- REGGELI! - Kiáltott le Molly a konyhából, mire a szemeim úgy pattantak ki mint a felhúzott redőny.
Lerúgtam magamról a meleg dunyhát aminek a bélése egy kisebb dombként magasodott a vele elfedett személy fölé. Tipikus Molly Weasley. Ha hagynám, még egy bélelt kabátot is rám adna. Július közepén...
Hallottam hogy a reggeli frisseségemen nemigen osztozunk, ugyanis a vékony falakon a hangok könnyedén átütöttek, és a per pillanat átszűrödő álmos nyögések és kialvatlan emberekből elhangzott rimánkodások nem arra engedtek következtetni hogy mindenki üdén éli meg a reggelt...
Gyorsan nekiestem egy fésűvel neveletlen loboncomnak, ami madárfészek is lehetett volna. A sors ironiája már igazán az lett volna ha reggeli valami tojásos étel lesz...
Belebújtam egy fekete pulóverbe, és mélyet szippantottam a kellemes illatából. Mosószer és levendula.
Néha megnyugvásképp bármilyen stresszhelyzetben remekelt a ruhadarab, elég volt csak egy szippantás a kissé elnyűtt, bő ujjából, az otthon illata mindig sikeresen oldott rajtam.
Anno Mollytól kaptam nyolcadik szülinapomra (ritka alkalmak egyike amikre emlékszem), és ezzel a darabbal telibe strafált. Imádom a túl bő holmikat, mégha sok kortárs lány furán néz rám túlméretezett ruháim miatt, de valahogy szeretem ha a hosszú puha anyag úgy ölel körül mint egy gondoskodó kar. A színe egyszerű fekete, viszont az anyaga olyan puha pamut, akárcsak egy újszülött golymók szőre.
Ráadásul még többet ér hogy maga Molly kötötte, és olyan ügyesen mintha csak egy gyárban csinálták volna precíz masinákkal és kötőbűbájjal.
Magamra húztam egy nadrágot, majd lebaktattam a lépcsőn, és félúton megcsapta az orromat a frissen sült szalonna és piritós illata. Erre csak gyorsítottam lépteimen, és konkrétan nyáladzó kutyára hasonlítva rontottam be az étkezőbe, ahol egy serpenyőben már ott vártak rám a rózsapirosra sült szalonna darabok, és egymásra halmozva a meleg kenyerek.
Levágtam magam a legközelebbi székre, és addig meg sem nyikkantam még a roskadásig pakolt tányéromról az utolsó morzsát el nem tüntettem.
- Flower drágám! Megtennéd hogy behozod a mai leveleket? - mosolygott rám Molly miközben én igyekeztem nyakon csípni egy apró szalonnát ami letévedt a tányéromról.
- Ühümm... - adtam meg az értelmes választ teli szájjal.
Miután kishíján eltörtem a tányérom ahogy a mosogatóba hajítottam, kinyitittam az ajtót, és kiléptem a napsütötte kertbe.
A nap arany korongja beragyogta az egész kertet, de az időjárás csalóka volt, ugyanis a zöld fűszálak lustán hullámoztak ahogy a szél beléjük kapott, smaragd tengerre emlékeztetve az Odú udvarát.
Mezítláb végigügettem a puha, füves réten, élvezve hogy az apró szálak kellemesen csiklandozzák a talpam.
Kiürítettem a postaládát, és ujjaimmal körbeforgattam a borítékokat.
Nagyrészt nevelő apámnak, Arthurnak jöttek a Mágiaügyi minisztériumból, ezeken automatikusan végigsiklottam.
Néhány talárszabó és pálcabolt ajánló újság... És egy nekem címzett levél.
Már hozzászoktam, hogy fura, kétszer bélyegzett levél fogad, gondolom mivel nem vérszerinti családtag vagyok, másképp küldik el.
Most valami egészen más miatt volt baljós a helyzet.
Meredten figyeltem a vérvörös viasz pecséttel lezárt boríték tetején virító nevemet.
Bár a vezetéknevem nem volt rajta, az Odúba címzettsége és a Flower név arra engedett következtetni hogy ez bizony nekem érkezett. Elmélyülten téptem fel, de levélnek nyoma sem volt, helyette egy kics csomag pottyant a lábam elé.
Gyorsan zsebrevágtam a maradék levelet, és a kis csomag után kaptam.
Feltéptem az elég hanyagul papirosba tekert hozományt, amiből egy furcsa ékszer és egy még kisebb csomag esett ki.
Az ékszer egy karkötő volt, és mintha csak az én ízlésem alapján készítették volna. Bőrhuzalokból volt megcsomózva, apró fagolyókkal rajta. A fő atrakció egy matt feketére festett, fából faragott kutya volt, ami ugró pozícióban volt rálógatva. Gyanakodva emeltem szemmagasságba az érdekes darabot, ami némi félelmet keltett bennem.
Ki küldte? Miért? De... Honnan tudja hogy animágus vagyok ráadásul még annak a tudásnak is a birtokában állt, hogy milyen állat vagyok.
A furcsa eredetű és baljós kinézetű karkötő mellé még mellékeltek egy kissebb rakományt. Arról már szószerint rettegve szedtem le a csomagolást mintha csak épp egy mantikórt akarnék megsimogatni, vagy attól tartok hogy kiugrik belőle egy hippogriff vagy ilyesmi...
Abban csak egy kisujj méretű kulcs és egy nagyon kicsi papírfecni volt.
A pergamen darabra hanyag írással egy rövid szöveg volt firkantva.

Kedves Flower!
Tudom most sok kérdésed lehet, és nem érted miért kapod ezt. Egy nap megtudod. A kulcs, hogy egy kis magyarázattal szolgáljak, a széfedet nyitja. Oda helyeztem neked annyi pénzt, ami remélem elég lesz ahhoz hogy tanszereket vehess magadnak, mert biztos vagyok benne hogy nem szívlelnek majd a Roxfortban, ha üres kézzel jársz órára. A széfedet a lehető legelérhetőbb és kézenfekvőbb helyen, a Gringotsban találod. Persze, kellően elég ahhoz is, hogy egy kis finomságra vagy hasonlóra költsd, de ez természetesen rajtad áll.
Szeretettel, Aki most is rengeteget gondol rád

Teljes ledöbbenés. Ha le kéne írni, mit éreztem ott, kezemben ezzel a bizarr levéllel, akkor az biztos ez lenne.
Olyan volt mintha egy régi barátom vagy rokonom írta volna... Rokon...
Felmerült bennem hogy mi van ha ez a levél tőlük van? A szüleimtől... Nem tudok róluk semmit... Simán meglehet hogy ezt ők küldik nekem! Sőt! Ki más tenne ilyet?
Aztán a kellemes illúzió délibábként foszlott szét.
Ez lehetetlen. Valószínüleg Remus küldte. Igen. Ez biztos.
Bár a feladója névtelen volt, ki más küldene hasonló jellegű levelet? Minden egybe vág! Hiszen Remus tudja hogy animágus vagyok. Ez lesz a magyarázat! Csak nehogy elfelejtsem megköszönni neki...
Aki még most is sokat gondol rád
Ez a végszó viszont valahogy beleégett a retinámba, és befurakszott a gondolataimba, kíméletlenül tábort verve a fejemben.
Ez a szöveg egyáltalán nem Remusra vall. Miért írna ilyet? Ugyan... Tegnap találkoztunk! Azóta tizennyolc óra telt el. Ennyire ő sem lehet érzelgős vagy telhetetlen...
Többször átgondoltam, újabb érveket állítva amellé hogy ezért a levélért bizony Remus a felelős, ugyanakkor egy énem azt mondta hogy ez más... Ezt csakis ők küldhették.
Fejemet egyszerre ostromolták az érvek és cáfolások hadai, mire annyira belemerültem hogy inkább úgy döntöttem megírom Remusnak, mielőtt beletörik az agyvelőm. Ő biztos előrukkol a magyarázattal, én meg nyugodtan eltölthetem a nyaram további részét, közben lelkesen várva a roxforti levelemre, anélkül hogy összeesküvés elméleteket szövögetnék a szüleimről.
Így hát bementem a házba, és Molly kezébe nyomtam a számomra érdektelen borítékokat.
Felcaplattam a szobába, majd egy laza mozdulattal lesöpörtem a port az öreg íróasztalomról. Aztán magamat átkozva poroltam le a szürke foltot a pulcsim ujjáról, az ostoba minden szinonimájával illetve a tisztítási akcióm.
Előhúztam egy üres lapot meg egy üveg tintát, és miközben penna után kotorásztam a fiókomban (elég nehéz volt, ugyanis mindig olyan kupleráj van benne mintha bomba robbant volna a belsejében) sikeresen fellöktem az éjjeli vizeskancsót, ami eláztatta a frissen elővett lapot.
A szememet forgatva csaptam rendet és állítottam meg a miniszökőárt, majd végre egy új papiros felé görnyedve gondolkoztam azon, hogy is kezdhetném.
Sokáig agyaltam, majd lesz ami lesz alapon magamhoz ragadtam újra a pennát, és írni kezdtem.

Kedves Remus!

Ma reggel egy igen érdekes küldeményt érkezett a címünkre. Névtelen feladó, viszont az ajándéka annál személyesebb.
Biztos vagyok benne hogy te tudod ezt kihez kötni.
Először úgy gondoltam, te állsz emögött, de te mindig minden adatot pontosan írsz rá, ráadásul az elköszönés az alábbi volt:
Aki még most is sokat gondol rád
Nem hiszem hogy te így írnád alá, hiszen tegnap találkoztunk és még egy napja sincs.
Azt hiszem ideje hogy ezek alapján a szüleimre következtessek, és jobb ha minél előbb megmagyarázod vagy mesélsz róluk egy kicsit, mielőtt mindenféle mesét és elképzelést szövögetnék.
Bár nagy valószínűséggel te írtad, úgyhogy csak biztos akarok lenni a dolgomban. Találó volt a fekete kutya a karkötőn, bár be kell valljam hogy kicsit rám ijesztett először. A kulcsot is köszönöm. De ugye csak annyi pénzt raktál bele, hogy most nem úgy élsz mint a templom egere?
Várom válaszod (ÉS MAGYARÁZATOD)
Ölel, Flower

Elégedetten olvastam át a levelet.
Kicsit követelőző, ez tény... Meg kicsit flegma is... meg akaratos...
De a csöppnyi lelkiismeretemet azonnal elfojtottam, hisz a kérdéseimre választ akarok, és Remus úgyse tudott rám haragudni, hiszen minden dühkitörésemen csak mosolygott majd higgadtan lenyugtatott, és hagyott kitombolni.
De azért valahol titkon reméltem hogy legalább egy válasz foszlányt kitudok csikarni Remusból, hisz amióta csak az eszemet tudom ez a kérdés foglalkoztat, és az a nyolc év kicsit sok ha fejtörésről és oldalamat kifúró kíváncsiságról van szó, de eddig Remus minden kérdésemet hárította, és ez engem csak mégjobban felcsigázott, és csak még jobban akartam tudni a vérbeli felmenőimről. Főleg azért, mert mintha soha nem is léteztek volna, semmi emlékem ami tőlük lenne, és ezt csak gyanúsabbá teszik a sok szürke foltok az életemben.
Így hát minden reményem ebben a levélben volt, remélve hogy Remus végre hajlandó mondani valamit édesanyámról vagy édesapámról.
Gondosan beborítékoltam, aztán "hatalmas örömet" szerezve fogadott (de igaziként szeretett, akárcsak az összes Weasley gyerek) testvéremnek becsörtettem hozzá, és nemes egyszerűséggel lerántottam róla a takarót, és közöltem hogy kell a baglya.
- Bill! Légyszi emeld ki a vörös üstököd a pihepuha párnáid közül, és engedd ki Hérát a kalitkájából fel kéne adnom egy fontos levelet! - rikácsoló hangommal rosszabb voltam mint egy vekker és hasonló mint egy riasztó. Avagy: Billt kellőképpen felvertem.
Ő nyögött egy hatalmasat majd bosszús, kócos, vörös tincsekkel keretezett arcát rám emelte.
Én pedig gyorsan elhajoltam a felém hajított párna elől, majd letérdeltem a matracra visszahanyatló Bill mellé. Könyörögni kezdtem, és hatalmas kiskutya szemekkel néztem az ő reggeli napfénytől hunyorgó szempárjába.
- Nem-nem. Ez most nem válik be! Ma szőrösszívű leszek, mert nem aludtam jól. Ne gyere a kölyökkutya szemekkel. - majd olyan pózba vetődött, hogy véletlenül se nézhessek farkas illetve kutyaszemet vele.
Azt hiszem, fondorlatosabb kuncsorgáshoz kell folyamodnom.
Néhányszor körbesétáltam a szőnyegen, közben rákérdeztem:
- És most? - kérdeztem, mire Bill lomhán felém emelte a tekintetét, de addigra már egy fekete kutyaként néztem vissza rá, szemeimet természetellenesen nagyra nyitva.
Egy ideig csak bámultuk egymást, én még szűkölő hangeffektet is biztosítottam, aztán....
- Hajj, jól van rendben, de tudod hogy ez nem ér! - átlépett fölöttem, és elkezdett babrálni a baglya kalitkájával.
Héra boldogan kiröppent, majd várakozás teljesen megcsipkedte Bill fülét, jelezvén hogy készen áll a bagoly csemegéje megkapására.
Nevettem majd látván hogy Bill kétségbesetten néz rám, gyorsan visszaváltoztam majd előhúztam a zsebemből egy szalonna darabot, aztán pedig a lábára kötöttem a levelet, és néztem, ahogy a madár minden reményemmel elszáll az erdő felett.

******

- Neeeee! - hangzott Fred nyivákolása, aki a padra borulva verte az asztallapot nyomatékot adva hogy Molly mai terve egyáltalán nincs az ínyére.
- Állatkert? Mi? - George kedvtelenül hadonászott ide oda, közben véletlenül jól pofon sózta Ront, aki épp akkor toppant be a konyhába, és valljuk be elég váratlanul érte hogy reggeli helyett egy hatalmas tockost kap.
- Milyen állatkert? Az mi? - dörzsölte arcát miközben egy nagy vörösödő tenyérnyom rajzolódott ki rajta. - és ezt miért kaptam? - nézett Georgera.
- Vedd úgy hogy nem neked lett címezve csak rossz a postás! - morogta George noku bűntattal.
- Talán nekem? - sipította Molly. - Csak azért mert végre elviszlek titeket egy kiruccanásra? - fülön csípte az ikreket, Fredet és Georgeot és kellőképpen megrángatta őket ahhoz, hogy fent említett testrészük legalább olyan piros legyen mint Ron arca.
- De miért pont egy állatkert? Anyaaaa.... Az még a mugliknak is unalmas nemhogy nekünk! - panaszolta Fred, miközben hideg tejjel töltött poharával igyekezte csillapítani a megtépett fülének fájdalmát.
- Azért kisfiam, mert ez aféle büntetés lesz számotokra! Ideje egy kicsit nyugalmas programokat is csinálni, mert elegem van abból hogy az eszeveszett repkedés miatt már vagy hat mugli tett bejelentést seprűn repkedő alakokra a közeli faluból, és ti minden intelmemre ugyanúgy parádéztatok a levegőben! Példát vehetnétek Flowerről, ő mindig csak az általam kiszabott területen repül! - mire az ikrek felhorkantak, és nagyon csúnyán néztek rám.
Én vállat vontam hogy nem én kértem hogy Molly ezt állítsa, én is ugyanúgy velük repülök a tiltott zónákba is, úgyhogy ne rajtam vádaskodjanak.
- Hogy egy kicsit lehiggadjatok, ma elmegyünk egy igazi mugli szórakozó helyre, az állatkertbe! - kontrázta Arthur, az édesapjuk. - Jó lesz higgyétek el! Egy csomó állatot megnézhetünk a muglik szemszögéből! Tanulságos lehet mindannyiunknak! Ugye milyen izgalmas? - nézett ragyogó szemmel Fredre és Georgera.
A családban nyílt titok volt hogy Arthur imádott minden muglikkal (alias varázstalan emberekkel) kapcsolatos dolgokat, tárgyakat; a garázsban állandóan ezeket tanulmányozta, bűvőlte vagy eszkábált össze belőlük mindenfélét.
Így nem csoda hogyha ő a legnagyobb pártfogója ennek az ötletnek, igazi ígéretföldjét jelenti neki egy olyan hely ahol nyüzsögnek a muglik és az ő nézőpontjukból vizsgálhatunk meg pár állatot, hogy az ő szavaival éljek.
- Jajj nagyon izgalmas! - felelte szarkazmussal a hangjában George.
- Mindjárt visongani kezdek, ez olyan élménygazdag program! - trillázta unott hangon Fred.
- Na elég legyen a szemtelenkedésből! Elmegyünk és kész. Legalább művelődtök, és késztetve lesztek arra, hogy ne hülyéskedjetek, mert lebukunk a muglik előtt! És ezt vegyétek parancsnak! Nincs baromkodás, főleg ha majd mindenütt muglikkal leszünk körülvéve! - rótta meg őket Molly.
- Mi az az állatkert? - kapkodta Ron a fejét a jelenlévők között.
- Szerinted? Egy olyan hely ahol biztos hogy nem az állatokat tudod megnézni, ahogy feledtébb érdekes életüket élik ami alvásból és evésből áll! - mondta Fred egy unott idegenvezetőt profin utánozva.
- Jól van na... - motyogta bele Ron a pirítosába.
- Na! Van több kivetnivaló? - csapta össze a tenyerét Molly.
- Ha lenne is, tudna változtatni azon hogy állatkertbe menjünk? - kérdezte George kedvtelenül.
- Nem igazán. - rázta szigorúan az ujját az ikrek felé Molly.
- Gondoltam. - felelte Fred és George egyszerre, miközben reményveszte hanyatlottak vissza a székbe.
- Helyes! Akkor fejezzétek be a reggelit, és indulhatunk is! - Vette fel a legcsábosabb mosolyát Molly.
Miután mindenki kedveszegetten vetett egy utolsó pillantást a seprűjére aminek társaságában remélte eltölteni az aznapi szabadidejét, kiléptünk az udvarra, és elindultunk a felberregő, öreg trabant felé.
Az út csendben, vagy Fred és George panaszkodó pusmogásában telt.
- Billnek, Percynek és Charlienak miért nem volt kötelező jönni? - Puffogott Fred.
- Mert ők képesek kultúrált ember módjára viselkedni. - Pirított rá Molly.
- Ja a kis elit alakulat! Ennyi erővel Ginnyt is otthon hagyhattuk volna!- bámult ki George az ablakon unottan.
- Vigyázz a szádra! Különben is Ginnyt legalább érdekli a program!- csattant fel Molly újra.
Én csak kuncogtam a veszekedésükön, de a világért se vallottam volna be hogy engem is érdekel az állatkert.
- Simán mondhattad volna hogy te nem jössz! Anya úgyis abban a hitben él hogy te sose vagy velünk amikor a faluban repkedünk. - fordult felém Fred.
- Azért jöttem veletek mert bár Molly nem tud róla, de én is ugyanúgy szabályt szegtem, így nem éreztem igazságosnak hogy csak ti szenvedjetek egy olyan hülyeség miatt amit én is elkövettem. - válaszoltam.
Fred elismerően bólintott, majd elfoglalta magát azzal hogy megpróbált Ron szájába tömni egy fülzsír izű drazsét.
Legalább egy kicsit jól szórakozik.
Meg én is... Gonosz dolog volt Ront így kinevetni mikor láttam hogyan torzul el az undortól az arca, de az a tekintet minden pénzt megért.
Az állatkerthez érvén már mindenki hányingerrel küszködött, út közben ugyanis eljátszadoztunk azzal hogy bátorságból megesszük a ránk szabott ízű cukrot a Bogoly Berti édességből, de főleg Ron járt pórul, Fred és George előszeretettel válogatták a legundorítobb ízeket számára, ő viszont nem akart nyámnyilának tűnni, bár többször is felajánlottam hogy én megeszem helyette, ő csak köhögve leintett.
George még azt is megpróbálta, hogy eljátsza mennyire rosszul van és inkább menjünk haza, de sajnos Molly túl jól ismeri őt, ezért hajhatatlan volt.
Így hát egy emberként megindultunk a bejárat felé, és betódultunk az állatkertbe.
Ahányan voltunk, annyi felé széledtünk.
Engem a farkasok csigáztak fel, gyermeki örömmel nyomtam az orrom az őket a külvilágtól elszigetelő üvegnek és figyeltem ahogy a fenséges állatok gyönyörű bundáján megcsillan a déli napfény. Figyeltem karcsú testük minden mozzanatát, borostyánsárga szempárjuk érdeklődő csillogását és hatalmas mancsukat, ahogy az avarba süppedt.
Gyönyörű tekintetükkel mintha néma szócsatát váltottunk volna... büszke szempárja mintha a lelkemig ellátott volna.
Kicsit kirázott a hideg, amikor a sárga íriszeken megcsillant a napfény. Valami furcsa, zsigeri érzést keltett bennem, deja vu vagy valami ilyesmi.
Miután kellőképpen kicsodálkoztam rajtuk magam, úgy döntöttem megkeresem Fredéket, mielőtt csínytevésre hajlanának.
Nem kellett túl sokáig keresgélnem, a két jó madár épp kétoldalról közrefogták Ront, és odavonszolták egy csimpánzhoz.
- Nézd Ron! Itt a rokonod! - mutatott vihogva az állatra George.
- De ha az övé akkor a tiéd is! - kiáltottam oda Ron helyett, aki hálásan pillantott rám, miközben leseperte magáról az ikrek karját.
Fred és George bosszús pillantást lövelltek felém, majd sokatmondóan összenéztek.
- Jogos. - adta meg magát Fred.
- De ez nem jelenti azt hogy nem kapod vissza. - tette csípőre a kezét George.
Majd mind a négyen elnevettük magunkat.
- Hé, nincs kedvetek megnézni a hüllőházat? - dobtam be ötlet gyanánt, miután elhalt a kacagás.
- Tőlem... - vont vállat George.
- Köszönj el a rokonodtól Ron! - fordította Fred szegény fiút a csimpánz felé.
- Szerintem te jobban fogsz neki hiányozni mert te jobban hasonlítasz rá! - böktem oda, mire Fred oldalon csiklandozott. Én nevetve löktem odébb a kezét, majd a csapatunk élén gyalogolva elvezettem őket a hüllőházba.
Eléggé kiürült volt, csak egy család tartózkodott bent.
Egy fekete hajú, soványka fiú éppen az egyik óriás kígyónál ácsorgott, és már már ijesztően mereven figyelte az állat hatalmas testét. Amaz felemelte a fejét és... kacsintott? Jól láttam?
Biztos csak káprázott szemem... több méterre volt a terrárium tőlem, simán megeshetett hogy csak benéztem.
Aztán a fiú beszélni kezdett. De kihez?
Halkan motyogott, családja pedig vagy több méterre állt tőle, és nem is nézett feléjük, így hozzájuk nem beszélhetett.
Utána többször is megráztam a fejem és pislogtam, a kígyó unagyis mintha értette volna, bólintott, a fejét rázta, megint bólintott, felemelte hatalmas farkát, és egy pontra bökött vele, mire a fiú ugyanoda nézett.
Aztán tovább diskurált az állattal, de most már hangosabban. Furcsán beszélt, az sz betűket olyan túl lassan ejtette ki. Talán csak beszédhibás. Vagy azt hitte úgy "kígyósabb". Ki tudja?
Egy ideig csak dermedten figyeltem ahogy konkrétan beszélget a kígyóval, aztán a nagydarab testvére, barátja vagy rokona durván odébb taszította, és óbégatni kezdett szüleinek, hogy nézzék meg mit csinál az óriáskígyó.
Az odébblökött fiú arcára harag ült ki, és egy pillanatig biztos voltam benne hogy erősen szóvá teszi ezt.
Helyette csak mély levegőt vett, és ökölbe szorította a kezeit.
Majd a kígyó terráriumának üvege eltűnt. Nem túlzok. Az üveg volt, rá egy pillanatra nincs.
Itt már komolyan elgondolkodtam azon hogy esetleg agyi károsultságot szenvedtem, megcsíptem magam, ráléptem a lábamra, de semmi.
A hatalmas állat kicsusszant a helyéről, majd odasziszegett valamit a fiúnak, az válaszolt, majd kikusszant mellettem a hüllőházból, én pedig megborzongtam ahogy a síkos bőre a bokámat súrolta.
- Flower, gyere. Gyorsan. Ez varázslat volt. Húzzunk innem mielőtt valaki ránk gyanakszana. - hallottam meg Fred hangját ahogy idegesen a fülembe susog. Bólintottam, majd gyorsan elrohantunk a "tett színhelyéről".
Ha Molly fülébe jutott volna, bizonygathattunk volna akármennyit, úgyis minket vett volna elő.
Átvágtunk hát az állatkerten, egészen amíg biztos távolságba nem értünk, majd leroskadtunk egy padra, és kérdőn pillantgattunk egymásra.
- Ez mi volt? - kérdeztem, és még magamat is megleptem bizonytalan és remegő hangszínemmel.
- Nem tudom, de mugli biztos hogy nem. - felelte George elmélyülten.
- Mindesetre fura volt. - jegyezte meg Ron.
- Úristen tényleg? Bravó, ezt magunktól biztos hogy nem vettük volna észre! - Felelte Fred kerekre nyílt szemekkel, csodálkozást imitálva.
- Lehet hogy épp egy leendő osztálytársunkat láttuk. - próbáltam oldani a hallgatásba merült társaság hangulatát.
- Mondasz valamit! - felelte eltűnődve George.
- Hát ez szinte biztos. Mert hogy az a fiú nem mugli volt, az ezeregy százalék. - morfondírozott tovább Fred.
Pár percre rá bejelentette az állatkert igazgatója hogy a hüllőházat bezárják, a kertet pedig kiürítík, az evakuálás oka egy megszökött és még mindig szabadon kószáló óriáskígyó.
Mi csak sóhajtva egymásra néztünk, majd elindultunk a kapunál álló Molly felé, aki nagyon csúnyán nézett ránk.

- Nem hiszem el! - sopánkodott Molly.- Tényleg muszáj volt? Még ennyi mugli között is? Miért van az, hogy Flower és Ginny normális, kultúrált ember módjára tudnak viselkedni, de ti nem!- siránkozott miközben nagyon baljós és bosszús pillantásokat lövellt felénk.
- De hányszor mondjam el hogy nem mi voltunk? - temette tenyerébe az arcát Fred.
- Tényleg nem! Én láttam is a fiút aki csinálta! - kezdtem el kánonba Georgeal.
- Jaj Flower neked nem kell magyarászkodnod. Drágám, tudom hogy te úgyse tennél ilyet. - váltott át hirtelen nyájas hangsúlyra Molly. - Fred, George szobafogság! - fordult zsörtölődve az ikrek felé.
George Ginny, Fred meg az én fülembe súgta hogy "csókos", mire Ginnyvel mi csak összekuncogtunk.
Mire hazaértünk, Fred és George viszonylag megnyugodott, azzal érvelvén hogy egy szobában laknak, addig is tudják fejleszteni az új robbanó bigyót amin most kísérleteznek.
Én csak nevetve rájuk hagytam, aztán fölmentem a szobámba, és rajzoltam egy kicsit. Imádtam rajzolni. Egy olyan elfoglatság számomra, ami semmilyen szempontból nem lehet unalmas. Van amikor csak fejből kippattanó vonalakat, valamikor pedig konkrét arcot vagy épületet rajzolok, valamikor ezeknek a kombóját. Imádom nézni ahogy a tinta folyók szétáradnak a papíron, és csodás vagy épp bonyolult sziluettek születnek. Sokszor rajzolom le anyut és aput is... csakúgy fejből. Hogy hogy képzelem el őket. Próbálok az emlékezetemből ihletet meríteni, hátha egy csecsemő kori emlékkép eszembe ötlik, és minél közelebb áll majd a végeredmény az eredetihez.
Csakhogy összehasonlítási alapom meg nincs...
Remélem Remus minél előbb válaszol... Nem bírom sokáig ép ésszel... Olyan régóta nem hagy nyugodni milliónyi kérdés, mióta csak tudom hogy léteznek. Gyűlnek, de válasz sosincs rájuk. És ez sokszor kerget az őrület szélére.
Ilyenkor azzal álltatom magam hogy egyszer ennek is eljön az ideje ahogy Remus mondja.
Egyszer talán...
Addig is, jött egy levél ami kellőképpen elvonta a figyelmem a szüleimről, legalábbis egy időre.