Ennél nagyobb bajba nem is keveredhettünk volna.
Fejleszegve lépdeltem Frics után, aki különböző régi módszerekről károgott rekedtes hangján, hogy ő miként büntetné meg a szabályszegő diákokat, csakhogy én és Harry rá se hederítettünk, helyette hevenyésző alibiket próbáltunk kieszelni, persze egyik átlátszóbb volt mint a másik, így csak csendbe burkolózva követtük a gondnokot McGalagony irodájának ajtajához.
Belépvén ezer meg ezer Molly hangja csendült fel, ahogy a "csalódtam benned" szavakat ismételgeti, vagy arra gondoltam hogyha nem is csapnak ki, de biztos nem lesznek hálásak a griffendéles társaim, hogyha megcsonkítom az ünnepelt kviddics meccsek jövedelméből származó pontokat.
Szörnyű szájízzel, ökölnyire zsugorodott gyomorral és bordáimat szétrepesztő, hevesen verdeső szívvel léptem be a professzor asszony irodájába.
Körülnéztem, elvégre nem mindenkinek van ekkora "szerencséje" hogy élőben megtekinthesse a rettegett McGalagony uralta helységet, amiben olyan félelmetes és szigorú rendezettség uralkodott, hogy a tanárnő le sem tagadhatta volna hogy az ő irodája.
A könyvek betűrendben sorakoztak egymás mellett, egy polcon csak ugyanolyan vastagságú kötetek foglaltak helyet.
A professzor asszony asztalán minden úgy volt beállítva, hogy egy centiméterrel se legyen beleköthetni való, katonás rendben foglaltak helyet egymás mellett a tárgyak.
Remegve morzsoltam talárom szegélyét, érdes perzselés nyomokat kitapintva, amit mostanra már a Romániába tartó Norbert égetett bele a ruhámba.
Hagytam hogy barna hajfürtjeim szégyentől vöröslő orcámba omoljanak. Már réges rég letettem arról hogy épkéz magyarázattal rukkoljak elő McGalagonynak, hisz ad egy, a legszigorúbb tanárról beszélünk, ad kettő, mégiscsak éjszaka lófráltunk tilosban, ráadásul a csillagvizsgáló toronyban, ahova alapjáraton tilos a bemenetel tanár felügyelete nélkül.
- Amilyen jól indult ez az egész, olyan pecheses végződik. - suttogta alig hallhatóan Harry, én pedig csak reményvesztve bólogattam.
Pár perc múlva McGalagony lépett be a dolgozó szobába, és csak nekünk, csak most hogy mégrosszabb legyen és még mélyebb legyen a gödör amibe estünk, McGalagony nem egyedül jött. Vékony karjával nem más grabancát szorongatta, mint Nevillét.
Látván ahogy a fiú esetlenül bebattyog az irodába, legszívesebben megfogtam volna a professzor asszony asztalán heverő üveggömböt és fejbe kólintottam volna magam vele, hogy nem létezik hogy ennyire szerencsétlen lehetek.
- Harry! Flower! - fakadt ki a sírás határán Neville, mikor elkerekedett szemekkel észrevétett minket. - Benneteket kerestelek! Szólni akartam hogy Malfoy utánatok ment... azt mondta van nálatok egy sárk... - kezdte a fiú, mire én és Harry eszeveszett hadonászásba kezdtünk, hogy Neville most alattunk vágja a fát a be nem álló szájával, és hogy ugyan egy kis időre legalább hallgasson el.
Persze a szemfüles McGalagony figyelmét nem kerülte a ki- és nem kimondott információ töredékek és a mi eszelős hadonászásunk, ami valóban elég feltünő volt, mintha valakit láthatóan irritálna egy légy.
A tanárnő vészjóslóan tornyosult fölénk, úgy fújtatott mint Norbert, ha még füst is gomolygott volna kitágult orrlyukaiból, akkor elkönyveltem volna McGalagonyt egy skótkockás, hajhálós sárkánynak. Új faj, aminek jellegzetes ismertető jegye a pontlevonó természete... Vajon Charlie mit szólna ha megírnám ezt neki?
Ha nem lettem volna ekkora pácban, még fel is kacagtam volna. De valószínűleg azzal megadtam volna magunknak az utolsó döfést.
Így inkább erősen a számba haraptam, és úgy vártam hogy a fenyegetően fölénk magasodó McGalagony bőrbe bújt sárkány-hóhér meghozza a végítéletet.
- Ezt egyikükről sem feltételeztem volna. Frics úrtól hallom, hogy a csillagvizsgáló toronyban voltak. Hajnali egy óra van. Magyarázatot várok! - sziszegte a professzor, utolsó szavait olyan hangleejtéssel kipréselve mérgében összeszorított fogai közül, mintha csak azt mondta volna, hogy halál reánk.
Hagytam hogy a tanárnő éles szavai ostorként csapkodják a testem, és válaszolni ha erőltetem sem tudtam volna, inkább bakancsom orrát kezdtem fixírozni McGalagony haragos tekintete helyett.
- Azt hiszem sejtem mi áll ennek a hátterében. - folytatta McGalagony kíméletlenül. - Nem nehéz kitalálni. Beadtak Malfoynak valami légből kapott történetet egy sárkányról, hogy éjszaka felkeljen, és pórul járjon. Őt már nyakon csíptem. Gondolom, jó tréfának tartják hogy Longbottom is elhitte a meséjüket.
Harry és én kétségbeesetten igyekeztünk Nevillenek fejrázással és megnyugtató pillantásokkal a tudtára adni hogy ez nem igaz, de ő csak fájdalmas arccal meredt maga elé.
Fenébe - gondoltam.
Nem elég hogy megbántottuk Nevillet, szegény fiú most miattunk kerül bajba, csak mert segíteni akart rajtunk.
- Meg vagyok döbbenve! - szakította félbe a néma sajnálkozást McGalagony. - Egyetlen éjszaka alatt négy diák a folyosón! Ez példátlan! - korholt minket, és kíméletlenül folytatta. - Weasley kisasszony, hatalmasat csalódtam magában! Érett lánynak gondoltam, nem hittem volna hogy pont maga részt vesz ilyen nevetséges tréfákban. - minden szava úgy égette a bőröm, mint megannyi apró tűszúrás, és McGalagony szavainál márcsak az lett volna rosszabb, ha ugyanezeket Molly szájából hallom. Megremegő ajkakkal tűrtem tovább a becsmérlő szavakat, úgy összegörnyedve, mintha el tudnék bújni a szégyen elől. Pedig az bent tette meg a hatását, éreztem, hogy minden egyes szónál elfacsarodik a szívem. - Ami pedig magát illeti Potter, azt hittem jobban a szívén viseli a Griffendél ügyét. Mindhárman büntetésben részesülnek! Igen, maga is Longbottom! Semmi sem lehet mentség vagy ok arra, hogy éjszaka az iskolában kószáljon. Legkevésbé most, ilyen veszélyes időkben. Ötven pontot vonok le a Griffendéltől! - fonta össze a kezét a professzor asszony, miközben a fejét ingatta.
Eddig lehajtott fejjel gubbasztottam, de a tanárnő szavaira úgy kaptam fel, hogy belereccsent a nyakam is.
- ÖTVEN PONTOT? - fakadtam ki a nyakamat masszírozva.
- Ezzel elveszítenénk az előnyünket, amit az utolsó kviddics meccsen szereztünk! - pillantott fájdalmasan csillogó szemekkel Harry szintén a professzorra.
Neville semmit sem szólt, csak csendben szipogott.
- Fejenkét ötven pontot. - tette hozzá McGalagony olyan arccal, mintha most akarna hóhérként lesújtani baltájával a nyakunkra. Mondjuk nekem mindegy, az enyém úgy is az imént reccsent használhatatlanná.
Sokkal nagyobb baj volt azonban az, ami McGalagony ajkait elhagyta.
- De tanárnő kérem... - állt fel könyörgő szemeket meresztve az igazgató helyettesre Harry.
- Ezt nem teheti! - rivalltam rá tehetetlen kétségbesésemben a professzorra, nagy eséllyel rontva ezzel helyzetünket.
- Ne írja elő nekem, hogy mit tehetek és mit nem! És most indulás az ágyba! Sosem szégyelltem még magam ennyire griffendéles diákok miatt. - pirított ránk McGalagony halántékát masszírozva, másik kezével erőtlenül az ajtó felé bökve, tudtunkra adva hogy ő elérkezettnek tekinti a távozásunk idejét.
Kiérve a folyosóra még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást kíséreltem meg arra, hogy jobb belátásra bírjam a professzort.
- De kérem tanárnő! Magának is fontos hogy megnyerjük a házkupát! Kérem ne tegye ezt! - fordultam vissza könyörögve, azonban a próbálkozás visszájára sült el.
- Még zsarolni próbál a házkupa gondolatával? Ilyen diákokkal a házamban meg sem lepődöm hogy nem a Griffendél lesz a befutó! És most kotródjon aludni, mielőtt a maradék pontot is elvonom! - harsogta McGalagony, éles hangjától csak úgy visszhangzott a folyosó.
Majd az igazgatóhelyettes hangos robajjal becsukta az ajtót, mi pedig legyőzöttként és mérhetetlen szégyennel a szívünkben visszakullogtunk a klubhelységbe.
Harry és Neville szótlanul (Harry) és zokogva (Neville) caplattak el a saját hálótermükhöz vezető csigalépcső irányába.
Én is megmásztam a sajátomhoz vezető lépcsősort, és hálát adva hogy Hermione az igazak álmát alussza és nem kell neki magyarázkodni a balul elsült éjszakáról, csalódottan rántottam be ágyam függönyét, és tűrtem hogy Vadóc a hátamon fenje karmait, mert kisebb gondom is nagyobb volt csínytalan hiúzomnál.

Másnap igyekeztem észrevétlenül elsietni az órákra, de a klubhelységben megannyi felháborodott arcú diák állt, ahogy attól előző este is rettegtem.
Azon kevés nebulók, akik már megjárták a nagytermet, és rálátást nyertek a házak közötti pontok állására, először azt hitték valami tévedés történt.
De ahogy ellenségesen méregettek, rá kellett döbbennem, hogy már valószínűleg birtokában álltak a százötven pont tragikus történetének.
Igyekeztem kissé kócos hajzuhatagom mögé rejteni az arcom, de ez a mozdulat sajnos nem védett meg attól amit a fürtök mögé dugott arcom nem láthatott, de szégyemtől elvörösödött fülem tisztán hallhatott.
Megannyi diák súgott össze a hátam mögött, és még csak úgy is magam előtt láttam ahogy megannyi mutató ujj lendül felém vádlóan.
És én még ennyivel meg is úsztam.
Az én arcom kevésbé volt ismert, ellenben szegény Harryével, aki egy csapásra vált az istenített és tehetséges fogóból első számú közellenséggé, még én csak kiérdemeltem a Harry Potter vakarcs kis cinkosa címet.
És nem csak a griffendélesek, de a Hugrabug és a Hollóhát tagjai is ellenséges pillantásokat és végeszakadatlan sutyorgásokat lövelltek felénk, de legfőképpen Harry felé, ugyanis mindannyiuknak közös érdeke volt hogy végre ne a Mardekár nyerje meg a házkupát, bár nem értem miért bennünk kell látni a bűnbakot, hogyha ők is ugyanúgy tehetnének valamit azért hogy legyőzzük a zöld kígyókat, és nem mindent a griffendélesektől várjanak el, bárha ezt szóva tettem volna, valószínűleg csak még több ellenszenvet váltok ki a folyosón felém mutogató diákokból.
Aztán persze a kullancs mardekárosok is rátettek egy lapáttal arra, hogy mégjobban megkeserítsék a helyzetet.
Mindig mikor összefutottunk velük a folyosón, újjongva és heves tapssal fogadtak minket.
- Kösz Potter, ezt nem felejtjük el nektek! - hangzott fel a jól ismert és utált gúnyos hang a hátunk mögül, mikor sikertelenül megkíséreltük hogy észrevétlenül spurizunk el bűbájtanra.
- Dugulj be Malfoy! Amúgy meg te is kilógtál azon az estén, ez azért jusson el a kis fantom agyadhoz, rendben? - vetettem oda, majd kissé durvábban odébbtaszítottam pár mardekárost, akik hatalmas örömüket lelték abban hogy a megaláztatásunkon kacagjanak.
És én naiv, persze azt gondoltam, hogy a napok múlásával begyógyul a kihágásunk okozta seb, és lecseng a kis malőrünk Nevillel és Harryvel.
De mennyire hogy nem, miért is lehetne akkora szerencsém.
A mutogatások nem szűntek meg, továbbra is dárdaként lendült felénk megannyi ujj, még akkor is, hacsak egy teremből át mentünk a másikba, és árnyékként kísért minket a nyomunkban felhangzó sustorgás is.
Aztán ott volt persze McGalagony.
Láthatóan ridegen és ellenségesen viselkedett velünk az órán, szegény Neville kárára, aki amúgy is elég csapnivaló volt átváltoztatástanból, nem hogy így, hogy mindegyik percben ell kellett szenvednie egy munkáját keményen bíráló megjegyzést a sértődött professzor asszonytól.
Egyszerűen szólva, olyan kínkeserves heteket tudtunk magunk mögött, hogy már rettegve gondoltunk az elkövetkező többire, hogy milyen szitkozódó szót kell majd újra megtűrnünk magunkon.
Egy nap megtörten üldögéltem a klubhelységben, élvezve az édes egyedüllétet, hogy nincs senki aki ujjal mutogathat rám, vagy odasúgjon valami csúnyát a mellette álló embernek, ugyanis olyanszinten ráharaptak és csámcsogtak a kis incidensünkön, hogy már mindenki odabökött rólunk valamit bárkinek, aki csak mellette állt.
Így élveztem a boldog egyedüllét megnyugvást nyújtó perceit.
Vagyis élveztem volna.
A portréjon bemászott két ember, én pedig már vártam a sokat eláruló suttogást, de helyette csak éreztem hogy jobb és bal oldalamon besüpped a fotel.
Kérdőn néztem nem várt "vendégeimre", akik nem mások voltak mint Fred és George.
Hálát adtam, hogy nem végre egy pletykafészek valaki társaságát "élvezhetem", hanem azon ritka személyekét, akik nem ítélkeztek fölöttem, hanem mellettem álltak, mégha az a két személy az ebben a két lókötőben testesült meg.
- Rá se ránts. - vágott bele Fred.
- Mi is rengeteg borsot törtünk már más tanárok orra alá, mi is egy csomó ponttal szegényítettük már a Griffendélt. - bokszolt játékosan a vállamba George.
- Pontosan. Inkább legyél magadra büszke, és emelt fővel tűrd a suttogó kis pornépet! - lendült bele a humoroskodásba Fred. - Fogd fel úgy, hogy te lettél a csínytevések koronázatlan királynője. - kacsintott a fiú.
Kedvesnek tartottam az erőlködésüket, de azon kaptam magam, hogy csöppet sem lett jobb kedvem.
- Jó, de ti vesztettetek már el egyszerre SZÁZÖTVEN pontot? - hangsúlyoztam ki erőteljesen a borzalmas szám nevét.
- Igaz... - komorult el George, majd mindketten belátták, hogy most nem igazán van itt az ideje poénkodásnak.
Mégha az a százötven pont nem is egyedül az én érdemem, most akkor sem tudtak meggyőzni arról, hogy semmiség az egész.
- De tudd, hogy mi melletted állunk. - karolta át a vállam jobbról Fred, majd egy apró mosoly kíséretében magamra hagytak.
Legalább egy kicsit könnyítettek rajtam. Egy nagyon kicsit, ugyanis éreztem hogy akarva akaratlanul is egy mosolyba kunkorodik a szám széle.

Egyetlenegy menekülési lehetőségünk a pont veszteség miatt ránk háruló atrocitások elől, nem más volt, mint a könyvtár.
Kevesen voltak ott, és Madam Cvikker úgy is kitiltotta a csoportban bejárkálást a könyvtárba, hangzavarra hivatkozva.
Mivel a vizsgák is vészesen közeledtek, ezért kapóra jött a ricsaj és sutyorgás mentes helység.
Állandó társaim lettek Harry, Ron és Hermione mellett még a tankönyveim, amikből szüntelen ismételtem a közelgő vizsgákra, de néha csatlakozott hozzám egy pergamen és élvezhettem egy penna társaságát is, amik segítségével szakadatlanul jegyzeteltem.
Követve példámat, Harry is ugyanígy a tanulásba menekült a felé irányuló suttogások és ujjal mutogatások elől.
Szerencsére Hermione is felfogta, hogy a lebukásunk szemrehányásának nem most van itt az ideje, így nem kellett már az ő kioktatását is hallgatni.
Amiért feledtébb hálás vagyok Hermionénak, mert legalább ő megkönnyítette a dolgunkat, mégha csak egy csöppet is.
És ez sok napon keresztül így ment, jóformán aludni, enni és órára járni jöttünk ki a könyvtár rejtekéből, de mi köszöntük szépen, tökéletesen jó volt így.
Végre megkaptam az áhított nyugodt napokat, a menedék nyújtotta könyves polcok rejtekében, és már végre egy egész megszokodt kis unalmas hetet tudtunk így végig vergődni, de legalább program híján és a "nem mutatkozunk, mert minden ott folytatódik ahol abbamaradt" elvünk alapján rá lettünk kényszerítve
arra, hogy felkészülve nézzünk majd farkasszemet a vizsgákkal.
Egészen addig, még az előttük lévő utolsó héten egy nagyon furcsa esemény keresztbe nem tett a ki sem dugjuk az orrunkat a könyvtárból projectünknek.
Épp a könyvtárból tartottunk a nagyterem felé, hogy megebédeljünk, írástól sajgó kézzel és mit sem sejtő gondolatokkal, amíg az egyik ajtó mögül meg nem csapta fülünket az onnan kiszűrődő rémült dadogás.
Odalopództunk a résre nyitott ajtóhoz, majd lehelet finoman odanyomtuk a fülünket, megállapítva hogy a panaszos nyöszörgés nem mástól, mint Mógustól származott.
- Ne... ne... könyörgök ne... - hangzott fel a professzor fájdalmas nyöszörgése. Mintha valaki fenyegette volna Mógust.- Hát jó rendben. - hallatszódott végül a tanárúr megtört hangja.
Aztán félreálltunk, mert nem messze az ajtótól, sietős léptek hangzottak fel, így félő volt, hogyha továbbra is ott állunk, fejünket az ajtóra tapasztva, könnyen lebukhatunk.
Félrehúzodván láttuk ahogy Mógus csörtet ki a teremből, turbánját igazgatva, sápadt arccal, a sírás határán állva.
Szipogva elsietett a folyosón, úgy véltem vagy nagyon rossz passzban volt, vagy nem vett minket észre, de ránk se hederítve elviharzott a másik irányba.
Belestünk a sebtében nyitvahagyott ajtón, ami egy terembe engedett belátást, annak végében egy máshova vezető kijárattal.
Nyakamat mertem volna rátenni, hogy azon ajtón Piton távozott, miután annyi idő után most sikeresen megtörte szegény professzort.
- Fenébe. - motyogtam a kihalt terem csöndjébe.
- Egyet értek. - meredt maga elé megsemmisülten Harry.

Visszaloholtunk a klubhelységbe, ahol azonnal elújságoltuk Ronnak és Hermionénak a történteket.
- Szóval sikerült neki. - mondta ki Ron a fájó tényt. - Ha kiszedte Mógusból a fekete mágia-ellenes varázslat ellenszerét...
- Akkor is ott van még Bolyhoska. - vetette ellen Hermione.
- Lehet hogy Hagrid segítsége nélkül is elboldogul. - ráncolta homlokát Ron. - Biztos van olyan könyv a könyvtárban amelyikben benne van hogyan kell elbánni egy háromfejű kutyával. Mit csináljunk? - fordult kétségbeesetten felénk a vörös hajú fiú.
- Ráadásul ha Piton nagyon elszánt, akkor nem is kell neki különböző módszerek után kutatnia hogy hogyan iktassa ki a kutyát, egyszerűen végez vele és kész. - szólaltam meg aggodalmasan masszírozva az állam.
Pár percig csak tehetetlenül pillantgattunk egymásra, a másiktól várva a megoldást, amíg Hermione meg nem szólalt.
- Szólunk Dumbledorenak. Már réges rég ezt kellett volna tennünk. Ha megint a saját szakállunkra nyomozunk, biztos hogy búcsút mondhatunk az iskolának. - tette karba a kezét a lány.
Haragosan Hermione felé fordítottam a fejem.
- Kérlek tekints már el ettől a tanár és szabálybarát stílusodtól. Milyen bizonyítékot tudnánk felmutatni? Ugyan már! - korholtam le a kelleténél kicsit durvábban a lányt, de egyszerűen kikészített a helyzet, a tehetetlenség és az, hogy Hermione mindenáron Dumbledore elé tárhatja minden kihágásunk, hisz mit mondunk, honnan tudunk Bolyhoskáról és Nicolas Flamel kövéről? Ezzel csak a saját vesztünkbe rohannánk.
- Pontosan. - szólt Harry. - Mógus beijedt, ő nem fog igazolni. Pitonnak elég annyit mondania, hogy nem tudja hogyan került ide a troll, és nem járt Halloweenkor a harmadikon. Szerinted kinek fognak hinni? Neki vagy nekünk? Mindenki tudja hogy utáljuk Pitont! Dumbledore azt fogja gondolni, hogy csak be akarjuk feketíteni. Frics pedig miért segítene, hisz minél több diákot csapathat ki, neki annál jobb.
- Aztán gondolj bele, mennyire kikapnánk, ha kitudódna, hogy jártunk a harmadikon, tudunk Bolyhoskáról, Nicolas Flamelről, a kőröl... - soroltam ujjaimon számolva az amúgy teljesen tiltott tetteinket. - Akkor aztán lehet majd nekünk magyarázkodni. - borzongtam bele a gondolatba, hogy esetleg az igazgató megtudja minden eddigi kihágásunkat.
Hermione sértődötten bár, de belátta hogy igazunk van, Ron szemében azonban valami teljesen más csillant meg. Kalandvágy...
- És ha kicsit utánajárnánk a dolgoknak... - kezdte volna, de Harryvel azonnal a szavába vágtunk.
- Nem. - szóltunk rá kánonban. - Már így is épp elég bajt szereztünk magunknak... - folytatta Harry.
- És cserébe a Griffendél pontjaival fizettünk. - ingattam csalódottan a fejem.
Ron lemondóan fordult vissza bájitaltan leckéje fölé.
Bár nem vallottam volna be, mélyen, a lelki ördögöm által uralt zárt kis zugban, megfordult a fejemben, hogy milyen izgalmas lenne belevetni magunkat egy kalandba, ahonnan ráadásul ha jól jövünk ki, még azt a kiállhatatlan Pitont is le tudnánk buktatni.
Titkon, hajam rejtekében kaján mosollyal nyugtáztam a gondolatomat.

Másnap reggel épp vajat kentem a pirítosomra, mikor az áhított kenyeret hű madaram, Ében kapta ki a kezemből, helyére pottyantva egy apró fecnit, amin pár sornyi szöveg volt gyömgybetűs írással.
Bosszúsan ráztam az öklöm a reggelimmel meglógott hollóm felé, de az mintha csak kinevetett volna, úgy turbékolt és hussant ki az ablakon.
Letettem arról, hogy viszontlátom a pirítósomat, inkább megnéztem ki volt nemes reggelimbe kerülő levél feladója és mit írt benne.

Büntetését ma éjjel tizenegykor kapja meg. Frics úr a bejárati csarnokban várja magukat.

McGalagony professzor

McGalagony levele olyan volt mint a vekker. A lehető legrosszabbkor tud emlékeztetni, és meg tud ajándékozni egy nagy adag bosszúsággal és rosszkedvvel is.
A levelemet kelletlenül összegyűrtem, és eldobtam, Ron nagy balszerencséjére pont az ő tökleves poharába.
- Héj! - kiáltott fel. - Attól még, hogy rossz kedved van, ne tedd ihatatlanná a töklevem. Köszi! - morogta a fiú, ahogy undorral az arcán kihalászta a szétmálott pergamen darabot a serlegéből.
A büntetésem gondolata az egész napomat bemocskolta, úgy beleragadt a gondolataimba, mint egy ragacsos fekete kosz, amit bármennyire igyekeztem, nem tudtam levakarni.
Rosszkedvű nemtörődömségbe estem bele, olyan szinten tettem minden tevékenységemre, hogy Pitontól kaptam egy emberséges szemrehányást amiért szikrákat hányt a nyugtató főzetem, és láva szerűen bugyogott, ahelyett hogy tükörsimán kavargott volna, mert véletlenül az egész fakanálnyi őrölt macskafogat beleöntöttem.
Nem mondhattam különösképpen hogy meghatott a baklövésem.
Annál jobban az este letöltendő büntetés.
Vacsora közben is csak kedvtelenül túrkáltam a törtkrumplimban, visszaérve a klubhelységbe sem igazán csináltam mást azon kívűl hogy fancsali képpel meredtem a kandallóban táncoló tűzre.
Mikor is tizenegyet ütött az óra, elbúcsúztunk Rontól és Hermionétől, majd karöltve a nyüszögést hallató Nevillel, levonultunk a bejárati csarnokba.
Frics már ott várakozott ránk, arcán félelmetes, kárörvendő vicsorral, mellette Malfoyyal.
Fenébe is. Teljesen megfeledkeztem róla hogy ezzel a kis mitugrásszal kell leróni az éjszakai kalandunk "jutalmát".
Pocsék este, csillagos ötös, vagy valami ilyesmit szoktak mondani a muglik, nem?
- Gyertek utánam. - recsegte Frics mikor megérkeztünk penész foltos kabátos alakjához. - Legközelebb majd kétszer is meggondoljátok, mielőtt megszegitek a házirendet - folytatta érdes hangján, mikor félve követtük a lámpást himbáló, aszott kezével az utat mutató gondnokot. - Úgy bizony... a kemény munka a legjobb tanítómester... bár... a régi, jól bevált módszerek még hatásosabbak... az lenne az igazi, ha a csuklótoknál fogva fellógatnálak titeket pár napra. A láncok még megvannak. Mindig megolajozom őket, hátha egyszer szükség lesz rájuk... na mozgás és ne törjétek szökésen a fejeteket, mert nagyon ráfizettek! - vigyorgott kajánul a gondok, én pedig végérvenyesen is elkönyveltem elmebeteg vénembernek, aki örömöt lel abban, ha gyerekeket bántalmazhat.
Na igen. Erre mondják hogy nem lehet minden fenékig tejfel. A Roxfortnak is kell néhány hátulütő, egyik meg is nyilvánul ebben a zakkant pasas formájában.
Frics átvezetett minket a kastély előtt elterülő tisztáson. A holdat itt-ott beárnyékoló felhők szaggatott, fényes kísérteteket vetítettek a harmatos pázsitra.
Gyalogolván éreztem hogy a füvön végighúzott kabátom szegélye átnedvesedve csapkodja a bokám, ahogy magával sodorta a füvön gúvadó vízcseppeket, amik átfolynak a zoknimba, teljesen eláztatva a cipőm belsejét. Áh, ez az. Még fel is fázok. Mi jöhet még? Tiltott rengeteg? Vérszomjas szörnyek akik az életünkre törnek? És akkor még nem is tudtam, hogy mennyire elszóltam magam.
Vacogva összebb húztam magamon a kabátomat, és úgy caplattam tovább Frics nyomában a vadőr kunyhó felé, aminek csöpp ablakain fény szűrödött ki.
- Te vagy az Frics? Siess, már indulnunk kellene. - hangzott fel Hagrid mély hangja, mikor odaértünk a kunyhó elé.
Végre egy pozitívum, egyetlenegy jóra fordult dolog ezen az átokverte éjszakán. Hogy Hagriddal kell letölteni a büntit. És nem ezzel a rosszindulatú gondnokkal.
Megkönnyebült vigyort váltottam Harryvel, de balszerencsémre ezt Frics is látta, mert gonosz vicsorral ránk förmedt.
- Ne higgyétek hogy csak sétafikálni fogtok azzal a melákkal. A sötét erdőbe mentek vele, és nem hinném hogy egy darabban fogtok kijönni onnan. - heherészett Frics, kárörvendve figyelve ahogy kiül az elképedés az arcomra, Neville nyöszörögve Harry talárjába kapaszkodik, Malfoy pedig úgy torpan meg, mintha fallal ütközött volna.
- Az erdőbe? - nézett megütközve a gondnokra, miközben hangjából minden megszokott élc és gúny, vagányság és önteltség eltűnt. - Oda nem mehetünk be éjszaka. Tele van mindenféle szörnyeteggel... Azt mondják vérfarkasok is vannak ott.
Ezt nem hiszem el! Csak említenem kellett a tiltott rengeteget, és máris oda megyünk egy jó kis életveszélyes kirándulásra? Merlinre esküszöm hogy el vagyok átkozva.
- Nem valami biztató kilátás, mi? - vetette oda Frics. - Miért nem akkor féltetek a vérfarkasoktól, mikor éjszaka kóborolni indultatok?
Nagyon felbőszített a gondnok gonosz csipkelődése, főleg hogy még jobban elrettenjünk, a távolban, az erdő mélyéről egy mély vonyítás hasította ketté a levegőt.
- Mert ellenben az erdővel, a Roxfortban csak a maga tetves macskájától kell félni! - járt el a nyelvem, mire Frics úgy pördült felém, hogy majdnem orrba verte Malfoyt a lámpással. - És a vérfarkasokba nem tudok olyan szépet rúgni mint abba a vakarcsba! - fröcsögtem a gondnok képébe, de persze azonnal megbántam, észbe kapva csuktam be ajkaimat, mikor Harry figyelmeztetően rátaposott a cipőm orrára.
- Te kis pimasz korcs! - mennydörögte Frics. - Megérdemelnéd hogy összefuss odabent egy fenevaddal! Ezt még nagyon megkeserülöd te kis... - köpte a szavakat a gondnok, miközben pár nyálcsepp fröccsent ki a szájából, de az hogy, minek gondolt, sosem derül ki, ugyanis Hagrid odalépett hozzánk, félbeszakítva a szitkozódó Friccset.
- Már épp ideje volt. - szólt az óriás. - Fél órája rátok várok. Flower, Harry, minden rendben? - fordult felénk gondoskodva Hagrid, amit nagyon díjaztam, ugyanis ha ő nincs, Frics valószínűleg nekem ugrik, és tövestül tekeri ki a nyakamat.
- Csak ne ilyen barátságosan Hagrid! - intette le Frics. - Ne feledd hogy ezek a mihaszna, feleselő kölykök büntetésből vannak itt. - célzott nyíltan rám Frics. Én csak nyelvet öltöttem rá, mert a lámpást tartó keze most Hagrid felé volt nyújtva, így az én arcomnak nem volt senki szemtanúja az éjszakán kívűl.
- Hát ezért késtetek mi? - morogta rosszallóan Hagrid. - Nem a te dolgod megbüntetni őket. Elmehetsz, most már nincs szükség rád. - utalgatott a vadőr arra, hogy most már nem vevő Frics jelenlétére.
- Hajnalban értük jövök. - indult el a kastély felé a gondnok, de azért hozzáfűzte:
- Elviszem ami megmaradt belőlük. - azzal eltűnt a meleg falakat kecsegtető kastélyban, még én irigykedve karoltam át magam, mert kezdtem igazán nagyon remegni a csontig hatoló hidegtől.
- Én az erdőbe nem megyek be. - jelentette ki Malfoy, öntelt arccal az óriás felé fordulva.
Hagrid csak haragosan lenézett a derekáig sem érő fiúra.
- De bizony bejössz, ha Roxfortos diák akarsz maradni. Rosszat tettél és most megfizetsz érte. - hallgattatta el a kis görényt Hagrid.
Malfoy kihúzta magát, de még így is csak a vadőr övéig nyúlt el.
- Azt hittem százszor le kell írnunk valamit, vagy ilyesmi. Ha apám tudná mire kényszerítenek... - feleselt mit sem sejtve Malfoy, először észre sem véve Hagrid dühbe torzult arcát.
- Akkor elmondaná neked, hogy mennek itt a dolgok. - vágott a fiú szavába Hagrid. - Méghogy írogatni! Mi a ménkűnek? Vagy csinálsz valami hasznosat, vagy fel is út, le is út! Azt hiszed, apád jobban örülne ha kicsapnának? Akkor eredj vissza a kastélyba, és már szedheted is a sátorfádat! Indulj! - bökött a kezén lógó számszeríjjal a Roxfort felé Hagrid. Két dolgot is nagy örömmel konstatáltam: Hagridnál fegyver van, akkor ha vele maradok, egy egész kalandos estének nézünk elébe, másodszor pedig végre láthattam Malfoy arcán a színtiszta szégyent és megaláztatást, amit ő már annyiszor okozott sokaknak. Megdicsértem a Hagrid bőrbe bújt karmát, majd megmosolyogva a Malfoy arcára kiülő rémületet, önelégülten összefontam magam előtt a karom.
Malfoy nem mozdult, csak duzzogva meredt az óriásra. Lelki párbajukból Hagrid került ki győztesen, Malfoy röstellve leszegte a fejét.
- Erről ennyit. - morogta megvetően a vadőr. - Na és most nyissátok ki jól a fületeket, mert veszélyes dologra készülünk, és nem akarom hogy bajotok essen. Gyertek utánam! - intett minket Hagrid, majd elindult.
Követtük, még meg nem érkeztünk az erdő széléhez. A fák sűrűjébe egy szűk, gazokkal benőtt, keskeny ösvény vezetett, amire Hagrid rávilágításával pár százlábút és futóférget véltem felfedezni, akik a hirtelen jött fény miatt gusztustalan hangokat kiadva menekülni kezdtek.
Borsódzó háttal fordultam az óriás felé, magyarázatban reménykedve.
- Nézzetek oda. - szólt Hagrid, fejével egy fa törzse felé bökve. - Látjátok azt a fenylő micsodát a földön? Az egy unikornis, másnéven egyszarvú vére. Azt jelenti, hogy valahol az erdőben, van egy sebesült egyszarvú. Egy héten belül ez másodjára fordul elő. Múlt szerdán is találtam egy elhullott példányt. Az a dolgunk, hogy megkeressük szerencsétlen párát, és véget vessünk a szenvedésének. - mondta Hagrid, mire nekem összeszorult a torkom. Nem akarom ezt. Sose tudnám végignézni egy állat szenvedését és haláltusáját. McGalagony ennél kegyetlenebb büntetést ki sem szabhatott volna.
- De mi lesz, ha nem mi találjuk meg az egyszarvút, hanem az talál meg minket ami megsebesítette? - kérdezte mostmár meg sem próbálva palástolni félelmét Malfoy.
Hagrid egy pillantást se pazarolt a hisztiző fiúra, hanem inkább értünk aggódva adta ki az instrukciókat és tudnivalókat.
- Nincs az erdőnek olyan lakója ami bánthatna titeket, ha velem vagy Agyarral maradtok. - mondta Hagrid, vadkanfogó kopója pedig lelkesen kezdte csapkodni Norbert csonkította farkát, ahogy meghallotta a nevét. - És soha ne térjetek le az ösvényről. Most pedig két csapatra oszlunk, és követjük a nyomokat mindkét irányba. Minden csupa vér, ezek szerint a szerencsétlen már vagy egy napja kóborol fel-alá az erdőben.
Hagrid szavai hallatán sírhatnékom támadt, ahogy a haldokló állatot magam elé képzelve fájdalmasan összeszorult a szívem.
- Én Agyarral megyek. - jelentette ki Malfoy, a kutya éles szemfogaira pillantva.
- Rendben. - bólintott Hagrid. - De figyelmeztetlek, hogy Agyar gyáva, mint a nyúl. Akkor hát, Harry, Flower és én leszünk az egyik csapat, Draco, Neville és a kutya pedig a másik. Na már most: aki megtalálja az egyszarvút, zöld szikrákkal jelez a többieknek. Vegyétek elő a pálcátokat, és gyakoroljátok. Így ni. - bólogatott Hagrid, miután szemléltettem a kért bűbájt, márcsak merő kíváncsiságból is. - Aki pedig bajba kerül, piros szikrákkal hívhat segítséget. Legyetek óvatosak. Indulás! - utasított Hagrid, majd avar csörgést hagyva magunk után, bevetettük magunkat a sűrű erdőbe.
Száz méter után az ösvény kétfelé ágazott, így búcsút inthettünk Malfoynak, a nyöszörgő Nevillenek és Agyarnak, majd őket hátrahagyva elindultunk a balra vezető kanyaron.
Nehéz volt utat törni magunknak, így Hagrid mögött haladva folytattam az utat, reménykedve abban, hogy legalább az óriás termetével letarol valamennyit a gazokból.
Szomorú és félő arccal nézegettem a kérgeken lecsurgó, kéken ragyogó, szirup állagú vért, amin megcsillant a hold ezüst fénye.
Szitkozódva húztam ki a lábam már a harmadik utamat akadályozó gyökér fogságából, majd hiába való óvatossággal ugyanúgy belebotlottam a következőbe.
De nem igazán izgattak a bokámon keletkező horzsolások, inkább félve gondoltam szegény szenvedő egyszarvúra, hogy milyen kínokat élhet most e pillanatban át. Ahhoz képest az én sajgó lábam egy bolhacsípésig sem ér föl.
- Lehet hogy vérfarkas pusztítja az unikornisokat? - kérdezte Harry az aggodalmas arccal menetelő vadőrtől.
De az csak megrázta gubancos tincseit.
- Az nem elég fürge hozzá. Az egyszarvú varázserejű jószág, nem könnyű elkapni. Eddig sose fordult elő, hogy egy is megsebesült volna. - válaszolta az óriás.
Tovább haladtunk. Valahol messze, az avar ropogásába egy patak gyönge csobogása vegyült bele, és minél mélyebbre hatoltunk az erdőben, annál nagyobb foltokban tündöklött fel az unikornis vér.
Félve gondoltam a szenvedő állatra.
Hagrid bizonyára észrevehette búbánatos arckifejezésem, mert puhatolózva megkérdezte:
- Jól vagy Flower? - suttogta megpaskolva a vállam, mire majdnem összeestem, az óriás lapátkezének súlya és ereje alatt. - Ne félj nem engedem hogy szerencsétlen sokáig szenvedjen. Megígérem hogy... - Hagrid gyengéd tekintete pillanatok alatt merevedett rémült gyanakvásba. - A fa mögé! Gyorsan! - suttogta holtraváltan, majd berántott minket egy öreg tölgyfa vaskos törzse mögé.
Ijedten remegve simultam a tölgyön növő puha mohatakaróhoz, miközben riadtan kémleltem a sötét rengeteget körüllengő homályba, de semmit sem láttam a fel-felcsillanó véren és végeláthatatlan fasorokon kívűl.
Hagrid íjára illesztett egy vesszőt, és lövésre készen fülelte az erdő neszeit.
Először a tücskök ciripelésén kívűl semmi sem hatolt bele az éjszaka csendjébe, de kisvártatva megfagyott ereimben a vér, ahogy egy furcsa hang csendült fel, legnagyobb rémületemre alig pár méterre tőlünk.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd olyan iramban kezdett verdesni, hogy már a fejemben éreztem a zaklatott kalapálását, és remegve vetettem hátat a remélésem szerint minket megvédő óriás hasának.
A hang olyan volt, mintha egy hosszú ruha szegélye söpörne végig a talajon.
Egyáltalán nem erdőbe illő, és nem is olyan, amit kötni tudtam volna bármilyen bestiához.
Pár másodperc elmúltával azonban elhalt a hang, Hagrid pedig leeresztette számszeríját.
Én viszont még mindig úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.
- Tudtam. - suttogta Hagrid, ingerülten végigszántva ujját madárfészek szerű loboncán. - Van itt valami az erdőben, aminek nem itt van a helye.
A vadőr komoran a vállára dobta az íjat.
- Talán egy vérfarkas? - hozta fel újra a már számtalanszor említett fenevad nevét Harry.
- Ez nem vérfarkas volt, és nem is egyszarvú - felelte sötéten Hagrid, mire én csak mégjobban reszketni kezdtem a félelemtől. - Gyertek induljunk, de egy pisszenést se halljak! - tette mutató ujját Hagrid szakállának azon részéhez, ahol a száját lehetett sejteni.
Onnantól kezdve nagyon lassú, és nagyon megfontolt léptekkel haladtunk tovább, én pedig minden neszre felkaptam a fejem, és gyorsan a vadőrre pillantottam, hogy lövésre készen van-e a számszeríja.
Kiértünk egy tisztásra.
Már épp kezdett újra emberi tempót diktálni a szívem, és a kezem sem remegett eszeveszettül, amikor az egyik bokor zajosan recsegni-ropogni kezdett.
Azonnal Hagrid mögé bújtam, és figyeltem ahogy az óriás fegyverét a zaj felé célozza.
- Állj, ki vagy? - kiáltott hunyorogva a vadőr. - Bújj elő, fegyver van nálam!
Ekkor az indák és cserjék rejtekéből előügetett egy nagyon furcsa teremtmény.
Egyszerre volt káprázatos és bizarr, ugyanis deréktól lefelé embernek lehetett vélni, de mintha ízben félbe vágták volna, és precízen ráillesztették volna egy ló fejének helyére. Gesztenyebarna szőrén csak úgy ragyogott a hold fénye, vöröses farka csak úgy lengett, ahogy a lény kecsesen kivágtatott rejtekhelyéről.
Szám a harmatos füvön, vagy még a humuszos talajnál is lejjebb koppant a félig ember félig paripa láttán.
Harry is csak szemüvegét törölgetve, álmélkodva figyelte a teremtmény minden mozdulatát.
- Á, te vagy az Ronan? - szólt megkönnyebbüléssel a hangjában Hagrid. - Hogy vagy barátom? - majd mintha ez teljesen szokványos lenne, odalépett a kentaurhoz és kezet rázott vele.
Barátom? Hagrid újonnan kentaurok baráti társaságát élvezi? Nem gondoltam volna hogy a vadőr bestia imádata idáig fajulhat... mi lesz a következő? Teaparti mumusokkal?
- Jó estét Hagrid. - szólalt mélyen zengő hangon a kentaur. - Le akartál lőni? - pillantott mélabús arccal az óriás kezében szorongatott számszeríjra.
- Nem lehetünk elég óvatosak. - csóválta a fejét Hagrid, és megpaskolta a nyílpuskát. - Ádáz teremtmény jár az erdőben. - komorodott el a vadőr arca. - Jut eszembe: bemutatom Harry Pottert és Flower Weasleyt! - tolt minket a kentaur elé Hagrid. - Ti pedig ismerkedjetek meg Ronanannal. Ő egy kentaur - mutatott az óriás a lótestre illesztett férfire.
- Hű... - adtam értelmes reakciót, de a kentaur láttán minden szavam félúton elakadt, és csak ámuló dadogásra futotta.
- Jó estét. - biccentett Ronan. - Szóval diákok vagytok. No és sok mindent tanultok az iskolában?
- Öhm... - Harry meglepett nyögdécselésen kívűl nem sok mindent tudott közvetíteni a kentaur felé.
- Igen. - feleltem félénken, miközben szemem végigjárattam a robosztus ló izmos lábain, amivel amaz kapálta a földet, pár fűcsomót repítve ezzel odébb.
- Remek. Szükségetek is lesz rá. - sóhajtott Ronan, majd fejét hátravetve felpillantott az égre.- Fényesen ragyog a Mars ma este. - szegezte szemeit a kentaur egy valóban kitűnő, többinél több fényt árasztó csillag felé.
- Igen. - bólintott egyet értve Hagrid. - Figyelj csak Ronan. Volna egy kérdésem. Nem láttál valami furcsát mostanában?
A kentaur nem adott választ azonnal, csak rezzenéstelen arccal meredt a csillaggal pettyezett, tintakék égbolt felé.
- Mindig az ártatlanokat sújtja először. - szólt titokzatosan. - Így volt ez régen, és így van ez ma is. - csóválta fejét, miközben én csak magyarázatra várva vizslattam Ronan arcát.
- Igen. - bólintott Hagrid, nagyon úgy hangozva, mintha csak inkább egyet ért, csak haladjunk valamerre a beszélgetésben, mert azzal hogy a Mars ragyog, nem megyünk sokra a haldokló unikornis terén. - De nem tapasztál valami különlegeset? Valami szokatlant? - kezdett sürgető stílusba átváltani.
- Fényesen ragyog a Mars ma este. - ismételte Ronan. - Szokatlanul fényesen. - elsőre olyan volt, mintha a kentaur tudatosan bosszantotta volna Hagridot, de az eltökélt arca és hangsúlya amivel az általa oly sokszor emlegetett Marsot fixírozta, korántsem tűnt baráti csipkelődésnek vagy viccnek, Ronannak valóban az volt a legfurcsább, hogy fényesen ragyog egy random égitest.
Mókásnak találtam a szórakozott kentaurt.
- Igen, értem, de én valami közelebbi furcsaságra gondolok. - faggatta Hagrid. - Láttál valamit vagy sem?
Mielőtt Ronan kinyöghetett volna egy hasonló választ az előzőekhez képest, újfent megrezzent az egyik bokor.
Rosszat sejtve kaptam oda fejem, akárcsak Hagrid szeme elé a számszeríjat, de mikor az erdő sűrűjéből csupán csak egy újabb kentaur poroszkált elő, azon nyomban le is eresztette.
Ő másképp nézett ki, Ronannál szilajabbnak tűnő, ében fekete szőrű és hajú teremtmény volt. Derékig érő tincsei voltak.
- Szervusz Goron. - üdvözölte Hagrid a mellénk ügető kentaurt. - Jól vagy?
- Jó estét Hagrid. Én jól vagyok. És te? - biccentett a férfi.
- Nem panaszkodhatom. Figyelj Goron, épp kérdeztem Ronantól, hogy nem látott- e valami furcsát mostanában. Megsebesült egy unikornis. Nem tudsz valamit a dologról? - tért a lényegre Hagrid.
Goron nem méltatta válaszra a vadőrt, helyette lassú léptekkel Ronan mellé állt, majd ő is felemelte fejét az égre.
- Fényesen ragyog a Mars. - idézte lakonikus tömörséggel Ronant.
- Ezt már hallottuk. - felelte türelmét vesztve az óriás, miközben én a számra tapasztottam a tenyerem, mielőtt elhagyja egy kuncogás, ahogy a két kentaur tudatlanul idegesítik Hagridot. - Ha mégis látnátok valamit, akkor szóljatok, rendben? No induljunk! - fordult felénk legyintve egyet a réveteg Ronan és Goron felé.
Hagrid belevetette magát az erdőbe, és én bármennyire is elszórakoztam volna a két teremtmény mókás társaságában, a világért sem maradtam volna egy méteres körzeten kívűl a biztonság érzetet nyújtó, nyílpuskás Hagridtól.
- Soha. - sopánkodott Hagrid. - Soha nem lehet belőlük egyenes választ kicsikarni. Ábrándozó bagázs. Semmi nem érdekli őket, ami közelebb van mint a Hold. - legyintett az immár távolodó tisztás irányába Hagrid, ahova visszapillantva megállapodott tekintetem a még mindig mozdulatlanul ácsorgó kentaurokon.
- Sok él belőlük az erdőben? - kérdezte Harry.
- Igen, jó pár... maguknak való népség, de azért mindig felbukkannak, ha épp szót akarok váltani valakivel. Van nekik eszük... tudnak egyet s mást... csak nem szívesen nyitják ki a szájukat... - morfondírozott a vadőr.
- Kivéve ha arról kell társalogni, hogy milyen fényesen ragyog a Mars. - nevettem, mire Hagridból is feltört egy mély kuncogás.
Harry viszont komoran meredt maga elé, láthatóan nagyon törte a fejét valamin.
- Amit korábban hallottunk, az lehetett egy kentaur? - kérdezte végül a fiú, én pedig némi rettegést véltem feldedezni hangjában.
- Szerinted az a hang patadobogás volt? - vonta össze borzas szemöldökét
a vadőr. - Nem, ha engem kérdezel az unikornisok gyilkosa ment el mellettünk. Olyan különös zajt csapott, amilyet még soha nem hallottam az erdőben. - komolyodott meg Hagrid eleve mély hangja.
Nagyot nyeltem, és hirtelen minden nesz nagyon félelmetesnek tűnt...
Nyugtalanító érzés társult az alapvetően jelenlévő félelmem mellé, ami több volt már, mint a puszta hangulata az éjszakai erdőnek.
A sötét rengeteg hangulata hideg vasmarokként kulcsolta ujjait a szívemre, ráadásul kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaki figyelne.
Olyan volt ez az érzés, mint egy kullancs.
Levakarhatatlanul ágyazta be magát a gondolataimba, és ez odáig fajult, hogy már a saját cipőm alatt kettéroppanó gallyakra is úgy kaptam fel a fejem, mint egy ijedt nyúl.
Épp egy szűk fa ágai között harcoltam át magam, mikor Harry riadtan megragadta Hagrid karját.
- Hagrid! Nézd! Piros szikrák! A többiek bajban vannak! - mutogatott az erdő egy szakasza felé, mire én is odakaptam a fejem, és mivel még mindig a gallyak hálójában tartózkodtam, a hirtelen mozdulat miatt egy kósza ágacska gyönyörű, vörös horzsolás csikart az arcomra.
- Várjatok meg itt! - rikkantotta Hagrid, erősen megmarkolva számszeríját. - Maradjatok az ösvényen, visszajövök értetek. - szólt, majd mint egy csörtető, dühödt vadkan, bevetette magát a bokrok közé.
Csizmáinak zaja egyre messzebb hangzott fel, végül márcsak Harry és én álltunk a szél rejtélyes suttogása mellett.
Hátamon futkosott a hideg a kísérteties suhogástól, ami úgy borzolta meg a leveleket, mintha csak a természet halálhörgését hallanánk, így inkább megtörtem a rémisztő hangot.
- Vajon mi történhetett velük? Talán összefutottak ők is azzal a furcsa dologgal, amit mi is hallottunk? - ötleteltem cérna vékony hangon.
- Hogy Malfoyyal mi történt, az nem érdekel, de ha Nevillenek baja esett... Mi tehetünk róla hogy egyáltalán itt van. - válaszolt ugyanolyan halkan Harry, miközben idegesen kettétört egy földről felvett vékony gallyat.
Bűntudat szorította össze a torkom, elvégre szegény Neville valóban azért lófrál most a veszélyes erdőben azzal a negyedeszű kis féreggel, mert jó szándéka miatt utánunk merészkedett, hogy figyelmeztessen.
A nyílpuskával felszerelt Hagrid nélkül még félelmetesebbnek tűnt a rengeteg.
Hol maradnak? Ugye nem esett komoly bajuk?
Reszketve vártam hogy felbukkanjon Hagrid borzas üstöke, miközben egyre jobban remegtem a szél minden sóhajától, mert fáztam és rettenetesen féltem is.
A percek kínos lassúsággal nyúltak el, mire végre felhangzott a tipikus, csak egy termetes vadőr lábára szabott csizma recsegéséből-ropogásából származható hang a növények felől, majd kisvártatva az ösvényre lépett Malfoy, Neville és Agyar társaságában Hagrid.
Az óriás dúlt-fúlt a méregtől, mert mint kiderült Malfoy tréfából ráijesztett Nevillere, mire szegény fiú rémületében égnek eresztette a piros szikrákat.
Olyan gyilkos pillantást vetettem a szőke fiúra, hogy szinte felnyársaltam a tekintetemmel, és arra gondoltam milyen szép is lenne ha Frics bevethetné Malfoyon azt a csuklónál fellógatós technikát, majd fogcsikorgatva fordultam Hagrid felé, aki érthető okokból teljesen kipirosodott a feje a haragtól.

- Olyan hangzavart csináltatok, hogy csoda ha ezek után találnánk valamit. - rivallt rá a két fiúra, de aki jól figyelt, az láthatta hogy a vadőr szemei Malfoyon állapodnak meg. - Na jó, új csoportokat alkotunk. Neville, Flower, ti velem jöttök. Harry, te meg Agyarral és ezzel a féleszűvel indulsz el.- szólt végül. Fájdalmas arcot lövelltem Harryre, kifejezve ezzel az együttérzésem. - Sajnálom. - fordult ő is röstellkedve a pórul járt fiú felé. - de végére kell járnunk ennek a dolognak. Téged nem tud olyan könnyen megijeszteni. - érvelt Hagrid, és kimondva így valóban igaza volt, legalább így olyan csoportokban indulhatunk el, akik jutnak is valamire ábrándozó kentaurakon, eszetlen ijesztgetésen és téves riasztáson kívűl.
Vetettem egy bátorító pillantást Harry felé, majd egy darabig követtem homályba vesző alakjukat az erdő sűrűjébe, aztán gyorsan Hagrid után igyekeztem.
Ó

vatosan lépdelve tovább haladtunk a rengeteg mélye felé.
Végighúztam pár érdes fakérgen a kezem, miközben egy pillanatra sem szakítottam meg a tökéletesen fenntartott, biztonságot adó közelséget a nyílpuskával rendelkező Hagriddal.
Alapjáraton még egy vérfarkast sem lenne szívem lelövetni, de maga Hagrid mondta hogy nem itt a helye annak az ólálkodó, minden bizonnyal nem jóakaró teremtménynek, amivel kishíján összefutottunk az imént, így nem bántam ha megejt egy találkozót a vadőr számszeríjával.
Neville nem szólt semmit, akárcsak egy megrótt kölyökkutya, fejét leszegve baktatott utánunk, én pedig bátorító tekintettel ajándékoztam meg a fiút.
- Nem te tehetsz róla. - veregettem meg finoman a vállát.
Neville egy bárgyú vigyorral válaszolt, arca fehér színben játszott, ajkai remegtek, így többre nem igazán futotta neki.
Épp egy fa törzsében éktelenkedő, az utunk során már sokszor látott kék tócsát láttam megcsillanni, ahonnan még hosszú csíkokban folytatódott egy bokor mélyében, mintha a szerencsétlen pára egy darabon csak vergődbe vonszolta volna magát.
Fájó szívvel és szorosan összeszorított ajkakkal emeltem tekintetem újra az előttünk elnyújtozó ösvényre.
De bárcsak ne láttam volna, ami ott volt.
A fákkal keretezett úton, messze, de annyira nem távol, hogy ne lássuk, egy csuklyás alak lépdelt. Nem is lépdelt, görnyedve, berogyasztott térdekkel vánszorgott, akárcsak egy lopakodó bestia.
Ereimben úgy fagyott meg a vér, mintha egy jeges vödröt borítottak volna rám.
Egész testem elöntötte a fagyos borzalom, és minden végtagom remegett.
Megmarkoltam Hagrid kabátjának ujját, és aprókat rángatva igyekeztem az óriás figyelmét is az avaron kúszó borzalom felé terelni.
A vadőr olyan fehérre sápadt, hogy barna szakálla és haja matt feketének tűnt rémült arca mellett, miközben meredt mozdulattal maga elé emelte nyílpuskáját.
A csuklyás furcsa hangot hallatott, ami valahol a köhögés és a hörgés között állt meg félúton, majd tenyereit lehelyezte a talajra, és fenevad módjára bevetette magát a legközelebbi bokorba, és hallani lehetett a rohanást, és az összetéveszthetetlen, avart seprő ruhaszegély hangját, amit a veszélyes túra elején hallhattunk, ahogyan elhal a távolban.
Neville hatalmas nyöszörgést hallatott miután a fekete köpenybe burkolózott alak eltűnt a növények rejtekében.
- Tudtam. - zihálta Hagrid. - Tudtam hogy van itt valami, aminek nagyon nem itt a helye. Ez nem bestia volt... - miközben a vadőr leeresztette karját az be-beremegett a rémülettől és izgalomtól.
- Akkor mi Hagrid? - emeltem fel a hangom, szinte hisztérikusan.
De mielőtt Hagrid válaszra nyithatta volna száját, csendet kettéhasító, velőt rázó kiabálás hatolt az éjszakai szélbe.
Felkaptam a fejem, és a hang irányába fordultam.
A kiáltást azonban nem követte vörös szikra, pedig a többiek jólétét jelző, karmazsin színnek jobban örültem volna, mint a hang elhangzása után nem sok jót ígérő néma csöndnek.
Ez nyilván Hagridnak is feltűnt, mert aggódva fülelt bármi kis hangocska után, ami jelzi hogy Harryék épségben vannak.
Olyan rettenetes félelem uralkodott el rajtam, hogy forogni kezdett velem a végtelennek tűnő erdő.
Hosszú másodpercek elteltével már a józan eszem is kezdett mindegy szálig eltűnni, mert fejemet vesztve ugrottam a bokrok közé, és indultam el a hang forrása felé, mikor láttam hogy Hagrid tapodtat sem mozdul, hiába kiáltok rá az óriásra többször is, hogy siessen a fiúk segítségére.
- FLOWER! - harsogta Hagrid észbekapva, de addigra már több méterre voltam tőlük, kutya mancsaimmal eszeveszetten dobogva a recsegő avaron.
Kutyaként úgy ugrottam át a nagyobb bokrokat is, mintha valaki átdobna felettük.
Szőrömet csillagos égnek meredő tüskékbe borzolta a menetszél, miközben éles kanyarokat bevéve manővereztem el a fák törzse között.
Nem gondolkodtam, hisz ha a józan eszemre hallgatok, akkor most még mindig Hagrid mellett állnék, de nagyon rossz előérzet, sőt ösztön vett rá arra, hogy megiramodjak.
Kiértem egy ösvényre, hevesen kapkodtam a levegőt, és először az egész testemben eszeveszetten dübölő pulzusom és a gyors zihálásom miatt nem is hallottam a felém közeledő léptek zaját.
Harcra készen fürkésztem a sötét ösvényt, torkomból halk morgás tört fel, esetleges támadóm tudtára adva, hogy készen állok bármiféle rajtaütésre.
Fülemet hátracsapva kivillantottam szemfogam, láttam már dühös kutyát, szóval igyekeztem minél jobban megközelíteni emlékezetből a látványt.
Az egyik bokorból egy lámpást himbáló alak ugrott ki, hangosan zihálva, lázasan forgatva fejét az ösvényen, mintha keresne valamit.
A holdfény megcsillant a tejfelszőke hajtincseken, és akkor már kirakóshoz hasonló játékot lejátszva a fejemben, összetudtam rakni, pontosan hogy is van az hogy Malfoy itt van, Harry nincs.
Feltehetőleg Malfoy faképnél hagyta Harryt mikor feltűnt a veszély a láthatáron, szóval az is lehet, hogy Harry még korántsincs biztonságban, ellenben ezzel a nyúlszívű kis görénnyel, aki azt hitte ennyivel meg is úszta.
Ugattam egy hangosat, mire az eleve rémült fiú nagyot kiáltva hőkölt hátra, ijedtség miatt megmerevedett hátát egy fa törzsének vetve.
- A-Agyar? - kérdezte hunyorogva, amire én csak fenyegető ugatással válaszoltam.
- Ááááh! - rúgkapált Malfoy, mikor parányi agyához lassan zakatoló vonaton megérkezett a felismerés, hogy ó de mennyire nem Agyar vagyok.
Nem ismerhet fel.
Széles, minden hegyes fogat kivillantó vicsort mutattam neki, ami ember alakban egy kaján vigyorral ért volna fel.
És sokan most rosszra gondolhattak. Hogy megharaptam, hogy kihasználtam a helyzetet, és a valódi személyem titkát.
De nem akartam Malfoy szintjére lesüllyedni, hogy saját javamra nekitámadjak ennek a nyomorult kis féregnek, hisz nekem sem ér annyit, és nem kenyerem a kegyetlenség.
Lassú, megfontolt léptekkel értem oda a fa tövében szánalmasan kegyelemért könyörgő Malfoyhoz, aki, ha valójában az lennék, mint akit a látványom sugall, már lehet hogy nem is élne.
Meg is sajnáltam, de csak is annyira, hogy lezártnak tekintsem a számomra elégtételnek számító megfélemlítést, hozzátéve persze, hogy Harry valószínűleg még mindig veszélyben van.
Aprót csóváltam fekete szőrrel fedett fejemmel, majd egy utolsó, végszóként is mondható ugatás kíséretében beugrottam a legközelebbi bokorba, és újra futásra bírtam vékony lábaim.
Furcsa szag csapta meg az orrom, biztos voltam benne, hogy valahol éreztem már ezt a bűzt.
Volt egy olyan sötét megérzésem, hogy nem lehetek messze, így még nagyobb szökkenéseket alkamazva szlalomoztam a cserjék és fák sokasága között.
Egy kisebb tisztáson fékeztem le, ahol nem mindennapi látvány tárult a szemem elé.
Szívszorongató volt, ugyanis egy halott unikornis teteme hevert az egyik fa tövében, végtagjai természetellenes irányokban meredeztek az ég felé, ezüstös sörénye gyönyörű lepelben terült szét az avaron.
Elfordítottam az arcom, és könnybe labadt a szemem.
Kezdtem keresni olyan pontot, amit biztosan nézhetek, csak ne ezt a borzalmas látványt kelljen eltűrnöm.
Azonban gyászolni nem volt időm, ugyanis megpillantottam a talajon egy térdepelő alakot, akinek hollófekete fürtjei tapadtak rá verejtékes arcára, és kerek szemüvegén megcsillant a holdból áradó, ragyogó ezüst fénynyaláb.
Gyorsan felegyenesedtem ember alakba, és sietősen Harry mellé léptem.
- Jól vagy? - guggoltam le Harry mellé.
- I-igen azt hiszem...- Harry remegő kezekkel helyére igazította ferdén álló szemüvegét, majd bizonytalan és imbolygó mozdulatokkal föltápászkodott.
- Mi történt? - nem akartam erőszakos faggatással indítani, főleg hogy Harry nagyon rossz passzban volt, de egyszerűen lyukasra fúrta az oldalam a kíváncsíság.
- Hát... - hebegte Harry, eléggé szembetűnően a tudtomra adva, hogy a sokk hatása alatt áll, és nem épp a helyzet magaslatán. - Malfoyyal megtaláltuk az unikornist. - bökött remegő ujjával a tetem felé, én pedig pengevékonyra szorított ajkakkal bólintottam, és tudatosan nem fordultam ez elhullott állat holtteste felé, mert akkor újra sírhatnékom támadna. - Aztán a semmiből előjött egy csuklyás alak. Borzalmas volt... - folyatta Harry, miközben vállai feltűnően megrázkódtak, ahogy a fiút átjárta a hidegrázás. Engem pedig elfogott a felismerés, hogy tíz perce ugyanazzal a dologgal futottunk össze Hagriddal az ösvényen.- Szinte négy lábon közlekedett, mint valami vérszomjas állat, és odakúszott az egyszarvúhoz. Elkezdte inni a vérét... Malfoy sikoltozott és elszaladt, mire az a furcsa valami észrevett minket. Szörnyű volt... - remegett meg Harry. - A szájából csöpögött az unikornis vér, és olyan hangja volt, mintha valaki hörögne. Aztán elindult felém. Mire oda ért volna, megfájdult a sebhelyem, és összeestem. Valószínűleg már nem élnék, ha Firenze nem mentett volna meg. - fújta ki szaggatottan a levegőt a fiú, majd ujjával a hátam mögé mutatott.
Kérdőn követtem az ujja irányát, tekintetem megállapodott egy újabb kentauron, de ő teljesen máshogy festett.
Fiatalabb volt, aranysárga szőr borította hullámzó horpaszát, és haja is szőke színben omlott vállára.
A lélegzetem megint elakadt a fenséges látványt árasztó kentaur láttán, és ha Harry nem rángat ki a réveteg állapotból, lehet örökké ámulva stíröltem volna a csodás teremtmény napsárga testét, és sápadt, zafírkék színben ragyogó íriszeit.
- Hagridék hol vannak? - kérdezte Harry, félve körbekémlelve a sötét erdőt.
Most rajtam a sor hogy zavartan motyogjak.
- H-hát ők lemaradtak... lehet t-túl gyorsan futottam és lehagytam ő-őket. - gondolatban jól megszidtam magam a szerencsétlenkedésért, miközben rosszabb lehettem azzal a dadogással mint Mógus.
Hallottam ahogy ezek szerint a Firenze névre hallgató kentaur mellénk üget, és beleavatkozva a párbeszédünkbe, ujját drámaian Harry homlokára szegezi.
- Te vagy a Potter fiú. - hajolt közelebb Harry arcához, szemeivel Harry sebhelyén legeltetve tekintetét, pislogás nélkül. - Jobb lesz ha visszamentek Hagridhoz. - pillantott most már rám is. - Veszélyes hely most az erdő. Különösképpen a te számodra, Harry Potter. Tudtok lovagolni? Úgy gyorsabban haladnánk. - kapálta meg a földet Firenze.
Eltátottam a szám, és olyan vörösre pirultam, mint egy szép, kerek, Molly kertjében nevelt alma.
Ez a fenséges, mondhatni úri teremtmény arra hajtha a fejét hogy a hátára vesz minket?
Sohasem lovagoltam még kentauron, sőt, semmilyen ehhez fogható mágikus lényen, ezért nem kissé jöttem lázba Firenze ajánlatától.
Harry aprót biccentett, én pedig tátott szájjal bólintottam.
Firenze két melsőlábával letérdelt, hogy könnyedén felmászhassunk rá.
Ekkor azonban patadobogás törte meg a csendet, és kisvártatva Ronan és Goron csörtetett elő a fák rejtekéből, és megrökönyödve figyelték ahogy Firenze immár rajtunk a hátán, felegyenesedik.
- Firenze! - harsogta Goron. - Mit művelsz?! Embert, ráadásul kettőt is a hátadra veszel? Nem szégyelled magad? Mi vagy te? Közönséges öszvér?! - harsogta fenyegetően a fekete szőrű paripa-ember, és föld darabokat repített a levegőbe, dühödt kapálással.
- Nem látod hogy kik ezek? - vágott vissza Firenze fújtatva. - A Potter fiú, és a barátja! El kell tűnniük az erdőből, amilyen gyorsan csak lehet. - korholta le a dühöngő Goront.
Én és Harry csak feszült félelemmel hallgattuk a három lény egyre dühösebb eszmecseréjét.
- Mit mondtál neki? - mérgelődött Goron. - Ne feledd Firenze, megesküdtünk, hogy nem szállunk szembe az ég akaratával! Kiolvastuk a bolygók járásából, hogy mit hoz a jövő, nem emlékszel? - toppantott ében fekete patájával Goron.
Értetlenkedve kapkodtam a fejem a két kentaur között. Még azt csak-csak megértettem, hogy sérti a kentaurak eszményeit, ha embereket vesznek a hátukra, de a jövőt megmondó csillagjárásból és Goron érthetetlen hadoválásából egy mukkot sem értettem.
- Biztos vagyok benne, hogy Firenze jót akart. - szólalt meg nyugtalanul tiporva a fűcsomókat Ronan, a tőle megszokott, fájdalmas sóhaj kíséretében.
Goron dühösen kirúgott, hatalmas ágköteget kitörve a patájának áldozatául esett bokorból.
- Jót akart! Mi közünk nekünk a jóhoz és rosszhoz! Mi kentaurok csak azzal törődünk, ami a csillagokban áll! Nem az a dolgunk, hogy szamarak módjára rohangáljunk az erdőben kószáló emberek után! - ordította Goron.
Reszketve bújtam Firenze válla mögé, mert a felbőszült kentaur olyan látvánnyal ajándékozott meg minket, mintha menten nekünk akarna ugrani.
Firenzét sem kellett félteni a hirtelen őt elöntő haragtól, felágaskodva fújtatott Goronra, én pedig villamgyorsan elkaptam a vállát, nehogy lecsússzak, ahogy majdnem szegény Harry, aki jobbhíján a kabátom hosszú szegélyét kapta el.
- Nézd meg azt az egyszarvút! - kiáltotta a sárga szőrű. - Hát nem érted, miért kellett elpusztulnia? Vagy a csillagok nem avattak be ebbe a titokba? Én bizony szembeszállok az erdőben ólálkodó gonosszal, és ha kell, az emberekkel is szövetkezem!- azzal újra négy lábra állt, én pedig kifújva a levegőt, végre elengedtem Firenze vállát, és nagyot rántottam Harry kezén, aki majdnem lefordult a kentaur hátáról.
Firenze sarkon fordult, majd a szomorkásan utána meredő Ronant és dühödten hebegő Goront levében főve hagyva, beporoszkált velünk az erdő sűrűjébe.
Nem tudtam mire vélni a hallottakat, és látván Harry értetlenkedő arcát, ezzel ő sem volt másképpen.
- Miért volt olyan dühös Goron? - kérdezte a fiú. - És mi volt az, amitől megmentettél? - tette fel a két kérdést Harry, aminek a válasza engem is feledtébb felcsigázott.
A kentaur nem válaszolt, csak lelassította lépteit, óva intett az alacsony ágaktól, majd némán tovább ment.
Már kezdtem beletörődni abba, hogy Firenze nem fog többet hozzánk szólni, mikor amaz váratlanul megtorpant egy nyárfa mellett.
- Tudjátok-e ti, mire való az egyszarvú vére? - kérdezte Firenze.
Harry csak meglepetten nézett rám, majd Firenzére visszanézve, megrázta a fejét.
- Nem. Csak a szarvát és a farokszőrét használjuk bájitaltanon. - válaszolt végül.
Nekem azonban eszembe jutott a születésnapomra kapott könyv, amit ki más ajándékozhatott volna nekem, mint a varázslénybuzgó Charlie. Nem éppen könnyű olvasmány, és nem is emlékszek minden bestiára, amit abban olvastam, de hirtelen felvillantak bennem az, amit az unikornisról írtak benne, így a kentaur tarkójára szegezve a szemem, halkan megkockáztattam egy kijelentést.
- Az egyszarvú vére életben tartja a halandót, bármily gyenge is... - idéztem az olvasottakat.
- Igen. - bólintott aprót Firenze. - Azért tudhatjátok ezt kevesen, mert szörnyű gaztett lemészárolni egy unikornist. Csak az tesz ilyet, akinek nincs vesztenivalója. Igen, valóban életben tartja az embert aki megissza, de szörnyű áron. Aki megöl egy ilyen tiszta és védtelen lényt, hogy ő maga megmeneküljön, arra átoksújtotta félélet vár, attól a pillanattól fogva, hogy az egyszarvú vére az ajkához ért. - csóválta fejét Firenze, miközben szőke hajára ezüst fátyolt vetett a hold.
Harry fennhangon töprengeni kezdett.
- De hát ki vetemedik rá ilyesmire? - morfondírozott a fiú.
- El nem tudom képzelni. - fordultam Harry felé. - Inkább meghalnék mintsem átkozottan éljek. - folytattam.
- Igen, ezt a véleményt sok ember osztja. - szólt a kentaur. - Kivéve, ha az illető azért akar életben maradni, hogy ihasson egy másik italból, ami visszaadja a régi erejét... ami halhatatlanná teszi. Tudjátok-e hogy mit őriznek odafent az iskolában? - vetett ránk egy oldalpillantást Firenze.
- A bölcsek kövét... hát persze! - csaptunk a homlokunkra Harryvel.
- Az életelixír... - drámaian húztam ki magam Firenze hátán.
Harry arcán viszont csak még nagyobb értetlenség foglalt helyet.
- De nem értem hogy kicsoda... -
- Nem ismersz olyan embert, aki réges-rég foggal-körömmel kapaszkodik a nyomorult életéhez, és csak arra vár, hogy visszaszerezze a hatalmát? - kérdezte a kentaur rejtélyesen.
Éreztem ahogy Harry rándult egyet, mintha csak egy hirtelen jött gondolat sújtotta volna.
Én is elgondolkoztam ezen, de senkire sem tudtam gondolni Firenze szavai alapján, így inkább hallgatagságba burkolózva nézegettem egy különös alakzatban nőtt nyárfát.
Egyik ága hiányzott, a többi érintetlen épségben fonódott össze, ráadásul egy szemfüles ember azt is észrevehette, hogy az ágak szimmetrikus mintát alkotnak, ahogy vékonyodva összecsavarodnak.
Egy apró bólintér araszolt felfelé a törzsén, vékony karjaival a csonka ágba kapaszkodva.
Elgondolkodtam azon, hogy az én pálcám is nyárfából faragott darab, és a hiányzó gally pont olyan hosszú volt, mint az én pálcám.
Akár az a fa is lehetett volna az alapanyaga a mágikus husángnak.
A bólintér eltűnt egy terebélyes levél mögött, kicsi testecskéje immár zöld lepel rejtekében folytatta útját a fa koronája felé.
- Azt akarod mondani... - rángatott vissza a valóságba Harry hangja. - Hogy imént az a valami az nem más volt mint...
- Harry! Flower! Nem esett bajotok? - átkozódva fordultam a hang irányába, ugyanis kínzott a kíváncsiság, hogy ki lehetett az ember, akinek neve majdnem elhagyta Harry ajkait.
A kiabáló fél nem más volt mint a felénk kocogó Neville, nyomában a szuszogó Hagriddal.
- Jól vagyunk. - felelte bizonytalan és rekedt hanggal Harry.
- Az unikornis elpusztult. - néztem elszorult torokkal a vadőrre. - A teteme ott van azon a tisztáson, ahonnan jövünk. - mutattam az eddig bejárt utunk irányába, miközben leugrottam az avarba térdepelő Firenze hátáról.
- Itt most elválnak útjaink. - szólalt mély hangján a kentaur, miközben Harry is óvatosan lekászálodott a hátáról.
Hagrid biccentve elcsörtetett az általam mutatott irányba.
Firenze eközben négy lábára állt, és így a földről nézve, miközben izmos paripa testével tekintélyt sugárzóan fölénk magasodik, még lélegzetelállítóbb látványt nyújtott.
- Sok szerencsét. - legyintett aranyszőke farkával a kentaur. - Velünk kentaurakkal is előfurdult már, hogy félreértettük a bolygók üzenetét. Remélem, ezúttal is így történt. - ejtette ki végszavait, majd mielőtt bármi reakciót produkálhattunk volna, megfordult, és elügetett az erdő mélyébe.
Harryvel csak értetlenkedve összepislogtunk, majd a társaságunkat kibővítő Neville, Malfoy és izgatottan csaholó Agyar felé fordultunk.
A szőke fiú láttán elöntött a düh, és megfeledkezve emberi mivoltomról, bosszús morgás hagyta el elfehéredett ajkaimat, mintha még mindig animágus alakban állnék szemtől szembe a kis féreggel.
- Gondolom borzasztóan jó érvet tudsz felhozni arra, hogy ott hagytad Harryt a bajban! - toppantottam egyet, mire egy bot fájdalmas reccsenéssel két darabra tört bakkancsom alatt. - Bocsánat, inkább szemre se hányom, hiszen tőled mi mást várhatnánk? - hisztérikusan csapkodva fordultam el a szőke fiútól, akinek érdekes módon most nem akadt semmilyen hozzáfűznivalója a szavaimhoz.
Jól is tette, hogy befogta a lepénylesőjét, mert dühömben még péppé találtam volna ütni.
Kínos csend telepedett közénk, amibe néha beleszólalt a szél süvítése vagy madarak, netán bólintérek levelek közötti motoszkálása.
Idegességem csillapításának reményében odébbrúgtam egy kavicsot, ami port felverve maga után, végiggurult az ösvényen, és eltűnt egy gyökerekkel fedett talajrésznél.
Hagrid érkezését hosszú percek nyújtották el, mérgesen és rég átfagyva figyeltem, ahogy az óriás előcaplat a fák sűrűjéből.
Hagrid megállt, lesepert vakondbőr kabátjáról pár kósza levelet, és még csak nem is vette észre hogy hajában pedig komplett ágak vegyülnek el.
- Örülök hogy nem esett bajotok. - mutatott körbe a társaságunkon. - Viszont lehetnétek egy kicsit felelősség teljesebbek és éretebbek. Ez főleg neked szól Malfoy! - korholta le a fiút Hagrid, én pedig önelégült tekintetet lövelltem a fiú felé. - És neked is Flower. - hervasztotta le a vigyort az arcomról a vadőr. - Nagyon felelőtlen voltál, hogy csak úgy bevetetted magad a rengetegbe, mikor nagyon jól tudod, hogy milyen veszélyes most az erdő! - óva intő szavai mintha csak Firenzéjét idézte volna. - Komoly bajod is eshetett volna! Piszok nagy mázlid volt, hogy nem futottál össze azzal a pokoli teremtménnyel, de az hogy megúsztad, nem jelenti azt hogy teljesen biztonságban vagy innentől kezdve. Ezért arra kérlek, hogy legközelebb csak az én utasításomra eredj így futásnak, és ha azt mondom maradj, akkor maradsz, és azt teszed amit mondok. A saját biztonságod érdekében! - emelte fel mutató ujját, én pedig röstellkedve bólintottam, remélve, hogy pár tincs eltakarta a főtt homár árnyalatát öltő arcom. - És legalább Harry, te eltudtad kerülni a találkozást azzal a fene ijesztő alakkal? - tette kezét Harry vállára, aki majd' összeroskadt a karjára nehezedő lapátkéztől.
Mielőtt azonban Harry szóhoz juthatott volna, Malfoy vette át a szót, én pedig fogcsikorgatva konstatáltam hogy kezdte visszanyerni a régi önmagát.
- Én igen Hagrid! - hencegett Malfoy, mire Hagrid meglepetten felé emelte bozontos arcát. - Egy nagy fekete kutya! Először azt hittem Agyar. De az egyre csak morgott, majd rám vetette magát. Nem harapott meg azonnal, mert én gyorsabb voltam, és úgy állkapcson rúgtam, hogy nyüszítve befutott az erdőbe. - Szavai hallatán ropogva ökölbe rándult a kezem, és hiába lettem borzasztóan dühös, tudtam, hogy semmi jelét nem mutathatom a haragomnak, mert Hagrid vagy Harry könnyedén szagot foghatnak. Ha azt mondanám láttam hogy nem így volt, azzal vághatnának vissza, hogy miért nem segítettem, vagy Malfoy mondaná meg, hogy nem voltam ott. Ha pedig bevallanám az igazat, bérelnék egy helyet nekem és a családomnak az Azkabanban...
Így inkább csendben dühöngve hallgattam Malfoy színűltig hazug hősiességét a kutyával szemben, de bosszús arcnál tovább nem mertem elmerészkedni.
Hagrid örömömre szolgálva leintette a fiút, hogy egy kutya biztos nem gyilkol unikornist.
A mérgem azonban olyan hirtelen ment el, ahogyan jött.
Hagrid ugyanis felém fordult. Semmi baj nem lett volna ezzel.
Csakhogy olyan nyilvánvaló gyanakvás volt a szemeiben, amit egyszerűen nem tudtam a paranoiámra fogni.
Nem lehet.
Hogy Hagrid tudja... nem lehet...
Bár kedves egy behemót, és mivel illegális sárkánybébi nevelde kísérlete miatt őt is hatalmas csávából húztuk ki, ezért ha tudna róla, akkor sem lenne akkora tragédia, mert lehet hogy ő is falazna nekem vagy legalább egy kicsit támogatna.
Jobban végiggondolva, ha Dumbledorenak elmondja, abból sem származhat akkora problémám... Hisz az igazgató számtalanszor megtehette volna hogy pontokat von le azért mert kihágásokat tettünk, éjszakai csatangolásokat ejtettünk... azokat is mind tilosban.
Bárki rákérdez, magam sem tudtam volna megmondani miért, de az öreg  Dumbledoreba feltétel nélkül bíztam.
De akkor is... ha netán tud az animágusságomról, akkor honnan? Ha Remus állítása szerint Hagrid ismerte az apámat, akkor valamilyen szinten Remust is. Ő mondta volna el neki? Vagy maga apa?
De Hagrid nem ijesztett meg. Ha tudja és tudta, és rosszat akarna, már rég elmondta volna az illetékeseknek...
Ezen morfondíroztam akkor is, mikor kiértünk a rengetegből, akkor is mikor Frics gonosz csipkelődő szavakkal illetve minket visszazavart a toronyba, és akkor is, mikor a klubhelységbe holt kimerülten estünk be.
Helyet foglalva az egyik karosszékben, azon csodálkoztam, hogy mennyire sajognak a lábaim, és észre se vettem hogy meg se kottyant a felfelé vezető út, valószínűleg túlságosan elmerültem a saját kis elmélkedésemben.
Szemben velem épp Ron óbégatott valami kviddics szabálytalanságról amit álmában élhetett meg, ugyanis nagylelkűen megpróbálta a büntétésünk idejét átvirrasztani, csak éppenséggel nem jött össze neki, a fotelben, nyakatekert pozícióban aludt.
Hermionenak nagy nehezen sikerült ébren maradnia, alkalmazta ugyanis a nála mindig tökéletesen beválló technikát: a tanulást.
Arca bűbájtan könyve mögé rejtve, mellette felhalmozva a különféle jegyzetei.
Ron szemei azonnal kipattantak, Hermione könyve pedig hanyagul az asztalra hajítva hevert, mikor Harryvel mesélni kezdtük az éjszaka történteket.
Tömören összefoglaltuk, a két barátunk pedig eltátott szájjal hallgatták beszámolónkat, olyannyira, hogy Ronnak majdnemhogy a nyála is kicsordult, amit látván majdnem elnevettem a mondatom végét.
Miután végeztünk az "esti mesével", együttesen bevetve agyunkat, latolgatni kezdtük az éjszaka folyamán történt dolgokat és lehetséges következményeiket.
Harry időközben azt is felvázolta számunkra, hogy nagy valószínűséggel maga Voldemort volt az, aki valójában a közhit ellenére él, csak gyönge mint a harmat, és azért kell olyan nyomorultul élnie, hogy egyszarvú véren kell tengődnie.
Szívbe markolóan rémisztő gondolat volt számomra, hogy a halottnak vélt, valaha élt leggonoszabb fekete mágus valójában még mindig él...
- Piton Voldemortnak akarja adni a követ, aki az erdőben vár rá, unikornis véren tengetve a nyomorult kis életét. És mi mindeddig azt hittük a zsíros hajú tuskó csak meg akar gazdagodni... - töprengtem lázasan, miközben az éjszakai események következtében izgatottan járkáltam fel s alá a klubhelységben.
- Ne mondd ki a nevet! - pirított rám Ron, de én alkalmi süketséget alkamaztam a felesleges süketelés ellen, hiszen nem ez volt a legnagyobb bajunk, hogy ilyen kis apróságok zavarjanak, mint az hogy kimondunk-e egy fránya nevet.
Harry is eleresztette füle mellett Ron kérését.
- Firenze megmentett, pedig nem lett volna szabad beleavatkoznia... Goron nagyon dühös volt rá... Azt mondta, Firenze szembe szegült a bolygók akaratával. Biztos azt olvasták ki a csillagokból, hogy Voldemort visszatér... Goron szerint Firenzének hagynia kellett volna hogy Voldemort megöljön... Talán azt is megjósolták a csillagok... - folytatta zihálva Harry, miközben ő is rótta a köröket a klubhelységben, látszódott rajta az eluralkodó félelem és izgatottság.
- Ne mondjátok ki többet a nevét! - sziszegte Ron.
- Te tényleg egy fránya név miatt aggódsz ennyire? Ronald Weasley térj már észhez! A világ legerősebb fekete mágusa ÉLETBEN van! Kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy csak fokozzuk a félelmünket azzal, hogy nem ejtjük ki a nevét. Ez gyerekes! - rivalltam rá szinte hisztérikusan a fiúra.
Ron vetett rám egy bosszús pillantást, de aztán megértette a lényeget, és nem adott hangot annak, hogy Harryvel továbbra sem kerteltünk mellé a "Tudodki"-zgatással.
- Most már csak meg kell szerezniük a követ! - folytatta lázasan Harry. - Akkor aztán Voldemort könnyedén végezhet velem... és Goron örülhet. - túrt idegesen a fekete fürtjeibe a fiú.
Hermione és én megszeppenve meredtünk Harryre, de igyekeztünk minél előbb egy kis nyugodtságot pumpálni belé.
- Harry, mindenki tudja hogy Voldemort Dumbledoretól fél a legjobban. Hogy Hagridot idézzem: nincs a Roxfortnál biztonságosabb hely. Kérdem én: És miért? Mert amíg Dumbledore itt van, Voldemort be nem merné tenni a lábát a kastélyba. Itt biztonságban vagy. Ha pedig attól aggódsz, hogy Voldemort akkor támad majd, mikor hazamész, akkor vésd eszedbe, hogyha eddig megtehette volna, akkor megtette volna. Dumbledore biztosan tudja mit csinál. Le merném fogadni hogy valamilyen kis mágiát alkalmazott a környezetedben, mertha nem így lenne, akkor Voldemort már elérte volna amit akar... - bíztató mosolyt lövelltem Harry felé, hátha ezzel letudom csillapítani egy kicsit.
- Pontosan! És az is meglehet, hogy a kentaurak tévedtek. Hisz gondolj bele, McGalagony is megmondta hogy a jövendő mondás az egyik legmegbízhatatlanabb mágia ág. - rukkolt elő Hermione túl nyilvánvalóan az órákról megjegyzett ismerettségével.
Látszólag sikerült Harryt lenyugtatnunk, mert már nem zihált annyira, és nem is hadonászott olyan eszeveszetten, mintha csak szúnyogokat akarna elkergetni.
Látva a reggeli festőt ahogy vörösre festi a pirkadatos, ébredező eget, elköszöntem a társaságtól, majd felsiettem a lányok hálókörletébe.
Levetettem magam az ágyra, gondolat palotámba zárkózva berántottam baldachinos ágyam függönyét, elmerültem saját aggodalmaimban.
Tényleg fenyeget minket Voldemort visszatérése?
Nehéz idők elé nézünk, ha Piton már csak egy köpésnyire van attól, hogy megkaparintsa a követ a sötét varázslónak...
Átfordultam a másik oldalamra, miközben Vadóc egy kósza hajtincsemmel szórakoztatta el magát.
És aztán Hagrid... Ahogy ma rám nézett... Valóban beigazolódnak félelmeim, és Hagrid tud arról hogy animágus vagyok?
És ez akkora baj?
Ha tud róla, pedig egy szóval sem montam, lehet ő is szerepet játszott abban, hogy elsajátítottam ezt a mágia tudományt, tehát nem köpne se az igazgatónak, pláne nem a minisztériumnak...
Viszont akkor lehet Hagrid lehetne az összekötő kapocs köztem és a szüleim között?
És megint megszegtem azt, hogy nem fogok animágus alakban parádézni, nagyon nagy veszélybe sodorva a titkom. Megint az történt, amitől féltem, hogy kontrollálhatatlanul felvettem a kutya alakom... Mi lesz ha egyszer ugyanez történik meg mondjuk az egész iskola szeme láttára? Vagy egyszerűen Malfoy vagy valamelyik tanár jelenlétében?
Belefájdult a fejem a lázas töprengésbe és az összevetések és érvelések végeláthatatlan felállításába, így hagytam hogy elnyeljenek az álmok tengerének habjai.