Egy lidérces álmokkal teletűzdelt éjszaka után úgy ébredtem, mintha kimostak volna.
A hajam csimbókokban tapad az arcomra, a szemhéjam akár az ólom, a fejem pedig mintha tele lenne megannyi nehéz fémmel, amik igyekeznek a párnához rögzíteni.
Az ágy úgy vonzott akár egy mágnes.
De egy kiadós reggeli gondolatára nagy nehezen rendbe szedtem magam.
Kilépve a fürdőből Hermionéval találtam szembe magam.
Pompás. Kezdődhetne szebben a nap?
Ő csak lenéző pillantással végigmért, majd fejcsóválva nekilátott megfésülködni.
Én meg túl fáradt voltam a kötözködéshez, ígyhát beton nehézségű lábamat egymás mellé pakolva értem a nagyterem elé, nem is tudom hogy találtam meg, szinte mindig elkeveredtem az oda vezető úton. Ez a kastély rosszabb mint egy útvesztő.
Ahogy beléptem a terembe, megcsapta orrom a frissen sült kolbász illata, ami olyan erős volt és ízletes, hogy szinte a levegőt kezdtem el majszolni.
Harry és Ron már lelkesen integettek nekem az asztal végéből.
Levágtam magam melléjük, és addig szavamat sem lehetett venni, amíg a tányéromra halmozott kolbász és tojás hadat el nem pusztítottam.
- Malfoy ezért még megfizet... - morogta Ron, miközben egy kiskanalat pörgetve az ujján szórakoztatta magát.
Rögtön fejembe tódult a sok düh, és egy kicsit Ron is hozzájárult a haragomhoz, ugyanis kora reggel, egy ilyen élmény után, most újra be kell feketítse a napomat a kis féreg képének gondolata. Morogva néztem a Mardekár asztala felé, ahol azonnal kiszúrtam a szőke kis ámokfutót, aki viszont leplezetlen meglepetéssel nézett egyenest felénk.
- Na mi van? - motyogtam az orrom alatt.
Ki is nevet a végén? Nem mondom, agyafúrt próbálkozás volt, de nem vált be. Aljas és körmönfont ötlet volt.
Abban a pillanatban megváltoztattam a véleményem. Azt hittem Malfoy nem süllyedhet lejjebb. De hogy valaki ennyire gyáva legyen? Nem jön el az ő álltala szervezett találkára, és még Fricsnek is szól róla.
Haragot tükröző szemeim bosszúsan résnyire szűkítettem, majd idegesen megszorítottam a serlegem nyakát, aki ha élne, bizony már nem tenné.
- Ne aggódj megkapja majd a magáét. - csitítgatott Harry, mikor felpattantam együltő helyemből, fontolóra véve, hogy nyakon szúrjam- e a kis lókötőt egy evőeszközzel, de Harry látván a kirobbannó dühömet, csak visszarántott az asztalhoz. - Így is majdnem ki lettünk csapva. Ne szerezd meg neki ezt az örömöt, hogy most sikerüljön is neki. Jogos lenne, de nem érné meg, hogy kicsapasd magad miatta.- igaza volt. Ha nem türtőztetem magam, lehet hogy  Malfoy terve sikerül, csak épp más formában. Bár bármit megadtam volna abban a pillanatban, hogy a fiú arcát lila és kék foltokkal tarkítsam, be kellett látnom, hogy ez a megoldás a roxforti diák létembe és egy kicsapásba kerülhet. Főleg hogy a tanári asztalnál helyet foglalt Piton, és ha kezet emelnék az üdvöskéjére, lehet hogy tőle aztán akkorát kapok, hogy azt nem köszönöm meg.
Így hát vonakodva bár, de némileg tisztább fejjel ültem vissza, idegesen tépkedve a szalvétámat.
- Figyeljetek! - kezdte Harry, miközben nagyot harapott egy almába. - Szerintem én tudom mi van a csapóajtó mögött. - nagyon felcsigázva nézett ránk. Bár engem különös képpen nem igazán izgatott mire gondolt, mert éppen a fortyogásom kötött le Malfoy felé, de azért illedelmesen figyeltem Harryre. - Mikor Hagriddal a Gringottsban voltunk, nem csak a pénzemért mentünk el. Hagrid az egyik széfből egy olyan titkos dolgot vett ki, hogy bármikor rákérdeztem, csak igyekezett témát váltani, vagy hárított. Egy apró csomag volt, alig öt centis, de Hagrid bőszen állította hogy ez szigorúan Roxfortos ügy, és hogy erről nem beszélhetek senkinek. - magyarázta.
Így alapjáraton izgalmasnak hangzott, de én egy ideig szeretném elfelejteni azt a borzalmas bestiát, és a csapóajtó közelébe se menni, maximum ha az a dög menten kikerül a kastély területéről is.
- Vagy roppant értékes, vagy nagyon veszélyes. - vélte Ron.
- Esetleg mindkettő. - morfondírozott Harry.
Miközben Ron és Harry továbbra is a csomag esetleges tartalmát találgatták, vettem egy pillantást a tegnapi kalandban részt vett csapattársainkra.
Ami Nevillet és Hermionét illeti, Neville még sokáig a történtek hatása alatt állt, holtsápadtan meredt maga elé, és még a tanárok unszolására sem volt hajlandó megszólalni, Hermione pedig gőgösen felhúzta az orrát, és nem állt szóba velünk, persze abba a tudatba ringatva magát, hogy most mennyire nagy büntetésként éljük meg amit művel.
Épp nyúltam volna a serlegemért, hogy az utolsó korty töklével csillapítsam a szomjam, mikoris egy rácsattanó hatalmas csomag ezt megakadályozta.
A bizonyos küldeményt hat bagoly cipelte hozzánk, hatalmas fizikai megerőltetések árán, ugyanis a csomag nehéznek tűnt, hosszú és tömör tárgyat fedhettek le a papírok.
A baglyok kihasználva a lezuttyant csomag okozta zűrzavart, elcsentek pár darab szalonnát vagy kolbászt a megszeppent diákok tányérjáról, majd tovább is hussantak, hogy a küldemény cipelését kipihenhessék.
Aztán megjött a sereghajtó egyed is, aki egy levelet pottyantott a nagyon seprű alakú küldemény tetejére.
A nyúlfarkonyi papiroson Harry neve állt.
Áthajoltam pár kiborult gyümölcs fölött, hogy belekukkanthassak Harry levelébe, mert furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy ki adhatta Harrynek a seprűt, vagy mi vezényelte ilyen nagylelkű tettre.
A fecnin gyöngyházberakású betűkkel volt rákanyarintva a magyarázattal szolgáló szöveg.

NE NYISD KI A CSOMAGOT AZ ASZTALNÁL! Az új Nimbusz Kétezresed van benne. Ne verd nagy dobra, hogy seprűt kaptál, mert akkor minden elsős akar majd egyet. Ma este lesz az első kviddicsedzésed. Oliver Wood hét órakor vár a pályán.

McGalagony professzor

- Azta... - pislogtam nagyokat a levélre. - Tényleg nagyban túlteng a versenyszellem az öreg McGalagonyban, ha képes volt neked az egy vagyonba kerülő szuperseprűt megvenni.- elismerően néztem a tanári asztal felé, ahol McGalagony póker arccal méregette a társaságunkat, de én biztos voltam benne hogy büszkeség és nyerni akarás keveréke csillant meg szemeiben.
- Még kézben sem tartottam ilyet soha... - álmélkodott Ron.
- Héj! Talán az enyém nem számított annak? Csak emlékeztetlek, hogy aki először próbálta ki az én Nimbusz Kétezresem, az TE voltál. Tisztán látom magam előtt ahogy nekirepülsz vele a cseresznyefának. - vádlón mellkason böktem Ront.
- Neked is van Nimbusz Kétezresed? - nézett rám csodálkozva Harry.
- Édesapám vette születésnapomra. Ez a szerencsés de hálátlan flótáns pedig engedélyt kapott arra hogy először ülhesse meg. - sandítottam megjátszott haraggal a homár színben pompázó arcú Ronra.
- Király. - bólintott elismerően Harry.
- Bárcsak nekem is lenne egy... - sóhajtotta Ron.
- Az enyémet bármikor használhatod. Csak szívom a véred. - boxoltam nevetve a féltékeny fivérembe. - De most vigyük gyorsan a klubhelységbe. - kezdtem sürgetni Harryt, részben azért hogy lelkiismeret furdalás nélkül megcsodálhassam a világ egyik legjobb seprűjét, anélkül hogy mostoha testvéreim irigykedő pillantásától kéne égjen a hátam. Ha tehetném, azonnal vennék mindegyiknek egyet. Másodszor azért,
mert egyre több kíváncsiskodó szempár pislogott Harry egyértelműen seprűforma csomagjára, McGalagony pedig nyomatékosan megkért hogy ne csináljunk nagy felhajtást belőle.
Ígyhát Harry felnyalábolta új szerzeményét, majd Ronnal és velem a nyomába szegődve megindult a Griffendél torony felé.
- Héj Potter! Az egy seprű? - hangzott fel a hang, amit most a "legkevésbé akarom hallani" zajok listámnak legélén állt. Eleve az ő mivoltából hoztam létre, de az most mindegy. - Ezt nem úszod meg. Elsősöknek nem lehet seprűjük. - mire mi csak a hang forrása felé fordultunk, aki sikertelenül palástolt irigységgel méregette a Harry markában szorongatott nyelet. Malfoy és az elmaradhatatlan grizzly medvéi. Márcsak ez hiányzott.
Ron persze azonnal hencegve Malfoyra szólt.
- Ez nem akármilyen seprű. Ez egy Nimbusz Kétezres. Mit is mondtál, milyened van neked? Kométa Kettő-hatvanas? Az nem néz ki rosszul, de a Nimbusz nyomába sem érhet. - öntelten áradozott Harry seprűjéről, mintha csak az övé lenne.
- Te beszélsz Weasley? - vágott vissza keserűen Malfoy. - Vesszőként szedegetitek össze a pénzt, ugyanis egy törött nyélre sincs pénzetek.
Megint lüktetni kezdett a fejem a dühtől. Ökölbe rándult a kezem, majd Malfoy felé trappoltam.
- Te viszont annyit se érsz, mint egy törött nyél. - köptem a szemei közé.
Mielőtt az ujjaikat ropogtató Crak vagy Monstro közbeléphetett volna, Flitwick professzor térdünkig alig felérő alakja bukkant fel az egyik tanteremből.
- Ugye nem veszekedtek srácok? - sipított ránk.
Malfoy a maga aljas módján azonnal megragadta az alkalmat az árulkodásra:
- Potter egy seprűt kapott a csomagban, tanár úr.
- Igen, igen tudok róla. - élénkült fel a pöttöm professzor. - McGalagony professzor mondta, hogy kivételesen engedélyezték. Na és milyen márkájú? - tolta fel orrán a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse Harry csomagját.
- Nimbusz Kétezres tanár úr. - mondta udvariasan Harry. Én csak egy önelégült mosolyt lövelltem az elképedt és sárga irigységgel a csomagra nagy szemeket meresztő Malfoyra. - Igazából Malfoynak köszönhetem hogy megkaptam.
Kirobbant belőlünk a nevetés, és egészen addig kacagtunk, még Hermione fagyos arccal oda nem lépett hozzánk.
- Szóval úgy gondolod jutalmat érdemelsz amiért megszegted a szabályokat? - mutatta fel ingerülten a mutatóujját.
- Szóval mégis hozzánk szólsz? - dobtam vissza a labdát.
- Ez nekem is új. - horkantott egyet a visszafojtott nevetéstől Harry.
- Inkább őrizd meg ezt a jó szokásod. - élcelődött Ron, majd mindhárman faképnél hagytuk a tátogó Hermionét.
Felérve a klubhelységbe, azonnal mohón leszaggatuk a papírt a seprűről.
Láttam már Nimbusz Kétezrest, de jó kényeztetés volt szemeimnek újra megcsodálni a fenséges eszköz fényes nyelét és szögegyenes vesszőit.
Harryn is látszott hogy odáig van az új seprűért.
Mámoros örömmel ült végig minden órát, és még a mindig csipkelődő Piton se tudta kedvét szegni.
Az tanórák végeztével aztán búcsút vettem Harrytől, ugyanis ő elsietett az első kviddics edzésére, én viszont ki se látszódtam a rengeteg házifeladatból.
Lepakoltam a cokmókom magam mellé, majd előhúztam egy pergament és egy pennát, hogy nekilássak Flitwick professzor házidolgozatának egy Baruffio nevű mágusról.
Könyvet könyvet után csaptam fel, és a kihalt klubhelységben a pennám sercegésének hangjával csak a tűz finom ropogása vegyült.
Teljesen belefeledkeztem a munkába, és hozzászoktam ahhoz hogy szerény személyemen kívűl senki sincs a toronyban, így komplett szívinfarktust kaptam, mikor szünetet véve felnéztem az eddigi munkámról, és Fred vigyorgó arcával találtam szembe magam.
- ÁHHH! - hőköltem hátra a karosszékben, miközben ijedt hadonászásommal az asztalra borítottam a tintát, ami hatalmas kék folyóként terült el félkész munkámon. - Ezt muszáj volt? Most nézd mit csináltál! - felbőszülve nyomtam Fred arcába a tintaáztatta Baruffio eddigi életrajzát.
- Bocs... - lankadt le a fiú jókedve. - Nem akartalak megijeszteni. - Szemével bűnbánóan stírölte a padlót.
- Most már mindegy... - csaptam le magam elé az eddig betűkkel, most kék löttyel cifrázott pergament.
- Tényleg nem akartalak. - Vonogatta a vállát Fred. - Csak Georgeal találtunk egy titkos átjárót a konyhába. Gondoltuk neked is megmutatjuk. Csak olyan belefeledkezve írtad a dolgozatod, hogy félő ha megszólítalak, annak ugyanaz lesz az eredménye... - mosolygott, majd jó kedve megint elhalt, ahogy a dolgozatomra meredt. - Ha kiengesztelhetlek pár süteménnyel amit majd ott megkóstolhatsz, akkor gyere velem! - ragyogott fel a szeme.
Én csak kedvtelenül néztem néhai munkámat, majd egye fene alapon felálltam.
- Veled megyek, ha majd segítesz megírni a házifeladatomat. - villantottam rá egy teliszájas mosolyt.
- Muszáj? - nyivákolt Fred.
- Muszáj.
- Rendben... - legyintett, majd elkapta a karom, és izgatottan vonszolt a portré felé.
Sok sok kanyar és terem után egy kissé elhagyatott folyosón lyukadtunk ki, ahol mindössze egy festmény volt, rajta egy tál gyümölccsel.
Sütemények illata csapta meg az orrom.
Ajjaj... a végén még rajtam is úgy feszül a talár mint Crakon, vagy Monstron.

******

Pár óra elteltével már újra a klubhelységben ücsörögtünk Georgeal kiegészülve, no meg persze egy rakás süteménnyel az ölünkben.
Én épp egy meggyes szeletet tömtem a számba, aminek morzsái azonnal ki is potyogtak, mint a szememből a könny is, ahogy kirobbant belőlem a kacagás, ugyanis George épp nekilátott volna egy krémesnek, mikor is Vadóc a semmiből a nyakába vetette magát, és a megszeppent fiú kezéből elcsente a megenni kívánt édességet.
- Te kis... - hesegette odébb szitkozódva George a rakoncátlan hiúz kölyköt, akinek biztos vagyok, ha képes lenne emberi hangra, akkor most hallgathatnánk ahogy kárörvendően nevetgél.
Bár szegény George még sokáig gyászolta a lábakra kélt krémesét, én és Fred hasunkat fogtuk a nevetéstől, azért persze ügyelve hogy ne essen ki az ölünkből a zsákmányunk, vagy legyen az is Vadóc vacsorájává.
Az idő röpült, a sütemény fogyott, és lassan felváltotta helyét a kajakóma és a szimpla kimerültség.
Egyre hosszabbakat pislogtunk, és miután Fred horkolva lefejelte a kanapé karfáját, úgy ítéltük megért a kedv és az időpont arra, hogy eltegyük magunkat másnapra.

Másnap reggel égtelen gyomorfájásra és az fájó pont panaszos korgására ébredtem. Persze nem az éhségtől.
A sok sütemény most tette meg hatását, és mivel az ikrek a lelkemre kötötték hogy ne szóljak erről egyenlőre senkinek, Harry és Ron hiába kérdezgették mitől vagyok annyira holtsápadt és miért nem eszek egy falatot sem.
És mivel nap végére általában rendbe jött a gyomrom, ez heteken keresztül így ment.
Lejárkáltunk a konyhába, és egy fejenként három kupac süteménnyel tértünk vissza.
Néha összefutottunk az ikrekkel a nagyteremben az órák előtt, és az ő fejükön is ugyanaz a sápadt szín uralkodott. Ilyesféle találkozáskor csak sokatmondó pillantást váltottunk, majd elsiettünk a dolgunkra, mielőtt bárki gyanút fogna.
Ez hetekig így ment, egészen egy bizonyos reggelig, amikor is nem csak a már megszokott fájdalomra, hanem az egyik kedvenc illatomra, a sütőtökére ébredtem.
A kastélyt teljesen betöltötte az illat, mindenhol töklámpások vigyorogtak vagy vicsorogtak a diákokra, olyan nagy tökök formájában, amik még Molly kertjében sem nőnek.
Reggelire sütőtöklé, sütőtökös süteményekkel és derelyékkel tálalva.
Mindenszentek napja márcsak ilyen.
Teljesen átjárt a halloweeni hangulat, és az hogy egymás hegyén-hátán voltak elénk halmozva a tökös ételek, a Roxfort méginkább felért a mennyországhoz, ami címet személy szerint nálam már többször is kiérdemelt.
Süteménnyel és derelyével elégedetten jóllakva igyekeztünk bűbájtanra.
Flitwick professzor pedig megnyerte a megtiszteltetést, miszerint ünnepélyesen is neki adományoztuk a nap tanára nevet, mert közölte hogy eleget tudunk ahhoz hogy belekóstoljunk a gyakorlati varázslásba, aminek első lépcsőfoka a tárgyak röptetése volt.
Mindenki örült, de nem voltunk különösképp meglepve. A nebulók mindegyikének ugyanis ez volt áhított vágyálma, amióta csak Flitwick szemléltetés szempontjából körbereptette Neville varangyát a teremben.
Mikor ki lett hirdetve az aznapi feladat bűbájtanra, Flitwick professzor utolsó közleménye az volt, hogy párokban kell majd elvégeznünk a feladatot.
Harry Seamussel, én pedig Nevillel kerültem egy párba.
Kicsit tartottam tőle, és vonakodva figyeltem ahogy Neville kerek arcán őszinte mosollyal ügyetlenül odabaktat mellém.
Bár még mindig szerencsésebbnek mondhattam magam, mint szegény Ron, akit viszont Hermionéval tett össze a professzor.
Ellenségesen méregették egymást, és első látásra meg sem tudtam volna mondani, melyikük van ettől jobban elborzadva.
- Ne feledkezzetek meg a finom csuklómozdulatról, amit gyakoroltunk! - szólalt meg nyekergő hangján Flitwick, a szokásos könyvemelvényén álldogálva. - Huss és pöcc! Ahogy mutattam! Huss és pöcc! - a pöttöm varázsló karja olyan rövidke volt, hogy a kezében tartott pálca is hosszabbnak tűnt, de mégis kecses mozdulattal szemléltette hogyan kell.
A feladat korántsem volt egyszerű.
Seamus felgyújtotta a tollpihéjét, amit eredetileg reptetnie kellett volna.
Harryé meg sem mozdult, Neville pedig ahogy suhintott, ráadásul hibásan mondta a varázsigét, mindössze annyi történt, hogy mindkettőnk pihéje odébblibbent, mert Neville beletüsszentett a második nekifutásban kimondott varázsigébe.
A mellettünk ülő Ron próbálkozása annyiból állt, hogy a fiú furcsán hangsúlyozva ismételgette a varázsigét, miközben karjával úgy hadonászott, akár egy röpképtelen madár, aki próbált levegőbe emelkedni.
Mivel Neville sikeresen eltüsszentette a tollpihéinket, érdeklődve figyeltem a többiek, köztük Ronék munkáját is.
- Rosszul mondod. - oktatta ki Hermione, mire Ron csak bosszús arccal úgy tett, mintha nem is hallaná a lány szavait. - Ving-gar-dium levi-o-sa! Így helyes, jó hosszú "gar"-ral. - artikulált Hermione, mintha csak Ron logopédusa lenne.
A fiú ekkor már nem bírta magát türtőztetni, és felcsattant.
- Ha olyan jól tudod, csináld te! - karba tett kézzel meredt Hermionera, akinek a tekintete viszont egyértelmű "kihívás elfogadva" mondatot üzent.
A lány feltűrte talárja ujját, majd pöccintett a pálcájával.
- Vingardium Leviosa! - ahogy Hermione ajkait elhagyták a szavak, láss csodát, a toll valóban felemelkedett, és fél méterrel az önelégült Hermione és a morcos Ron feje fölött megállt.
- Gyönyörű! - tapsikolt sipító hangján Flitwick. - Nézzétek Granger kisasszonynak sikerült. - mindenki Flitwick ujját követve tekintetével megosztva néztek, vagy elismerően vagy féltékenyen, esetleg durcásan (Ron) a lányra, aki még mindig kecses kézfejkörökkel tartotta lebegő pozícióban a pihét.
Mikor vége lett az órának, Ron feldúltan kitrappolt a teremből, ahol mi csak csendben tűrtük hogy kitajtékozza magát Hermione kapcsán.
- Nem csoda hogy mindenki utálja. - panaszkodott Harrynek, miközben én faltörő kosként vájtam ösvényt a tanulók forgatagában.  - Ez a lány kész rémálom.
- Au! - jajdult fel Harry.
Hátrafordultam.
Hermione úgy vágtatott el Harry mellett, hogy direkt meglökte a fiú vállát.
A lány arcán könnyek folytak le, arca kipirult, és halkan szipogott.
- Ron, szerintem meghallotta. - Néztem lesújtóan a fiúra. Lehet hogy nem rajongok Hermionéért, de azért ez biztos szíven ütne bárkit, nem csak ezt a lányt.
- Na és aztán? - rántott flegmán vállat Ron. - Biztos ő is észrevette hogy nincsenek barátai. - bár Ron nemtörődömsége valamelyest leplezni tudta, de láttam hogy szégyellte.
Hermione a következő órákon sem jelent meg.
Ezek szerint tényleg nagyon sikerült Ronnak a lelkébe tipornia, mert a lány, akinek szenvedélye a tanulás, és betéve fúj minden tankönyvet, szabálybetartó és a tanárok kedvence, ha hiányzik egy óráról, akkor ott valóban komoly gondok léphettek föl.
Vacsora előtt felmentem a hálókörletembe átöltözni valami kényelmesebb ruházatba, de Hermionét még a lányok hálórészlegében sem láttam sehol.
Belépvén a szobába csak Parvati Patilt és Lavender Brownt találtam, ők viszont egy roppant érdekes beszélgetésnek engedtek fültanújává válni.
Miközben egy bő pulóvert tuszkoltam magamra, félfüllel a két lány diskurációját hallgattam.
- Hermione Granger? Még mindig a lányvécében sír? - kérdezte Lavender elkerekedett szemekkel.
- Most jártam ott. Úgy itatja az egereket, akárcsak mágiatörténet előtt. - bólogatott bőszen Parvati.
Bár én speciel semmit nem tettem, ami miatt a lány ilyen állapotban lehet, mégis rossz szájízzel léptem be a nagyterembe, egyenest a felhőtlenül falatozó Ron mellé érve.
- Ezt jól elintézted! - löktem vállba Ront, aki épp egy kacsacombon rágódott.
- Mit? - kérdezte értelmesen, miközben egy darab hús fityegett a szájából. Vörös szemöldökeit gondolkodóan összevonta.
- Hermione! - fakadtam ki. - Most mondta Parvati, hogy bűbájtan óta ott hever a mosdóban, és egyre csak sír. Még most is! - dörrentem rá a megszeppent fiúra.
Az bűnbánóan letette a villáját. Látszott hogy ostromolja belülről a lelkiismeret.
Különösképpen nem voltam éhes, de az asztalra nagy tálban kipakolt Yorkshire pudding szinte kiáltozva könyörgött hogy vegyek egy nagy adaggal.
Jóízűen tömtem magamba a vacsorát, de mielőtt nyugodtan a számba lapátoltam volna a megmaradt morzsákat, a terem boldog zsivaját annak az ajtajának éktelen kicsapódása törte meg.
Az ajtó szárnyak kivágódtak, és Mógus professzor rontott be, turbánja hanyagul félrecsúszva, arcára pedig kiült a rémület.
Mintha az életéért futna, úgy loholt oda a tanári asztalhoz.
- Egy troll van... a pincében. Ezzel nem várhattam. - a rémülettől és a futástól zihálva beszélt Dumbledorehoz, majd térdei megrogytak, és ájultan a padlóra roskadt.
A teremben a barátságos társalgás helyett mintha csak valaki feltekerte volna a hangerőt, rémült zsivaj lett, és innen-onnan még egy ijedt kiáltás is felhangzott.
Dumbledore azonnal felállt, majd pálcájával piros szikrákat lövellt az ég felé, aminek csak a harmadik megismétlésére lett teljes csend, ahol az igazgató már ki tudta osztani az instrukciókat.
- Prefektusok! - harsogta. - Vezessétek a házak tanulóit a hálókörletekbe!
Ezen szavai után Percy buzgón felpattant, és dirigálva az ajtó felé terelt mindenkit.
- Mindenki utánam! Elsősök ne maradjatok le! Ha követitek az utasításaimat, a troll nem tehet kárt bennetek. Maradjatok szorosan a nyomomban. Utat kérek, elsősöket viszek! Engedjetek utat, prefektus vagyok! - és ezeket a mondatokat némi önteltséggel a hangjába vegyülve megismételte még párszor.
- Hogy kerül ide egyáltalán troll? - csóválta a fejét Harry.
- Nagyon buta népség. Szerintem Hóborc szabadított ránk egyet halloweeni tréfa gyanánt. - rántotta meg a vállát Ron.
Izgatottan hagytam hogy sodorjon magával a rémült diák sereg, egészen addig, míg az előttem igyekező Harry meg nem toppant.
- Mi az? - kérdeztem, miután szegény fiúnak sikeresen karamboloztam a vállával.
- Most jut eszembe: Hermione! - arcát merő rémület torzította el.
- Mi van vele? - fordult felé kérdőn Ron.
De én akkor már tudtam. A lánynak fogalma sincs az iskolában kóborló szörnyetegről! Nagy veszélyben van, ugyanis halvány lila gőze sincs arról, hogy mekkora galiba zajlik épp.
- Nem tud a trollról. - motyogtam holtraváltan.
Ron töprengve az ajkába harapott.
- Nincs apelláta Ron! Velünk jössz, és kész! Elvégre miattad van most is szerencsétlen lány a vécében! - pirítottam rá a fiúra, mielőtt olyan aljas dolog fordulna meg a fejében, mint a saját bőrünket menteni, és hagyni hogy esetleg a mit sem sejtő Hermione összefusson a trollal visszafelé jövet.
- Na jó. - adta be a derekát Ron. - De vigyázzunk, nehogy Percy észrevegye.
Lebuktunk a menekülőre fogó diákok sokaságában, és kihasználva a nagy felfordulást, észrevétlenül elosontunk pár hugrabugost kikerülve az ellenkező irányba.
- Erre van a lányvécé! - mutattam kezemmel az irányt, majd a fiúkkal a nyomomban végigcsörtettem a folyosón.
Sebes léptek zaja ütötte meg a fülünket.
Gondolkodás nélkül behúzodtunk egy griffmadár szobra mögé.
- Percy! - suttogta ijedten Ron.
A vörös loboncú prefektus helyett azonban egy fekete és zsíros hajú férfi bicegett végig a padlón. Piton.
- Mit keres itt? - sutyorogta Harry. - Miért nincs lent az alaksorban a tanárokkal?
- Kérdezz két könnyebbet. - vágta rá Ron.
Én viszont kezdtem sejteni, de reméltem csak csaltak a megérzéseim.
A folyosót ugyanis éktelen bűz lengte be.
Tisztán emlékszem hogy Mógus pincét mondott. Nem lehet hogy a troll a harmadik emeleten van. Nem lehet...
A pince gondolatára kaján káröröm töltött el. A Mardekár klubhelysége is az alagsorban van...
A bűz viszont itt....
Nagyon rosszat sejtek.
- Mi ez a szag? - realizálta Ron is.
A bűz egyre orrfacsaróbb lett.
Óvatos léptekkel elosontunk abba az irányba, ahova Piton is ment.
Minden árnyékos helyre behúzodtunk, majd egyszer csak kicsaptam a kezem, meghökkentve ezzel a két fiút, akik nagy igyekezetükben beleütköztek.
- Mi az? - rivallt rám Ron.
Én csak félelemtől remegő ajkakkal biccentettem a félhomályba.
Ott nem Percy állt. Mégcsak nem is Piton.
Egy hatalmas, lomha test sziluettje rajzolódott ki a szürke folyosó homályba burkolózott végéből.
Hamuszürke bőre, és ragyákkal tarkított teste volt.
Hosszú karjait lassan lóbálta maga mellett, egyikben akkora furkosbotot vonszolva, ami méretében körülbelül akkora volt mint Hagrid.
Nagy, karmos lába olyan vastag volt, hogyha öten körbeöleljük, akkor se érjük át. Mint két fatuskó. Csoszogva haladt előre, miközben roppant tüdejéből mély morgások és brummogások törtek fel.
Parányi fej csücsült a két izmos váll között, hatalmas fülcimpákkal, gonosz buta tekintettel, amivel épp a legközelebbi helységbe: a lányvécébe kukkantott be.
Krumpliorrával szippantott párat a nyirkos, éjszakai levegőből, majd lomha csoszogással befordult oda.
- A kulcs a zárban van. - suttogta Harry. - Zárjuk be oda.
- Remek ötlet. - bólintott Ron.
- Felejtsétek el! - csaptam vállba mindkettőt. - Az a lányvécé! - ujjammal eszelős remegéssel mutattam az említett helységre, a fiúk holtraváltan pislantottak ugyanoda.
- Gyerünk! - felelte a habozásból felocsúdva Harry, majd lélekszakadva rohanni kezdtünk a mosdó felé.
Miközben rohanvást közeledtünk a vécé felé, velőtrázó sikoly tört ki a mellékhelységből, kísértetiesen végig szántva és vissszhangozva a folyosó kihalt csöndjében.
Annyira lesápadtunk, hogy olyan arcot öltöttünk, mint a Véres Bárójé.
- Hermione! - sikoltottam a sírás határán állva. Sosem bocsájtanám meg, hogyha későn siettünk a lány segítségére.
Bakkancsommal gorombán félrerúgtam az ajtót, ahol borzalmas látvány tárult ijedségtől elkerekedett szemünk elé.
Hermione hátát a falnak vetve kapkodta a levegőt, félő volt hogy menten elájul.
A troll pedig lassú léptekkel szorította sarokba a nyárfalevél módra reszkető lányt, miközben otromba, rögös botjával leborotválta a falról az összes mosdókagylót mentében.
- Tereljük el a figyelmét! - kiáltotta Harry, majd kezébe vett egy tompa, falról letört csapot, és teljes erőből a falhoz vágta, miközben én csempe darabokkal hajigáltam a monstrum apró, kopasz fejét.
A troll lassan megállt. Parányi agyát megerőltetve forgolódott a zaj forrását keresve, és mikor is megpillantott minket, ahogy idétlenül ugrálva igyekszünk magunkra vonni a figyelmét.
Teketóriázott egy kicsit, majd lomhán elindult felénk.
Mély morgással emelte felénk botját, én pedig a rémülettől megszédülve néztem a fölém tornyosuló, vérszomjas, batár szörnyet.
De mielőtt lesújtott volna, egy vascső koppant a  fején, ami nem mástól származott, mint Rontól.
- Hahó, borsóagyú! - rikkantott nagyokat Ron, mire a troll leengedte a furkosbotot, és most a vörös hajú fiú felé kezdett vánszorogni.
Most Ron került szorult helyzetbe, a borzalmas szörnyeteg márcsak három méterre állt tőle.
- Gyere! Futás! - ragadtam meg Hermione karját, majd elkezdtem az ajtó felé vonszolni. A lány csak dermedten állt, egy tapottat sem mozdult, csak ijedt arccal meredt a szörnyetegre. - Hermione gyere már! - rántottam egy nagyobbat a karján, mire a lány végre becsukta hal módra tátogó száját, majd végre hajlandó lett elmanőverezni velem pár éles cserép, és letört faldarab mellett.
Visszafordultam a troll irányába, de Harryék korántsem tűntek úgy, mintha urai lennének a helyzetnek.
Nem sikerült győzedelmeskedni vagy elmenekülni a ragyásbőrű borzalom elől, viszont feldühíteni annál inkább.
Az alábbi aggasztó látvány fogadott:
Ron ijedten kapkod varázspálcája után, Harry pedig fejjel lefele lóg, a troll ugyanis hosszú karjával bokán ragadta a fiút, akinek talárja lecsúszott derekáról, így eltakarva előle mindent, a szörny felélendülő botját is.
Az ütés akár végezhetett volna a szerencsétlenül rúgkapáló Harryvel, de én gondolkodás nélkül elengedtem Hermione kezét, és nem törődve azzal, hogy a lábam szabadon hagyott szárát egyszerre három kitört csempe éle hasítja fel, a monstrum botot lendítő karjára vetettem magam.
Még két kézzel sem értem körbe teljesen a troll rücskös, izomtól dagadó vállát, és az ütést sem sikerül megakadályoznom, ha a cipőm orrával nem rúgok akkorát a kézfejére, hogy pár nagyobb reccsenés után eltöröm pár ujját.
A troll öblösen üvölteni kezdett, de azt az égegyadta világon senki sem tudta volna megmondani hogy fájdalomból, dühből vagy egyszerűen hallatott egy csatakiáltást. Vagy mindegyik.
A troll eleresztette Harryt, aki így kalilmpálva a földre zuttyant.
De így a troll most minden haragja felém irányult, dühödt morgások közepette igyekezett lerázni magáról, de én kitartóan csimpaszkodtam karjába, nehogy kárt tudjon tenni méretes tuskójával bárkiben.
A troll viszont nem hagyta annyiban, másik kezével megragadta pulóverem bő nyakát, majd szemmagasságba emelt saját magával.
Gonosz fekete szemeivel bosszúsan fixírozta az én rémült tekintetem.
Úgy tűnt, nagyon magamra haragíthattam azzal hogy meggátoltam abban hogy agyoncsapja szegény tehetetlen Harryt, mert kitátotta száját, amiben gyér állapotú fogak alkottak kerítést, majd oda akart emelni, félő volt hogy a szándéka az volt, hogy élve megesz.
Persze az életösztönöm minden pánikot segített legyőzni, és egy jól irányzott rúgást mérve a szörny feje felé, egy újabb hátborzongató reccsenés majd a monstrum fájdalmas üvöltése jelezte, hogy az orrát is eltörtem.
Amaz elhajított, akár egy szemeteszsákot, én pedig a vécé falának csapódva leroskadtam a kagyló mellé.
A troll dühödt trappolása jelezte, hogy most aztán vége a "mókának".
Láttam ahogy a szörny árnyéka rám vetül, hatalmas teste pedig toronyként magasodott fölém.
Orra még hatalmasabbra dagadt, és mélybordó folyadék szivárgott belőle.
Arca dühbe torzult, és feje fölött meglengette botját, akárcsak egy hódító harcos a csatabárdját, mielőtt végzetes csapást mérne ellenfelére.
Csakhogy itt az erőviszonyok nem voltak éppenséggel egyenlőek. Nem az ellensége voltam, hanem egy irritáló rovar, a troll pedig az ember, aki ezt az irritáló rovart most szépen lecsapja.
Menekülni aligha tudtam.
Két oldalt a vécé fülke ajtaja zárta el a menekülés lehetőségét, és ahogy a borzalmas szörny trappoló lábfeje elől hátráltam, éreztem hogy a hátam a hideg csempével borított falnak nyomódik.
Eszeveszettül kapkodtam ide- oda a fejem, de mindhiába, mert sehol se tudtam elmenekülni, előttem pedig egy több méteres monstrum áll, aki elzárja az utat előre, ráadásul már lendíti is a botját felém.
De mielőtt végképp feladtam volna, és csak reményvesztve behunyom a szemem, és várom a halálos ütést, megláttam egy rést, ahol jobb esetbe sehogy se férek át, hacsak...
Lebuktam, majd éreztem ahogy a kezeim már mancsként fognak talajt, és kutyává zsugorodva még nagyobbnak tűnt a halálomat akaró és okozni megkísérelő troll, a rés viszont könnyedén megbújhatónak.
Lapítva kúsztam el a két fülke közötti réshez, és összerándulva konstatáltam, hogy a troll furkosbotja alig pár centire csapódik be az ülepemtől, magasba repítve ezzel pár törmeléket, amik szúros ütést okozva koppantak bundás fejemen.
Elvékonyodott testemet nagynehezen átpréseltem a keskeny nyíláson, kilyukadva ezzel a másik vécéfülkében.
A trollt mostmár a lehető legjobban felbőszítettem, ugyanis botjával pillanatok alatt törött deszkákat csinált a fülkém falából.
Testemre megannyi kettéroppant léc repült, és immát ember alakban hajigáltam őket le magamról, hogy újra a látóterembe helyezzem a szörnyet, hogy lássam mikor készül új lecsapásra.
A troll azonban már nem velem volt elfoglalva.
Megszeppenten figyeltem ahogy Harry minden félelmét háttérbe szorítva merészen felszalad a szörnyeteg hátán, és annak kurta és vaskos nyakára fonja kezeit.
A troll dörmögés és üvöltés fülsértő keverékét kiadva hadonászott Harry után, de mire felfogta volna mi történik, vagyhogy honnan érdemes hátbatámadóját levakarni, Harry pálcája már mélyen feldugva a szörny orrába kandikált ki annak kókuszdió méretű fejéből.
A törött testrészbe helyezett hosszú fahusáng éktelen fájdalmat okozhatott neki, ugyanis már nem a nyakába kapaszkodó fiú , hanem a borzalmas kínt okozó pálca után kapkodott, miközben pár lámpát is levert a plafonról, hosszú karjaival.
A néhai lámpa üvegdarabkái fájó esőt zúdítottak a trollra és ránk.
A fejem égően lüktetett, és a cserepek által felhasított lábamból dőlő vér vesztesége miatt pedig már szédülni is kezdtem.
Fejem a vállamra bicsaklott, és félkómában figyeltem az eseményeket.
Ron előhúzta talárjából a varázspálcáját, majd a hatalmas kolosszusra szegezte.
Félemtől remegő ajkait pedig elhagyja az első varázsige ami eszébe ötlik.
- Vingardiom leviosa! - kiabálja, miközben verejték gyöngyözte arcán komoly koncentrálás látszódik.
A troll kezéből kirepül göröngyös felületű botja, majd pár másodpercig csak lebeg a bután nagyokat pislogó hegyi troll feje fölött.
Aztán a hatalmas tuskón már nem fogott a bűbáj, és a gravitáció győzőtt: nagy koppanással tulajdonosa kobakján landolt.
A troll megingott, majd egyensúlyát vesztve hatalmas robajjal a földön landolt, amibe szerintem egész Nagy-Britannia belerendült.
Az eszméletét vesztett troll mozdulatlanul hevert a szállingozó porban és törmelékben, amit becsapódó teste okozott.
Ron még mindig megszeppenve csodálta mutatványa eredményét.
A döbbent csendet Hermione törte meg.
- Szerintetek...meghalt?
- Nem hiszem. Csak elvesztette az eszméletét. - válaszolta bizonytalanul és még a történtek hatása alatt álló Harry.
Odalépett a kidőlt de ugyanolyan erős bűzt árasztó trollhoz, majd egy erőteljes mozdulattal kirántotta a pálcáját, amit csomós, szürke pép fedett.
- Fúj! Trolltakony. - állapította meg a fiú, majd az orr nedűt a monstrum nadrágjába törölte.
- ISTENEM! - kiáltott fel Hermione.
Odaszaladt hozzám, és lerogyott mellém.
Meglátta a kiszakított nadrágom, amit eláztatott a vörös folyadék.
Szeméből egyszerre megeredtek a könnyek, és elborzadva figyelte a sebeket, amiket a sunyin megbúvó csempék okoztak.
- Gyorsan! Hívjatok segítséget! - rivallt rá a két megszeppent fiúra.
De ők megfordulva nem a segítséghez vezető kijáratot, hanem magát a segítséget találták.
- Arra nincs szükség Granger! Itt vagyunk. - hasította félbe McGalagony éles hangja a megszeppent társaságunk hallgatagságát.
- Mit képzelnek magukról? - míg a mi rémült dadogásunk és hangszínünk az ijedségnek, McGalagony hangja a mérhetetlen dühnek köszönhetően remegett.
Mógus hüledezve a szívére szorította a kezét, és úgy roskadt le a vécécsészére, ahol percekkel ezelőtt majdnem engem ért utol a halál troll formájában.
Pitont pedig összeszűkült szemmel vizsgálta az eszméletlen szörnyet.
- Van fogalmuk arról, hogy jószerivel egyetlen elsős sem lenne képes túlélni egy találkozást egy kifejlett hegyi trollal? - ripakodott rá a két lehorgasztott fejű fiúra. - Egyáltalán miért nincsenek a hálókörletükben?
Erre a mondatra Piton szúrós pillantással jutalmazta Harryt.
Ron pedig röstellve leeresztette a pálcát.
Ekkor Hermione tápászkodott fel mellőlem, és vékony hangon szólalt fel, mire a három tanár csak ijedten realizálta hogy a lány is jelen van.
- Tanárnő kérem... értem jöttek.
Ron kezéből kiesett a varázspálca, olyannyira ledöbbentette hogy a mindig szigorú, szabálykövető Hermione most miattuk mártja be magát ebbe. Álla szinte a földön koppant, ahogy hüledező arccal meredt a lányra, akinek szájából úgy kezdett dőlni a hazugság, mint a vízesés.
- Micsoda? - szorította szívére a kezét McGalagony.
- Én kerestem meg a trollt. Sok könyvet olvastam róluk, azt hittem egyedül is el tudok bánni vele. - erre már én is elképedve emeltem a lányra monoklis arcom, és az hiába volt feldagadva, még így is csészealj méretűre kerekedett szemekkel figyeltem. - Ha Harry, Ron és Flower nem keresnek meg, nagy valószínűséggel már nem élnék. - sütötte le Hermione a szemeit, még szakadatlanul a szemébe füllentett egy, sőt mindjárt három tanáréba.
- Flower kisasszony is itt van?! - McGalagony hangja tízzel magas oktávot ütött meg.
Hermione félreállt, így én, aki eddig mögé rejtve hevertem a falnál, most érezhettem ahogy Mógus, Piton és McGalagony meghökkent arccal, megütközően néznek, a szemeikkel szinte felnyársalnak.
- Te jó ég! - sopánkodott McGalagony. - Perselus! Azonnal kísérje Flowert a gyengélkedőbe! - komoly aggódással a szemében mutatott rám, kollégáján tartva a szemét, aki komor arccal el is indult felém.
Nem volt erőm ellenkezni, semmire se vágytam kevésbé, minthogy egy ilyen élmény után most ez a durva alak leráncigáljon a gyengélkedőig.
Nem és nem!
Kétségbe esetten kúsztam hátrébb ahogy Piton elmaradhatatlanul suhanó talárjával egyre közelebb ért.
Egy letört kagylóban megtámaszkodva talpra álltam, és a fejemet ráztam, amiből hullott a szürke vakolat.
- Nem kell. Jól vagyok. El jutok odáig egyedül is. - egy bizonytalan lépéssel elindultam a kijárat felé, de így hogy a szorult helyzet elmúlt, a testemen minden fájdalom egyszerre jelentkezett, így a vágásokkal tarkított lábamba is éles szúrás nyilalt, majd a vádlim hevesen remegve, ellenkezve bicsaklott meg, így tenyeremmel tompítva az ütést, a földre estem.
- Szó sem lehet róla. - szögezte nagy bánatomra McGalagony. - Siessen Perselus! Ez a lány látszólag rengeteg vért veszíthetett. - siránkozva fürkészte a lábamon ejtett sebek sokaságát, amiből még mindig csorgott a piros folyadék.
Éreztem ahogy egy kar gyengéden a hónom alá nyúl, majd felsegít padlóról.
Meglepett hogy Piton nem felrántott, majd nemes egyszerűséggel lökdösve "kitámogat" az ajtón, hanem erősen tartva kikormányoz a folyosóra.
McGalagony és a barátaim aggódással telt tekintete egészen a kanyarig elkísért.
Nehezen bukdácsoltam végig a hosszú folyosón, és minden lépésnél égető fájdalom hasított a lábamba.
Így félretettem haragom és sértett büszkeségem Piton iránt, és ráerősen megkapaszkodtam a talárjában, kaján örömmel gondolva arra, hátha elszakítom. Legalább foghatom arra, hogy a lábam miatt kénytelen vagyok a kelleténél erősebben csimpaszkodni.
Ugyancsak meglepett, hogy bármikor megbotlottam, vagy lábaim úgy döntöttek most mondják fel a szolgálatot, Piton professzor erősen megtartott, és lépéseit az enyémhez igazítva vezetett le egészen a gyengélkedőig.
A terem nagy volt, és hordágyak hevertek egymás hegyén-hátán.
Mindenhol kötszerek és furcsa fiolákba ledugózott szirupok.
Akár egy kórterem tökéletes mása is lehetett volna.
Piton leültetett a legközelebbi ágyra.
Forgott velem a világ, minden csontom és izmom fájt, a fejemet pedig mintha belülről próbálná valaki szétrobbantani. Lüktetett és kíméletlenül sajgott.
Behunytam a szemem, mikor már a mellettem ácsorgó professzor alakja is úgy kezdett pörögni, mintha egy turmixgépből figyelném a világot.
Lelki szemeim előtt újjáéltem a trollal vívott küzdelmet.
A gondolat-szörny üvöltését egy aggódó női hang szakította félbe.
- Mi történt vele? - hallottam valahonnan messziről egy aggodalmas női hangot.
- Helyettünk is elbánt egy kifejlett hegyi trollal. Megérdemli a legjobb bánásmódót, Pomfrey.
Ez a mély férfihang valóban Pitoné lett volna? De hát semmi cinizmust vagy rosszaló gúnyt nem véltem kihallatszódni belőle. Inkább aggódást és gondoskodást. Ez lehetetlen.
Szerintem csak képzeltem.
Agyamra ment a hat méteres szörnyekkel való közelharc, és nem csak a lábam, de az elmém is károsodást szenvedett.
Ez olyan abszurd. A mindig komor és igazságtalan Piton? Mi a következő? Cukorkát fog osztogatni a gyerekeknek?
Képzeltem, vagy nem képzeltem, ez volt az utolsó mondat amit azelőtt hallottam, mielőtt olyan mély álomba nem merültem volna, mintha csak én lennék a furkosbottal kiterített troll.