Mógus azonban nem tört meg.
Egyre sápadtabb és soványabb lett, de mindhiába, Piton változatlanul mogorva volt, és Bolyhoska is kitartóan morgott a harmadik emeleten.
Mivel jóformán csak a dadogós professzor választotta el Pitont attól, hogy megkaparintsa a követ, minden elismerésem Mógusé volt, hogy továbbra is állta a sarat, és ennek köszönhetően az értékes tárgy biztonságban volt. Egyenlőre.
Az, hogy Mógust egyre rosszabb állapotban láttuk feltűnni a folyosókon, arra utalt hogy nem az örökkévalóságig tudja tartani magát, és a professzor egyre csak sodródik affelé, hogy a galád Piton győzelmet arasson fölötte.
Ígyhát mindenben amiben tudtuk, támogattuk Mógust, ami sajnos csak pár bátorító mosolyban, és rászólásban azokra akik gúnyolták a makogó professzort, ki is merült, de az apró gesztusainkba minden lelki erőnket beleadtuk, hogy legalább ezzel erőt önthessünk belé.
De sajnos, nemcsak a bölcsek kövét hajkurászó Pitonnal gyűlt meg a bajunk.
Tisztában voltunk vele hogy közelednek a vizsgák, de azért minden percben mi sem szorultunk emlékeztetésre, mint azt ahogy Hermione gondolta.
A lány jegyzeteinek vastagsága egy malac derekának a nagyságával vetekedett, és ami a legjobban megbotránkoztatott, az az, hogy a lánynak feltett szándéka volt szóról szóra megtanulni mindent, ami csak a lapkötegekben áll.
Szövegkijelölő pennával tarkította ki az órai jegyzeteit, és mindent egyesével bemagolt, amit úgy ahogy ráhagytunk, de mikor azzal kezdett nyüsztetni minket, hogy cselekedjünk ugyanígy, és kövessük a példáját tanulás terén, na ahhoz nekünk is lett egy-két hozzáfűzni valónk.
- Nyugalom Hermione. A vizsgákig még rengeteg idő van hátra! - felháborodva kaptam ki saját jegyzeteim a lány kezéből, aki már lógott volna meg vele, hogy rikító pennájával az én munkám ellen is merényletet kövessen el.
- Csak tíz hét. - rázta a fejét Hermione, miközben hadonászó kezeivel igyekezett megkaparintani a lapjaimat, de szerencsére magasabb voltam nála majdnem egy fejjel, így a jegyzetszerző -hadművelet kimerült annyiban hogy a lány puffogva ugrált a magasban tartott lapjaimért. - Az nem olyan rengeteg idő. Nicolas Flamelnek például perceknek tűnik. - érvelt nevetségesen Hermione.
- De mi nem vagyunk hatszáz évesek. - korholta Ron, az egyik karosszékből figyelve a marakodásunkat a jegyzeteimért. - És neked különben is fölösleges ismételned, te úgy is mindent tudsz. - vetette ellen a fiú.
Hermione abbahagyta a pattogást, helyette elkerekedett szemeket vetett Ronra.
- Fölösleges? - hőkölt hátra a lány, miközben hangszíne átugrott pár skálát. - Te nem vagy eszednél! Ezek nagyon fontos vizsgák! Ha megbukunk, nem mehetünk másodikba! Már egy hónapja el kellett volna kezdenem a tanulást, nem is tudom mi ütött belém... - hüledezett a lány.
- Nem tudom, de belém a ménkű az biztos... - mormogtam az orrom alatt, enyhén célozva arra, hogy a lány amit csinál már Merlin csapásának is lehetne nevezni.
Ahogy a tanárokat is.
Egy nap alatt annyi leckét zsebeltünk be tőlük, mint amennyit az eddigi félévünkben soha.
A húsvéti szünetet már jobbnál jobb programokkal tábláztam be, amiket lelkiismeretesen ki is iktattam a teendők listájából, ugyanis a felgyülemlő, embertelen házifeladat mennyiség szinte óbégatva adta tudtomra a szekrényemen heverő pergamen kupac formájában, hogy "te lusta kölyök, kezdj velünk valamit".
Viszont az, hogy a Griffendél toronyban írjam meg, arról szó sem eshetett.
Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy elég csak elővenni egy pennát és papirost, Hermione nyomban ott terem, és a vállam fölött kukucskálva osztogatja az észt, hogy mit hogyan írtam helytelenül.
Bár Ron és Harry kifejezetten díjazták hogy Hermione javítgat ezt-azt az irományukon, én egyszerűen nem tudtam megtűrni azt, hogy szinte azt is megmondja hogy melyik lúdtollammal írjam a házit ahhoz hogy hibátlan legyen.
Így nem nagyon volt más választásom, frappáns opcióként a könyvtárra voksoltam.
Táskámba hánytam minden tankönyvemet, pár pennát és rengeteg üres pergament, majd észrevétlenül kiosontam a portrén.
Csodáltam hogy ép gerinccel megérkeztem a könyvtárba, ugyanis a szakadásig telepakolt hátizsák úgy húzta le a vállam, mintha beton kockákat cipelnék végig a folyosón.
Egy ablak mellett heverő asztalt célnak tökéletesen megfelőnek könyveltem el, és minden cokmókomat kirámoltam az asztalra.
Elővettem egy pergament, majd kék tintába merítettem pennám hegyét, és felcsapva egy csillagokkal ellátott borítójú könyvet, szerkesztgetni kezdtem a Jupiter keringési pályáját.
Ujjbegyemmel sokszor maszatoltam bele a ferdén húzott vonalakba, vagy túl nagyra rajzolt ábrákba, így szinte az egész kézfejem kezdte felölteni az éjszakai égbolt színét.
A pergamenen szereplő pálya inkább hasonlított egy kivehetetlen, kék pókhálóra, mint a feladatként kapott gázbolygó keringésének bemutatására, de tőlem igazán ennyi telt. Nem vagyok a precizitás megtestesítője, mikor rajzolok, azt is nonfiguratív vagy girbe-gurba vonalakkal teszem, úgyhogy nagyon remélem Sinistra professzornak legalább fél siker címmel elnyerem a tetszését.
Sikerült két órát elpepecselni a firkálgatással, így jobb lesz ha belehúzok, ha nem akarok lemaradni az ebédről, és azt mondhatom magamról, hogy legalább a leckék feléig eljutottam.
Felütöttem a tartalom jegyzéknél az Ezer bűvös fű és gombá-t, hogy kiirhassam a kelések ellen hatásos növényeket és tulajdonságaikat.
A kezem kezdett átkozottul sajogni a sok körmöléstől, de erőszakosan csak tovább sercegtettem a pennámat a lapokon.
Egész hamar tolhattam a kész munkák kupaca felé a kért gyógynövények listáját, és már épp nekiláttam volna bűbájtan leckémnek, mikor a szemem sarkából láttam, hogy az asztalomhoz odahúznak még két széket.
Felnéztem a sűrű körmölésből, és láttam ahogy Harry és Ron foglal helyet mellettem, kipakolva saját tankönyveiket és papirosaikat az asztalra.
- Szervusz! - intett szórakozottan Harry, miközben fellapozta asztronómia könyvét, hogy ő is neki veselkedhessen a Jupitet pálya szerkesztésnek.
- Nem bírtuk már Hermione papolását. Kész megszállot a lány. - adta meg a magyarázatát Ron. - Egész elviselhető volt, a cérna ott szakadt el, mikor kitalálta, hogy írjunk egy próba vizsgát, amit ő állít össze nekünk. - mondta tovább elsápadva a fiú.
- Hát akkor jól tettétek hogy fedezékbe vonultatok. Ez már nem normális. - nevettem el magam, mert bármennyire is eszelős amit Hermione csinál, be kell ismerni hogy valahol kifejezetten mókás is.
Így immár hárman vesződtünk a házifeladat hegyekkel.
- Sose fogom ezt mind megjegyezni és megcsinálni. Ez túl sok! - fakadt ki Ron.
Megszánva fogadott testvérem, elé toltam az én kész leckémet.
- Óh Flower! Köszönöm! Egy életet mentettél most meg, tudod? - ölelt meg szorosan Ron, majd már hatalmas vigyorral az arcán, másolni kezdte a házi feladatomat.
Miután a kész bűbájtan leckémet is a nyomtatóhoz hasonlóan munkálkodó Ron elé sepertem, vágyakozás teljesen kinéztem az ablakon.
A nefelejcskék ég hatalmas ragyogó lepelt festett a kastély felé.
Egyetlen árva felhő se rondított bele az égbolt tengerszín vásznába, ami hívogatóan ragyogta be az olvadozásnak indult fekete tavat, és a szél fodrozta fűtakarót.
Úgy lestem ki a gyönyörű, nyarat ígérgető időjárásba, mint ketrecbe zárt tigris a vadonba.
Sose gondoltam volna, hogy úgy fogok tekinteni imádott Roxfortomra, mint egy börtönre, de egyszerűen más szóval nem tudtam akkor és ott leírni a pompás kastélyt, mert hiába a lenyűgöző falai és fényűző termei, azok most csak nyirkos kőtömlöcnek és túlméretezett cellának tűntek.
Lélekben a Roxfort előtt elterülő tisztáson hancúroztam, valójában azonban Pitonnak jegyzeteltem az aprított korall bájitalokban felhasznált előnyeiről és hátrányairól.
Munkámból csak akkor pillantottam föl, mikor meghallottam Ron meglepett kiáltását:
- Hagrid! Mit keresel te a könyvtárban?
A kérdés címzettje gyorsan a háta mögé rejtette amit épp szorongatott, majd odacammogott hozzánk. Én egyenlőre semmit sem szóltam, csak gyanút sejtő ábrázattal meresztgettem szemem az óriás vakondprém kabátja mögé rejtett, titokzatos valamire.
Hagrid egyébként is szokatlan látványt nyújtott hatalmas termetével, és avar tűzdelt kabátjával a könyvtárban. Nem tudok példát mondani arra, mikor fordult meg utoljára a Roxfort könyvespolcai között.
- Csak körülnéztem... - felelte feltűnően gyorsan Hagrid, zavarában előre-hátra hintázva sarka élén.
Tétova szavai felkeltették látszólag mindhármunk érdeklődését, ugyanis sokatsejtő pillantást váltottam a fiúkkal. - Na és ti jómadarak, minek bújjátok a könyveket? - hatalmas szakállával köteteink fölé hajolva, gyanúsan méregette bogárfekete szemeivel a teleírt pergameneket. - Nehogy azt halljam hogy még mindig Nicolas Flamel után nyomoztok! - emelte fel mutató ujját vádaskodva körbemutatva rajtunk.
- Áh dehogy. Már régen tudjuk hogy kicsoda. - hencegett Ron. - És azt is kiderítettük, hogy mit őriz a kutya: a bölcsek...
- Cssss! - hadonászott kétségbeesetten lepisszegve Ront Hagrid. - Nincs ki mind a négy kereked? Ne kiabálj az Isten szerelmére... - korholta le a fiút az óriás.
Harry önelégült fejjel fordult Hagrid felé, széles vigyorral konstatálva hogy a markunkban tartjuk a vadőrt, hisz már szinte mindent tudunk Flamelről, így édesmindegy mennyire ellenkezik, vele vagy nélküle így is úgy is fényt derítünk mindenre.
- Ami azt illeti, lenne néhány kérdésünk hozzád. - szólt Harry. - Elmondhatnád nekünk, Bolyhoskán kívűl mi őrzi még a...
- Hallgass! - pirított rá rémülten Hagrid, miközben esetleges hallgatózók után kapkodta a fejét. - Ide figyeljetek! Gyertek át hozzám később. Nem ígérem hogy tőlem bármit is megtudtok, de legalább ne itt fecsegjetek erről. A diákok semmit nem tudhatnak meg. A végén még azt hiszik, nekem járt el a szám... - aggodalmaskodott az óriás.
- Akkor viszlát később. - intett neki búcsút Harry.
Hagrid kicammogott a könyvtárból, hatalmas alakjával lesodorva pár könyvet a helyéről, mire Madam Cvikker csak fenyegetően rázta mutató ujját Hagrid felé.
- Nagyon gyanús nekem Hagrid. Mit rejtegetett a háta mögött? - kérdeztem Harryéktől.
- Megnézem milyen könyveket keresett. - ajánlotta Ron, aki már úgyis feladta a tanulást, mondván hogy már úgyse bírna koncentrálni. Elsietett, de alig pár perc múlva már vissza is ért, lecsapva az asztalunkra egy halom könyvet.
- Sárkányok! - suttogta drámaian. - Hagrid sárkányokról szóló könyveket nézegetett. Tessék: - lapozott fel pár kötetet. - Nagy-Britannia és Írország őshonos sárkányfajai. A tojástól a pokol tüzéig. Sárkánybarátok kézikönyve. - sorolta izgatottan Ron.
- Mindig is vágyott egy sárkányra. - jegyezte meg Harry. - Már akkor is mondta mikor először találkoztunk.
Én és Ron viszont fejrázva ellenkeztünk.
- Szigorúan tilos. - mondta Ron. - A sárkánytenyésztést már az 1709- es Varázslókongresszuson törvényen kívűl helyezték. Ezt mindenki tudja.
Én csak feszülten köhintettem párat, fejjemmel aprót biccentve Harry felé, hogy nem, nem mindenki olyan szerencsés környezetből származik mint ő. Varázsló családban nevelkedett, ráadásul Arthur a minisztériumban dolgozik. Neki ez csak természetes, de vannak aki némi magyarázatra de legalább egy kis megértésre szorulnak.
- Vagyis majdnem mindenki. Bocs Harry. - nevetett zavartan Ron, majd folytatta. - Azért, mert nehéz lenne eltitkolni a tudományunkat a muglik elől, ha sárkányokat nevelnénk a kert végében. Egyébként is veszélyes, mert a sárkány nem szelídíthető. - fejtette ki a fiú.
- Látnod kellene Charlie bátyánk arcát. Még most is éktelenkedik rajta egy heg, amit tavaly szerzett egy walesi zöld sárkánytól. - meséltem Harrynek.
És az csak a heg. Emlékszem hogy borultam pityeregve Molly karjaiba, mikor először tért haza Charlie, pusztán gyakorlaton kintlévő okok miatti kiutazásából.
Anno akkor még nem is dolgozott kint. De már az első kint tartózkodása után egy hatalmas, vörös égéssel a fején jött haza. Ma már pazarul kinéző heggé gyógyult, de akkor is szörnyű, mit tud művelni egy-egy ilyen bestia.
- De Nagy-Britanniában ugye nincsenek szabadon élő sárkányok? - kérdezte aggodalmasan Harry.
- Már hogyne volnának? - hoztam rá a frászt a fiúra, de sajnos igazam volt. - Könyv is van az itt őshonos sárkányokról. - mutattam rá a Harry könyöke mellett heverő kötetre, mire a fiú csak elsápadva nagyot nyelt, miközben vetett egy félő pillantást a könyvre.
- Például a walesi zöldek és a hebridai feketék. A Mágiaügyi Minisztérium épp eleget vesződik azzal hogy titokban tartsa a létezésüket. Minden muglira, aki sárkányt lát, felejtés átkot kell szórnunk. - adta alá a lovat Ron.
Harry nem szólt semmit, csak az eget kezdte kémlelni, esetleges sárkányok után.
- Nem tudom miben sántikál Hagrid, de talán a mai látogatásunkkal választ kaphatunk a kérdésre. - mondtam Harryéknek, majd becsuktam a könyvem, mert a fájó kézfejemmel már egy szót se tudnék leírni, nemhogy végezni még egy házifeladattal.

Ebéd után beszámoltunk a történtekről és a leszervezett találkozóról Hermionénak, reményeket fűzve ahhoz, hogy esetleg elvonjuk a figyelmét a beteges tanulás mániájáról.
Elkönyveltem félsikernek, ugyanis a lány valóban felhagyott a zaklatásunkkal, de azért a vadőr kunyhó felé vezető úton be nem állt a szája a még átnézendő jegyzetekről, tankönyvekről, befejezendő házifeladatokról amik csak több hét múlva kellenek, és miegymásról, amiről a magolás-függő boszorkányok szoktak.
Megérkezvén eléggé furcsának találtam hogy Hagrid kunyhójában az összes ablakon be van húzva a függöny, mintha Hagrid tényleg valamiben mesterkedne, amit bár eddig is tudtunk, de kezdett egyre  gyanúsabbá válni a helyzet.
Félve bekopogtunk, mire meghallottuk a vadőr hangját, ahogy gyanakodva kiszól.
- Ki az? - hangzott fel Hagrid mély dörmögése.
Igazoltuk magunkat, mire Hagrid kapkodva betessékelt minket, és sietősen becsukta utánunk az ajtót.
Hirtelen megcsapta az arcom a kunyhóban uralkodó hőség. Pár perc elteltével pedig már ki is gyöngyözték a homlokomat az apró izzadság cseppek, mutató ujjamat bedugva és körbemozgatva talárom nyakánál igyekeztem segíteni saját fülledt helyzetemen, de mivel a csöpp házikóban mindent átjárt a hőség, nem igazán mentem vele sokra.
- Na szóval... Azt mondtátok kérdezni akartok tőlem valamit. - vett le Hagrid a tűzről - ami a nyári hőség ellenére teljesen értelmetlenül pattogott a kandallóban - egy gőzölgő teával teli kancsót.
- Igen. - bólintott Harry, majd habozás nélkül Hagridnak szegezte a kérdést. - Arra volnánk kíváncsiák, mi őrzi még a bölcsek kövét Bolyhoskán kívűl. Légyszíves mondd el nekünk. - kérlelte a fiú, miközben Hagrid megforgatta a szemeit, amik szinte elénk vetítették az óriás gondolatait, amit igazából ránézésre is tökéletesen le lehetett olvasni a vadőrről, mintha csak érzelmei egy nyitott könyv lenne számunkra, ami jelen pillanatban nem más volt mint a "már megint" kifejezés.
- Eszemben sincs elmondani. - lohasztotta le a vigyort Harry fejéről Hagrid. - Először is azért, mert fogalmam sincs róla. Másodszor: már így is túl sokat tudtok, szóval ha tudnám se mondanám el. A kő nem véletlenül van itt. Kis híján ellopták a Gringottsból. Erre biztos magatoktól is rájöttetek. Csak azt nem tudom honnan tudtok Bolyhoskáról.
- Valamit valamiért. - vontam vállat kötekedő hangnemben. - Elmondanánk, ha te is elárulnál valami válasz félét a kérdésünkre.
- Ne is reménykedj. - nevetett Hagrid, miközben udvariasan elutasítottam a tálcán felém kínált hermelinhúsos szendvicset.
- Ugyan már Hagrid. - duruzsolta mézesmázos hangon Hermione. - Lehet hogy nem akarod elmondani, de azért biztosan tudod, mert te mindent tudsz.
Hagrid szakálla megrándult, jelezvén hogy az óriás mosolyog. Ügyes, Hermione. - Minket tulajdonképpen csak az érdekelne, ki gondoskodott még a kő védelméről. - meresztett könyörgő szemeket Hagridra.
- Igen. Csak ártatlan érdeklődés, hogy ki az, akiben Dumbledore megbízik feltétel nélkül, és rábízna egy ilyen fontos feladatot. Mert te egyértelműen közéjük tartozol, csak érdekelne hogy melletted még ki az, ugyanis veled ellentétben a többi tanár sajna nem ennyire eldönthető. - folytattam a behízelgést, rádöbbenve Hermione taktikájának értelmére.
Szavaink hatására Hagrid büszkén kihúzta magát, Ron meg Harry pedig elismerő pillantást lövelltek felénk teáscsészéjük mögül.
- Hát ennyit talán elárulhatok nektek. Lássuk csak... - adta be a derekát Hagrid. - Tőlem kölcsönkérte Bolyhoskát... aztán néhány tanár védővarázslatokat csinált... Flitwick professzor, Bimba professzor, McGalagony professzor... - számolta a felsorolt neveket vastag ujjain az óriás. - Mógus professzor... és persze maga Dumbledore is bűvölt ott valamit. Egy pillanat, volt ott még valaki: Piton professzor.
- Piton!? - kerekedett el mind a négyünk szeme.
- Bizony... - bólintott Hagrid, majd haragosan rádöbbenve lekorholt minket: - hékás, még mindig az a badarság jár a fejetekben? Na tessék, erre feleljetek: miért segített volna Piton megvédeni a követ, ha el akarná lopni? - düllesztette ki mellkasát Hagrid, büszkén abba a hitbe ringatva magát, hogy most kifogott a Pitonos elméletünkön, de óhó, mennyire hogy nem.
Aggódó pillantást váltottunk Harryékkel.
Félve merengtem el Piton szándékán.
Ha ő is segített a védőbűbájok leszórásában, az egyben azt is jelentheti, hogy azért vállalkozott ő is rá, hogy be legyen avatva abba, hogy a többi tanár milyen varázslatokat alkalmazott. Ez azt is sugallhatja, hogy Piton esetleg mindegyik titkát tudja már, leszámítva Mógusét. No meg Bolyhoska megfékezésének kulcsát.
- Hagrid, ugye csak te tudod, hogyan lehet kijátszani Bolyhoskát? - kérdezte Harry, miután sokatmondó pillantást váltott velünk. - És nem is mondanád el senkinek ugye?
- Még tanároknak sem, ugye?- tettem hozzá.
- Egy lélek sem tudja rajtam és Dumbledore- on kívűl. - felelte Hagrid.
Megnyugodva hátra dőltem a székemen. Az is valami.
- Ez is valami. - mondta ki gondolataimat Harry. - Kinyitnád az ablakot Hagrid? Meg lehet főni idebent. - váltott témát a fiú, miközben kisepert pár izzadt tincset a homlokából.
- Egyáltalán minek fűtesz be ennyire? Hisz nyári időjárás van odakint! - mutattam idegeskedve az ajtó felé.
Rémülten konstatáltam hogy Harry szemüvege párásodni kezdett a bent lengő fullasztó melegtől.
- Nem lehet. - dadogta zavartan Hagrid, miközben lopva a tűz fölött himbálózó üst felé pillantott.
Valószínűleg Harry is követte Hagrid pillantását mert kisvártatva élesen felszólalt.
- Hagrid... Mi AZ ott? - bökött ujjával az üst felé Harry.
Nyakamat nyújtogatva igyekeztem meglelni Harry kérdésére a választ, ami nem más volt, mint egy jókora fekete tojás.
Nem lehet.
Mondd Merlin, hogy csak Charlieból indulok ki és paranoiás vagyok.
- Aaaz... - piszkálta szemét lesütve szakállát Hagrid. - Aaaz... az eeegy...
Elnyújtott mondatait hallva nagyon rosszat sejtettem.
- Hagrid, honnan a fenéből szereztél te egy sárkánytojást? - fakadtam ki, miközben a tátott szájjal az üst tartalma fölé guggoló Ron nyomatékosított arról, hogy bizony nem tévedek.
- Egy vagyonba kerülhetett. - motyogta álmélkodva Ron.
- Nyertem. - mondta kelletlenül Hagrid. - Tegnap este. Lementem a faluba inni egy pohárkával. Volt ott a kocsmában egy idegen, aki mindenáron kártyázni akart... szerintem még örült is neki, hogy megszabadult tőle. - mesélte el a tojás sztoriját Hagrid.
- És mihez kezdesz vele, hogyha kikel? - kérdezte hüledezve Hermione.
- Arra is felkészültem. - felelte büszke kisugárzással az arcán Hagrid, miközben párnája alól előrántott egy vaskos könyvet. - Kivettem ezt a könyvtárból: Háztáji sárkánytenyésztés. Elég régi kiadás, de minden benne van. Itt írja, hogy a tojást tűzben kell tartani, mert hogy az anyasárkány is tüzet lehel rá, és ha kikel a fióka, akkor csirkevérrel kevert konyakot kell adni neki. Nézzétek, itt van az is, hogy melyik fajtának milyen a tojása. Az enyém norvég tarajossárkány. Ritka fajta. - ecsetelte büszkeségtől dagadó kebellel Hagrid, látszólag roppant megelégedve magával.
Mi annál kevésbé vele.
- Hagrid, faházban laksz. - hányta szemre Hermione.
De Hagrid nem törődött vele, dudorászva élesztgette a tüzet a sárkánytojás körül.

Én még akkor is rosszallóan csóváltam a fejem, mikor már felértünk a klubhelységbe.
Hagrid, amilyen nagy, olyan kevés felelősségtudat van benne.
Ennél még az is jobb, mikor én egy befőttes üvegbe gyűjtve beállítottam az Odúba egy marék futóféreggel, egy bólintérrel, és három kelta tündérmanóval.
Még Molly hüledezve megszidott, Charlie, menthetetlen varázslény imádata miatt napokon keresztül tartotta őket a házban, jól megdicsérve szerzeményeimért, Molly legnagyobb haragjára.
Persze egy ötéves lányt hamar meglehetett győzni arról, hogy jobb nekik kint a szabadban, de egy olyan makacs egyéniséget mint Hagrid, már annál nehezebb lesz...

******

Így hát újabb gond szakadt a nyakunkba.
A teljesen természetesen a dologhoz hozzáálló Hagrid helyett is aggódtunk, hogy mi sül ki abból, hogyha Dumbledore fülébe jut a vadőr illegális sárkányóvodája a kunyhóban.
- Mit meg nem adnék néhány nyugodt napért. - szólt egy nap Ron, mikor együttesen nekiveselkedve elhatároztuk, hogy most aztán átrágjuk magunkat a házifeladatokon, ha addig élünk is.
Igen, néhány stressz/ aggodalmaskodás/ halálközeli kalandok sokaságát én is elcserélném egy nyugodt napra, ahol a semmittevésen kívűl nem nagyon akad más tennivalónk.
Sőt, magamban tartottam, de alkalomadtán Hermionét is kiiktatnám pár délutánra.
Egyre betegesebb lett a vizsgák közeledtével, már nekünk is túlbuzgóan gyártani kezdte az ismétlési terveket.
Ráadásul ott volt a bölcsek köve és Piton kérdése is, ami miatt csak még feszültebb lettem, és már a tanulásra is csak húsz százalékban tudtam koncentrálni.
Ez az egész kezdett egy rémálomra hasonlítani.
Ott tartottam, hogy már reggelinél is a bájitaltan jegyzeteimet bújtam, fittyet hányva a lapra csöppenő tejre, ugyanis az evést jóformán egybe kötöttem a tanulással, hogy a fogyatkozó hetekből kinyerhessek még több időt.
Aztán kénytelen voltam felnézni a pergamenről, ugyanis Harry müzlijébe nagy loccsanással landolt a baglya által hozott üzenet.
A levél Hagridtól jött.
Harry körbeadta az aránytalan levelet, ami annyit tett, hogy az óriás egy hatalmas lapra egy nyúlfaroknyi szöveget firkantott.
Mindjárt kikel. - állt a papíron.
- Van egy ötletem. Az utolsó óra gyógynövénytan. Bimba professzor amúgy is mindig olyan engedékeny. Biztos nem fogja fejünket venni és panaszt tenni Dumbledore-nál ha kihagyjuk az óráját. Menjünk helyette Hagridhoz. - javasolta Ron, de Hermione erről hallani sem akart, bár ezen meg sem lepődtem, Hermione esetében tabu arra gondolni hogy a lány ilyesféle ötleteket díjaz vagy bele is megy.
Bűbájtan felé menet is szakadatlanul erről civakodtak.
- Hermione, életünkben hányszor fogjuk látni egy sárkány születését? - hitetlenkedett magából kikelve Ron.
- Be kell mennünk az órára, különben megnézhetjük magunkat. És amit mi kapunk, az semmi ahhoz képest, amit Hagrid kap, ha rájönnek mit csinál. - oktatta ki fennhangon a fiút Hermione, mire én csak számat húzva pisszegni kezdtem, ugyanis egyre többen tekintgettek felénk a beszélgetésük hangneme és tartalma miatt.
- Hallgass! - korholta őket Harry, mire végre abbahagyták a marakodást.
Hálás pillantást vetettem a fiúra, de rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról.
Harry mögött ugyanis nem más állt, mint Malfoy, aki arcán kaján vigyorral fülelte le Ron és Hermione kakaskodását.
Pánikolva ötletelni kezdtem, hogy vajon mennyit hallhatott.
Az hogy bosszús arccal távozásra biztattam Malfoyt, nem segített azon, hogy esetleg mindent hallott Hermionéék beszélgetéséből (helyesbítek: bárki számára szembe tűnő veszekedéséből).
Gondolatban hiába átkoztam a két meggondolatlan civakodót, egy, ez nem segít azon hogy a kis görény fültanúja volt mindennek, kettő, ezek ketten ugyanúgy folytatták, ahol bűbájtanon abbahagyták.
Ráadásul pont Malfoy hallgatta ki a beszélgetést. Pont ő. Annyi Roxfortos nebuló közül pont ez a kis rosszindulató, lepcses szájú, intrika fiú.
Komor arccal rágcsáltam ajkaim, miközben a gyógynövénytan üvegházai felé menet tovább hallgathattam Ron és Hermione marakodását, de szerencsére mielőtt hátrafordulva mindkettejüket elküldhettem volna melegebb éghajlatra, megállapodtak arról, hogy óra után azonnal elsietünk a vadőrlakhoz. Hálát adtam amiért végre megegyezésre jutottak, de még mindig ott motoszkált a fejemben a lehallgatott veszekedés veszélye, így szegény tündérbogyó gallyai szenvedték el a felgyülemlett stresszt, ugyanis a kelleténél kicsit erőteljesebben fejtettem le a termést szerencsétlen tehetetlen növényről, amiért Bimba professzor rám is szólt, és noha nem haragudtam se a tanárnőre se a tündérbogyóra, mégis idegesség vezérelte, hirtelen mozdulatokkal lapátoltam gépiesen a földet a cserepekbe, egészen addig még meg nem szólalt az óra végét jelző harangszó.
Akkor aztán mind a négyen ledobtuk ásóinkat, és egy emberként indultunk meg a vadőr kunyhó felé.
Én az odavezető úton szitkozódva pucoltam le a kezemről a virágföldet, miközben még mindig azon vacilálltam, hogy vajon most mekkora bajba fog keveredni Hagrid, ha Malfoynak eljár a szája.
Bekopogtunk a kunyhó ajtaján, mikor is egy nagyon bezsongott Hagrid nyitott ajtót nekünk. Nem tudni hogy az izgalomtól vagy a bent lévő, irdatlan hőségtől volt-e ennyire kipirulva, de az biztos hogy a fülledt hangulat és hőmérséklet egyaránt rámondható volt Hagrid házikójára.
- Már majdnem kibújt. - újságolta izgatottan tapsolva az óriás, öblös tenyerének hangjába mintha beleremegett volna a csöpp kis vadőrlak.
A tojás az asztalon hevert, oldalán repedések, miközben ide-oda gurulászott az asztalon, ahogy a benne lévő fióka igyezett kikelni.
Körbeálltuk a motoszkáló tojáshéjat, és lélegzet visszafojtva figyeltük, ahogy amaz kettéreped, majd kibújik belőle egy nagyon kis csúf teremtmény.
Tüskékkel tarkított szárnyai aránytalanul nagyok voltak nyeszlett kis testéhez képest, íves fején kigúvadó szemei úgy viszonyultak kobakjához, mint pálcikához a kosárlabda, egyszóval eléggé szánalmasan festett, az hogy szép, erős túlzás volt.
Hagrid ugyanis a szép és annak minden szinonimájával kezdte illetni az újszölött sárkányfiókát, annak ellenére, hogy az dudoros fejével és csontos testével inkább úgy nézett ki mint egy éhező kóbor kutya és egy gyík istentelen ivadéka.
Még vékony bőrrel fedett leendő taréj kezdeményei voltak, és a bőre is egyenlőre túl nagy volt fejletlen, izomtalan testére, így az úgy lógott róla, mint rajtam a talárom, hogyha kutyaként öltöném magamra.
A frissen kikelt, újszülött sárkány hallatott egy tüsszentés félét, mire az asztalra szikrák pottyantak ki táguló orrlyukából, apró fekete pöttyökkel díszítve azt.
- Hát nem gyönyörű? - motyogta fátyolos szemekkel Hagrid, miközben kezével a fióka felé nyúlt, hogy megsimogassa, de az állat harciasan kapott a felé nyújtott mancs után, kivillantva pengeéles fogazatát.
Én csak ijedten hátrahőköltem a kis bestia hirtelen mozdulatára, Hagrid azonban még szeretetteljesebb arccal meredt a sárkányára.
- Nézzétek! - nevetett elérzékenyülten. - Megismeri a mamáját! - Hagrid lelkesedését látva nem volt szívem hozzá tenni hogy a sárkány fióka minden bizonnyal csak aggresszív, ahogy minden normális sárkány, és bármelyikünkkel ezt tette volna, ha lett volna elég bátorságunk megkísérlni a megérintését.
- Mondd csak, milyen gyorsan nő egy norvég tarajossárkány? - kérdezte bizonytalanul Hermione, de Hagrid mielőtt válaszra nyitotta volna száját, ijedten odaugrott az ablakhoz, majd olyan erőteljesen rántotta le a függönyt, hogy az majdnem leszakadt.
- Mi a baj Hagrid? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Valaki leskelődött a függöny résén át... egy gyerek... elrohant az iskola felé. - rémüldözött Hagrid, mire én és Harry azonnal a vadőrlak ablakaihoz rontottunk.
Kis helyen kikukucskálva, csekély fényforrás segítségével is tökéletesen fel tudtam ismerni a tejfölszőke tincseket.
Malfoy mostmár biztos, hogy tud a sárkányról.

Kedvtelenül visszaballagtunk a toronyba.
A klubhelységben Freden és Georgeon kívűl nem tartózkodott senki, ők is épp elvoltak foglalva azzal, hogy Vadócot nyüsztessék.
Ron és Harry hamar nyugovóra tértek, Hermione pedig feladta az unszolásomat, miszerint kövessem a példáját és menjek hamar lefeküdni, ugyanis a vizsgák közeledtével fontos hogy mentálisan ott legyek az órákon, és mindenre oda tudjak figyelni, mert egyszerűen minden alvási kísérletem kudarcot vallott.
Leültem a kedvem ellentétjeként viselkedő tűz elé, ami vidáman lobogott a kandallóban, arany leplet festve a karmazsin vörös tapétára és bútorokra.
- Flo! - pattant le mellém George, rühellt becenevemen megszólítva. - tudtad hogy a macskád képes megenni egy egész doboz Sav-a-juj cukorkát szemrebbenés nélkül? - mutogatott Vadócra, aki jóízűen ropogtatta az amúgy kegyetlenül savanyú édességet, amiből túl sok olyan szinten megtud ártani, hogy Ronnak például három cukor ebből a fajtából, módszeresen lyukat égetett a nyelvébe, és a Szent Mungóba kellett fuvaroznunk szegény fogadott öcsémet.
- Flower!- foglalt helyet másik oldalamon Fred. - Miért vagy ilyen letört, virágszál?
- Jaj de humoros valaki! - fogtam a fejem, miközben imádkoztam hogy kíméljenek meg a további elcsépelt szóvicceiktől, mert bármennyire is imádtam őket, de ehhez most semmi kedvem nem volt.
- Héj! Szarkazmus királynője! Igazán elmondhatnád mi bánt ennyire. - háborodott fel Fred.
- Hisz tudod hogy velünk bármilyen komoly témáról lehet beszélgetni. - mélyítette el hangját fontoskodva George, de félúton belenevetett a mondanivalójába, mire már én is felkuncogtam.
Ötletelni kezdtem hogy mivel vágjam ki magam, hisz Hagrid sárkányáról nem mondhatok semmit.
Végül megállapodtam a legkézenfekvőbb magyarázattal, amit habozás nélkül meg is osztottam a komolyan aggódni kezdő ikrekkel.
- Rengeteg a tanulnivalóm, ráadásul teljesen elvagyok maradva minden házi feladatommal. - panaszoltam.
Fred és George megkönnyebbülten összenéztek.
- Ha csak ennyi a baj, akkor azt könnyűszerrel orvosolni tudjuk. - kacsintott Fred. - Majd mi megírjuk helyetted!
- Az kéne még! - most már tisztaszívből kacagtam föl, elismerve, hogy egyszerűen most is sikert aratott ez a két jómadár az én jobb kedvre derítésem érdekében. Hihetetlen! Ha akarnának se tudnának engem nem megnevettetni. - És amúgy meg, Vadóc nem macska hanem hiúz. - váltottam témát tettetett duzzogással.
- Nem mindegy? Lényeg hogy természet fölötti lény, mert rekordot döntve már a második doboz sav-a-juj cukrot eszi meg. Nem tudom miből faragták ezt az életformát, de a nyelve és a gyomra acélból van az biztos. - legyintett George, miközben ámulattal figyelte a kicsit sem lenyűgöző látványt, ahogy a hiúzom éktelen csámcsogással számolja föl a nyelv lyuggató édességet.
- Mint nekem az idegeim hozzátok. - csipkelődtem.
- Ezt vehetem bóknak? - vágott egy idétlen vigyort Fred.
És aznap este az egész Griffendél tornyot betöltötte az önfeledett nevetésünk, ami éjfél elmúltával ugyan elhalt, de a lányok hálókörletében immár pizsamát viselve, behúzva baldachinos ágyam függönyét, elfedve magam szobatársaim elől, ott hevertem én, ölemben a békésen szuszogó Vadóccal, napok óta először, mosollyal az ajkaimon nyomott el az álom.

Másnap reggel az ikrek okozta jókedvem csak addig tartott, még átváltoztatástanra sietve bele nem botlottunk Malfoyba, aki feledtébb szokatlanul viselkedett.
Nem tett egyetlenegy cinikus vagy gúnyolódó megjegyzést, de sejtelmes, titokzatos mosolya helyett még az is jobb lett volna.
Olyan tudás birtokában áll, ami ha kitudódik, Hagrid olyan hatalmas bajba keveredhet, hogy az jámbor és beteges sárkányimádattal megáldott, szeretett vadőrünk meghurcolásába is kerülhet.
Ezzel mi Hagriddal ellentétben teljesen tisztában voltunk, így a másnapi délutánunk is jóformán arra ment el, hogy próbáltuk meggyőzni az óriást, hogy térjen jobb belátásra, mert a tűzzel játszadozik, így hogy már Malfoy is tud a sárkányról, és egy óvatlan pillanatban gondoskodhat arról hogy ezt Dumbledore, ne adj isten a minisztérium is megtudja.
- Engedd szabadon. - erősködött Harry, miközben pár csésze forró tea, kőkemény teasütemény, no meg persze a sárkány társaságában kuksoltunk az elsötített vadőr kunyhóban. - Ereszd el.
Hagrid csak fájó szívvel vetett egy pillantást a fiókára, ami annyira már nem is volt az. Egyetlen hét alatt a háromszorosára nőtt, és már nemcsak szikrákat de apróbb lángokat is tudott okádni, sikeresen végrehajtva a "gyújtsuk fel Flower talárját" akciókat is.
- Nem tehetem. - rázta fejét Hagrid, miközben, ide-oda csapkodó, gubancos szakállában csúnya égés nyomokat véltem felfedezni. - Olyan kicsike még. Elpusztulna. - nézett anyai szeretettel a sárkányra, ami épp egy döglött csirke maradványait ráncigálta feledtébb gusztusos látványban részesítve ezzel minket.
- Így viszont te pusztulsz bele. - mutattam hitetlenkedve a Hagrid arcán és kezén éktelenkedő nagy valószínüséggel égés okozta hólyagokra és az otromba karmolásokkal csúfított kunyhó oldalára.
Nem is beszélve arról, hogy mindenhol csirke maradványok hevertek, és émelyítő konyak szag tengett a vadőrlakban.
Hagrid eleresztette füle mellett a megjegyzésem.
- Norbertnek neveztem el. - újságolta Hagrid, miközben egy tálba konyakot töltött, megtoldva azt egy adag piros sziruppal - valószínűleg csirkevérrel - majd a füstöt eregető fióka elé tolta. - Nézzétek csak, már megismer! Norbert! Norbert! Hol van a mama? - gütyögött Hagrid a kis bestiának, aki ellenséges vicsorával és mélyről jövő morgással nem igazán adta jelét annak, hogy annyira a "szeretett mamájának" tekintené a naiv vadőrt.
- Teljesen becsavarodott. - csóválta fejét Ron, miközben elhűlve nézte ahogy Hagrid mézesmázos hangon szólítgatja Norbertet.
- Hagrid... - kezdte finoman Harry. - Még két hét és Norbert kinövi a házadat. Malfoy is bármikor feljelenthet minket Dumbledorenál.
Hagrid kijózanodva Norberthez intézett anyáskodásából, aggodalmasan az ajkába harapott.
- Tudom... tudom hogy nem tarthatom meg örökké, de úgy sajnálom. Nem visz rá a lélek hogy kitegyem. - tördellte kezeit az óriás.
- De ha meg örökre magadnál tartod, akkor sem lesz jobb. Nem tanul meg önállósodni, és mindenképpen elpusztul, ha kitudódik és jobb esetben beérik annyival hogy elengeded. Inkább továbbítanod kéne egy szakembernek. - próbáltam Hagrid számára is elfogadható ajánlatot tenni, finoman rávezetve az illegális sárkány tartás azon hátrányaira, ami a vadőrt is meghatja, és az nem más mint Norbert jóléte.
Harry felkapta a fejét szavaimra.
- Eről jut eszembe! Charlie! - fordult felénk.
Rádöbbenve csettintettem egyet.
Ez igen! Hogy miért nem jutott ez előbb eszembe?
Norbert is jó kezekbe kerülne, ráadásul Charlienak is dédelgetett vágyálma hogy a lehető legtöbb sárkányról gondoskodhasson, így ő is jól járna, meg a sárkány is. Ha rávesszük hogy vegye magához, akkor minden gond megoldódna.
- Te is kezdesz becsavarodni. - nézett rá elkerekedett szemmel Ron. - Engem Ronnak hívnak. - csak nem esett le a fiúnak a tantusz. Nem ejtették a feje lágyára, de kellett egy kis idő még tőszavas mondatokat is kapizsgálni kezd.
- Zseniális vagy Harry. - bólintottam elismerően.
- Héj Flower ne kezd te is. Tizenegy év óta együtt élünk, nehogy Charlienak kezdj el hívni. - pirított rám Ron.
- Nem rólad beszél te tökfej. - szóltam rá Ronra, mikor már öt perce értetlenkedett. - A bátyánkról, Charlieról. Aki Romániában van. Harry arra céloz hogy küldjük el neki Norbertet. - adtam meg a magyarázatot a vörös fiú számára.
- Ő felnevelné és visszaadná Norbert szabadságát. - érvelt Harry.
- Zseniális. - ismételte el szavaim Ron. - Mit szólsz hozzá Hagrid?
Hagrid először hallani sem akart róla, de mivel mi nem engedtünk a negyvennyolcból, Hagrid vonakodva bár, de beleegyezett.
- Jó' van, de biztos hogy Charlie teljes odaadásával fogja gondozni? Hisz Norbert annyi odafigyelést igényel és...
Mi csak minden kétkedését egy megnyugtatással csitítottunk el, így egész jókedvvel tértünk vissza a kastélyba, Hagrid beleegyezését félsikerkénk könyvelve el, hisz ez azt a problémát hogy Malfoy tud Norbertről még nem oldotta meg, így reméltük hogy Charlie mielőbb válaszol a levelünkre, amit még aznap megírtunk neki, hisz így, hogy Hagrid titka bármikor kiderülhet, minden perc számít.
Rákötöztem Ében lábára a levelet, majd a Griffendél torony ablakán kinézve figyeltem ahogy fekete hollóm alakja belevész a még feketébb éjszakába.
Aztán doromboló Vadócomat felnyalábolva végre nyugovóra tértem.

******

A napok mintha elnyúltak volna, olyan lassan teltek mintha egy lassított és nagyon unalmas felvételbe csöppentünk volna.
Charlie válasza egészen egy szerda estéig váratott magára, ahogy Ron is, amikor ő volt a soros abban, hogy lemenjen segíteni Hagridnak Norbert gondozásában.
Már éjfélt ütött az ütött-kopott griffendéli falióra, mikor Ron végre szíveskedett betenni lábát a klubhelységbe, kezében Harry láthatatlanná tévő köpenyével, így mind ezt észrevétlenül tehette, de ami zavaró tényezőnek bizonyult, hogy a fiú fájdalmasan nyöszörgött, és bal kezét szorosan magához szorítva lépett be a portréjon.
- Megharapott! - mutatta fel vérrel átitatott zsebkendőbe bugyolált kézfejét Ron. - Legalább egy hétig nem tudok lúdtollat fogni. Én mondom, az a sárkány a legszörnyűbb kis bestia, amit valaha láttam, de Hagrid úgy beszél róla, mintha szőrös kis húsvéti nyuszi volna. Mikor megharapott, Hagrid engem szidott le, amiért megijesztettem szegénykét, és amikor elmentem, altatódalt énekelt neki. - panaszolta a fiú, és már épp nyitotta volna újra a száját, valószínűleg hogy újabb becsmérlő megjegyzést tegyen Hagrid értelmiségi szintjére, amikor váratlanul kopogás hallatszódott az ablak irányából.
Odaszaladtam, a hang forrása pedig nem más volt mint Ében, lábán egy sebtében odakötözött levél fityegett.
- Megjött Ében! - szóltam oda a fiúknak felélénkülve. - Meghozta Charlie válaszát!
Újongva a fiúk és Hermione orra alá toltam a levelet, és közösen fölé hajolva olvasni kezdtük.

Kedves Flower és Ron!

Hogy megy a sorotok? Köszönöm leveleteket - szívesem átveszem a norvég tarajossárkányt, de nem lesz könnyű eljuttatni ide. Legjobb lesz, ha elkülditek a barátaimmal, akik a jövő héten jönnek látogatóba. Titokban kell intézni a dolgot, mert nem mutatkozhatnak egy illegális sárkánnyal.
Arra kérlek titeket, vigyétek fel az állatot szombaton éjfélkor a legmagasabb torony tetejére. A barátaim érte mennek, és még az éj leple alatt elindulnak vele.
Várom válaszotokat.

Szeretve üdvözöl benneteket: Charlie

Miután tüzetesen elemeztük Charlie válaszát és benne ismertetett tervét, egymásra néztünk.
- A köpönyeget használjuk majd. Azt hiszem elég nagy hozzá, hogy ketten beférjünk alá Norberttel.
Mi pedig csak beleegyezően bólogattunk.
Bármiféle tervet tárt karokkal fogadtunk, csakhogy végre véget érjen ez a sárkányos rémálom, és Malfoy rosszakarata se érjen utol minket.
Némiképp megkönnyebülve fújtunk takarodót, mindannyian reménykedve abban, hogy minden zökkenőmentesen menjen a Charlie barátaival való találkozásig.

Ám persze jóbarátom, a jól ismert, sokat nálam vendégeskedő cimborám, a balszerencse ismét megtalált.
Másnap reggel belépve a klubhelységbe egy jajgató Ronnal találtam szembe magam.
- Mi a gond? - kérdeztem a szipogó fiú arcát látva.
- Kétszeresére dagadt. - mutatta arcán tükröződő szenvedéssel a fiú a valóban duzzadt kézfejét.
A gyengélkedőt nem javasoltam Ronnak, hisz előző este megállapodtunk abban, hogy nem szólunk Madam Pomfreynak, mert a tapasztalt ápolónő valószínüleg azonnal felismerné a sárkányharapást, így azt, hogy Norbert marását vele orvosoltassuk, elvetettük.
De délután be kellett látnunk mindnyájunknak, hogy Ron kénytelen lesz Madam Pomfreyhoz fordulni, mert a sebe bezöldült, és minden jel arra utalt hogy Norbert harapása mérgező.
Márcsak ennyi hiányzott.
Miután az utolsó órát, a bájitaltant is nagy nehezen végig szenvedtük, úgy döntöttük meglátogatjuk Ront a gyengélkedőn.
Hermione persze egy egész tananyagnak is megfelelőnyi jegyzettel a kezén egyensúlyozva indult meg. Nem hazudtolta meg magát, az egyszer biztos.
Én csak zsörtölődve a lányra hagytam, ugyanis kisebb gondunk is nagyobb volt a bepótolatlan házi feladatnál, Ron állapota cseppet sem volt biztató, ahogy hamuszürke arccal, és kezén vastag, piros foltokkal tarkított kendővel a kezén nyomja az ágyat. Hát még az amit mondott.
- Már nem csak a kezemről van szó. - suttogta nekünk holtraváltan, miután pár széket odahúzva egy kupaktanácsot alkottunk. - Bár úgy fáj mintha le akarna szakadni... Malfoy azt mondta Madam Pomfreynak, hogy kölcsön akar kérni tőlem egy könyvet... Bejött hozzám hogy kinevessen. Megfenyegetett hogy szétkürtöli az igazságot. - megfeszült arcizmokkal hallgattam Ron történetét. A kis görényképű Malfoynak újfent sikerült felülmúlnia önmagát. Aljas kis zsarológép... Kerüljön csak a mancsaim közé, majd akkor járjon a szájából ki mindenféle fenyegetőzés. - Én azt mondtam Madam Pomfreynak, hogy egy kutya harapott meg, de nem hiszem hogy elhitte. - folytatta Ron. Igen, teljesen egyet tudtam érteni a javasasszonnyal, hiszen Ron zöld váladékot szivárogtató, hullaszín és kosárlabda méretűre dagadt kezét valóban nehéz kutya harapásként előadni, de legalább a fiú végre jó kezekbe került, így a mérgezés nem ölthet rosszabb arcot. - Nem kellett volna megvernem Malfoyt. Azért csinálja most ezt. - ingatta fejét szomorúan Ron.
- Ne aggódj, azt teljesen megérdemelte, plusz szombat éjfélkor véget vetünk ennek a lidérces sárkány-álomnak. - nyugtatgattam a fiút.
Ron azonban nem nyugodott meg. Sőt, a jelenleginél mégjobban elsápadt, és verejték gyöngyözte arccal felült az ágyában.
- Szombaton éjfélkor. - nyögte holtraváltan. - Jaj istenem... Most jut eszembe: Charlie levele épp abban a könyvben volt amit Malfoy kölcsönkért tőlem. Most már azt is tudja, hogy elküldjük Norbertet!
Nekem csak épp egy döbbent szitkozódásra futotta, ugyanis Madam Pomfrey a Ronnak szükséges pihenésre hivatkozva kitessékelt minket a gyengélkedőből.
Kilépve a gyengélkedőn, Harry azonnal felénk fordult.
- Már késő változtatni a terven. - jelentette ki elszántan. - Nincs időnk újabb levelet küldeni Charlienak. Ez talán az utolsó alkalom, hogy megszabaduljunk Norberttől. Kockáztatnunk kell. Szerencsére itt van a láthatatlanná tévő köpeny. - mondta Harry.
- És arról Malfoy nem tud. - csillant fel a szemem. - Legalább ennyi előnyünk van. - néztem csekély boldogsággal barátaimra.
Ők helyeslően bólogattak, majd elindultunk a vadőrlak felé, hogy csekkoljuk Hagridot, hogy boldogul a napról napra egyre kezelhetetlenebb Norberttel.
Az alkonyodó égboltból előtűnt az apró kunyhó, ami előtt Hagrid vadkanfogó kopója ücsörgött, érkezésünk láttán amaz csóválni kezdte farkát, amin egy nagy kötés árulkodott arról, hogy már volt szerencséje szegény ebnek közelebbről is megismerkedni Norberttel.
Aki egyben az oka is volt annak, hogy Hagrid csak az ablakot kinyitva tudott kommunikációt létesíteni velünk.
- Most ne gyertek be. - zihálta az óriás. - Norbert problémás időszakban van. De ne aggódjatok, elbírok vele. - hörögte, majd végig hallgatta a Charlie levelében kifejtett tervet, és nem igazán tudtuk megállapítani, hogy a közeledő búcsú gondolatára lábadt könnybe a szeme, vagy azért, mert Norbert épp akkor harapta lábikrán.
- Au... - jajdult fel Hagrid. - Csak a csizmámat harapta meg. Játszik a szentem... hisz fióka még. - a Hagrid által olyan bájosan feltüntetett fióka a farkával akkorát sózott a kunyhó falára, hogy az beleremegett, én pedig csak fejemet fogva figyeltem a vadőr ténykedését.
Feltettem magamban a kérdést ami Charlie levele óta foglalkoztatott:
Kibírjuk -e ezt szombatig?

Nos, a kérdésemre a válasz, úgy ahogy igen.
A döntés végül azon állapodott meg, hogy a Norbert kicsempészési akciónkban Harry és én fogunk részt venni.
Éjfélkor, mikor már Hermione óvintézkedési is megszűntek mert a lány végre valahára elment aludni ahelyett hogy kioktatásával traktáljon minket, úgy láttuk, eljött az ideje hogy elinduljunk Hagridhoz.
Magunkra öltöttük a köpenyt, és óvatosan totyogva megindultunk a folyosón, ahol szerencsére a legnagyobb gondunk Hóborc személyében nyilvánult meg, aki teniszezéssel ütötte el az időt, ahogy magát szórakoztatva pattintgatta a falnak a labdát.
Igyekezvén bármiféle neszezés nélkül kikerülni a kísértetet, tovább álltunk a folyosón, ami szerencsére sikerült, ugyanis az egyik portré fennhangon rászólt Hóborcra, hogy hagyja abba amit művel, mire az valami trágárt válaszolt vissza, így a marakodásuk zaja elnyomta a mi lépteinket.
Kiérve a hűvös, éjszakai levegőre, borzongás járta át a testem.
A hold sápadt arcát felhők takarták el, kísérteties homályt borítva ezzel a vadőrlakhoz vezető tisztásra.
Hagrid már egy lezárt ládával fogadott minket.
- Beleraktam mindent. Döglött patkányt, konyakot, és még a kedvenc maciját is! - adta kezünkbe fátyolos hanggal az izgő-mozgó ládát az óriás.
Orrát egy lepedő méretű vászonba fújta, trombitálásába szinte az egész ház beleremegett.
Kezünkbe vettük a ládát, majd elindultunm immár tyúklépésben araszolva a kastély felé, hisz Norbert ládája olyan nehéz volt, hogy csodálkoztam hogy nem szakadt ki tövestül a karom a helyéről, ahogy tartottam benne a sárkányhordozót.
A mocorgás sem éppen a mi javunkra szolgált.
A motoszkálás és a hangok alapján Norbert épp abban a pillanatban roppantott szét egy patkányt.
Amíg el nem értük a kastély ajtaját, végig kísért minket Hagrid zokogó búcsúzkodása, ahogy a fiókától való megválásának bánatát beleharsogja az éjszakába.
Belépve a Roxfortba elhalt Hagrid szomorkás hangja, csak a lépteink zaja törte meg a falak közt uralkodó csöndet.
Végigcaplattunk a holdfényben fürdő folyosón, majd elindultunk a legmagasabb toronyba vezető lépcsősoron.
Hálát adtam Merlinnek hogy a Norbert fészkelődése miatt be-be lengő ládával együtt nem zúgtunk a mélybe.
A karom egyre csak zsibbadt és sajgott, ahogy egyre több lépcsőfokon rágtuk át magunkat, de azon kívűl hogy néhainak könyveltem el a ládát hurcibáló kezem, minden zökkenő mentesen ment.
- Már nincs sok hátra. - szuszogta Harry, miközben pihenőt tartva megálltunk az utolsó csigalépcső előtt, ami elválasztott az úticéltól.
Mikor már kezdett egészen jó kedvünk lenni, ijedten konstatáltuk, hogy léptek zaja hangzik fel a folyosó végéből, ahol mi is álltunk.
Kis híján leejtettük a ládát, és megfeledkezve arról hogy láthatatlanok vagyunk, behúzodtunk egy sötét szakaszba.
A homályból két alak tűnt fel.
Az egyik McGalagony volt, akit meglátva majdnem nevethetnékem támadt, ami meggátolt ebben, az nem más volt mint a professzor feltünése okozta szorult helyzetünk.
A tanárnőn ugyanis idétlen skótkockás pizsama feszült, hajában hajhálóval, amiből pár tincs kiszabadult, így McGalagony feje kísértetiesen hasonlított egy girhes oroszlánéra, ami pedig tetézte a dolgokat, az a valóban nagymacskáéhoz hasonló, haragos arckifejezése.
A másik alak ugyanis nem más volt, mint Malfoy, akinek fülét most McGalagony szorongatta.
- Ez nem marad büntetés nélkül! - csendült fel szigorú hangja a professzornak. - Honnan veszi a bátorságot hogy az éjszaka közepén itt csatangoljon? Ezért húsz pontot levonok a Mardekártól! - rivallt rá Malfoyra, aki kétségbeesetten próbált szabadulni McGalagony ujjai közül, az azonban kegyetlenük satuba fogta a fiút.
- Félre érti professzor... Mindjárt jön Potter egy sárkánnyal...
Bár számítottam Malfoytól afféle ajlas húzásra hogy a megtudott időpontban itt fog sertepetélni hogy lebuktasson minket, de mégis ökölbe szorult a kezem, ahogy a kis féreg árulkodását hallgattam.
- Miféle zagyvaság ez? Még hazudik is? Gyerünk! Biztos lehet benne hogy Piton professzor értesülni fog erről! - korholta csendre Malfoyt McGalagony, majd távolodó alakjuk beleveszett a homályos folyosóba.
Kárörvendő vigyorral folytattuk utunkat a toronyba, és az élmény után már kellemes sétának tűnt a minket feljuttató lépcső megmászása, lehetett Norbert ládája akármilyen nehéz.
Felérve végre a földre helyeztük a fújtató hangokat hallató terhünket, majd felszabadultan lesepertük vállainkról a köpenyt, felfrissítve magunkat egy szippantással az éjszaka üdítő, hűvös levegőjéből.
- Malfoyt megbüntetik. - pördültem egyet önfeledetten. - Alakulhat ennél jobban az este? Alig várom hogy elmesélhessem Ronnak és Hermionénak.
- Népszerű sztori lesz az biztos. - bólintott helyeslő vigyorral Harry.
Jókedvűen beszélgettük el az időt, egészen addig még négy seprű nem tűnt fel a pislákoló csillagok fényében.
Charlie barátai szimpatikus fickók voltak.
Lelkesen mutogatták a hevedert amin Norbertet szándékozták elszállítani, majd többször is dicsérettel illettek minket amiért sikeresen véghez vittük az akciót.
Közös erővel rögzítettük a ládában viháncoló Norbertet a négy férfi seprűjéhez, majd széles vigyorral integetve búcsút vettünk tőlük.
Ízlelgetve a boldog érzést, hogy végre levan a vállunkról az illegális sárkány gondja, mosolyogva figyeltük ahogy a seprű négyes úgy olvad bele a tintafekete égboltba, ahogy jöttek.
Terhünktől mentesen és felszabadult szívvel kocogtunk le a csigalépcsőn.
Ugyan mi szeghetné kedvünket most?
A válasz ott várt ránk, pár kanyarnyi gyaloglás után, nem más mint Frics beesett, hiányos fogazatú képében.
Volt valami gyanús, majd izzasztóan megrémítő.
Frics nem nézett át rajtunk, egyenest a mi szemünkbe fúrta saját gúnyoros tekintetét.
Harryvel nem totyogtunk óvatosan, szorosan egymás mellett, és nem ügyeltünk arra hogy elférjünk.
Nem volt mi ALATT elférni.
A láthatatlanná tévő köpönyeget a toronyban felejtettük.
És erről nyomatékot adott Frics kaján, kárörvendő hümmögése is.