, amik már újra a tükröt bámulták.
- Nem értem... Talán benne van a kő a tükörben? Össze kellene törnöm? - morfondírozott bosszús arccal Mógus.
Kétségbeesetten töprengtem.
A vágyam, túlnőtt mindent, magyarán szívem leghőbb óhaja nem más volt, ott és akkor, mint hogy nálam, vagy Harrynél legyen a kő.
Nagyobb vágyam volt, mint oly régóta óhajtott álmom, hogy megismerjem a szüleim. Hisz már ismertem őket...
Egy vérbeli gyilkos, és egy ostoba nő, aki egy vérbeli gyilkosba szeretett bele... mindennél jobban fájtak ezek a gondolatok, de annál jobban fájt, hogy igazak.
Nem tehettem ellene semmit.
Egyet. Maximum.
Nem leszek olyan, mint az apám. Nem állok a sötét oldalra, és nem lépek az ő vérrel bemocskolt nyomába.
Minden erőmmel a gonosz ellen fogok küzdeni.
Harry megkísérelt felállni, azonban bokájára tekeredett kötelek egy árva araszolást sem engedtek, a fiú azzal a mozdulattal esett hasra, amivel megpróbált lábra tápászkodni.
Én... én viszont nem vagyok megkötözve. Az én testemet egyedül a törés okozta fájdalom szorítja, de annak kitűzött vágya, hogy megszerezzem a követ, felülkerekedett mindenen.
Nagy nehezen, egy kézzel támaszkodva, felnyögve minden törött könyökömet súroló felületre, két lábra küzdöttem magam, majd bizonytalan és óvatos léptekkel haladtam a professzor felé, akivel szemben előnyt szolgáltatott, hogy a tükör lap megbabonázott bámulásán kívűl semmire nem figyelt, így a felé somfordáló Flower Blackre sem.
Kezemet becsúsztattam a talárom alá, de nadrágom zsebében csak zsebpiszkot és a tökéletesen üres semmit tapintottam ki.
Hát persze... Nyilvánvalóan mikor kiütött, akkor vette el a pálcámat... jogos... biztosra ment...
Bosszúsan összepréseltem az ajkam, már amennyire a láthatatlan varratok engedték.
Tehát az egyetlen fegyverem, minden reményem Mógusnál lapul.
És mennyire igazam lett!
A professzor óvatos volt. De nem eléggé...
A pálca kikandikált bíborvörös talárjának zsebéből szinte sikoltozva azért, hogy egy gyors, kiszámíthatatlan mozdulattal kikapjam onnan.
Az izgalom olyan hevesen dobogtatta a szívem, de őszinte ledöbbenésemre Mógus nem hallotta meg.
- Vajon mit csinál ez a tükör? Hogy működik? Mester segíts! - toporgott ingerülten Mógus, én pedig már szószerint egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy ujjaim közé kapjam a fekete, győzelmet ígérő vesszőcskét, amikor újra felszólalt az a hideg, félelmetes és rekedt hang.
- Használd valamelyik gyermeket... használd őket...! - utasította a fantom suttogás, de nem ez lett pálca veszte.
Mógus megfordult.
- Azonnal idejössz... Mi a...? - meglepetten hátrahőkölt, még a turbánja is majdnem lecsúszott, én pedig hiába rogytam megadóan a földre, Mógus éktelen haragban tört ki. - HOGY MERÉSZELED TE KIS...- ömlött a professzor szájából a szitkozódás, miközben dühtől remegő kezével csettintett, és az én testemre is kötelek tekeredtek, majd szorításuk hatására pillanatok alatt a földön találtam magam.
- Rendben mester... gyere ide Potter! - higgadt le Mógus, majd újabb egy lenéző pillantással ajándékozott meg engem. - Te pedig, megkapod majd a méltó büntetésed a Nagyúrtól, ne félj! - köpte a szavakat, majd tapsolt egyet, így Harry béklyói semmivé foszlottak.
- Gyere ide. - ismételte Mógus. - Nézz bele a tükörbe, és mondd el, mit látsz. - mondta kimérten a fiúnak, aki remegő léptekkel elindult a professzor felé.
Mógus durván a tükör lapja elé taszította Harryt, ő pedig, mintha csak trágyát dugtak volna az orra alá, fintorba torzította por lepte arcát.
Nem értettem, mi a tükör lényege,
mi az, amit önmagukon kívűl látnak, ezért feszült figyelemmel kísértem végig, ahogy Harry a tükör elé áll, Mógus pedig a fiú mögé, mint valami rosszakaró, sötét árnyék.
Magatehetetlenül a földön heverve, mint egy hanyagul ledobott zsák, némára varrt ajkakkal néztem őket, és vártam hogy teljenek a lassú percek.
Harry arcán egy pillanat erejéig, mintha döbbenet suhant volna át.
A fiú azonban gyorsan rendezte vonásait, így Mógus ebből semmit nem vett észre.
Vajon mit láthatott a tükörben?
Úgy hallottam, ez a professzort is feledtébb érdekelte.
- Nos? - faggatta türelmetlenül Mógus. - Mit látsz?
Harry habozott pár másodpercig.
Abban a pár másodpercben azonban látni véltem a lázas gondolkodást és ötletelgetést.
Most már tényleg majd' megölt a kíváncsiság, hogy mit láthatott Harry, amit én nem, de olyan létfontosságú, hogy hazudnia kelljen róla...
- Látom amint kezet rázok Dumbledorral. - füllentett a fiú. - Megnyertem... megnyertem a Griffendélnek a házkupát. - minden elismerésem Harry lélekjelenlétének és a benne elveszett színészi talentumnak, mert még egy bárgyú, de egész hihető mosolyt is kipréselt magából.
Nem úgy Mógus. Szitkozódva taszította odébb Harryt a tükör mellől.
- Kótrodj innen! - förmedt rá a fiúra.
Harry engedelmesen félreállt.
Egy apró oldalpillantást vetett rám.
Tekintete utána a zsebén állapodott meg, én értetlenkedve néztem ugyanoda.
Kezei apró mozdulattal túrtak a fekete vászonban, majd kihúzott egy lángvörös, ököl méretű... követ.
A szemem nagyobbra kerekedett mint egy leveses tányér.
Hogy csinálta?
Hogy került hozzá?
Mi ez a tükör, és mit látott benne Harry, hogy rögvest azután már a zsebében pihen a bölcsek köve?
Azonban...
Sajnos nem csak nekem szúrt szemet, hogy Harry hazudott Mógusnak.
A rejtélyes, testetlen hang újra felcsendült, betöltve a termet.
- Hazudik... hazudik... - ismételgette... bizonyára Voldemort...
- Potter azonnal gyere vissza! - ripakodott a fiúra Mógus, olyan haraggal a szemében, amit csak igazi, elvetemült gyilkosok szemében lehet látni. Vajon az én apámnak is ilyen lelketlen pillantása van?
Szívszorítóan fájdalmas volt erre gondolnom...
- Mondd meg az igazat! Mit láttál a tükörben? - emelte fel a hangját követelőzően a professzor.
De mielőtt Harry válaszra nyithatta volna száját, újra felhangzott a rideg suttogás.
- Majd én beszélek vele... szemtől szemben...
- Mester, te még túl gyenge vagy... - hátborzongató volt hallgatni, ahogy Mógus úgy szól a szörnyű, pokoli hang gazdájához, mintha egy anya oltalmazó szavait intézné a gyermekéhez.
- Ehhez van... elég erőm... - válaszolt a hang. - Kérlek, a lányt is... - szavait az én dübörgő szívem hangja követte.
Mógus először összecsapta tenyereit, mire éreztem hogy a szorítás megszűnik, és immár szabadon engedve ülhettem fel, megkönnyebbült sóhajjal.
Sajnos a kötelek nagyon szorították a mellkasom, és ma már másodjára éreztem ezt a fojtogató fájdalmat.
Az ajkaimról is eltűnt a bűbáj, kinyitva őket nagyot kortyoltam a levegőből.
Miután újra levegőhöz jutottam, kitisztult előttem a világ, így Mógusra néztem.
Mire készül?
Kezeit a fején tornyosuló turbánjához emelte, majd óvatos mozdulatokkal el kezdte körkörösen letekerni.
A turbánja nélkül Mógusnak nevetségesen apró feje volt.
Szememet le nem véve a professzorról, figyelemmel kísértem minden mozdulatát.
Lassú, kimért léptekkel megfordult.
Amit utána láttam, nem tudtam eldönteni hogy sikoltsak-e rémületemben, vagy rókázzak-e az undortól.
Lidérces álmaimban rettentő sokáig fog kísérteni ez az arc...
Mógus tarkóján ugyanis nem a kopasz bőr volt, ahogy azt elvárná bárki is, hanem egy arc.
A legszörnyűbb arc, amit addig láttam, és mai napig az a legszörnyűbb arc, továbbra is.
Néha még most is terrorban tartja a lelkem az akkor először szemem elé tárulkozó krétafehér arc, a gyűlölettől és fekete mágiától haragos vörösen izzó szempár, és az orra helyén csupán csak orrlyukak, mint egy kígyónak.
Szürreális volt, horrorisztikus és gyomorforgató egyszerre...
Mint egy megelevenedett démon...
Kivert a jéghideg verejték, és annyira remegni kezdtem, mint a nyárfalevél.
- Harry Potter és Flower Black - suttogta, ízlelgette a nevünket.
Élettelen, szürke ajkaiból még a saját nevemet is gyűlölni valónak, félelmetesnek és undorítónak találtam.
Fejemet a térdemre akartam hajtani, csak ne lássam azt a borzalmas arcot, de egyszerűen egyik ízületem sem engedelmeskedett, szemeim továbbra is a professzor tarkóján lévő szörnyet tanulmámyozták.
- Látjátok mivé lettem? - hörögte az arc, amihez immár párosítani tudtuk a hangot is. Újabb könny áradat homályosította el a szemem a borzalmas látványtól. Megrázóan félelmetes és ocsmány volt... - Árnyék vagyok csupán... csak akkor ölthetek alakot, ha valaki megosztja velem a testét... de mindig akadnak olyanok, akik befogadnak a szívűkbe és az agyukba. Az elmúlt hetekben erőre kaptam az egyszarvú vérétől... magatok is láthattátok, mikor a hűséges Mógus megitta helyettem az erdőben. - szavai hallatán viselője büszkén kihúzta magát. A legbetegebb kapcsolat ember és szörnyeteg között, azt hittem menten elhányom magam. - Ha pedig megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak... és most... vedd ki a zsebedből a követ, és add ide szépen. - vörösen izzó szemeit vágyakozóan Harry zsebeire vezette, tehát tudta hol a kő.
Pánikolva törtem a fejem, hogy ebből a csávából most hogy a megátkozott fenébe fogjuk kimenteni magunkat.
Harry rémülten hátratántorodott, arcára kiülő félelme Voldemortnak is egyértelmű volt.
- Ne legyetek bolondok. - vicsorgott. - mentsétek meg az életeteket, és álljatok az én oldalamra... különben ugyanúgy végzed Harry, mint a szüleid. Flower... téged pedig a sors is feketemágusnak szánt. Igazi, nagy varázslattal és múlttal rendelkező Black ivadék vagy... a te szüleid bezzeg sosem rimánkodnának úgy haláluk előtt mint ahogy Harryé tették... - folytatta reszelős és hangján az arc
Szavai a lelkemig hatoltak.
- HAZUDSZ! - tört fel a kiáltás Harry torkából.
Mógus lassú léptekkel, mintha csak kísértetként siklana, hátraarccal indult el felénk, miközben Voldemort hátborzongató és gonosz vigyorral ajándékozott meg.
- Milyen megható - sziszegték szürke, fakó ajkai. - Én értékelem a bátorságot... igen fiam, a szüleid bátrak voltak... először apádat öltem meg. Mi tagadás, hősiesen küzdött... az anyádnak azonban nem kellett volna meghalnia... de ő meg akart védeni téged... add ide a követ, mert ha nem, bizony hiába halt meg érted. - elszorult torokkal hallgattam Harry szüleinek történetét, miközben gyűlölködve méregettem a professzor tarkóján élősködő ocsmányságot.
- Soha nem adjuk oda a követ, te lelketlen szörnyeteg! - kihasználva, hogy már nem fojtják ostoba varratok belém a szót, hangomat felemelve, és minden bátorságomat latba vetve üvöltöttem rá Mógus tarkójára.
Majd karon ragadtam Harryt, és együttes erővel támogatva egymást imbolygó lépteinkkel, eliramodtunk a terem vége felé.
Szaporán csattogott cipőnk talpa a kövön, így viszonylag hamar elértük a helység végét, ott azonban méretes lángfüggöny állta utunkat.
Lefékeztünk, én pedig tanácstalan pillantást lövelltem a fiú felé.
Hogyan tovább?
Idő nem igazán volt hezitálásra, ugyanis Mógus egy pillanat alatt Harry mellett termett, és mire észbe kaptunk vagy bármi reakciót produkálhattunk volna, a professzor már Harry csuklóját szorongotta, engem pedig a hajamnál ragadott meg, a szorongató marok azonnal a padlóra kényszerített.
Harry felszisszent, majd a homlokához kapott, és hatalmas perpatvarban azt sem tudtam hogy attól hogy a professzor szorosan fogja karját, vagy attól, hogy nagy valószínűséggel a sebhelye kezdett sajogni, egyetlenegy megállapítható dolog volt, és az az arcára írt szenvedés és kín volt.
Úgy vergődtem Mógus karjaiban, mint a partra vetett hal, miközben annak ujjai kíméletlenül szaggattak ki kisebb-nagyobb tincseket a hajamból.
Saját kezemet a professzoréra helyeztem, és minden erőm beleadva fejtettem le ujjait a hajamba markoló Mógus rovására.
Meglepetésemre a professzor igen könnyedén elengedett mindkettőnket, és elhátrált előlünk.
Indulattól és rémülettől zihálva követtem tekintetemmel Mógust, aki kínok közt görnyedezve, ordítva szorította magához karját, kézfejei háromszorosára dagadtak a rajtuk megjelenő, haragosvörös hólyagoktól.
Mintha valami megégette volna... talán véletlen súrolták kezei a lángokat, és azok nyaldosták kelésesre a bőrét.
Nem tudom, de ki kellett használnom a professzor pillanatnyi gyengeségét, így telisúllyal vetettem magam Mógusra, a férfi pedig a hirtelen támadástól hanyatt a földre bucskázott, miközben én továbbra is a hasán trónolva szegeztem őt a földnek.
Talárját eszeveszetten markolásztam és rángattam, a pálcám után kutatva.
- Lökd el! Rá még szükségünk lesz... Öld meg a fiút! A FIÚT! - visította az arccal a talajon koppant Voldemort, és Mógus kézségesen elegedett tett az utasításának.
Éppen mikor diadalittasan magasra emeltem az előhalászott pálcát, a professzor égett pirosra elszíneződött kézfejével, fájdalmát feledve megragadott a talárom nyakánál, és eszelős vicsor kíséretében bal oldalra rántott, aminek következtében a fejem a legközelebbi kőoszlopba csapódott, és elernyedt testtel csuklottam a földre.
Törött karomra érkeztem, így az abban szorongatott pálca kihullott kezemből, és apró kavicsokkal dacolva messzire gurult tőlem, miközben én már nem folytottam el a fájdalmas kiáltást, ami úgy szökött ki a torkomból, hogy azt a szájtapasztó átok se tartotta volna vissza.
Újra csillagok kezdtek őrült táncba körülöttem, és a világ úgy forgott, mintha valaki a tengelyénél megragadva pörgetné azt.
A fájdalom elviselhetetlen volt, könnyek csorogtak az arcomon mindenhol, sós ízt keltve a számban, hajamat a homlokomhoz tapasztva.
A kép épp csak annyira tisztult ki, hogy lássam ahogy Mógus nekiveselkedve talpra áll, majd éhes élőhalottként mereven maga elé nyújtja a kezét, és Harry torkát célozza meg.
Teljes testével a fiúra nehezedett, miközben erőszakosan a nyakára markolt, és úgy teperte le őt.
Hagytam hogy fájdalmas zokogás törjön ki belőlem, és könnyektől homályosan látva, igyekeztem a marakodó páros felé, tört karomat magamhoz melengetve.
Harry kezeit Móguséra tapasztva próbált enyhíteni a durva szorításon, és lássatok csodát, a professzor újfent eleresztette foglyát, kezét üvöltve magához ölelve, márcsak térdével szegezte földnek a fiút.
- Nem tudom megfogni mester! A kezem... a kezem! - láttam ahogy Mógus kezén az eleven húsig égett a bőr, és már az orrom is facsarta a megpörkökődött hús bűze.
- Akkor öld meg, te idióta! - Mógus tarkóján elmebeteg és dühödt vicsort vágott Voldemort arca, miközben égtelen haragra gerjedve ordítozott gazdatestével.
A szívem még sosem vert ennyire a gyűlölettől, mint ahogy azt Voldemort váltotta ki belőle. A saját csatlósa élete nem ér neki annyit, mint egy gyűrött papírzsebkendő? Számomra felfoghatatlan, hogy lehet a gonoszságnak ilyen feneketlen mély szakadéka. Voldemort valószínűleg olyan mélyen van, hogyha valaki utána ugrana, évezredekig csak zuhanna.
Mógus engedelmeskedett a parancsnak, és előrántotta saját pálcáját.
Tudtam mire készül.
A főbenjáró átkok legsötétebbikére...
A zöld és suhanó halál... Mindig rázott a hideg, amikor Arthur így nevezte a gyilkos átkot.
Nem voltam óvatos.
Hisz már rég magam mögött kellett hagynom, hogy mi számít, a törvény, vagy az életünk.
Ha Harry lát, nem érdekel.
Már az is valami, hogy egyáltalán látja, mert túléli a ma estét...
Mógus karja lendült, pálcája hasította a levegőt, ajkai már megformálták az "a" betűt, azonban ahelyett, hogy a rettegett zöld nyaláb Harry testébe csapódott volna, helyette a professzor karjaiba fúródtak éles fogak, amik nem másé voltak, mint az enyémek.
Fekete kutyaként vetettem magam a férfire, metszőfogam mélyen talárjába, és karjába mártottam.
A zöld fény eltérülve csapódott egy oszlopba, méretes kőtömböt lefaragva belőle.
Mógus üvöltve rázogatta karját, azonban én erősebbnek bizonyultam, és csak akkor engedtem el végérvényesen a professzort, mikor az erős ütést mért a nyakamra.
Nyüszítve fogtam talajt, puha mancsaimmal tompítva a landolást, és legnagyobb meglepetésemre, Mógus karján, pontosan a harapásom nyomán, ugyanúgy látszódott a fogaim miatt lyukas taláron keresztül, hogy ott is vörös hólyagok duzzadnak.
Megértettem.
A professzor számára kín, hogyha Harryvel megérintjük.
Halvány lila gőzöm sem volt miért, de úgy véltem ideje volt ezt kihasználnom.
Harry eközben, feleszmélve a csodálkozásból, minden bizonnyal ugyanerre rádöbbent, mert velem párhuzamosan, kezeit a professzor arcára nyomta, miközben én a férfi lábába mélyesztettem fogaimat.
Azonban, a kocka, amin Harry és az én életem forgott, Mógus javára állt meg.
A férfi kirántotta lábát szorításomból, majd erős rúgást mért a fejemre.
Fekete kobakom hatalmasat csattant a padlón, és utolsó képem az volt, hogy Mógus kirántja karját Harryé közül.
Minden elveszett - gondoltam, majd éreztem, hogy újra magába nyel a mélységes és kábító sötétség.

******

Magamhoz tértem.
Újra.
Furcsa... nem emlékszem hogy a kőpadló ennyire puha lenne...
Kőpadló! Terem! Tükör! Bölcsek köve! Mógus! Voldemort! Harry!
A szavak belülről ütötték a fejem.
Gyorsan fel kell állnom... ugye nem késő?
A karom és a fejem mintha ólomból lett volna, olyan súlyosnak éreztem mindenemet, hogy láncokkal sem tudta volna elvontatni senki...
De nem lehetek gyenge! Állj fel...
- Meg kell állítanom! - kiáltottam a fejemben cikázó gondolatot hangosan, majd szintén nehéznek vélt szemhéjámat megpróbáltam kinyitni, miközben kétségbeesetten rúgkapáltam.
Azonban egy erős kart éreztem vállamon, ami erőteljesen, de gyanúsan végtelen óvatossággal leszorított, csillapítva a hentergésemen.
Vajon Mógus az? Nem hagyhatom magam... Újra verdesni kezdtem, szemeimet viszont az akarat miatt szorosan behunyva tartottam, és heves ellenkezést nyilvánítottam a rám nehezedő kar ellen.
- Héj,héj nyugodj meg! Biztonságban vagy! Flower... - a hang, ami gyöngéden csendült fel, kétségkívűl nem Voldemorttól, mégcsak nem is Mógustól vagy Harrytől származott.
Az a hang... olyan, amit bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között, minden ember hangja közül megismernék...
Ha valóban ő van itt velem, és ez nem csak egy álom, akkor nincs miért félnem, akkor se, ha rajta kívűl több ezer Voldemort tartózkodik velünk egy légtérben.
Lassan kinyitottam a szemem.
Nem a homályos, sötét falak fogadtak...
Fény és fehér vakolat perzselte a sötéthez szokott szemeimet, miközben egy magas, elsőre kicsit elmosódott személy sziluettje rajzolódott ki előttem.
- B-bill? - motyogtam, ahogy az elmosódott paca lassan egy hosszú vörös hajzuhataggá, egy szeplővel hintett arccá, és egy friss mosópor és enyhe levendula illatú, hosszú barna kabáttá élesedett ki.
- Óh istenem! Hála Merlinnek hogy jól vagy! - a fiú torkából megkönnyebbült sóhaj tört fel.
Nagy vesződségek árán ülő pozícióba tornásztam magam, majd Bill aggódó szemeibe néztem.
Nem volt időm az első kérdést nekiszegezni, ugyanis azonnal körém fonta karjait, és szoros ölelésbe vont, amit nem voltam rest viszonozni.
Karjaimat nyaka köré fontam, és mélyet szippantottam az otthonos és megnyugtató illatból.
Válla mellett eltekintve gyógyszeres polcokat, egy nagyon sertepetélő Madam Pomfreyt és kórágyakat pillantottam meg.
A gyengélkedőn voltam.
Aztán pedig következtető gondolatok sora kezdte el egymást váltogatni a fejemben.
Bill itt van. De hát ő Egyiptomban kéne hogy legyen... csak miattam jött vissza Nagy -Britanniába?
Nem hinném... de meglátogatott!
Végig szorongta azt az időt, itt a gyengélkedőn poshadva, amíg méltóztattam észhez térni!
Soha semmi nem hatott meg ennyire, emögött akár száz roxforti felvételi levél is eltörpül.
Élvezve az édes pillanatot, Bill vállaba fúrtam arcom, és úgy kapaszkodtam kabátjába, mintha ettől az életem függene.
Perceken keresztül tartott Bill a karjai közt, szinte fájdalom volt, mikor lassan kibontakoztunk az ölelésből.
Viszont az idilli pillanatot gyorsan félbeszakította a kétségbeesés ami a nyakamba borult.
- Bill! Azonnal beszélnem kell Dumbledorral! - estem pánikba, és megnyugvást lelt mosolyom pillanatok alatt váltott rémületbe.
- Hallgatlak. - hangzott fel egy halk, mély kuncogás jobb felől.
Meglepetten fordultam a hang irányába, és egy arany, holdkeretes szemüveg mögül maga Dumbledore fürkészett engem, ajka szélén egy bújkáló mosollyal.
Az én hangulatom azonban nem volt ennyire rózsás, mint a higgadtan ücsörgő igazgatóé.
- Dumbledore professzor! A bölcsek köve! Mógusnál van! Megszerezte a követ! Sietnünk kell... - hadonásztam kétségbeesetten, és fel nem tudtam fogni, hogy szavaim hallatán hogy lehet az igazgató még mindig ilyen halálosan nyugodt.
- Nyugodj meg édes lányom, épp az imént is alig sikerült Potter úrfit is lecsillapítanom. A kő nincs Mógusnál. - intett vissza az ágyamba az idős igazgató, miközben ősz szakálla ide-oda lengett, rajta gyors táncot lejtett a nap sugarainak fénye. Csak akkor vettem észre, hogy a mellettem elhelyezkedő ágyon Harry is kissé kótyagosan, de lábadozik. Hála Merlinnek... tehát ő is jól van.
- De akkor kinél van? Voldemort máris megszerezte? - pattantam ismét álló helyzetbe.
- Leányom, kérlek csillapodj, mert Madam Pomfrey már így is elég szúrós szemekkel néz rám és Bill Weasley úrra. - könyörgött kuncogva Dumbledore, miközben Bill lágyan rákulcsolta ujjait a csuklómra, és visszatámogatott a fekhelyemhez.
Ajkaimat idegesen csócsálva vártam a kő hollétét és az azután történteket, miután Mógus cipőjének és egy rossz helyen lévő lépcsőfoknak köszönhetően eszméletemet vesztve, önkéntelenül fel kellett adnom a harcot.
De Dumbledore nem ejtett több szót a kőről, csak vidoran fütyörészve körbekémlelte a gyengélkedőt.
- Ezeket a barátaitok és a csodálóitok küldték. - állapodott meg a professzor tekintete egy édességgel roskadásig pakolt asztalon, amin két hatalmas, hegyomlásnyi nyalánkság is hevert. Csakhogy engem nem holmi cukorkák és csokoládék érdekelnek... miért kell Dumbledore-nak elterelnie a szót? Hagyjuk már ezt a kis mellékertelést! - Ami odalent a kazamatákban történt köztetek és Mógus professzor között, az hétpecsétes titok, úgyhogy természetesen az egész iskola tud róla. Fejenként egy toalettülőke is érkezett a nevetekre, felteszem Fred és George Weasley urak jóvoltából. - hallottam, ahogy Billből egy rosszalló horkantás tör ki, én azonban a Mógussal vívott csata óta először, elmosolyodtam, és hirtelen nagyon megszorongatta szívem a rég nem látott ikrek gondolata. - Bizonyára szórakoztató ajándéknak szánták, de Madam Pomfrey elkobozta, mert nem tartotta elég higiénikusnak. - folytatta nevetve az igazgató.
- Miért nem lepődök meg? - mormogta Bill, mire én játékosan megpaskoltam a vállát.
- Nekik ez foglalkozási ártalom. - nevetettem meg a társaságot, és végre a fájdalmon, kínon és félelmen kívűl más, szívderítő érzelem is felgyulladt bennem.
Apropó fájdalom. Karomat emelgetve boldogan konstatáltam hogy Madam Pomfrey megint jót állt magáért, ugyanis a karom nem nyilvánított fájdalmat, és minden irányba fájdalommentesen forgott, ahova csak akartam.Nem mellesleg már nem volt olyan vastagra dagadva, hogy vetekeggyen a combom vastagságával.
- Nem csodálom az ajándékhalmokat, hisz rajtunk kívűl elég sokan aggódnak értetek. Köztük legyen említve Ronald Weasley úr és Hermione Granger kisasszony. Igencsak megkönnyebbülnek majd, ha megtudják hogy magatokhoz tértetek. - mosolygott melegen Dumbledore.
- De professzor úr, a kő! - vetette közbe félve Harry, és én is rádöbbentem arra, hogy a kő hollétére még mindig nem kaptunk egyenes választ. Várakozásteljesen meredtem az igazgatóra.
- Igen professzor úr, hol van a bölcsek köve? - komolyodtam meg én is.
- Látom, titeket csak ez a téma érdekel. - sóhajtott Dumbledore. - Hát jó, beszéljünk a kőről. Mógus professzor nem tudta elvenni tőled. Még épp idejében érkeztem, hogy megakadályozzam, bár ti is elég derekasan helyt álltatok. - folytatta kissé elkomorulva az igazgató.
- És ez számomra nem meglepő. - karolt át Bill, mire én sem tudtam elfojtani az arcomra kicsücsülő, fülig érő mosolyt.
- Hát visszaért? Megkapta Hermione baglyát? - kérdezte Harry.
- Úgy sejtem, félúton repültünk el egymás mellett. Alighogy leszállt a gépem, rádöbbentem, hogy valójában ott volna a helyem, ahonnan épp eljöttem. Kicsit elkéstem, de azért még maradt annyi feladat számomra, hogy eltávolítsam rólatok Mógust. - adta meg kissé sejtelmesre fogva a választ Dumbledore.
- Hát a professzor úr volt... - szólt révetegen Harry.
- Bevallom, féltem, hogy későn érkezem. - mondta búsan az igazgató.
- Kevés híja volt. Már nem tudtam volna sokáig távol tartani a kőtől... Hisz Flower, miután Mógus fejbe rúgta, elájult... - mesélte Harry, én pedig éreztem, hogy Bill vállamat melengető karja megrándul. Elérzékenyülve hajtottam a vállára a fejem, hogy megnyugtassam... - nélküle pedig gyenge voltam és elveszett Mógussal szemben. Hiszen Flowernek olyan képességei vannak, amik mind az enyémeket messze túlszárnyalják... - villantott rám egy elismerő mosolyt a fiú, az én arcomra viszont ráfagyott a vigyor. Ne... kérlek nem mondd el... ha Dumbledore megtudja hogy bejegyzetlen animágus vagyok... - Pálca nélkül varázsol, és nem tudom hogyan csinálod... - intézte félmondatával hozzám fordulva Harry. - De át tudsz változni egy kutyává! - mutatott rám a fiú, én pedig megsemmisülten temettem arcom a tenyerembe. Tévedtem. Nem minden akkor veszett el, mikor eszméletlenül a padlóra koppant a fejem. Hanem most... Nem is mertem az igazgató szemébe nézni... na most ebből magyarázd ki magad Flower Black... furcsa ezt a nevet használnom magamra... elkeserít... édes tudatlanság volt, még Weasleynek mondhattam magam...
- Igen tudom. - szólt Dumbledore, mire én meghökkenve felkaptam a fejem.
Mégis honnan? Olyan gondosan titkoltam, hol rontottam el? Vagy... köze van ehhez annak amit Mógus mondott? Hogy Dumbledore is azok közt van, akik titkolják előlem a szüleim kilétét? Jesszusom... ha ez így folytatódik ebbe bele fogok őrülni... - Nos Flower, hozzád szólok most. - nézett rám egy biztató mosollyal Dumbledore. - Látom kétségek és kérdések gyötörnek most... nem csodálom... Tehát igen, tudom hogy animágus vagy. De egy percig se aggódj, mert eszem ágában sincs ezt megosztani a minisztériummal, mivel nem akarom a családod, de legfőképpen téged a börtönben tudni. És kérdenéd hogy miért? - tette föl a nyelvem hegyéről elrugaszkodó kérdést Dumbledore. - Nos... azt hiszem ideje megtudnod pár dolgot a szüleidről Flower. Mivel Voldemort újra úgy tűnik visszatért, nem tudnám előtted addig titokban tartani, amíg ölbe tett kézzel várjuk, hogy édesapád kiszabaduljon az Azkabanból. - lélegzetvisszafojtva ittam magamba Dumbledore szavait, mintha egy sivatagi szomjazó lennék, aki mondatokban kapja meg az innivalót.
A várva várt pillanat...
Most itt van. Végre...
Megtudhatom végre, hogy ki is vagyok valójában.
- Gondolom, apád kivoltával tisztában vagy. - tűnt el a pajkos mosoly Dumbedore arcáról. Bill nem szólt közbe, bár ahogy fejét ingatta, és rosszallóan hallgatta az igazgatót, úgy véltem nem tartja helyesnek hogy Dumbledore most kitálal nekem. De bármennyire is szerettem Billt, most ő háttérbe szorult... ezt a pillanatot senki nem veheti el tőlem. Életem egyik aranymetszete következik most... érzem. - Sirius Black, - ejtette ki fájdalmasan a nevet az idős férfi, mire nekem keserű undor ült ki az arcomra. - Azon az estén adott Hagrid kezeibe, mikor Harry Pottert is kimentettük a néhai szülei házából. Ugyanazon a napon kerültetek a második családotokhoz, amiben jó magam is részt vettem. Sirius egy levelet is küldött nekem veled. Melyben az állt, hogy megitatta veled az animágia bájitalát. Állítása szerint nyomós oka volt rá, de nem szégyellem bevallani, hogy egyenlőre rajta kívűl senki sem tudja azt az okot. Nekünk egyenlőre egy nehéz teher, amit igyekszünk eltitkolni a minisztérium elől, így kedves Harry, arra kérlek, senkinek ne emlísd ezt! Kis malőrök előfordulnak, viselni kell a következményeit. Bízom benned, drága fiam. Kérlek mindenki előtt aki nem én, Flower vagy a Weasley család tarsd a szád!- fordult komoly arccal Harry felé, aki ledöbbenve hallgatta a ferfit, és csak tátott szájjal bólintott. Eztán Dumbledore ismét felém fordult, hozzám, akinek megannyi kérdés fogalmazódott meg fejében, de mielőtt bármelyikre is nyithattam volna szám, hogy feltegyem, Dumbledore előre sejtően egy intéssel belém fojtotta őket. - Többet sajnos nem mondhatok. Tudom rengeteg kérdésed van, és magam is tapasztalatból mondom hogy néha egy megválaszolatlan kérdés jobban fáj minden kínnál, de most sajnos elérkeztünk oda, ami már valóban nem az én hatásköröm, hanem rád és az apádra tartozik, aki majd eldönti, hogy a többit, mikor látja elérkezettnek közölni. Kérlek, erről nem faggass többet senkit, mert gondoskodtam róla, hogy ne kapj választ. Ezeket már nem nehéz úgy lakat alatt tartani, mint azt hogy ki az édesapád. Ezt úgy is hamarabb megtudtad volna, minthogy Sirius azt elmondhatta volna neked. - zárta le Dumbledore.
Nem firtattam többet, mert láttam az igazgatón, hogy szavait olyan halálkomolyan mondta, így meg se próbáltam a kunyerálást, amit Remusnál már oly sokszor... irritált hogy ennyivel kellett megelégednem, de akkor és ott rádöbbentem, hogy már Remusnál sem fog ez többet beválni. Soha nem vált be, és most Dumbledore felnyitotta a szemem, hogy soha nem is fog. Rá kellett döbbennem, hogy mostantól azzal kell megbékélnem, hogy egyszer majd ők maguk, a szüleim fognak mindent elmondani nekem, és addig sajnos magamba kell temetnem ezeket a kérdéséket, és türelemmel várnom kell.
Így is már többet tudok mint kéne... És az épp elég lesokkoló... lehet hogy a többi még rosszabb, ezért Remus és Dumbledore csak megkímél... ki tudja...
De áltat, hogy ezek szerint személyes találkozást vagy levelet kell megejtenem velük, amitől átjárt az izgalom. Noha az édesapám egy gyilkos, de anya?
Hátha... a remény hal meg utoljára, így táplálom az iránt, hogy az édesanyám viszont jó ember!
Néma monológomat Dumbledore szakította félbe.
- Ami pedig téged illet Harry, bár Flower kisasszonyban az elmondásod szerint valóban sok mágia van, de te édes fiam, benned is erős varázslat lakozik, biztos vagyok benne, hogy együtt mégjobban de külön is helytállnátok Voldemorttal szemben. Ami pedig a követ illeti, megsemmisítettük. - váltott témát a némán hüledező Harryhez Dumbledore. Nem csodálom, hogy Harryt is letaglózták a hallottak... most halhatta hogy eddig egy gyilkos lányával barátkozott... tényleg...Vajon most hogy fog engem kezelni? És a többi barátom? Fred? George? Molly? Bill? Bár... ők bizonyára tudják, mert Bill látszólag nem döbbent le, akkor logikus ha Arthurék is tudják... de mi van ha a Roxforti barátaimat emiatt veszítem el?
Görcsbe rándult a gyomrom a kérdésre.
- Megsemmisítették? - döbbent le immár másodjára Harry.
- De hát a barátja, Nicolas Flamel...? - kapcsolódtam be én is.
- Áh, szóval Nicolasról is tudtok! - az igazgató szeme felcsillant. - El kell ismernem, alapos munkát végeztetek. - csettintett elismerően Dumbledore. Én pedig majdnem hangosan felkacagtam, hogy nem, csak sok csokibékát eszünk. - Nos, Nicolas meg én elbeszélgettünk a dologról, és arra jutottunk, hogy ez a legjobb megoldás. - folytatta kissé lehangoltan Dumbledore. És én tudtam is miért, amit azonnal szóvá is tettem.
- De hát ez azt jelenti, hogy ő és a felesége meg fognak halni, nem? - kérdeztem.
- Félretettek annyi életelixírt, hogy legyen idejük elrendezni az ügyes-bajos dolgaikat. Azután... nos igen, azután meg fognak halni. - bólintott Dumbledore. Amin meglepődtem. Én, ha tudnám hogy elfogom veszíteni egy barátom, jobban el lennék kenődve, és nem kezelném ennyire szokványos nyugalommal.
Harryvel elképedtünk, amit az igazgató egy mosollyal nyugtázott.
- Egy olyan fiatal léleknek mint ti, a halál gondolata rémisztő és döbbenetes lehet. Nicolas és Perenelle viszont úgy gondolnak rá, mint a megérdemelt pihenésre, egy nagyon-nagyon hosszú nap után. Elvégre a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete. Elárulhatom: a kő nem volt olyan csodálatos dolog, mint aminek tűnt. Temérdek pénz, és hosszú-hosszú élet, a legtöbb ember -és mi tagadás, néhány varázsló is - erre a két dologra vágyik mindenek felett. Csak az a bökkenő, hogy az emberek hajlamosak azt választani, ami a legrosszabb nekik. - mondta a professzor, majd dudorászva a plafont kezdte kémlelni.
Nem tudtam szavait mire vélni, nem tudtam erre mit is mondhatnék.
- Professzor úr - szólalt meg végül Harry. - azon gondolkoztam... az jutott eszembe hogyha nincs már meg a kő, akkor Vol... mármint Tudjaki...
- Nevezd csak Voldemortnak Harry. A dolgokat mindig a nevükön kell szólítani. Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is. - vágott közbe az igazgató, én pedig mélységesen egyet értettem szavaival.
- Értem uram. - bólintott Harry. - Szóval Voldemort ezután más úton- módon próbál majd visszatérni, nem? Úgy értem biztosan nem tűnt el örökre.
- Nem, nem tűnt el. A világban ólálkodik valahol, talán épp új szolgát keres, aki megosztja vele a testét... mivel nem él igazán, nem is lehet megölni. A haldokló Mógust a sorsára hagyta, a híveivel ugyanolyan könyörtelenül bánik, mint az ellenségeivel. Ki tudja, lehet hogy csak késleltettétek a visszatérését... de higgyétek el, legközelebb is kudarcot vall, ha lesz olyan ember vagy emberek, akikben van bátorság megvívni a kilátástalannak tűnő harcot ellene. Ha pedig újra időt nyerünk, akkor lehet hogy sose jut többé hatalomra. - nézett áthatóan kék szemeivel mélyen a miénkbe az igazgató.
- És én tudom, hogy te pont egy ilyen bátor ember vagy. - súgta a fülembe Bill, amitől elpirulva hagytam hogy egy újabb ezer wattos mosoly terüljön szét az arcomon.
Csendben emésztettük az igazgató szavait, amik még sokáig ott csüngtek a levegőben.
Amit Harry tört meg ismét.
- Professzor úr, kérem, válaszoljon még néhány kérdésemre. Van egy pár dolog, amiről szeretném megtudni az igazságot. - ejtette az ölébe a kezeit Harry.
Dumbledore megfejthetetlen arccal fürkészte őt, szemeiben mintha szomosúság csillant volna.
- Az igazságot? - kérdezett vissza az igazgató komoran, ízlelgetve a szavakat. - Az igazság csodálatos dolog, de szörnyű is lehet, ezért nagyon óvatosan kell bánni vele. Mindazonáltal válaszolok a kérdéseidre, hacsak nincs jó okom rá, hogy ne tegyem. Ez utóbbi esetben, kérlek légy elnéző velem. Hazudni természetesen nem fogok. - mondta félholdkeretes szemüvege mögül áthatóan pislogva a fiúra.
Harry megköszürülte torkát, majd kissé zavarba jőve az igazgató esetleges elutasításától, belekezdett.
- Nos... Voldemort azt mondta, hogy csak azért ölte meg az anyámat, mert anyám megakart védeni engem. De egyáltalán miért akart az életemre törni? - kérdezte Harry.
Én is felcsigázva néztem Dumbledore-ra.
Ez engem is érdekelt. Miért Harry?
- És az enyémre miért nem? - majd jobban belejőve folytattam. - Egyáltalán miért hitte, hogy a csatlósa lehetek?- böktem közbe.
- Fájdalom, máris... máris olyat kérdeztél, amire én nem válaszolhatok. Itt és most még nem. Egy napon majd megtudod... a tiédre, - fordult felém. - azonban igen. Nos, ez is az apáddal hozható összeköttetésbe. Voldemort úgy gondolja, hogy te is szolgálni fogod őt, akár a felmenőid, hisz te is a nagymúltú Black család tagja vagy, akik mint azt már tudod, generációk óta támogatják őt. Ezért. - intézte felém szavait, amiken egy pillanat erejéig rágódtam, majd elengedtem. - Neked pedig Harry, egyenlőre azt javaslom, hogy tégy úgy ahogy azt Flowernek mondtam a szüleivel kapcsolódóan. Ne törődj vele, és egyenlőre felejtsd el. Ha már nagyobb leszel... tudom nem szívesen halljátok ezt, de... ha már mindketten felkészüktetek arra amire kell, megtudjátok.
Harry is megértette hogy nincsen értelme tovább bombáznia az igazgatót a kérdéseivel.
- De miért nem tudott Mógus hozzánk érni? - most rajtam volt a sor, hogy  faggatózzak.
- Az édesanyátok miatt. Mind a kettőtöket úgy szeretett az édesanyja, hogy képesek magukat is feláldozni azért hogy megmentsenek titeket. Ha van egy olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyátoknak az irántatok való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely, vagy más látható jel formájában. Akit egyszer ennyire szeretett valaki, azt a szeretet mindhalálig védelmezi. Ez az erő ott van a bőrötökben. Ezért nem tudott hozzátok érni Mógus, akiben nem volt más, csak gyűlölet, kapzsiság és becsvágy... neki, aki megosztotta a lelkét Voldemorttal, őrjítő kín volt megérinteni két olyan embert, akiket tiszta jóság védelmez. - mondta Dumbledore, saját szavait egy elérzékenyült mosollyal megtoldva.
Nekem azonban nem volt kedvem mosolyogni. Hogy érti azt az igazgató, hogy valakit egyszer ennyire szeretett?
Szeretett... Harry édesanyja... és... lehet hogy az enyém is... Halott lenne, akár Lily Potter?
Émelygés fogott el, és a gyengélkedő hószínű falai sűrű fehér örvénylésbe kezdtek.
Nem... nem... nem lehet.
Előre s hátra ringatózva igyekeztem álltatgatni magam, reménykedve abban, hogy az igazgató csak tekintettel volt arra, hogy Harry édesanyja halott, ezért nem rakott hozzá egy jelenidős változatot is.
Nem latolgattam tovább semmit, mert én magam fogom magam az őrület szakadékába hajszolni.
Mély levegőt véve lecsillapítottam magam, és egy tízig való elszámolás után egy bentről hatalmas sóhajt felszakítva kifújtam minden aggályom.
Most még nincs itt az ideje annak, hogy a családom után kezdjek kutakotni, hiszen a válaszokat egyenlőre Dumbledore kibogozhatatlan lakatok és titkok áthatolhatatlan rengetege alá rejtette, amiket csak akkor oldhatok fel, ha eljön az ideje, így nincs értelme annak, hogy most kezdjek eszeveszett áskálódásba.
Harry szavai hallatán visszazuhantam a való világba, és én is érdekeltként fürkésztem az igazgató arcát.
- ... Mógus azt mondta hogy Piton utál minket, mert az apáinkat is utálta. Igaz ez? - faggatózott Harry.
Dumbledore gondolkodóba esve, hümmögve tekergetett ujján egy ősz tincset.
- Hát igen, tény hogy erős ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Valahogy úgy, mint ti ketten, és Malfoy úr. Azután Harry édesapja és Sirius olyasmit tett, amit Piton sohasem tudott megbocsátani nekik. - ingatta fejét a professzor, és értetlenkedésemet szépen elnyerte azzal, hogy mindezt egy sejtelmes mosollyal az ajkán mondta.
- Mit csináltak? - kérdeztem előre rettegve a választól. Apám egy gyilkos... bármi kitelhet tőle, és még azt a mogorva denevért is sajnálom, ha össze kellett akasztaniuk a bajszukat azzal... az apámnak nevezett elmebeteggel.
- Megmentették Piton életét. - szólt Dumbledore.
- Micsodaaaa? - hitetlenkedtünk kánonban Harryvel. - Mi a szent Merlin szempillájáról csiholt főnix tollpihe? - csúszott ki a számon a kacifántos kifejezés, mire hallottam, ahogy Bill önfeledetten felkacag mögöttem.
- Bizony... - bólogatott felragyogó szemekkel az igazgató. - Furcsán jár az emberek agya, még ha varázslók is, igaz? Piton professzor nem bírta elviselni, hogy apáitok lekötelezték... úgy hiszem, azért is védelmezett téged olyan elszántan egész évben Harry, hogy legalább Jamessel kvittek legyenek... mert hát azért Pitonnak is megvannak a megalkotott véleményei arról, hogy egy emberölőnek miért kell elégtétellel szolgálnia, Black kisasszony talán azért nem élvezte feltétlen odafigyelését Perselusnak... - morfondírozott Dumbledore, miközben én minden egyes szavánál egyre kényelmetlenül és kellemetlenebbül éreztem magam... apám egy emberölő... lehet soha nem békélek meg ezzel a gondolattal? Lehet soha nem lelek megnyugvást efelett?
És ez akkora baj lenne? Hisz akkor minden erőmmel a gonosz ellen harcolnék, hogy ne váljak én is olyanná, mint a börtöntöltelék édesapám. Így hajt majd a vérem Voldemort és csatlósai ellen, bárkinél elszántabban küzdök ellene, és bizonyítani fogok, hogy én, én egy valamire való Black vagyok, és (legalább is a Flowerrel társítva) ez a név tisztára lesz mosva!
- Még egy kérdésem lenne professzor úr! - vetettem közbe.
- Csak egy? - mosolygott sokat sejtően az igazgató.
- Na jó... - egyeztem bele a szememet forgatva. - Több is.
- Mindamellett, ha nem a szüleidről akarsz faggatni, hallgatlak. - szólt Dumbledore.
- Nem. - ráztam a fejem. - Mire jó a kazamatákban álló aranytükör, és miután Harry belenézett, hogy lett egyszer csak nála a kő?
Dumbledore ajkai széles mosolyba kunkorodtak.
- Áh köszönöm hogy feltetted ezt a kérdést. Itt legpazarabb ötleteim egyikével van dolgunk, és ez köztünk legyen mondva, nem csekélység. A lényeg az, hogy a tükörben szívűnk legmélyébben lévő, leghőbb vágyát láthatjuk beteljesült alakjában. A kőhöz pedig csak az juthatott hozzá, aki arra vágyott hogy megtalálja, de nem pedig arra, hogy használja. Aki valamely célra akarta használni, az csak azt láthatta, hogy amint aranyat csinál, vagy épp az életelixírt fogyasztja. Néha magam is meglepődöm az eszemen... de most elég a kérdésekből. Inkább lássatok hozzá ehhez a rengeteg édességhez. Ah! Bogoly Berti féle mindenízű Drazsé! Ifjúkoromban az a szerencsétlenség ért, hogy kifogtam egy khm... hányásízű darabot. Azóta, sajna, nem sok kedvem van kísérletezni vele. De ettől a finom tejkaramellától nem kell félnem, igaz-e? - Dumbledore vigyorogva a szájába tette az egyik aranybarna cukorkát. Számomra elsőre is gyanús volt, hisz a tejkaramellának aranysárga színe van... Elég drazsét ettem már ahhoz hogy ezt tudjam.
Az igazgató eleget is tett baljós jóslatomnak, és nyomban prüszkölni kezdett.
- Mordizomadta! Fülviasz.
Az egész kórtermet betöltötte az önfeledett hahotázás.
Végre újra felszabadultnak érezhettem magam, ami tényleg felemelő érzés volt.
- No, mostantól rá se nézek erre a pimasz kis cukorkára. Most azonban mennem kell, mert... nos még el kell küldenem egy fontos levelet. Jobbulást Harry és Flower! Bill, innentől vedd át a stafétát, nehogy ezek ketten addig szökésen törjék a fejüket - szedelőcködött az igazgató, majd sietősen, utána lobogó talárral távozott a gyengélkedőről.
Bill nevetve követte szemeivel a professzort, majd felém fordult.
- Ajánlom hogy ez csak Dumbledore téveszméje legyen. - mosolygott rám.
Én viszont rókaravaszsággal pimaszul vigyorogtam, és nyelvet öltöttem rá.
- Máris jól kiismert engem Dumbledore professzor. A számból vette ki a szót. - nevettem, de Bill arca komollyá vált, mélyen a szemembe nézett.
- Dumbledore mindent megírt nekem és a családnak. Tudom min mentél keresztül, Flower. Nem hagyom hogy úgy menj el, hogy nem épültél fel teljesen lelkileg és testileg egyaránt, és nem kaptad meg a kellő pihenésedet. - szavai hallatán elképedve és a fiú lángvörös hajának árnyalatát felvéve játszadozni kezdtem az ujjaimmal. Megérdemlek én ennyi törődést? Nem hinném... de kétségkívűl jól esett. - Éppen ezért, nógatni fogom a leveleimben Dumbledoret, hogy tegye ugyanezt személyesen Madam Pomfreyval. Ne engedjenek úgy lófrálgatni, hogy nem épültél fel teljesen. - emelte fel anyáskodva mutató ujját, mintha egy mintaszülő lenne. Pff... túl sok benne a Molly gén.
Azonban... levelek?
- Hogy érted hogy levélben? Hát máris mész? - nagyot nyelve, rettegve vártam a választ.
- Holnap indul vissza a gépem Egyiptomba. Csak azért jöttem le, mert Molly tájékoztatott a történtekről, így helyénvalónak gondoltam hogy itt a helyem melletted, még biztonságban nem tudlak. Viszont így is elég nehezen sikerült kiharcolnom ezt az egy szabadnapot, szólít a munka és a kötelesség, hogy a jövő évi iskolai költségeket és kiutazást is finanszírozni tudjuk. - mondta Bill.
- Értem... - mondtam letörten. - Azt mondtad visszaindul a géped! És ha csak a géped indulna vissza, és te maradsz itt? - csillant fel pajkosan a szemem, de tudtam hogy egy elsütött poénon kívűl ez nem fog megvalósulni.
Bill ismét felkacagott, majd egy szoros ölelésbe volt, jól megborzolva a hajamat, amire én rúgkapálva és vinnyogva igyekeztem szabadulni a karjai fogságából.
De végül beletörődtem, és inkább én is Bill dereka köré kulcsoltam a sajátomat. Messze van még a július...
Addig ki kell élveznem minden megadatott közös percet.

Másnap már úgy kellett ébrednem, hogy a szeretett Bill már javában a forró kontinens felé repült, este még a jobbomon lévő kényelmetlen ágyon is bevállalt egy éjszakát, Dumbledore vendégszoba felajánlása ellenére, de az ébredező nap sugarai márcsak a hűlt helyét köszöntötték.
Eléggé rányomta ez a bélyeget a napomra, hát még rá tett egy termetes lapáttal az is, hogy Madam Pomfrey ezúttal sem hazudtolta meg magát.
- Csak öt percet kérünk! - könyörgött Harry, fájdalmas arccal felkönyökölve a matracára.
- Szó se lehet róla... - intette le az asszonyság, miközben türelmetlenül hajtogatott össze egy makulátlanul pagyolat tiszta lepedőt, amiről teljesen értelmetlenül porolta le az odaképzelt porszemeket.
- De hát Dumbledore professzort is be tetszett engedni... - hanyatlott vissza Harry a párnájára, mire abból tömérdek tollcsomó lövellt ki a levegőbe, amit én unottan elkapdostam, és újra levegőnek eresztettem. Jézusom, de unhattam magam. Persze Harry jó társaság volt, de már hiányzott Hermione, és Ronról se hallottam azóta, hogy egy robosztus kőszobor kiütötte, még engem Mógus professzor hatástalanított. Bár nincs a gyengélkedőn, tehát jól van, de azért jó lenne végre erről saját szememmel is megbizonyosodni. Mégiscsak az öcsikém na... ha nem is vérbeli... de az. Aztán Fred és George... te jó ég! Most döbbentem rá, mennyire is hiányzik az a két lókötő... a vizsgák óta szinte egy jó reggeltet sem mormoltunk oda egymásnak. Hajj... egy élet-halál küzdelmet kellett megvívnom ahhoz, hogy rádöbbenjek mennyire elengedhetetlenül szívemhez nőttek, túlságosan ahhoz, hogy így elhanyagoljam őket.
- Az más. Ő az igazgató, persze, hogy beengedem. De most már pihennetek kell. - korholta le Madam Pomfrey, nekem meg betelt a pohár, és bosszúskodva a javasasszonyra pirítottam.
- De hát Billt is be tetszett engedni! Sőt, őt még éjszakára is megtetszett engedni, hogy itt maradjon! Most öt percre igazán bejöhetnek! Nem ramazulit csapunk, és nem azért jönnek hogy megszöktessenek minket vagy megmérgezzenek, vagy nem is tudom mit kövessenek el, ami magát felháborítja. Ők is nagyon jól tudják, hogy pihenésre van szükségünk, nem fognak randalírozni. Megígérem. Csak öt percet. - pimaszkodtam, ingerülten mutatva öt ujjamat szemléltetésképp Madam Pomfreynak, aki a plafonra emelve tekintetét nagyot sóhajtott, én pedig diadalittas kukactáncot lejtettem az ágyambam, ugyanis örömömben ide-oda riszáltam magam, fekve pedig úgy néztem ki mint egy igazi hiperaktiv futóféreg.
- Na jó, nem bánom. - adta be a derekát Madam Pomfrey, mi pedig Harryvel széles vigyorral összepacsiztunk. - De csak öt percet, egy másodperccel se többet. - emelte fel mutatóujját az ápoló, rosszallóan nézve ránk.
Azzal kitárta a gyengélkedő kapuját, amin Hermione lépett be, nyomában három vörös hajkoronával.
- Harry! Flower! - sikkantott szája elé kapva a kezét Hermione, aki egy pillanatra úgy tűnt kitörő örömében egy kiadós nyakba ugrós ölelésre készül, de szerencsére látva a finom pólya mögé rejtett alkarom és a homlokát masszírozó Harryt, nagy boldogságomra visszafogta magát.
Fred és George odamassírozott az ágyamhoz, majd arcukon ezúttal új érzelmet véltem felfedezni: aggódást.
Meghatódtam, nem kissé. Ha Fred és George nem hülye grimaszt vagy fülig érő vigyort vág, akkor tényleg nagyon aggódhattak értünk.
- Jaj Harry... Flower... tényleg azt hittük hogy meg fogtok... Dumbledore is nagyon aggódott értetek! - siránkozott levágva magát Harry ágya szélére Hermione.
- Az egész suli tőletek hangos ám! - borzolta meg mindkettőnk nem rég ébredéstől amúgy is minden irányba meredező haját Fred.
- Mondjátok már el mi történt! - jött lázba Ron.
- Igen. Én is hallani akarom hogy lehetettek celebek ilyen könnyedén című regéteket. Ne kíméljetek, mert mi is híresek akarunk lenni Freddel. Ne csak tiétek legyen a hírnév! - tetette a sértődött önzést George, mire mindenki, még a mamáskodó Hermione is felnevetett.
Mi Harryvel pedig töviről hegyire elmeséltünk mindent.
Egy sokatmondó pillantást váltva letárgyaltuk, hogy egyenlőre még nem osztjuk meg velük azt a fejezetet a sztorinak, amiben kiderül az én valódi családi hátterem. Éljünk egyenlőre a boldog perceknek.
A többit viszont olyan átéléssel adtuk elő, mintha egy színészi társulat lennénk.
Mi tagadás, a többiek pedig szórakoztató közönség voltak.
Ron és Hermione minden hatásos résznél elakadt lélegzettel itták a szavainkat, Fred és George pedig feledhetetlen és mókás perceket szereztek nekünk azzal, hogy eljátszották az izgalmasabb jeleneteket, kifigurázva Mógust és Voldemortot, és jóízűt tudtam nevetni a két kifigurázott fekete máguson, akiket oly nevetségessé tett a két jómadár, hogy máris sokkal erősebbnek éreztem magam bármilyen Sötét Nagyúrnál.
Mihelyst a történet végéhez értünk, Ron döbbenten megszólalt.
- Szóval a kő megsemmisült? - kérdezte végül a fiú.
- Igen, de Dumbledore hogy is mondta? - törte a homlokán dobolva Harry.
- Azt hiszem úgy, hogy "a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete" - idéztem az igazgató szavait.
Ron szélesen elvigyorodott, szeplői csak úgy ragyogtak.
- Mindig mondtam hogy nincs ki mind a négy kereke. - csóválta meg a fejét az ifjabb Weasley, miközben vidoran gondolt kedvenc, büszkén szeretett igazgatójára.
- Na és veletek mi történt? Látom épségben kijutottál, de egészen mostanáig, sőt még most emészt a bűntudat hogy nem tudtam ott lenni veled... - kérdeztem szégyenkezve Ron felé fordulva, miközben kezemet tördellve bocsánatot kértem azoktól, akik tudták hogy nekem kellett volna segítenem és vigyáznom a vörösre.
- Hát először is szerencsésen átjutottam a tűzön, - vette át a szót Hermione belekezdve.
- Ácsi! - emeltem fel a tenyerem. - Milyen tűz?
- Jaaa! - csapott a homlokára a lány. - Harryvel a következő akadályunk egy bájitalos feladvány volt, ami annyit tett, hogy ki kellett találnunk melyik fiolába van az, ami azon a lángfüggönyön vezet át, ami tovább jutattja Harryt, és melyikbe az, ami engem vissza, hogy tudjak neked segíteni, hamár a továbbjutattós ital csak egy személynek elegendő. - mesélte hadarva Hermione, majd azonnal visszatért a lényegre, hagyva hogy értetlenkedjek a hallottakon. Óh... tehát az a lángfüggöny állta el az utunkat a tükrös teremből. Jól van. Csak meg lesz a kirakós utolsó darabja is. - Nagyon megrémültem, mikor nem találtam Flowert, csak Ront. Rögtön tudtam, hogy valami baj van, ezért hosszú ébresztgetés után magához térítettem, majd mikor visszaértünk, egyenest a bagolygázba vezetett az utunk, hogy üzenjünk Dumbledorenak, de már az előcsarnokban összefutottunk vele. Tudott a dologról, és csak annyit kérdezett: "Harry és Flower utánament, igaz?" Azután rögtön felrohant a harmadikra. - tért vissza a fő történet szálra a lány. Alig tudtam követni, úgy hadart, hogy teljesen összefolytak a szavai. De nagyjából értettem a mondanivalóját.
- Talán ő maga akarta, hogy közbeavatkozz. - ráncolta a homlokát Ron. - és azért küldte el neked az apád köpenyét.
Majdnem homlokon simítottam magam az éjjeli szekrényre rakott lámpával. Tényleg! Számomra azon az estén fel sem tűnt, hogy Harry köpenyének amúgy nem is a fiú kezében lett volna a helye, hiszen azt Frics elkobozta tőlünk a Norbert- megszöktető éjszakán.
Annyira túltengett bennem az izgalom és kalandvágy, hogy olyamsik fölött siklott át a figyelmem, amiket általában észreveszek. No mindegy... most is. Képes voltam leakadni egy ilyen semmiségen. Olyan egy pityókás boszorkány vagyok...
Kuncogtam egyet saját magamon, majd újra a párbeszédre figyeltem.
- Szép dolog! - csattant fel Hermione. - Úgy értem ha szándékosan rendezte így a dolgot, az elég szörnyű... bele is halhattatok volna! - egy ideig még hallgattam Hermione anyáskodását, majd elvigyorodtam, ugyanis zseniális dolog jutott eszembe, amit már azóta tervezgettem, hogy Bill óva intett a szökéstől.
Magamhoz intettem az ikreket, majd lehalkítva hangom, hogy se Hermione, aki azonnal hegyi beszéddel jönne ha halláná mit osztok meg velük, se Madam Pomfrey, aki felkötné az ikreket, de legfőkképen engem oda az ágyhoz, ne legyen fültanúja annak amit Freddel és Georgeal megosztok.
- Na mi van Blöki? - hajolt közelebb Fred, mire én csak megforgattam a szemem, de nem tettem szóvá az becenevet, mert most a tervem fontosabb volt.
- Unok már itt lenni. - közöltem. - Nincs semmi szórakozás, bár Harry nem rossz társaság, de már nem bírok naphosszat csak ezen a nyikorgó vasrácson heverészni, plusz utoljára karácsonykor csináltunk valami marhaságot, így idejét látom egy újnak. - ecseteltem ördögi tervem, mire az ikrek vigyorogva fölém hajoltak, én pedig a friss kupaktanácsot kihasználva elmotyogtam nekik mit is szeretnék pontosan. Ezzel úgy is megnyerem őket, és végre szabadulok is innen. Hiányzik már amúgy is egy kis kihágás a két lókötővel, hát itt az alkalom. - Arra gondoltam, hogy kimenekíthetnétek innét. Már ki is gondoltam hogy ezt hogy tudnánk megtenni. - kacsintottam.
- Jó, de elég jól érzed már magad ahhoz, hogy ezt megcsináljuk? - fordult felém komolyan aggódva Fred, amin nem kissé meglepődtem.
1. Fred Weasley így félt valakit? Talán beteg?
2. Nem bólint rá azonnal egy ilyen lehetőségre? Talán tényleg beteg... szólnom kéne a javasasszonynak. Had fektessék a helyemre.
- Persze! - hitetlenkedtem, bosszúsan meredve a fiúra már kissé elhanyagolt, lenőtt frufrum mögül. - Ha nem érezném jól magam, nem hoztam volna föl az ötletet.
A fiú immár széles vigyorral a fején bólintott, és kezeit összedörzsölve kagylózott a további tudnivalókért.
- Szóval. Ma éjszaka valamelyikőtök bemegy Madam Pomfreyhoz, hogy jaj neki micsoda nyavajája van, nagyon rosszul van, és most azonnal orvosságra van szüksége. A másik az ajtónál áll őrt, majd amikor én a motyómmal együtt kimegyek hozzá, jelzünk a figyelem elterelőnek, hogy indulhatunk, és akkor utána usgyi vissza a toronyba. Megfelel? - ismertettem a tervet.
Mielőtt azonban a fiúk választ adhattak volna, Madam Pomfrey éles hangja szelte ketté a társalgók beszédjét.
- Majdnem tizenöt percetek volt! Most aztán kifelé! - csörtetett be a betegszobába kezében egy nagy adag csontforrasztó löttyöt fenyegetően lóbálva az ápoló, de kifelé menet Fred és George a hüvelykujjuk magasba emelésével jelezték, hogy számíthatok rájuk, én pedig egy cinkos mosollyal néztem ahogy vörös hajuk elvész a tölgyfa ajtó mögött.
Jaj neee....
Említettem már, hogy mióta itt tartózkodom a gyengélkedőn, egy borzalmas, leginkább egy borz váladékának szagára emlékeztető... gyógyszerként emlegetett, de valójában egy torokmaró, undorító szirupot kell minden reggel leerőltetni a torkomon, hogy biztosak lehessünk abban, hogy meggyógyul a könyököm?
Még egy ok, hogy ma éjszaka végre szabadulhassak innét...
Alig vártam az ikrek bőrébe bújt mentősereget.
Egész nap alig tudtam unalmamat visszafogni, Madam Pomfreynak már harmadszorra kellett leparancsolnia engem az ágyról, ami harsányan nyikorgott, ahogy ugráltam rajta.
Vagy amikor a pálcámmal táncoltattam meg az egyik éjjeliszekrényt, és ott szakadt el a cérna végleg, mikor majdnem kirepítettem az ablakon.
Újra a matracomra lettem parancsolva, miközben durcás arccal visszafeküdtem, Harry úgy nevetett, hogy majdnem lefordult az ágyról.
Mikor már az ég olyan piros lett, mint egy vadalma, olyan izgatott lettem, hogy Madam Pomfrey már meg sem próbált ágyba tuszkolni, helyette körkörös alakzatot bejárva egy idétlen örömtáncot jártam, hogy végre szabadulok innen ma éjjel.
Éjszaka nehéz volt alvást színlelni, úgy bevoltam zsongva, hogy egy perc alatt körülbelül háromszor fordultam át a másik oldalamra, úgy hánykolódtam mint egy partra vetett hal, viszont eléggé kételkedtem abban hogy Harry így tud aludni, és Madam Pomfreynak sem leszek gyanús, így ezzel alábbhagytam, és idegesen vártam a két "hőst".
Legnagyobb örömömre nem várattak sokat magukra, amiért nagyon hálás vagyok, ugyanis kezdtem nagyon megunni a szüntelen plafon fixírozást és erőltetett elmélkedést.
Halkan nyikordultak meg az ajtó szárnyak, a gyér éjjeli lámpám fénye pedig egy szélesen vigyorgó George arcát világította meg, ahogy felméri a terepet.
Én úgy pattantam ülő helyzetbe, mint ha egy darázs csípés ért volna, és hálás tekintetet lövelltem a mókás mamuszban bebattyogó Georgera.
A fiú mély levegőt véve elfojtott egy kuncogást, majd rimánkodva betört a javasasszony szobájába, és valami éktelen gyomorégésre hivatkozva a frászt hozta a már nyugovóra tért Madam Pomfreyra.
Arcomat a párnámba temettem, majd kikászálódtam az ágyból.
Megborzongtam mikor csupasz lábfejem a meleg takaró melengetése helyett most a hideg kőpadlón landolt, a lábujjaim szinte azonnal vörösre, hidegre és mozgásképtelenre gémberedtek.
Pálcámat hálóingem alá rejtettem, a maradék néhány csokibékát és drazsét pedig felnyaláboltam, és vacogó fogakkal megiramodtam az ajtó irányába.
Harryt nem találtam helyénvalónak felkölteni, szegény fiút előző este is rémálmok gyötörték, csodás áttörést ért el ma azzal, hogy békésen bevackolva húzta a lóbőrt paplanja rejtekében. Nem forgolódott gyögdécselve és nem ébredt fel minden másodpercben izzadságtól csatakos hajjal és remegő végtagokkal.
Mezítlábam halk csattanásokkal vitt a tölgyfa ajtó irányába, miközben néha hátrafordultam, hogy szemmel tartsam a javasasszony hálószobájának ajtaját, de szerencsére nem lépett ki onnan senki, és továbbra is George hisztije szűrődött ki a leheletnyi résen, ami arany csíkot festett a gyengélkedő padlójára, ahogy kikúszott az ajtó és a patka között.
Gyorsan vetve egy utolsó pillantást az ezer méter mélyen alvó Harryre, némán egy "jobbulást" tátogva kiosontam az ajtón.
Az ajtó mellet Fred fogadott, aki fülét a tölgyfára nyomva nyeldeste vissza a nevetést, ahogy George nyavajáit hallgatta.
Széles mosollyal nyugtázta érkezésem, amit úgy ahogy vizsonoztam, hidegtől belilult és reszkető ajkaimmal.
- Héj Bolondgomba! Mit képzeltél te arról, hogy egy szál lönge hálóingbe fogsz cirkálni a folyosón? - úgy fagyott le arcáról a vigyor, mint az én ujjaim perceken belül, legalábbis mozgatni már alig sikerült. - Blöki, te butus. - illetett újabb becenévvel Fred, majd levéve F feliratú pulóverét, a kezembe nyomta a puha, bolyhos anyagot.
- Köszönöm... - motyogtam, fejemre húztam a pulcsit, arcomat beletemetve a csiklandozó cérnák rengetegébe. A pamut, ahogy átcsusszant a fejemen, azt idézte elő, hogy a hajam úgy szállt minden lehetséges irányba, mintha a konnektorba dugtam volna az ujjam.
Freddel nevetésünket visszafojtva vártuk a harmadik félt, aki csak tíz perc múlva surrant ki az ajtón, szeplőit mély patakként temették el könnyei, kiérvén pedig úgy robbant ki belőle a visszafojtott nevetés, hogy nekem kellett befognom a száját, ha nem akartunk lebukni.
- Madam Pomfrey adott egy rágótablettát, mondta hogy gyomorégésre és fekély megszüntetésre kell.- mutatott fel nevetve egy dobozt, ami neonzöld színben rikító kapszulákkal volt teli. - Szegény Pomfrey... azt se tudta hol áll a feje, mikor műöklendeztem és nyált köhögtem a...
- Jó, jó elég, nem kell beszámolni a műrókázásról, inkább induljunk, mert ide fagy a talpam. - hadonászva ellenkeztem, hevesen pfujolva a hallottakon, mire mindketten jóízűen kinevettek gyenge gyomromért, majd komor arccal csupasz lábamra néztek.
- Legalább egy papucsot lehozhattunk volna neked. - csóválta a fejét Fred.
- Na igen. Nem vagy te jeti hogy csupasz lábbal mászkálgass, mert fel fogsz fázni, ennyire komolyan pedig nem kell venni a vécé ülőkét amit küldtünk neked a kondéros kekszed mellé. - oktatott ki George, mire mindannyiunkból egyszerre tört fel a nevetés.
- Na gyere! - pördült felém enyhén pucsítva Fred.
- Hallelujah! Ingyen fuvar! - jöttem lázba, majd a kelleténél kicsit nagyobb lendülettel Fred hátára vetettem magam, aki fájdalamasat nyögve tántorodott előre, és pár pillanatig úgy tűnt, egyszerre fogunk a padlóra bucskázni, de szerencsére a fiú megtartotta a súlyom ellenére az egyensúlyát, majd felegyenesedve a rajtunk röhögő George után iramodott, rajta velem, aki úgy röhögött, majd leesett.
- Gyí te vörös paripa! Tempósabban! A hercegnőt nem illik unalmas poroszkálással vinni. Húzzál bele te vén ló! - kacagott George.
- Előre! - mutattam a kért irányba, bokámmal pár jól irányzott rúhást mérve a cipelőm combjába.
- Mindketten bedugulhattok, mert téged megfojtalak, de minimum megetetlek egy lócitrom ízű drazséval, téged meg úgy doblak le, hogy hazáig repülsz. Világos? - fenyegetőzött Fred, persze erre Georgeal mindkettőnk válasza egy hosszúra nyúlt kacaj volt.
Minden elismerésem Frednek, amiért a lépcsőfokokat is - bár nem palástolva a szenvedését - nagy nehezen megtette, és mindeközben még a humorérzékét sem vesztette el.
- Cserébe viszont három csokibéka kártyájára licitálok, és bármennyire is ellenkezel, elkélt nekem, és... ÁHHH! - kiáltott fel a fiú, mert hogy elhallgattassam, a már kiskorunkban is nagyon jó hatástalanítást alkalmazva birkózások során, arcomat a nyakába temettem, és úgy szuszogtam bele, mint egy kutya, ami megtette hatását; Fred szavai egy meglepett kiabálásba folytak, majd bakkecske módra kezdett össze-vissza pattogni a folyosón, ahogy a "vakfoljtát" felhasználva bosszút álltam. - Tudod hogy ezt nem bírom... ááá... hagyd abba mert elesünk... thénylegh elhseshühühhünk... - a mondat végül egy nevetőgörcsbe fulladt el, Fred teste pedig felmondva a szolgálatot, és eleget téve a fiú szavainak, mindketten a padlóra borulva, összecsombékolódott végtagokkal hevertünk, miközben dőlt belőlünk a nevetés. Bár az eddigi kacaj koncertünket figyelembe véve, csodáltam hogy eddig egy tanár vagy Frics se ütött rajtunk.
George a falnak dőlve, és azt csapkodva vihogott rajtunk, miközben mi követve a hahotázó fiú példáját, igyekeztünk szétbogozni karjainkat és lábainkat, ami elég nehezen ment a nevetéstől mindig visszahanyatló testünk miatt.
- Ki garázdálkodik itt? Na most megvagytok! - hasított a levegőbe egy érdes hang, mire a nevetésünk úgy hagyott alább, mintha csak valaki megállj gombot nyomott volna egy film vetítése közben.
Ereimben, ha eddig nem, de most kétség kívűl megfagyott a vér.
A rémület úgy hámozta le arcomról a mosolyt, mint egy zöldségről a héját.
A fiúk is megrémültek, George nem habozva oda ugrott mellénk, és mindkettőnket felrántva a földről, olyan gyors futássál fogtuk menekülőre, hogy lábunk szinte nem érte a földet.
Mögöttünk fenyegetően rázva öklét Frics csoszogott.
Hármasával szedtük a lépcsőfokokat, mire végül bordát ütlegelő szívvel, és hullámzó mellkassal megérkeztünk a Dáma portréja elé.
- DISZNÓORR! - rivallt rá George az álmából felvert, ijedten sikoltozó, majd bosszúsan ránk pirító dundi asszonyságra.
- Jól van már! Különben sem nektek állhat fejlebb, hiszen mit kerestek ilyen későn a klubhelységen kívűl? Mihaszna lurkók! - szidott minket a Dáma, de mi ügyet sem vetve rá, behuppantunk a házunk társalgójába, és csak reménykedni tudtam, hogy a lépcsőn felfelé himbálózó lámpás gazdája nem ismert fel minket.
Mihelyst a portré bezárult, megkönnyebbülve dobtuk le magunkat a fotelekbe.
- Ez meleg volt... és a te hibád Bolondgomba. Kellett neked a nyakamba szuszogni. Tudod hogy az az egyetlen gyengepontom... ez még négy csokibéka kártyádba fog fájni. - próbálta megőrizni komolyságát Fred, de mindhármunkból egyszerre tört ki a kacagás.
- Jaja persze... jól van keménylegény jó munkát végeztél. Vagyis keményló... abrakként megfelel egy csokibéka? Legalább törlesztek egy kártyát... - böktem oda két nevetés között, majd Fred markába dobtam az egyik bűvős édességemet.
Az egész tornyot betöltötte a felszabadult kacajunk.
Hiányoztak már az ilyen percek...
Olyan észrevehetetlenül de rémisztően gyorsan eltelt a kővel kapcsolatos stressz, a vizsgák okozta lázas magolás és izgalommal teli idő, hogy csak most tűnt fel igazán, mennyire hiányoztak már az ilyen pillanatok... amikor nincs mi miatt aggódnunk, csak mi vagyunk, és az örömteli percek, amik milliószor többet érnek bármilyen hülye kőnél.
Remélem, azért jövőre nem lesz ennyire problémás évünk, és több ilyen percet tudhatok majd magaménak.
- Mi ez a hangzavar? - dugta ki fejét a nevetésünktől felvert Percy, aki nagyon mókás látványt nyújtott összekócolódott hajával és karikákkal a szeme alatt. - Flower! Neked nem a gyengélkedőn kéne lenned? - hunyorgott rám hitetlenkedve, mintha azt hinné álmodik.
- Madam Pomfrey elengedett! - vágtam rá kissé gyanúsan gyorsan, de Percy mit sem sejtett, mert túl fáradt volt bármiféle faggatózáshoz, így csak mutató ujját ajkaihoz emelve takarodóra intett minket, hogy most az egyszer elnézi a késő esti viháncolást, mert jó kedve van, de cserébe sipirc aludni.
Mi csak angyali gyerekek módjára heves bólogatással támasztottuk alá, hogy biza így cselekszünk majd, de persze még hajnalig a klubhelységben ücsörögtünk, és dőltek belőlünk az elhalasztott szavak, amik most pirkadatig el sem haltak.
A vöröslő ég vetett véget a társalgásnak, így egy szoros ölelés után búcsút intettünk egymásnak az ikrekkel.
Halkan belopództam a hálóterembe, ahol egyenletes szuszogás adott bizonyítékot arról, hogy minden lány az igazak álmát alussza.
A szoba egyik sarkából egy hevesen sprintelő Vadóc lőtt ki, és egyenest a karjaimba vetette magát, csiklandozva az államat bojtos fülkagylójával, és pelyhes bundájával.
- Szevasz pajti! Igeeen... te is hiányoztál a maminak! - nem törődve azzal, milyen nevetségesen festhetek, gügyögve dörgöltem arcom a hiúz pihe-puha pofijának, aki dorombolva kért egy kis dögönyözést.
A virrasztás után feledtébb csábító gondolat volt a végre nem kényelmetlen gyengélkedős, hanem a vajpuha matracon aludni.
Túl kimerült voltam ahhoz hogy visszaszolgáltassam Fred pulóverét, így azt ölelve bekucurodtam a fekhelyemre, és elhúztam a függönyt, ami mögött olyan hamar nyomott el az álom, hogy még kényelmes pózba fészkelődni sem volt időm, így reggelre biztos, hogy teljesen elgémberedett végtagokkal fogok ébredni.

Ahogy azt megjósoltam.
A hátam teljesen bemacskásodott, a nyakam pedig úgy fájt minden mozdulatra, hogy mikor Vadóc randalírozására felébredve felkaptam a fejem, könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól.
És ahogy azt sejtettem.
Mindenki elhalkult mikor beléptem a klubhelységbe - némi küzdelmes összekészülődés után- , és néma csendben figyelemmel kísérték minden mozdulatom, ami kezdett már az első másodpercek után elégge zavaró lenni.
Dumbledore úgy tűnik nem túlzott ezzel a mindenki tud róla dologgal...
A hangulatomat persze oldotta mikor végre Freddel és Georgeal kiegészülve önfeledetten emlegettük az éjszaka történteket.
Ron is hozzánk társult, kuncogva díjazva a sikeres szökésemet, ellenben Hermionéval, aki várható módon újfent hegyi beszédével oktatott ki arról, hogy mennyire felelőtlen voltam, és hogyha Madam Pomfrey azt mondta, akkor nekem nem szabadott volna engedély nélkül a meghatározott idő előtt elhagyni a betegszobát, de Hermionétől ezt már megszoktuk.
A hangulat akkor hágott igazán a tetőfokára, mikor Harry is belépett a klubhelységbe, nyomban a jól ismert sutyorgás és a felé irányuló szemek és ujjak tengerében zavartan elpirulva utat vágott magának társaságunk felé.
Hermione bosszújára ő is elismerő vigyorral nyugtázta, mikor az ikrekkel kórusban meséltük el neki miért és hogyan lógtam meg a gyengélkedőről.
Olyan vidáman telt az egész nap, hogy szinte pár röpke órának tűnt.
Annyira megrészegített az öröm, mert már nagyon hiányoltam az ilyen gondmentes időket.
És hát aztán az önfeledett boldogságban eltöltött napnak a fénypontja nem más volt, mint az évzáró lakoma.
Vidáman csacsogva, egy emberként lódultunk az izgatottan morajló embertengerrel együtt a nagyterem felé, ahová belépve azonban kissé alább hagyott jókedvünk Harryvel, mikor újra el kellett szenvednünk a sok dárdaként belénk fúródó szempárt.
Zavartan köhincsélve foglaltunk helyet szintén minket bámuló griffendéles társaink mellett, és bár hiába fogtak közre a magasra nyúlt, langaléta alakjukkal megáldva az ikrek, én mégis nyugtalanul fészkelődtem a szomszédos asztalok felől ránk szegeződő szempárok miatt.
Megváltásként ért, mikor Dumbledore félállt a tanári asztaltól, majd torkát köszürülve elcsendülésre késztette a diákokat.
- Eltelt egy újabb év! - kedélyesen kezdett bele a beszédébe Dumbledore, én pedig hálás pillantást lövelltem az asztalok közül előmászó igazgatóra, hisz így legalább jobb okot adott a bámészkodásra. - Sajnos néhány percig még kénytelen vagyok egy öregember szikkadt szavaival untatni a kedves egybegyűlteket, - folytatta az igazgató, én pedig gondalatban bíztattam, hogy nehogy abbahagyja azokat a bizonyos "szikkadt" szavakat, mert addig sem ránk hárul a figyelem. -... s csak azután mélyeszthetjük sóvárgó fogainkat az ünnepi asztal ínycsiklandozó csodáiba. Micsoda évünk volt! - egyet értve akaratlanul is bólogattam, és sokatmondó pillantást váltottam barátaimmal. - Remélem hogy szeptember óta sikerült beletöltenünk ezt-azt a jelenlévő hölgyek és urak fejébe... ha igen, ne bánják, hiszen önök előtt az egész nyár, hogy fejüket ismét szép tisztára varázsolják. - szavait felmorajló nevetés követte, köztük az enyém is. - Ha nem tévedek. - folytatta komolyabb hangsúllyal. - Eljött az ideje hogy ünnepélyesen átadjuk a házkupát. Nos, a pontverseny állása a következő: a negyedik helyen a Griffendél áll háromszáztizenkét ponttal; harmadik a Hugrabug háromszázötvenkettővel; a Hollóhátnak négyszázhuszonhat, a Mardekárnak pedig négyszázhetvenkét pontja van. - mondta az igazgató, mire a Mardekár asztalánál hatalmas üdvrivalgás tört ki, amit kaján örömömre elnyomott a másik három asztal fújolása, bár meg kell hagyni eléggé émelyítő és lehangoló látvány volt az önfeledetten óbégató, serlegével asztalt püfölő Malfoy.
Kissé keserűbb kedvvel fordultam vissza Dumbledore felé.
- Hát igen, gratulálhatunk a Mardekárnak a szép teljesítményéhez. - sandított a hangosan ünnepelő zöldcímeresek felé, sejtelmes mosollyal az arcán.
Felhorkantam. Szép győzelem? A nyakamat rá hogy azért van mindez, mert Piton úgy osztogatja nyilvánvalóan kivételezve házával a pontokat nekik, mint Molly a nyakleveseket mikor Fred és George robbantanak egyet az Odúban.
- Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívűl a közelmúltban lezajlott eseményeket. - szólt az igazgató, mire én egyszeriben visszaszívtam azt hogy örülök hogy a beszédéből adódóan mindenki rá figyel, ugyanis így az összes asztal figyelmét kiérdemelve ott kellett kuporognom a bámészkodók erdejében, akik sokattudóan fordultak felénk.
A mardekárosok kedve lelohadt, ők is néma csöndben meresztették szemüket a mi irányunkba.
- Ha megengedik, szeretnék kiosztani néhány kiegészítő pontot. Nos lássuk csak... nézett a Griffendél vörös oroszlánjai felé Dumbledore.
Mi értetlenkedve pislogtunk egymásra.
- Először Ronald Weasley urat említeném... - szavait követően Ron olyan vörösre pirult, mint egy leégett cékla, bőrszíne messze felülmúlta hajának árnyalatát. - ... aki az utóbbi évek legszebb sakkjátszmájával ajándékozta meg iskolánkat. Teljesítményéért ötven pont jár a Griffendélnek.
A Griffendél asztalánál akkora öröm ujjongás csendült fel, hogy az messze felülmúlta a Mardekár óbégatását.
Én is öröm rikoltást hallatva hajoltam át egy megszeppent de azért vigyorgó fiú felett, és vállon veregettem fogadott öcsikémet, akinek szinte tojást lehetett volna pirítani kobakján, olyan forró volt a zavartól.
Percy fennhangon dicsekedett a többi prefektusnak.
- Ő az öcsém tudtátok? A legkisebb öcsém! Ő győzte le McGalagony óriás sakkkészletét. - fejcsóválva hallgattam a fiút, de persze mosolyogtam mint a vadalma.
- Itt a dicsőség amire Billék árnyékában vágytál. - mosolyogtam elismerően Ronra, aki zavarba jőve viszonozta azt, és csak még vörösebbre pirult, a hátát veregető kezektől.
- A második Hermione Granger kisasszony... aki a tűzzel szemben is hideg fejjel tudott gondolkodni. Jóvoltából ötven pont illeti a Griffendélt. - fogott bele Dumbledore mihelyst a hangzavar kicsit alábbhagyott.
Hermione öröm könnyekben kifakadva törölte le arcáról a sós cseppeket, miközben a griffendélesek most őt ünnepelték önkívűleti állapotban. Nem csodálom... néhány perc alatt száz ponttal gazdagodtunk! Örömömben hagytam, hogy Hermione az asztalon áthajolva egy kissé béna ölelésbe vonjon, fekete tócsával megajándékozva talárom.
Természetesen nem haragudtam rá.
- A harmadik Harry Potter úr. - folytatta az igazgató, mire mindenki néma csendbe fojtva eddigi boldog üvöltésük (Griffendél) és lenéző hurrogásuk (Mardekár) feszült figyelemmel kapkodták tekintetük Harry és a szónokoló Dumbledore között. - Az ő lélekjelenléte és bátorsága hatvan pontot ér a Griffendélnek.
A griffendéles diákok ujjongása most már egyenesen fülsüketítő volt. Mi, akik egyszerre tudtunk számolni és rekedtre ordítani magunkat, már tudtuk, hogy ezzel négyszázhetvenként ponttal rendelkezve holt versenyben haladunk a Mardekár mellet.
Egy pont hiányzott az áhított győzelemhez és házkupához, mire én ajkamba harapva vártam következő szavait. A felém pillantgató, biztató tekintetek arról árulkodtak hogy engem sem hagy ki az igazgató.
- A negyedik Flower Black, aki az életét nem féltve védte barátait, és harcolt önzetlenül a gonosz ellen, így ő is hatvan ponttal gazdagítja a Griffendélt. - rajtam volt a sor, hogy rákvörösre piruljak a gratulálók gyűrűjében, zavartan mosolyogva, és még szokatlanul ízlelgetve azt, hogy én mostantól nem Flower Weasley, hanem Flower Black vagyok... hmmm...
A hangulat olyan volt, mintha egy bomba robbant volna a teremben.
A griffendélesek torkaszakadtából ünnepeltek, Fred és George még a magasba is emeltek, aminek hatására csak mégjobban zavarba jöttem, és homárvörös arcom egy barna tinccsel próbáltam elrejteni.
Lehagytuk a Mardekárt! Győztünk!
Életem egyik legszebb napja a mai... kétségtelenül helyet kap a legboldogabb emlékeim közt.
Örömtől repeső szívvel ültem vissza a helyemre, miközben nagyot nevettem Fred és George rögtönzött örömódáján.
A széles vigyort abban a pillanatban semmi, még a valahol ólálkodó Voldemort vagy az apám gondolata sem tudta levakarni a fejemről.
- És végül, de nem utolsó sorban, sok bátorság van. - szólalt meg az ideiglenes csendet gyorsan kihasználva Dumbledore. - Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy ellenségeinkkel szembe szálljunk, és ahhoz sem kevesebb, hogy barátainkkal szemben is ugyanezt megtegyük. Ezért tíz ponttal jutalmazom Neville Longbottom urat. - lövellt ezüst szakálla mögül egy mosolyt a fiúra a professzor.
Hiába tudtuk már magunkénak a győzelmet, Nevillet is legalább akkora üdvrivalgás fogadta, mint minket.
Gratulációk csattantak a zavarba jött fiún, miközben őt is leteperték az ujjongó griffendélesek.
Mivel Neville most nyert először pontot a háznak, ezért ő is dacolva zavarával büszkén kezet rázott minden feléje nyújtott griffendéles manccsal, arcán egy szélesen elterülő vigyorral.
Éreztem ahogy Harry megbök a könyökével, kiszakítva ezzel az örömteli kábulatomból.
Kérdőn feléje emeltem fejem, mire ő a Mardekár asztala felé biccentett.
Malfoy holtsápadt arccal, olyan rémült fejet vágva, mintha csak sóbálványátokkal lenne sújtva, megsemmisülten meredt maga elé, tudasítva magában hogy messze lehagytuk őt és házát.
- Ez azt jelenti... - harsogta bele Dumbledore az általános hangzavarba (hiszen a hugrabugos és hollóhátas diákok is ujjongtak a Mardekár vereségét ünnepelve) - ... hogy ideje változtatnunk a dekoráción.
Dumbledore összacsapta kezeit, mire a méregzöld díszek nyomban skarlátvörös színt öltöttek, a hatalmas, köddé vált Mardekár-kígyó helyett pedig feltündökölt a Griffendél oroszlánja, száját ordításra tátva, akárcsak a nagy ujjongásba mi is.
Az elhatalmasodó jókedvem még a bosszúsan felénk meredő Piton se tudta szegni, de hát ez nem változik, hisz most minden visszaáll a régi kerékvágásba. Be kellett vallanom titkon, hogy a Roxfort nem az igazi a mogorva, zsíros hajú professzor nélkül. Főleg, miután megtudtam, hogy ő végig, mégha savanyú képpel is, de Harryt védelmezte.
Én pedig nem vagyok teljes a Roxfort nélkül. És ez így van rendjén.
Őrülten nagy űrt hagy, noha mégcsak három hónapról is beszélünk, az imádott varázsló iskola hiánya.
Tudom, élvezetes nyárnak nézünk elébe, hisz az, hogy az Ódúban lehetek, minden hazautazást megér, hát még az egyiptomi kiruccanás... de az az erős kapocs, ami ide, az egy év alatt mániákusan megszeretett Roxforthoz köti a szívem, fájdalmasan húz vissza... Az ódon falak, robosztus tornyok, a vörös tapétás klubhelység... a barátaim... Velük mondjuk találkozhatok a nyáron, de az mégsem pótolhatja azt a végtelenül felemelő érzést, ahogy együtt készülünk a vizsgákra, karöltve élünk meg izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat, együtt nevetünk és együtt rójuk a régi és misztikus folyosókat...
Ez egy olyan érzés, aminek a pótolásáig még három hónap van hátra, előre látható varákozásteli percekkel, amik minden ütésnél jobban fájnak majd... hiszen... a Roxfort az én második otthonom... vagy az első?
Megválaszolatlan kérdés volt ez akkor is, mikor már rég az ágyamba vackolva bámultam a plafont, a hangos ujjongástól csengő füllel és finom töltött csirkével megpakolt gyomorral lehunytam a szemem. Nem zavart Vadóc érdes nyelve sem, amivel a rajtamaradt szószt nyalogatta a kezemről.
Kisvártatva elnyomott az álom, amire pontosan nem emlékszem, de az biztos, hogy a Roxfort volt a főszerepben.

******

A napok ezek után száznyolcvan fokos fordulatot vettek.
Napról napra vidámabb lett a hangulat, de valahol szomorú is, hiszen ki akarná itt hagyni ezt a normálisnak nem nevezhető de imádnivaló helyet, amiben elég pár perc, és máris egynek érzed magad a csodálatos száztornyú iskolával és annak mágikus aurájával.
A vidám hangulat és a mókás időtöltés teljesen elfeledtette velem a még kihirdetésre váró vizsgaeredményeket, ennek ellenére amazok kellemes csalódást okoztak mindannyiunk számára.
Harry és Ron jegyei korántsem lettek annyira gyalázatosak, mint ahogy állították, Hermione pedig természetesen évfolyamelső lett.
Együtt örültem az önkívűletbe eső, boldogan visongó lánnyal, bár elmondhatom magamról hogy egyáltalán nem voltam meglepve.
Nem úgy a saját eredményeimen!
Tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal meredtem a papírra, amin (a mágia történetet leszámítva, ahol bevallom valóban nem tudtam sokat vesézni az önkeverő üst feltalálójának életrajzát), minden tanárgyam mellett a kitünő jegy virított.
Ronnak kellett oldalba böknie, ugyanis eléggé akadályoztam a forgalmat a lapokat osztogató McGalagony professzorhoz vezető folyosón, ahogy mozdulatlanul ácsorogtam, miközben a tőlem haladni nemtudó diákok bosszúsan hümmögtek hogy ugyan menjek már odébb, mert már ők is szeretnék tudni a saját eredményüket.
Szabadkozva és még mindig kábán hagytam hogy Harryék felvonszoljanak a Griffendél toronyba, amiért hálás voltam nekik, de legfőképpen a tőlem mozdulni nem tudó diákok, amiért nem kellett ítéletnapig álldogálni a folyosón.
Fred és George szinte vérengző fenevadként támadtak rám, és kapták ki a kezemből az eredményeimmel ellátott papírt, majd rögtön szívni kezdték a vérem vele, hogy hogy merek szégyent hozni a nevükre, hogy merem bepiszkítani ilyen szép jegyekkel az ő imidzsüket. Ők poénnak szánták, én meg tudtam hogy ez nem igaz. Megvan a maguknak való eszük, tudnak ha akarnak, csak a csínytevés jelenti számukra az életet.
Úgyse számított, hiszen Makesz pillanatok alatt olvashatatlanná rágcsálta a vizsgapontjaim papírját.
Elismerően veregettem hátba Nevillet, aki szintén átment a vizsgán, gyógynövénytanon elért bravúros és példás teljesítménye ugyanis ellensúlyozta a bájitaltanon elért gyalázatos eredményt.
Elgondolkoztam hogy hogy lehetséges hogy Piton nemhogy megadja, de pont NEKEM, akit elvileg ki nem állhat, a tökéletes jegyet, de hát úgy tűnik most mindenkire rászállt az öröm rózsaszín fellege, én meg csak örülni tudok, ha kifogásolhatatlan munkámról kapok visszajelzést, és nem egy nagy buktatót, amit Monstro is érdemelt volna a szem fájdítóan borzalmas jegyeivel, de hát nem lehet minden fenékig tejfel, ezért valahogy ő is nagy nehezen átcsusszant a vizsgákon. Pedig azt hittem túl sok butaság szorult abba a hegyomlás testébe ahhoz, hogy áthulljon a szitán, de hát ez van. Különben is, ez legyen a legkissebb bajunk, szívből kívánom.
De hát persze nem lett az...
Felvirradt a hazautazás napja.
Majdnem könnyek lepték el a szemem, mikor éjjeli szekrényemről mindent az utazó ládámba söpörtem, leszámítva a Billtől kapott fényképet, amit gondosan mélyesztettem egy bélelt kabátba bugyolálva a láda mélyére, pedig azt hittem semmi haszna nem lesz annak a nevetségesen pufók kabátnak, amiben még télen is megizzadok... de hát Mollytól másra nem igazán számíthattam, egyszerűen félt, mintha a sajátja lennék, és még a használhatatlan ballon kabát is csak megmosolyogtatni tudott, hogy van, aki ennyire szeret. Gyilkos apám és sorsomra hagyott anyám helyett is ezerszer jobban...
Nagyot sóhajtva befejeztem a pakolást, majd elmélázva az ágyra hanyatlottam, Vadóc pedig doromboló dombként feküdt a mellkasomra.
Őrülten fog hiányozni ez a hely.
A kis baldachinos ágyam, a Makesz rágta függönye, a hiúzom karmolta matrac, a kissé kopott tapéta, a csöppet huzatos falak, az ég felé nyújtózó tornyok, a repülés órai száguldozás, a bájital kevergetés, a pálcámmal mindenféle kis hókuszpókuszolgatás...
A barátaimmal együtt töltött idők, együtt átvészelt nehézségek, együtt átnevetett délutánok és együtt lófrálás tilosban mind-mind olyan emlékek tüzét élesztette bennem, ami legszívesebben hamuvá perzselte volna a hazavivő Roxfort expresszre szóló jegyemet, csakhogy ürügyem legyen itt maradni.
Kibámultan a verőfényes napsugárban fürdő rétre.
Még egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül, amibe egyszerre sűrítettem vágyat és szomorúságot.
- Ne búsolj ennyire. - hallottam meg Hermione hangját az ajtóból, aki szája szélén rejtőző mosollyal figyelte ahogy magamat sajnáltatva tobzódok az ágyamon. - Úgy telik az a három hónap el, hogy észre se fogjuk venni.
- Úgy legyen. - mosolyogtam vissza a lányra.
A heves ellenkezést nyilvánító Vadócot pár karmolásnyom és egy tíz perces tortúra árán a ketrecben tudhattam, amit bár a hiúzom panaszos fújással jutalmazott, én viszont egy rögtönzött örömtánccal.
Ébennel viszonylag nem gyűlt meg annyira a bajom mint a hiúzommal, mert csak behajítottam egy falat pirítóst a kalitkába, mire a madár boldogan csipegetve a száraz kenyeret, békésen tűrte, ahogy rázárom a szabadságától ideiglenesen megfosztó rácsokat.
Minden cokmókomat kihurcibáltam az ajtó elé, majd egy utolsó szomorú pillantással búcsúztam a szobámtól, majd elszorult torokkal becsuktam az ajtót.
Épp megerőltető mozdulatokkal vonszoltam le a lépcsőn az utazó ládám, miközben Neville boldogan elregélte, hogy találta meg a szökdöső ingerrel megáldott varangyot a mosdóban.
Igyekeztem együtt újongani a fiúval, de ez egy ketreccel és kalitkával, benne két elkényeztetéstől és tőlem elcsórt ételektől kicsit meghízott állattal, a ládámhoz szíjazva kellett mindezt lecipelnem, ez nem ment olyan őszinte lelkesedéssel.
Odaraktam a már csomagokat kihordó Frics mellé a saját poggyászomat, majd csatlakozva barátaimhoz, elindultam ki az előcsarnokból, egyenest a nyári napfényben úszó tisztásra.
Mikor kiléptem a kastélyból, olyan érzésem támadt, mintha lelkem egy kiszakított darabját hagynám itt.
Nem néztem vissza, mert akkor félő volt hogy engedve a csábításnak visszaviharzok az ódon épületbe, és végérvényesen is beköltözök.
A Roxfort expressz piros oldaláról vakító fényt vert a nap. A peront nyüzsgő diákok hada lepte el, akik mind a szabad kupék reményében taszították odébb egymást, célirányba helyezve a vonat ajtaját.
Miután kissé megfogyatkozott a hatalmas tolongó tömeg, mi is áthágva magunkat pár izgő-mozgó nebulón, felszálltunk a mozdonyra.
Fred és George voltak szívesek fenntartani nekünk egy szabad ülésekkel teli fülkét, ahonnan szívszorítóan tökéletes látvány tárult a fenséges Roxfort kastély látványára, amit egészen addig bámultan megbabonázva és gyászolva, míg a vonat egy éles füttyszót hallatva, fehér gőzt eresztett a levegőbe, és komótosan zakatolva elindult.
A sötétzöld színekben játszó rengeteget újfent zöldellő mezőcskék és szél fodrozta fűtengerek váltották fel, miközben mi elbeszélgettük az út unalmas felét, nagyokat röhögve azon, aki az útravaló elemózsiának hozott Bogoly Berti drazséjából egy nagyon rossz ízű darabbal találkozott.

Főleg szegény Ron, akinek az ikrek direkt nyomták szájába a rosszabbnál rosszabb ízeket, no meg a poggyásztérről idehurcibált Vadóc, aki leleményesen bár, de meggondolatlanul ügyeskedte magához a ketrec rácsaiból kidugott mancsával a földre köpött darabokat, amik hogy is mondjam... jó okkal voltak a földre köpve, ezért azon is nagyokat nevettünk, ahogy a hiúz újra a padlóra prüszkölte őket.
Észre sem vettük, hogy elmulattuk az időt, mert fejünkhöz kapva sietősen átkaptuk ruhánkat, talár helyett kabátot és dzsekit kanyarítva vállunkra, hogy már civil ruhában fogadhassuk szüleinket, és lépjünk át a muglivilágba vezető átjárón.
A

kupénkban beszélgetve húztuk kicsit az időt, hisz reménytelen volt egy lépést is tenni a vonaton, amíg az ki nem ürül, és nem kell fél percenként oldalba könyökölni valakit.
Mihelyst a folyosón már csak néhány diák lézengett, mi is elhagytuk a fülkéket, és egy emberként landoltunk a peronon.
A tapasztalt vasúti őr már ott ácsorgott az átjáró mellett, és hármas csoportokban engedte át a gyerekeket, nehogy a sok kicsődülő, falból előkászálódó ember megriassza a muglikat.
- El kell jönnötök hozzánk valamikor. - fordultam Harryhez és Hermionéhez, beszélgetést kezdeményezve, látván hogy elég lassacskán araszolunk a kijárat felé.
- Igen, ez jó ötlet. Majd küldök baglyot! - vigyorgott Ron is.
- Jó lenne, köszi! - bólogatott helyeslő mosollyal Harry. - Legalább valami jó is vár rám a nyáron.
- Ennyire szörnyűek a nagybátyádék? - kacagtam fel.
- Nem is sejted mennyire... - kuncogott fel keserűen Harry.
Miliméterenként haladva csoszogtunk az átjáró felé.
- Szia Harry!
- Viszlát jövőre Potter!
És hasonló kiáltások kísérték végig az utunkat az oszlopig.
- Te vagy a nagy kedvenc. - vigyorgott sugárzóan a barátjára Ron.
Harry azonban a száját húzta.
- Ott nem ahova megyek, abban biztos lehetsz. - jegyezte meg epésen Harry.
Tényleg ennyire borzalmas?
Pitonnál nehezebben tudok nagyobb pokrócot elképzelni, így muszáj megismerkednem a hírhedt Dursley családdal, hogy megbizonyosodjam jogosan előzi-e meg őket rosszhírük.
Végre valahára együttesen átléptünk a muglivilágba.
Helyettük azonban fogadott húgom visongását hallottam meg. Ginny hangja mindig is egy csipogó kismadáréra hasonlított.
- Ott van anya, ott van nézd! - mosolyogva fordultam a felénk szaladó húgunk felé, aki pöttöm termete ellenére nagy erővel vonszolta maga után a kifulladt Mollyt.
Felhorkantam.
Ginny kitörő lelkesedése nyilvánvalóan nem a bátyjainak vagy nekem szólt... óho de még mennyire hogy nem.
Ő is a sztárként ünnepelt Harry miatt loholt hozzánk ennyire sietősen, szegény Mollynak módszeres tüdőbajt okozva.
- Harry Potter! - sikongatott, mintha Harry valami cirkuszi főattrakció lenne. - Anya nézd! Látom!
- Maradj már csöndben Ginny, és ne mutogass mert illetlenség! - korholta le két erőteljes zihálás között az asszony, majd megpillantva minket, pufók karjával szoros ölelésre vont minket, miközben én mélyen beszívtam a megnyugvást nyújtó rózsaillatát ami elnyűtt kardigánja árasztott. Hú de hiányzott már...
- Nehéz évetek volt? - kérdezte egy kedves mosoly kíséretében, miután kibontakoztunk az ölelésből, bár a kérdés költői volt, amit Molly is tudott, miután aggódó pillantással végigsimította a karomat.
- Nagyon. - válaszolt mindannyiunk nevében Harry. - Köszönöm a karamellát és a pulóvert Mrs Weasley.
- Ugyan nincs mit drágám! - borzolta meg játékosan Harry hollófekete tincseit Molly, miközben baljával még mindig az én kezemet szorongatta csak édesanyákról elmondható gondoskodással. Megilletődve simultam karjába. Imádtam őt. Imádtam hogy ennyire tud engem szeretni. Biztos hogy Bill tőle örökölte azt a hatalmas szívét.
Az idilli családi pillanatot egy morcos hang szakította félbe.
- Mehetünk végre? - lépett oda hozzánk egy kurta bajusszal megáldott, pocakos, nem tudni hogy mitől paprika vörös (busszúsan villódzó malacszemei valahogy arra engedtek következtetni, hogy a méregtől) arcú, tömzsi lábú, amin csoda hogy lépkedni tudott, kurta nyakú bácsi. Elég kis méregzsáknak tűnt a tagbaszakadt férfi, hát még a megszólalását követően.
Mögötte szöges ellentéte, egy magas, hosszú nyakú, szőke, lóarcú nő állt, ákarolva az imént minket megszólító bácsi tökéletes másolatát, csak éppenséggel ő az anyja szőke fürtjeit örökölte. Nem akarok előítéletesnek hangzani, de a bamba képe arról árulkodott, hogy körülbelül annyira lehet okos egyéniség mint Crak vagy Monstro, vagy a Halloweeni troll... tényleg... milyen régi emléknek tűnik az is már...
Első benyomásra teljesen helyénvalónak tűntek Harry állításai.
Ráadásul igen ellenszenvesen méregettek minket. Tipikus, varázslókat elítélő muglik, akik leragadtak a szálemi boszorkányégetésnél. Pff...
- Áh szóval maguk Harry rokonai? - próbálta egy műmosollyal megőrizni udvariasságát Molly, amiért minden elismerésem, hiszen láthatólag egy igen karót nyelt emberrel van dolgunk.
- Bizonyos mértékig. - felelte ezek szerint Dursley úr, mire majdnem gorombán visszaszóltam, de nagy nehezen sikerült tartani a szám. - Gyerünk fiam, siess, nem fogunk estig várni rád. - pirított rá Harryre Mr Dursley, mire én csak villámokat szóró tekintettel meredtem a mogorva bagázs után.
- Hát akkor majd látjuk egymást a nyáron.... - törte meg a kínos csöndet Harry.
- Hát öhm... remélem kellemesen telik majd a nyarad... - nézett Hermione bizonytalanul a Dursley család felé.
- Minden bizonnyal az lesz. - felelte egy ördögi vigyor kíséretében Harry. - Ők nem tudják hogy otthon nem varázsolhatunk. Az ideji nyár Dudleyval roppant szórakoztató lesz. - kacsintott ránk, majd integetve a család után iramadott, miközben mi cinkosan összenevettünk az ikrekkel Harry leleményességén.
Én is elég sokáig lengettem mancsom utána, remélve hogy szegény barátom átvészeli majd a nyarat valahogy.
Aztán hagytam hogy Hermione pár csigolyámmal kifizetve egy könnyes búcsút, elköszönt egy szoros ölelést követően, majd barna lobonca eltűnt az embertömegben.
Mi pedig kiléptünk a zsongó King's Crossról a forgatagas utcára.
Ég veled Roxfort, üdv néked nyár.