- Nem láttad a pulóverem Flo?- hangzott fel a szép álmaimat sikertelenül őrző ajtó mögül az éktelen kiabálás.
A máskor üde frisseségem ma nem igazán tartott velem.
A szemhéjamat mintha pillanat ragasztóval tapasztották volna le.
Tíz percig csak hunyorogtam, és vámpír módjára takargattam az arcom és ciccegtem a nap vakító fényének hatására, mialatt az ébredésemet okozó kérdés legalább hatszor annyiszor megismétlődött.
Felötlött bennem hogy esetleg kimegyek és a csukott ablakon keresztül küldöm kerti sétára az illetőt, de végül csak egy nagy levegő után kikászálódtam az ágyból, és igyekeztem nyugalmat megőrizve ajtót nyitni.
Ami mögött Fred kérdő arcával találtam szembe magam.
- Ejha. Valaki ma nem tűnik túl fittnek. - adott tökéletes helyzet képet az állapotomról Fred.
- Jól látod. Bárha az ajtómon dörömbölő vandál hagyja hogy kialudjam magam, lehet hogy sokkal üdébben ébredek.
Kihúztam magam, hogy ellensúlyozzam a rakoncátlan hajam miatti nem létező tekintélyem.
- Nem hinném. Ha nem én, de anya óbégatása előbb-utóbb úgyis kiugraszt az ágyból. Húsz perc múlva indulunk az Abszol útra. Rád várunk csak. Meg ahogy halhattad, arra hogy a pulóverem előkerüljön. - veregetett vállon.
- Haha. Jó vicc. Nyolckor indulunk. - diadalittasan fordultam vissza az ágyam felé.
- Nyolc óra van, álomszuszék. - kiáltott utánam Fred.
A hecc kedvéért az óralapra pillantottam.
A mutató valóban a nyolcason állapodott meg.
Ez tényleg velem történt meg? Nem ismerek magamra. Mikor fordult elő, hogy elaludtam?
Bár lehet hogy a hajnalig tartó elmélkedés tényleg betett a bioritmusomnak... A gondolataim akár egy kis inga. Roxfort... Szüleim... Roxfort... szüleim... Roxfort és szüleim... Például vajon ők melyik házban voltak? A kérdések végül hajnali ötig képtelenek voltak elcsitulni, én pedig nagy nehezen elaludtam, és két percnek tűnő alvás után már itt dörömböltek az ajtómon.
- Fenébe. - motyogtam.
Odacsörtettem a szekrényemhez, majd pár tisztának tituált ruhadarab felnyalábolása után magamra kanyarítottam egy törölközőt, majd Fred további kérdései - miszerint hol van a pulóvere- elől a fürdőbe menekültem.
Egy hideg zuhany után beletörtem a fésű pár fogát a hajamba (köznyelven fésülködtem), nyúzott arccal és karikás szemekkel ugyan, de pillanatok alatt rendbe szedetten ácsorogtam a kandallónk mellett.
Végig hallgattam ahogy Molly szemrehányást tesz Frednek hogy most miatta fogunk késni, és mindent elkapkodnak előttünk.
Én csak szemrehányóan méregettem a fiút, a győztesek mosolyával.
- Na ki miatt késünk el? - duruzsoltam a fülébe, mire ő csak morogva elhesegetett.
- No de most már ha késésben vagyunk ne veszítsünk több időt, ki megy először? - kezdett izgatott sürgetésbe Arthur.
- Megyek én. - Felelte Bill, majd jókorát markolt a tálból, amit Molly tartott a kezében, amiben akár hamunak is mondható por volt.
Belépett a cserép kályha falai közé, majd mintha annyit érne a por mint ahogy kinéz, nemes egyszerűséggel elszórta maga előtt, mintha csak magot vetne.
- Az Abszol út! - kiáltotta.
De amint a szemcsék földet értek, minden előzmény nélkül zöld lángok csaptak fel a semmiből, és egy szemvillanás múlva már Bill kis tér híján görnyedt alakja sem állt a kályha szűkös kis üregében.
Először hátrahőköltem. Tudtam, hogy hogyan működik a hoppor, de ez volt az első alkalom hogy én is használatba vehetem.
- Ki a következő? Igyekezzünk. - intett oda minket Molly.
Közelebb léptem és már nyújtottam a karom hogy a tálba nyúlhassak, de Molly odébbrántotta.
- Drágám. Majd te utoljára. Előbb nézd meg hogy csinálják a többiek, nehogy a Zsebkosz közi utcában köss ki vagy ilyesmi. - tolt el a kályha mellől.
Micsoda? Ezt el lehet rontani? Ha nem
jól teszek valamit, kiköthetek mondjuk mérföldekkel odébb?
Erről nem volt szó... Mi van Arthur autójával? Nem indul? Mindig azzal megyünk! Ma miért kell kivételt tenni?
Nagyot nyeltem, mikor Fredet is elnyelték a zöld lángok, majd George is eltűnt.
Az emberek fogyatkoztak, én pedig egyre jobban féltem attól, hogy esetleg egy mit sem sejtő mugli nappaliájában vagy más országban kötök ki.
- Na Arthur drágám! Mutasd meg kérlek Flowernek, hogy is kell ezt csinálni. - mosolygott férjére Molly.
- Persze persze! - lépett fejéhez kapva mellénk Arthur. - Markolj fel egy jó adagnyit... - Kezével vizuálta hogyan is, majd ő is a cserép tákolmányba lépett. - Mondd ki az úticélt. De... - itt fontoskodó és komoly hangsúlyra váltott. - Nagyon fontos hogy az úticél nevét nagyon tisztán és érthetően mondd. Így nem lesznek... Nos, apró balesetek. - fejezte be Arthur. Majd megköszörülte a torkát, mintha csak egy színdarabot akarna felolvasni.
Elszórta a port ahogy az eddigiek is tették, majd hangosan és artikulálva kimondta a varázsló boltok utcájának nevét.
- Az Abszol út! - mondta a végszót, majd ő is eltűnt a zöld tűzben.
- Na gyere drágám! Te jössz! - nyújtotta felém a tálkát Molly. - És tudod! Tisztán, és érthetően.
Bólintottam, majd kissé remegő kezekkel belemarkoltam a hamu küllemű porba, majd beléptem a kályhába.
A klausztrofóbiám rögtön úrra lett rajtam, és rögtön fojtogatónak és feledtébb szűknek éreztem a falakat. Én is köhintettem párat, nehogy bezavarjon a remegő hangsúlyom, majd esetlenül elszórtam magam előtt a hopport.
A szürke por felleg lassan elterült a kályha alján, és csupán pár zöld szikra pattant ki belőlük.
Egy nyikkanás, annyit nem tudtam a torkomon kiejteni.
Megijedtem attól, hogy tényleg egy rossz helyen kötök ki, és csak bűnbánóan sandítottam Mollyra, akin viszont egy kicsi harag sem látszott.
- Fuss neki mégegyszer drágám! Ez az első! Ez egyáltalán nem bűn! Tessék! - nyájasan újra felém kínálta a tálat, amiből vonakodva markoltam fel az újabb adag hopport.
Megint elszórtam.
- Az A-Abszol út! - a hangom bizonytalan volt és remegett.
De késő. Éreztem ahogy a zöld lángok felcsapnak körülöttem, és eltakarják előlem Molly alakját és a nappalit.
Szorosan behunytam a szemem
Olyan érzés volt, mintha minden lehetséges irányba megfordultam volna, olyan gyorsan mintha csak forgószél kapott volna fel.
Háborgó gyomromban szerencsére nem volt semmi, ami vissza köszönhetett volna, és bár pár perce  eget rengető problémának gondoltam a hasi tájékom felől érkező, korgó hangokat, most hálát adok az égnek hogy egy falatot sem ettem.
Már mikor a pánik és a rókázás émelyítően kellemetlen határán voltam, éreztem, hogy a lábam szilárd talajt ér.
Az egyensúlyom cserben hagyott, előre bucskázva éreztem hogy elhasalok egy deszkából tákolt padlón, ami keserves nyikorgással válaszolt.
Hamu tapadt az arcomra, a ruhámra és a hajamra. Köhögve tápászkodtam fel a földről, majd igyekeztem felmérni, hol is ácsorgok pontosan.
Elsőre egy kissé lepusztult kocsmának tűnt, egy zöld köpenyes férfi vajsört vedelt, egy ősz hajú, hiányos fogú nő pedig valami füstölgő poharat emelt az ajkaihoz.
Nagyon megrémültem. És bár egy lélek sem hederített arra hogy szó szerint berobbantam a helységbe, én a sok furcsa alak és az abszolút ismeretlen közeg hatására teljesen pánikba estem.
Ijedten kapkodtam a fejem ide-oda, de az ismeretlen személyek továbbra is ismeretlenek maradtak, semmi vörös hajkorona vagy szeplős arc, ami szeretett kis családom jelenlétére utalt volna.
Pulóverem ujjával egy maroknyi hamut töröltem ki az arcomból.
Tettem pár lépést a nyikorgó deszkán, majd egy velem egymagas, bíbor palástba bújt boszorkány fölött elnézve megkönnyebültem vettem észre, hogy George és Ron hevesen integettek felém, kiérdemelve ezzel pár rosszaló pillantást a körülöttük sertepetélő emberektől, akiket ezzel majdnem arcul csaptak.
Én meg is indultam feléjük, finoman odébb lökve pár becsiccsentett varázslót, akik inkább néztek a pult és közéjük álló akadálynak, mintsem embernek, és nem voltak restek odébb taszítani.
- Csakhogy itt vagy! - veregetett vállon George. - Mi tartott ilyen sokáig?
- Mi ez a hely? - hagytam figyelmen kívűl a kérdést.
- A Foltozott Üst. - vágta rá Ron. - Egy szerény kis fogadó.
Kétkedve bólintottam a mindenféle furcsa, pityókás mágus láttán. Szerény a bugyogóm, az.
- És miért pont ide jöttünk? Nem hiszem el, hogy egy olyan népszerű helyen mint az Abszolút, nem lenne egy kicsit tisztább és... - elnémultam, mert erős whiskey és likőr kellemtlen, bódító szaga csapta meg az orrom, és újra rám tört a hányinger.
- Mert ez volt a legközelebb a Gringottshoz. A másik ami helyileg közel van a bankhoz, az a Zsebpiszok közben van. Oda meg... Nem olyan kellemes megérkezni. - hadarta Ron.
- Rendben. Na ideje indulni. Nem hiszem hogy tovább bírom egy percig is ebben az átkozott alkohol szagban. - motyogtam két köhintés között, mikor már Molly is befutott. Persze ő nem hasalt el.
- Erre. - mondta George, majd eltűnt a tömegben.
Ezt nem hiszem el. Remek. Épp hogy megtalálom, most újra bolyonghatok egyedül, ugyanis soha életemben nem jártam itt, úgy gondolom nem kellett volna lelkesen magamra hagyni ebben a teltházas kocsma kinézetű... Lepusztult kúriában?
Az épületre nem tudtam volna tökéletes meghatározást adni, de az állapotomra annál inkább: totális kétségbeesés.
Ha eddig a bezártságtól való pánikom nem volt elég, most a tömegiszony hátha sikeresen kikészít.
Varázslók és boszorkányok tömkelege ütődött nekem, vagy lökött odébb, nekem pedig a saját helyzetemről az ide-oda passzolt gumilabdáé jutott eszembe.
A hangzavar pedig vagy egyre nagyobb lett, vagy én képzeltem már a szorult helyzetembe mindenféle szorongást keltő tényezőt, de lényeg a lényeg, kezdtem nagyon az őrület határára kerülni.
Nem is értettem hogy lett hirtelen ekkora felfordulás.
Kétségbe esetten forgolódtam az ember tengerben, még meg nem láttam a valószínűleges okát a hatalmas zsivajnak.
A számtalan varázsló és boszorka alakja közül egy hatalmas ember magasodott ki, akinek mellkasig érő, hatalmas szakálla és egy csillogó fekete szempárja volt.
A két szem úgy ragyogott akár két bogár kitinpáncélja.
Hirtelen lemerevedtem, és csak álltam mint a sóbálvány, hagyva hogy az állott légkör miatt átmelegedett testek lökjenek odébb és taszítsanak ide-oda.
A bennem felmerülő gondolatok alaptalanok, már-már nevetségesek voltak, de a ragyogó íriszek, a meleg mosolyt árasztó arc...
Olyan ismerős volt.
A deja vu érzése átjárt, ugyanakkor homály telepedett a gondolataimra, mert halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy honnan.
Mialatt az óriás termetű ember össze-vissza forgolódva mustrálta a tömeget, rájöttem hogy az emberek nem is őt akarják ennyire megcsodálni, hanem egy megszeppent fiút, aki riadtan figyelte hogy a sok varázsló úgy figyeli és tapogatja mint egy állatkerti állatot.
Ő is ismerős volt, de azonnal eszembe ötlött hogy honnan.
Ezt a fiút láttam az állatkertben.
Ő tüntette el az üveget.
Annyira meg sem szeppentem, naná hogy ő is ki köt az Abszol úton, elvégre muglik nem tudnak levegővé varázsolni egy üveglapot...
Ami jobban felzaklatott, az csupán az hogy a varázs világban nem szokás állatokkal, főleg nem kígyókkal társalogni.
Bár lehet hogy csak én képzeltem valamit bele, az amúgy is abszurd helyzetbe.
Megráztam a fejem, majd átpréseltem magam egy cilinderes, alacsonyabb varászló, és egy szakadt, dohos szagú köpenybe bújt, testes boszorka között.
Miközben az ember labirintusban igyekeztem az ajtó felé harcolni magam, meghallottam...
- Harry Potter? Valóban?
- Isten hozta újra köztünk, Isten hozta!
- Úristen ez Harry Potter!
- A boldogságom nem ismer határt Potter úr. Diggle vagyok. Dedalus Diggle.
- Po-Potter! E-el sem tudom m-mo-mondani mennyire örülök h-hogy megismerhetem! - dadogta egy hatalmas turbánnal a fején egy kezét tördelő, kissé zaklatottnak tűnő varászló.
Megszeppentem.
A fiú akit annyira ünnepelt az egész fogadó, valóban Harry Potter lenne?
Sokat hallottam róla, természetesen a legismertebb varászlók listáján szerepelt a neve, és nem fordult elő hogy legalább egy Reggeli Próféta cikkben meg nem említették volna.
Amit ugyebár megtudok érteni, az ő története az meg is érdemel ennyi odafigyelést.
Ő ugyanis a fiú, akinek köszönhetjük azt, hogy minden idők legsötétebb és veszélyesebb varászlója márcsak egy rossz emlék a varázsló társadalom számára.
Ahogy hallgattam a sok ember örvendő beszédét és hangjukat ahogy a Harry Potter nevet ismételgetik, újra eszembe jutatta, ahogy Remus kiskoromban mindig a híres történetet milyen átéléssel mesélte.
Szinte olyan volt, mintha ő is részese lett volna annak az egész varázs világra hatással lévő éjszakának.

Viharos este.
Egy Godricks Hollowban lévő ház, benne egy szerető családdal, akik még nem is sejtik, hogy Voldemort, a gonosz és sötétlelkű mágus éppen őket szemeli ki következő áldozatnak, és már tart is a házuk felé.
Először az édesapával végzett, aki utolsó erejével védte a családját, és hősi halált halva hanyatlott a földre, utolsó gondolatával a családját felidézve.
Az édesanya szorosan szorította magához a kisfiát, könnyekkel áztatva a síró gyermek ruháját, mielőtt egy utolsó búcsú kíséretében befektette a járókába, majd akár egy rendíthetetlen vár módjára állt fia és Voldemort közé.
A halálos átok suhant az asszony felé, aki Voldemort intelmére továbbra is törékeny testével falként állt gyermeke elé, majd hanyatlott össze, elhűlt ajkain apró mosollyal, amiért arra gondolt, hogy fiából egy nap hatalmas varázsló lesz.
Voldemort pálcáját a fiúra szegezte, rá is rákiáltva az átkot.
De ahelyett hogy a sovány gyermeki test is összecsuklott volna, továbbra is kitartóan sírt padlón heverő édesanyja után, mialatt az átok akár egy pajzsról, visszapattant róla, majd Voldemort testén csattant.
Őt elhagyta az életereje, és saját átka áldozataként elgyengülve vált borzalmas emlékképpé, aki márcsak egy helyen él: az őt ismert varázslók emlékezetében.
Így lett a fiúból a túlélő.
Akin nem fogott a halálos átok, és puszta létezésével elűzte a túlvilágra mindenidők leggonoszabb és ártalmasabb mágusát.
Ő Harry Potter.

Újra felidéztem magamban ahogy Remus mesélte nekem ezt a történetet.
Emlékeztem az elérzékenyült arcra is.
Ilyenkor mindig az ötlött fel bennem, hogy a mesélési stílusa és átélése az egésznek olyan képet ad, mintha Remus személyesen ismerte volna ezeket az embereket, és ő is valamilyen szinten szereplője volt ennek a durva tragédiának...
Egy kisebb folyosóra fordultam, ahol szerencsére senki sem tolongott, egyetlenegy boszorkány kortyolgatott
egy borospohárból.
A folyosó végén egy ajtó volt, maszatos üvegén pedig napfény csillant be, gondoltam az a kijárat.
Ahogy kiléptem a napsütötte utcára, végre nagyot szippanthattam a friss levegőből, ami kegyetlenül jólesett a fülledt kocsmai, oxigénmentes légkör után.
Egy nyüzsgő, élettel teli utca fogadott, ahol szerencsére már emberibb kinézetű varászlókkal és boszorkákkal találkoztam.
Öltönyös miniszteri emberekkel, taláros, leendő diáktársaimmal és felsősökkel akik büszkélkedve mutogatták seprűjüket a kisebbeknek dicsekvésképp.
Tettem pár lépést a macskaköves úton.
Körbepásztáztam a magukat hirdető üzletek sokaságát, a meg-meglibbenő cégtáblákat, hosszú sorokkal kicifrázott reklámfeliratokat.
Ésszerűen egy fagyizón akadt meg a tekintetem, ha a józan eszemre hallgatok, ott biztos megtalálom legalább az ikreket.
Megindultam a cukrászda felé, tekintetem néha megállapodott egy-egy üstbolton vagy pálcaüzleten, mígnem a sejtésem beigazolódott, azonnal megpillantottam Georgeot, ahogy hevesen integet, szája körül nagy barna folttal ami a kezében szorongatott csokifagylalt létezését erősítette meg.
Odasiettem hozzá, igyekezve minél bosszúsabb arckifejezést erőltetni magamra.
- Ott hagytál a Foltozott Üstben! Most meg semmi lelkiismeret nélkül tömöd magadba az édességet, miközben lehet hogy én meg teljesen elkóborolok és meg sem találjuk egymást, egészen addig míg olyan messze nem bolyongok hogy Molly végül titeket nyír ki amiért képtelenek vagytok vigyázni rám! - dramatizáltam túl a szemrehányást.
- Bocsánat. Amíg ide nem értünk, azt hittük végig mögöttünk jössz. - bár nehezen hittem el hogy egészen idáig nem tűnt fel neki a hiányom, de a bűnbánó szemlesütést és magát a tudatot hogy George ha akarna se tudna nekem komolyan ártani, végül arra késztetett hogy egy szemforgatás kíséretében legyintsek egyet.
- De ha esetleg ezzel van rá esély... Kiengesztelnélek. - nyomott a kezembe egy csomag kondéros kekszet.
Bár nem mondtam ki, de kétségtelenül kiengesztelt.
Megvette a kedvenc édességem, úgyhogy a harag pillanatok alatt szertefoszlott, mintha csak por lenne amit felkap egy gyenge szellő.
Csak egy teliszájas mosolyt villantottam Georgera, megbocsátásom jeléül.
- Mollyék? - kérdeztem két harapás között.
- Elmentek a Gringottsba. Hogy legyen pénzünk az ideji tanszerekre. - felelte Fred, aki épp akkor lépett ki a cukrászda ajtaján, kezében egy hatalmas szelet eper tortával, nyomában Ronnal, aki pedig irigykedve nézett testvére kezén hordozott tányérra.
- Flowernek bezzeg megveszed a kekszet? - kezdett duzzogni ahogy meglátta a csomagot a kezemben.
- Neki nem vettetek semmit? - válaszoltam kérdéssel és inkább az ikreknek mint Ronnak.
- Te voltál az akit ki kellett engesztelni mert ott hagytuk a tömeg közepén. - hárított Fred miközben kissé kultúrálatlan módon hozzálátott a tortaszelethez.
Inkább nem ejtettem szót a két trógernek, csak oda nyújtottam a sütemények felét Ronnak, aki paprika árnyalatát öltő arccal fogadta el azt.
Miután az utolsó keksz morzsáit is lenyaltam az ujjamról, elővettem a zsebembe gyűrt listát, rettegve várva annak hosszúságát.

ROXFORT
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Egyenruha
Az első évben a következő ruhadarabok szükségesek:

1. Három rend egyszerű munkatalár ( fekete)
2. Egyszerű hegyes süveg (fekete) mindennapi használatra
3. Egy pár munkavédelmi kesztyű
4. Egy téli köpönyeg (fekete, ezüstcsattal)

A tanuló minden ruhadarabján köteles feltüntetni a nevét.

Tankönyvek
Minden tanulónak saját példánnyal kell rendelkeznie a következő művekből:
Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon
Bircsók, Bathilda: A mágia története
Goffrid, Adalbert: Modern varázsláselmélet
Ripsropsky, Emeric: Az átváltoztatásról kezdőknek
Spora, Phyllida: Ezer bűvös fű és gomba
Mixel, Arsenius: Ismerkedés a varázsitalokkal
Salmander, Göthe: Legendás állatok és megfigyelésük
Reskesh, Quentin: A sötét erők. Önvédelmi kalauz.

Egyéb felszerelési tárgyak:
1 db varázspálca
1 db üst (ón, II. méret)
1 készlet üveg- vagy kristályfiola
1 db teleszkóp
1 db rézmérleg

Ezenfelül minden tanuló magával hozhat 1 db baglyot, macskát vagy varangyos békát.

A SZÜLŐK SZÍVESKEDJENEK TUDOMÁSUL VENNI, HOGY AZ ELSŐÉVESEK NEM HASZNÁLHATNAK SAJÁT SEPRŰT.

Az utolsó mondat magyarázza a sok dicsekvő idősebb diákot a seprűjével.
Csalódottan pillantottam a bal felől az utcára nyíló boltot, ami jobbnál jobb seprűket kínálgatott a vevők számára.
Rögtön megakadt a tekintetem a Nimbusz 2000-es példányon, aminek kecses és keskeny nyele úgy nyújtozott a kirakat két oldala felé, akár egy balett táncos karja, és a végén meredező vesszők pedig katona rendben, szorosan simultak egymásra.
A nyelen egy kacskaringós, arany felirat díszelgett csábítóan: Nimbusz 2000.
Pár percig még ittam magamba a fenséges seprű látványát.
Eléggé nehezemre esett elfordítani róla az arcom, de a csodás eszköz úgy vonzotta a mohó pillantásom akár egy mágnes.
Amint abbahagytam az áhítozást, rögtön úrrá lett rajtam a bűntudat.
A lista éppen elég hosszú, nem kell nekem míg olyan méregdrága seprűről álmodozni, amit maximum akkor tudnánk itt és most megvenni, ha Arthur lenne a Mágiaügyi miniszter.
Minden figyelmem a többi kellékre irányítottam, igazából elsősként jogom sincsen hogy seprűt hurcibáljak a Roxfortba, otthon pedig bőven elég nekem a jóöreg JólSepr 7- em.
Helyet foglaltam az egyik üvegasztalnál, csendben figyelve az utcai tömeget, a halacskaként az üzletekbe ki- és be cikázó embereket.
Kisvártatva Molly és Arthur is megérkeztek, boldogan himbálva a pénzes zsákjaikat, de ami végül engem is felvidított, az az, hogy új "szerzeményüket" nem csak a sarló érmék és a bronz knútok tették ki, hanem a mellettük lépdelő Remus is.
Felpattantam, kishíján felborítva az olvadó fagyival kemény harcot vívó Georgeot, és Remus karjaiba ugrottam.
- Hát te itt? - ujjongtam barátom látványán.
- Nos igen, valakinek el kellett hoznia a pénzed, a széfkulcs pedig éppenséggel nálam van. - húzott elő a kabátja egyik mély zsebéből egy foltokkal tarkított erszényt, amit a kezembe pottyantott.
Lassan kioldottam az azt lezáró madzagot, keserűen felvéve és visszadobva egy arany galleont a többi közé.
- Nem fogadhatom el. - nyújtottam vissza Remus felé.
- Az nehéz lesz, ugyanis a tiéd. - nevetett rám Remus.
- De... Ez túl sok. - érveltem menthetetlenül.
Piszkos örömöm persze nem maradt el, de hallva ahogy Mollyék épp azt taglalják hogy milyen sok használt könyv van, és hogy nem kell aggódni mert így úgy is beleférnek a keretekbe, keserűséggel töltött el...
Egyszerűen nem fért bele a lelkiismeretembe hogy akár még a kétszeresét is megtudnám venni annak, amit ők éppen próbálnak kigazdálkodni pár darab sarlóval és knúttal.
Kivéve ha...
- Molly. Én is beszállok. - jelentettem be feléjük tartva a saját összegemet.
Fred és George vágyakozó pillantást vetett a kezemben tartott pénzhalomra, Molly viszont tárgyalásra nem hajlandó arccal, finoman odébb lökte a karom.
- Ne butáskodj. Ha pálcát tartanak a fejemhez, ezt akkor sem fogadjuk el. És e mellől nem vagyok hajlandó tágítani. - erősítette meg arcáról tükröződő véleményét.
- De... - kezdtem volna vitába szállni.
- Nincs apelláta drágám. Meg se kérdezd mégegyszer. Van elég pénzünk, ne aggódj. - villantott rám egy telifogas mosolyt, majd visszatért a használt dolgok megvásárlásának taglalásába.
- Bár valóban tudnál nekik segíteni, Molly olybá tűnik hajthatatlan. Én márcsak tudom. - teszi finoman a vállamra a kezét Remus. - Inkább induljunk el. Van egy meglepetésem a számodra. - pajkosan kacsintott, majd elindult az elénk sorakozó üzletek sokasága felé.
Én követtem, majd újabb morfondírozásba kezdtem, vajon mi lehet az esetleges meglepetés.
Komolyan meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy ne veszítsem szem elől Remust.
Tempómon igyekeztem nem lassítani az ember szlalom közepette, mialatt elérkeztünk egy Czikornyai és Patza néven hirdetett bolt felé, aminek üvegajtaja mögött magasodó polcok látványa, és a helységből áradó összetéveszthetetlen könyvek friss illata arra engedett következtetni, hogy a tankönyveimen a sor.
A fülemben lüktető vér és tömeg okozta hangzavar úgy tűnt el, mintha csak egy légmentes burkot vont volna valaki fölém.
Hangszigetelő bűbájjal levédett ajtók zárták el az utcán hömpölygő ember óceánt.
Miután végre levegőhöz jutottam, megengedtem magamnak egy álmélkodó pillantást, ahogy a toronymagas, roskadásig könyvekkel megpakolt polcokra vándorolt a tekintetem.
Voltak tálca méretű és fatörzs vastagságú kötetek, és egészen apró, bélyeg nagyságú zsebkönyvek is.
Voltak, amik maguktól mocorogtak, sőt egyesek még morogtak is.
A polcok legmagasabb pontjain pedig maguktól rendezték át magukat a kötetek, a lapok akár gyönge szellő fújta volna őket, maguktól mozogtak és vándoroltak azok közt
Lassan sétálni kezdtem a könyvek mentén, valamennyinek végighúzva az ujjam a gerincén, ujjbegyeimmel érdes, sima, betűvel cifrázott és bársonyos felületeket kitapintva.
A címeiket halkan motyogtam, néha ami szemet szúrt, fellapoztam.
- Megértem hogy a számodra a mennyországban jársz, de ezer meg egy dolgunk van, köztük az ajándékoddal, úgyhogy gyere. - törte meg sürgetve az idilli pillanatot Remus, karjában egy jókora könyvkupacot tartva, amin szinte szétszakadt az azt összetartó szíj.
- Igen bocsánat. - raktam vissza egy mókás átkokkal teli könyvet.
Igyekeztem pulóverem ujjával takarni a címet, de Remus kacagásából ítélve nem sikerült.
- Olyan vagy mint édesapád. Neki is állandóan a csínytevésen járt az esze. - nosztalgiázva meredt maga elé, ahogy mámoros mosollyal mesélte az emléket.
Én pedig szaván kaptam.
- Apa is olyan tipikus bajkeverő volt mint én? - vigyorogtam rá Remusra. - Végre elszóltad magad. - tapsikoltam. - Ezek szerint ha úgy viselkedek mint Apa, akkor lehet hogy elszólsz néhány dolgot róla? - elmélkedtem.
- Ezzel bár nem mondtam sokat, azért örülök hogy ezt a csatát megnyerted. - nevetett.
Viccelődve tovább léptünk a kasszához, ahol Remus fizetett, én pedig kikönyörögtem magamnak egy könyvet a kedvenc kviddics csapatomról, amit vonakodva bár, de sikerült a szatyor mélyére csempésznem, annak ellenére hogy Remus kelletlenül pakolt még egy galleont a pultra.
Könyvekkel megpakolva álltunk tovább következő célpontunk felé, egy üstöket reklámozó bolt felé.
Onnan kilépve Remusról már szó szerint szakadt a víz, nem volt számára könnyű egy tonnányi lapköteggel tömött üstöt hurcibálni maga után, és nem hogy az edényt de magát is éppen alig vonszolta.
Következő állomásunk egy patika volt, ahova belépve azonnal rám jött a fintoroghatnénk, ugyanis gyógynövények erősen fűszeres keveréke csapta meg az orrom.
A szagot a pulóveremmel igyekeztem tompítani, de ahogy az abból kiálló szálak megcsiklandozták az orrom, nem igazán lett rózsásabb a helyzet, hát még az illat amit enyhíteni akartam, és végén egy hatalmas tüsszentés tört elő belőlem, amivel gyönyörűen a földre röpítettem egy tollköteget. A pihék szanaszét landoltak a padlón, én meg Remus pedig sűrű bocsánat kérések közepette szedegettük fel őket.
A helység ráadásul kellően furcsa és kissé nyomasztó volt a fura szagoktól, a csomóba kötött karmoktól, apró üvegdobozba zárt bogárszemektől, a kicsi fiolákban ledugózott, szárított férgektől és sok más bizarr növénytől és állati testrésztől.
Kirázott a hideg a furcsa bugyborékoló löttytől, ami hol takony zöld, hol gennysárga árnyalatra váltott, és olyan szagot árasztott, akár a lótrágya.
Igyekeztem összehúzni magam, hogy egy furcsa tárolóval se érintkezzek, majd a boltos asztalánál állva sürgettem Remust hogy gyorsan válassza ki a megfelelő üvegcse készletet, mert a borzongás végigrohant a hátamon, ahogy megakadt a szemem egy tesztrálnyelvnek címkézett dobozon, amiben fekete, nyálkás és nyúlánk dolgok hevertek.
Végre kiléptünk újra a napfénytől ragyogó utca járdájára.
Remus izgatottan dörzsölte össze a tenyerét.
- Most jön a legizgalmasabb része. A pálca! - mutat izgatottan egy üzlet felé,
ahol egy szerény táblácskára írt betűk hírdették: Ollivander - minőségi pálcák - alapítva: i. e. 382.
A helységbe belépvén két dolog tűnt fel azonnal.
A hatalmas por, és a messze elnyúló pálca-doboz sorok közül felcsillanó, két lebegő, égszínkék ékkő.
Kissé megijedtem és Remus hasának hátráltam, mikor realizáltam, hogy a két ékkő az egy ember szempárja.
A szoba légkörét betöltő porból egy férfi alakja bontakozott ki, és lépett elő.
Számomra olyan volt mint egy kísértet, ahol szemrebbenés nélkül, lassú és megfontolt léptekkel jött közelebb. Ezüstösen csillogó, vállig érő ősz haja keretezte ráncos és sápadt bőrét, ami rásimult vékony, csontos arcára.
Újra megborzongtam.
A felém szinte sikló ember olyan közel állt meg előttem, hogyha kicsit előrébb dőlök, az orrunk hegye összeér.
- J-jó napot... - hebegtem a két holdfényhez hasonlóan ragyogó szempárba. - A nevem Flower...
- Black. - fejezte be helyettem az öreg pálcaárus.
- M-micsoda? - ráztam a fejem.
Honnan vette azt hogy "Black"?
Életemben egyszer hallottam ezt a nevet, Arthur említette pár éve, hogy egy megrögzött bűnözőt kaptak majdnem szökésen az Azkabanból, aki ezt a nevet viselte.
Talán Sirius Black?
Nem tudom, de furcsálltam hogy egy teljesen nem az én tulajdonomban álló családnévvel illetett az előbb, de betudtam annak, hogy szegény öregembernek nem a lehető legjobb a memóriája, és összetévesztett valakivel.
Remus mögöttem hangosan köhintett.
Az idős férfi a kísérőmre nézett, majd ajkai egy néma "oh"-ra nyíltak. Az egész jelenség nagyon furcsa volt, de biztos voltam benne, hogy csak az eladót csapták be rozsdás emlékei.
- Hát akkor térjünk a lényegre. - tapsolt egyet Ollivander úr, majd egy mérőszalagot kapott hosszú ujjai közé.- Melyik kezedben fogod a pálcát? - szegezte nekem a kérdést.
- Öhm... Jobb. - feleltem.
Ollivander nem szólt többet, csak eleresztette a szalagot, de az a levegőben maradt, és a karomon minden lehetséges méretet és távolságot lemért, még azt is, hogy a hüvelykujjam hány centire van a földtől.
Ollivander pislantás nélkül figyelte a kis szalag munkáját, majd csettintett, mire az elernyedt és nem méregetett tovább, csak lehullott a padlóra.
Ezután sietős léptekkel eltűnt egy polc mögött.
Kisvártatva tíz dobozzal a kezében tért vissza.
Gondosan lepakolta őket az asztalára, majd mindet úgy emelte ki, mintha csak anya lenne aki a csecsemőjét emeli ki a bölcsőből.
Kezembe csúsztatta az első darabot.
- Tíz és fél hüvelyk, nyírfa, unikornis szőr. - sorolja, de mielőtt elengedné a pálca végét, azzal a mozdulattal ki is veszi az ujjaim közül.
- Valami probléma van? - kérdeztem.
- Ez nem a neked való darab. - vágta rá Ollivander tömören, majd odaadott még egy pálcát. - Ez talán. Tizenegy hüvelyk, mahagóni, kellemesen rugalmas, sárkányszívizomhúr.
Suhintottam, de azon kívűl hogy egy porlepte pohár lomhán odébb mozdult, nem történt semmi szokatlan.
Aztán jött még hat pálca, de vagy alig történt valami vagy éppen semmi, vagy Ollivander még azelőtt elkapta a kezemből mielőtt bármit tehettem volna.
A nem bevált pálcák már szép kis kupacot alkodtak egy kisebb széken, de minél több csatlakozott hozzájuk, Ollivander annál izgatottabb lett.
A huszadik pálcánál már láthatóan húztam a szám és próbáltam nagy sóhajokkal Ollivander tudatára adni, hogy kissé megelégeltem már a folytonos vacillálást.
- Hát ez nagyon nagyon nehéz eset. De egy ötletem azért még van. - csillant fel az öreg Ollivander szeme.
Eltotyogott a polcok labirintusába, és jó néhány percig csak csendbe burkolózva álldogáltunk Remussal, és próbáltunk néhány hangot kíszűrni a padló halk nyikorgásán kívűl.
Aztán pár örökkévalóságnak tűnő perc után előlépett a homályból, de a kezében tartogatott dobozt olyan végtelenül gyöngéden tartotta, mintha attól rettegne, hogy a pálca bármelyik percben elporhadhat.
A felém vezető útja során legalább hatszor leporolta a dobozkát, és ujjaival olyan lassan és óvatosan emelte ki a darabot, hogy a másodpercek amik elteltek mialatt a kezembe került, valósággal elnyúltak.
- Tizennégy hüvelyk. Nyárfa. Kellemesen hajlékony. - tagoltan és lassan artikulálva beszélt hozzám, gyémánt szemeit végig a darabon tartva.
Vártam, mikor említi meg hogy unikornis szőr, sárkányszívizomhúr, főnix toll, de ő továbbra is csak várakozás teljesen várta hogy tegyek valamit.
Aprót suhintottam... volna.
De a pálca finoman vibrálni kezdett, az ujjbegyeim pedig felmelegedtek, a pálca végéből pedig apró arany szikrák és sugarak törtek elő, és táncolták körbe a kézfejem.
Remus és Ollivander álmélkodva figyelték a jelenséget.
- Erre nem számítottam... Ez nagyon furcsa... nagyon, nagyon furcsa. - motyogta Ollivander, miközben eres kezével és ujjaival végigszántott ősz hajtincsein.
- Mire, uram? - kérdeztem fojtott hangon. A torkomban hatalmas gombóc nőtt, és egyik nyeléssel sem tudtam eltüntetni.
- Tudja, kisasszony... Nem a varázsló választja a pálcát, hanem a pálca a varázslót. És az, hogy ez a pálca egyáltalán választott valakit... Pedig a legenda szerint ez teljeséggel lehetetlen... A három csoda pálcája gazdát talált? Pedig csak heccből akartam volna a tudatlan kislány kezébe adni.... - Ollivander összevissza kezdett hadoválni, én meg csak álltam, újdonsült pálcámmal, ami a furcsa mondatokból megszűrve nem szabadna hogy az enyém legyen.
- Ez a pálca nagyon különleges, Flower. Ebbe nincs se szőr, se izomhúr, se toll. Ebbe, drága gyermekem nem más van, mint egy dementor köpenyének darabja. - drámain kapja ki kezemből a pálcát, és így hogy kezeivel szem magasságban megforgatta, alkalmam nyílt jobban szemügyre venni.
A fa, amiből faragták, fekete színű volt. Akár a szén. A faragási stílusa is nagyon érdekes volt.
A fa végén egy furcsa élőlény üvöltésbe torzuló feje formálódott meg, ami kényelmesen csavarodott a használója ujjaira.
A hegy és a fogó rész közötti szakaszra pedig érdekes motívumok voltak karcolva, amiket nem tudtam kibogozni vagy értelmezni, mégis érdekesnek és elegánsnak találtam.
- Ez a pálca olyasvalakijé volt, aki maga gyártotta, és olyan bűbájt rakott rá, hogy csak a használójának magának fog engedelmeskedni, és... három hatalmas csodát megtenni használója javára. Hatalmas mágia lakozik benne. - szünetet tart, majd gyanakvó tekintettel a kezembe csúsztatja. - Nagyon óvatosan kell bánnod vele. Használd tisztelettel, és rengeteg alázattal. - heges mutató ujját gyengéden végigvezette búcsúzóul a pálcán majd, Remus felé fordult, aki csak némán a tenyerébe ejtette a kért összeget.
Annyi kérdés fogalmazódott bennem meg a furcsa pálcával kapcsolatban, de mire bármelyiket feltehettem volna, Remus már ki is vonszolt az utcai forgatagba.
- Mi az, hogy három csoda? - szegeztem a kérdést az akkor egyetlen személynek akinek ezt meg tudtam tenni.
- Őszintén? - kérdezett vissza. A választól izgulva felcsigázva néztem rá. - Fogalmam sincs. - folytatta, legnagyobb szomorúságomra.
Hallgatásba és az érdekes pálca körül keringő gondolatokba merülve baktattunk tovább a következő bolt felé, ami nem más volt, mint egy kisállat kereskedés.
Szinte azonnal elfeledkeztem a pálcáról, ahogy beléptünk az üzletbe.
Apró csengő szólalt meg, aminek hatására sok bagoly válaszolt keserves huhogással, és villámokat szóró tekintettel, amit a szárnyuk rejtekébe dugtak.
Néhány denevér is visongva röppent odébb, ahogy sötéthez és homályhoz szokott szemüket hamar megsértette az utcáról beáramló fény.
Beléptem, és éreztem ahogy egyszerre legalább három macska dörgölőzött a lábamhoz dorombolva.
Néhány terráriumban varangyok és gyíkok süttették a hátukat, egy üvegdobozban pedig futóférgek rohangáltak, vagy salátát csámcsogtak, néhány csiga társaságában.
Fintorogva fordultam el, csúszómászót vagy rovart biztos nem szeretnék, én valami izgalmasabb és nyüsztethetőbb állatra vágytam, ami nem hal bele egy kis dögönyözésbe.
Megálltam pár kismacskánál, majd kuncogva hagytam, hogy a lábamat élő mászókának használják.
- Megértem hogy a puha, szőrös állatokra tartasz igényt, de jobb lenne egy hasznosabb állatot választani, mint mondjuk egy bagoly. Viszi-hozza a leveleket. - emelt fel egy kalitkát Remus.
Szomorúan vetettem egy utolsó pillantást a kiscicákra, majd felálltam hogy kiválasszak egy szimpatikus madarat, de mikor épp egy gyöngybagolyra esett volna a választásom, eszembe jutott Ében.
Óh, igen. A nálunk parádézó hollót időközben elneveztem, Ében névre keresztelve, ragyogó fekete színe miatt.
Ő pedig hozzánk szokott, és lassan a napja háromnegyedét a szobámban tanyázva töltötte, néha a vállamra repülve, kedvesen megcsipdesve a fülem, és Hérával is egész jól kijött, mostanra már együtt szoktak lopkodni a konyhából, Molly feledtébb nagy "örömére". A nap többi részét pedig azzal töltötte, hogy gnómokra vadászott a kertben, aminek Molly viszont kifejezetten örült, ezért megbékélt azzal hogy Ében az új lakó.
- Nem kell bagoly. - jelentettem ki makacsan, kiérdemelve ezzel Remus kérdő tekintetét. - Van egy hollóm otthon. Egy baleset következtében nálam kötött ki, és ugye ismersz. Muszáj voltam gondjaimba vennem, és kicsit el is kényeztetni őt. Hozzám szokott, most már büszkén kijelenthetem hogy az enyém. Megtanítom levél vivésre! - magyaráztam lelkesen Remusnak.
- Valóban? - tette karba a kezét hitetlenkedő hangsúllyal, de sikertelenül leplezett mosollyal.
- Igen. Nagyon okos madár! Kérlek, had vigyek haza egy macskát! Légyszi, légysziiii! - nyivákoltam öt éves módjára, ami olyan vékonyra sikerült, hogy pár kismacska válaszolt is rá.
- És nem önfejű ahhoz, hogy olyan fontos feladatot adj neki, mint a levélszállítás? - kérdezte Remus.
- Ezért fogom megtanítani rá. - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Egye fene. De akkor nyár vége előtt küldesz nekem egy levelet, amit a hollód hoz majd ki, hogy bizonyíték legyen arra, hogy tényleg van egy megbízható állatod, ami szállítja a leveleket. - nyújtja a kezét, amibe én kézségesen belecsapok. - Na válassz egy nyávogó katasztrófát, aztán induljunk... mert.... na menj válassz. - heseget a macskák ketrece felé.
Én pedig fülig érő vigyorral léptem oda, és tanulmányozni kezdtem, melyik szőrgolyó lehetne a befutó.
Éppen egy fehér kölyök selymes bundáját simogattam, amikor a semmiből egyszer csak éreztem ahogy valami nagyon súlyos és nehéz dolog esik a vállamra.
A meglepetéstől térdre estem, a tenyerem hangosat csattant az üzlet kövén.
Közbe a szó szerint égből pottyant valami, kiderült hogy egy élőlény, és mászni kezdett felfelé a hátam közepétől.
Éles karmok mélyedtek a vállamba, így egy macskára tippeltem, de ahhoz kicsit szokatlanul nagy volt.
Kezemet felszisszenve hátracsaptam, majd nyakon csíptem a hirtelen jött állatkát, aztán leszedtem a hátamról, miközben éles hangot hallottam a ruhám felől.
Remek. Szóval már a pulóverem is áldozatul esett a "meglepetés" élőlény karmainak.
Erősen a mellkasomhoz szorítottam a nyivákolót, hogy jobban szemügyre tudjam venni a "kis" kártevőt.
Első látásra egy nagyobb macskának tűnt. Annak is hittem.
Barna, feketével pettyezett bundája, és fehér hasa volt.
Füle végén bojtok, a farka pedig csak egy csonk volt.
Akkor esett le, hogy ez azért ilyen kis vad és nagy, mert ez egy hiúz.
Jellegzetesen rövid farkát lelkesen csóválta ahogy nevetve megdörzsöltem a feje búbját. Macskának nagy volt, hiúznak pedig kicsi. Valószínűleg kölyök lehetett.
Hiába volt egy kis bajkeverő hurrikán, én azonnal beleszerettem a pamacsos fülébe, és borostyánsárga szemébe, és Remus rosszaló pillantása ellenére, a kis sózsákot cipeltem oda a pulthoz, aki mintha csak tudta volna hogy végre gazdára lelt, nem ficánkolt tovább, hanem dorombolva tűrte, ahogy a kassza mellé teszem.
- Jajj Vadóc, hát hányszor megmondtam hogy maradj a ketrecedben, és ne gyepáld a vendégeket! Épp elég nekem Csámpás is...- csörtetett elő a pult mögül egy testes nő, számtalan tollal és szőrrel a ruháján. - Hát itt vagy? Na gyere te rosszaság! - már nyalábolta volna föl a hiúzkölyköt, de én gyorsan félbeszakítottam.
- Ne vigye el! Őt szeretném, azért hoztam ide! - öleltem magamhoz, ezek szerint a Vadóc névre keresztelt állatot.
- Jaj de aranyos vagy! De nem kell szánalomból elvinned. Ő egy igazi vadállat! - próbált lebeszélni, de én hajthatatlan voltam.
- Mondjuk valóban elég vadnak néz ki. - helyeselt Remus, de én csak szúrósan néztem rá.
- Őt akarom és kész! - szögeztem le.
- Hát drágám, nem tudod mit vállaltál magadra. - csóválta a fejét a boszorkány.
- Nem értem mire céloz. - kuncogtam a doromboló hiúzra nézve.
- Hát te tudod... - motyogta a nő. - Három galleon, öt knút.
Odaraktam az árát, majd a hebegő Remust magam után vonszolva kiléptem Vadóccal a kezemben az üzletből.
- A levélben egyébként is macskát írtak... - morogta a bajsza alatt Remus, de tudtam hogy mulatságosnak és imádnivalónak találja valójában az újonnan szerzett állatomat.
- A hiúz macskaféle. - vakargattam meg Vadóc fülének tövét.
Remussal újra a tömegbe vetettük magunkat, a cukrászdához tartottunk, nem tudtam nemet mondani Remus fagylalt kelyhet és süteményt tartalmazó ajánlatára.

******

Épp kacagva figyeltem ahogy Vadóc az eper fagylaltomról elcsent gyümölccsel küszködik, amit újra és újra a szájába vett, hiába prüszkölte vissza a számára savanyú epret, ő azért csak le akarta gyűrni.
- Hová tűnt Remus? - ült le velem szembe Fred, aki épp egy robbanó cukrot szórt a szájába, amit egy Sava-juj cukorkával öblített, én pedig csak nevetve figyeltem, hogyan torzul az arca a savanyú összhatás miatt keserves grimaszba.
- Elment valami meglepetésért, amit elvileg születésnapi előlegként kapok. - feleltem, miután Fred végül egy szalvétába továbbította a savanyús-sercegős masszát. Vadóc érdeklődve szaglászta, és ki is halászta a kukából mihelyst Fred kidobta.
- Hűha. - felelte két köhögés közepette.
- Igen hűha. Én is kíváncsi vagyok mi lehet az. - válaszoltam egy falat fagyi után.
- Nem-nem! Az hűha! Az a meglepetés? Te vagy a legszerencsésebb ember akit ismerek! - mutogatott a hátam mögé.
Kérdőn fordultam az irányba ahova Fred mutogatott.
Az utcán Remus közeledett felénk, kezében egy nagyon seprű alakú csomaggal.
Eltátottam a szám, kishíján az üveg asztallapra pottyant az olvadt fagylalt a nyelvem hegyéről.
- Sziasztok! - köszönt Remus. - Boldog szülinapot Flower! - tette le elém a csomagot.
Én csak meredten bámultam, míg Fred a személyi jogokra fittyet hányva tépte fel a csomagot, amiből...
Egy Nimbusz 2000-es nyele kandikált elő.
- Ezt... Ezt hogyan? Ennyi pénzt azért nem kaptam... Honnan... Kitől? - buktak fel belőlem a random kérdések.
- Nos... Édesapádtól. - felelte Remus.
Aztán egy pergamen lapot helyezett elém, amire az előttem heverő seprű előre kifizetett számlája volt írva.