- Shhh... Semmi baj... - ölelte magához a férfi a keservesen síró gyermeket.
Az ember, aki karjaival hevesen verdeső szívéhez zárta a pityergő, rongyokba tekert csecsemőt, aki apró karjaival a férfi csontos arca felé kapkodott, egy szakadt köpenyt kanyarított vállára, ami a hideg, nyirkos éjszakában semmit sem ért, fogai minden másodpercben összekoccantak az újabb hideg fuvallat hatására. De őt ez sehol sem érdekelte. Amennyire átfagyott végtagjai engedték, úgy próbálta testének melegével megfelelő hőmérsékletet biztosítani az apró babának.
Szakadt köpenye árnyékként úszott utána a levegőben, ahogy sebesen kapkodta lábait a csendbe burkolózott utcában.
Gyér fény világította meg útját, pislákoló utcalámpák sora húzódott végig a járdaszegély mentén. Kellően elég ahhoz, hogy a futó férfi kiszúrhassa úticélját, irányba véve azt. Nem volt nehéz észre venni...
Bár a férfi tudta mi történt, a romokban heverő ház láttán a fájdalom hideg vaskézként markolt a szívébe.
Godric's Hollowban a házak kisugárzása amúgy sem volt mindenki számára nyugtató, maximum az ott élőknek, akik már hozzászoktak a sajátosan régies építési stílusú épületekhez.
De az a ház, amit a loholó férfi irányba vett, még elborzasztóbban hatott az amúgy is nyugtalanító érzéseket keltő otthonok között. Ugyanis le volt rombolva... Igen. A ház teteje teljesen beomlott, a falán hatalmas lyukak égtelenkedtek. Az ablakai be voltak törve, volt ahol már ablak se volt, csak egy irdatlan nagy hasadás.
A néhai ház csak még kísértetiesebben hatott az azt megvilágító holdfényben, ami gyászos fátyolt borított a kőhalomra. Ráadásul a számtalan éjjeli lepke amik a holdsugárban feltűntek, mintha csak apró, pergő könnycseppek lennének, akik siratják a házat és az ott történt tragédiát...
A köpenybe burkolózott férfi lefékezett a ház előtt.
Ajkai megremegtek, és csak a szájára szorított keze választotta el attól hogy ne törjön ki belőle a keserves zokogás.
Tudta mi vár rá bent...
És mintha a karjában tartott gyermek is tudná, még szívszorítóbban kezdett sírni.
Belépett hát a lyukon, ami új korában ajtóként szolgált.
Amit pedig bent talált, arra nem voltak szavai, csak egy szempillantás alatt lecsorduló újabb könnycseppek.
A valaha bútorok helyén most csak égett és széttört deszkák hevertek. A falak beomlottak, itt-ott tágas nyílás volt, amin keresztül ellátni a szomszéd kertig is.
A lépcső, amin a férfi fellépkedett, minden mozdulatnál hangos nyikordulással fejezte ki nemtetszését a rajta dobogó cipőkre.
És ezután azt gondolnák: lehet rosszabb?
A válasz: igen....
Emberünk amint befordult a lemálott tapétájú folyosón, már tényleg hagyta hogy a szomorúsága győzzön, és olyan mélyről jövő zokogás rázta meg, hogy a kihalt házban hatalmas visszhangot vert.
A padlón ugyanis nem más feküdt, mint James.
Élettelen teste elernyedten hevert a lyukacsos szőnyegen, üveges szemei a végtelenbe meredtek, és csak egy valamit tükröztek... Vajon elszántságot ahogy utolsó erejével a családját védte?
Erről tanúskodik a szétterülő keze, balja mellett pedig egy pálca hevert, valószínűleg utolsó kísérletének reménye a megállításának annak a személynek, aki végzett vele.
A férfi sokáig csak térdepelt halott barátja mellett, akit testvéreként szeretett, a vele együtt síró gyermekkel, akit úgy ölelt magához, mintha ettől az élete függene, vagy fel tudná támasztani a halott Jamest.
Percekig csak sírt, majd miután lelki kínok között ellépett a test mellől, sokáig csak hevesen kapkodta a levegőt, hogy a zokogás okozta fojtó érzést enyhítse.
Most erősnek kell lennie...
Tovább lépett hát, egy utolsó pillantást vetve barátja arcára, aminek élettelenül meredő pillantása helyére a gyermekkori csínytevésbe belemenő, pajkos fiatal arcot képzelte, hogy legalább ennyi löketet adhasson arra, hogy életet pumpáljon megkínzott lelkébe.
Minden lépést lassan, mélyet szippantva a nyirkos levegőben tett meg, mert tudta hogy a szobában ahova belépni készül, a látvány legalább annyira lesz szív derítő, mint a halott James.
És milyen igaza volt...
Csontsovány ujjait a kilincsre kulcsolta, majd benyitott.
Egy halott nő hevert a padlón, mögötte egy bölcsővel.
Halott sápadt arcát, kifakult ajkait és a máskor zölden csillogó most élettelenül a semmibe meredő szemeit a sosem változó puha, vörös hajkorona keretezte.
Lily...
Újabb sírás-roham lett úrra a férfin, és ő bár küzdött ellenkező rekeszizmával és önálló könnycsatornájával, a sós cseppek megint patagzani kezdtek, és a hófehér arc újra zokogásba torzult.
Erőt véve magán, ellépett a nő mellett, de amit látott arra nem számított...
A bölcső üres volt.
Milliónyi kérdés tódult a férfi fejébe.
Hol van Harry? Ugye nem késett el? Vagy igen? Voldemort esetleg... Nem lehet...
Ahogy elméje egyre sötétebb tájakra kalandozott, a szomorúság és a bánat okozta kín mellett most újabb negatív érzéshullám söpört végig. Mégpedig a mérhetetlen félelem.
Sose bocsátaná meg magának ha Harry is meghalna...
Így is az ő hibája mindez, ami ebben a romos, Gordic's hollowi ház falai közt megtörtént.... Olyan végzetes hibát vétett, hogy a lelkiismerete a sírig fogja kísérni. Azt kívánta magának hogy a lelke ezerszer olyan rossz sorsra jusson mint ami Jamessel és Lilyvel történt.
Kezdett beletébolyulni abba hogy hol lehet Harry, és abba, hogy vajon mit tett Voldemort a gyámoltalan csecsemővel.
Elméjének sötét szobáiból egy hangos berregés szakította ki. Nem tudta ki ez, de valami azt súgta, hogy a Sötét Nagyúr nem járművet használ közlekedésre....
Magához ölelte a gyermeket, majd lélekszakadva rohant végig a házon, tekintetével kerülve barátai holttestét, mert tudta: ha csak egy pillantást is megenged nekik, nem fogja tudni tartani magát. Pedig most a lelkierejére van a legnagyobb szükség.
Kirontott az utcára. Tekintetét körbevezette a kihalt utcán, és nem érdekelte, hogy a hideg konkrétan csontig hatolt, és patagzó könnyei is az arcára kezdtek fagyni.
Ziháló testét ide és oda fordítva kutakodott lázasan, majd meglátott...
Egy motort. Nem szokványos darab. Aránytalanul nagy, mintha hat emberre tervezték volna. És kétségtelenül egy hatalmas méretű ember foglalt rajta helyet.
Ismerte ezt a járművet.
Rohanni kezdett felé, a motor újdonsült gazdájának nevét kiabálva.
A motoron gubbasztó férfi csak a negyedik kiáltásra fordult loholó ember felé, aki mérhetetlen megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy a magas alak kezében is egy baba ficánkol.
- Hagrid! - szólította meg.
- Sirius? - az óriást láthatólag meglepte a találkozás, de gondolkodást jelző homlokráncai azonnal eltűntek, ahogy meglátta a holdfényben Sirius könnyektől petyezett arcát, és a kezében tartott csecsemőt.
- Láttad, igaz? - most Hagridon volt a sor hogy mindig boldogan ragyogó szeméből most csillogás és öröm helyett könny follyon és szomorúság keserű fénye áradjon.
Sirius lenyelte saját könnyeit, és egy folytott bólintással jelezte hogy járt bent.
- Óh! Istenem! James és Lily... - amilyem nagydarab volt Hagrid, olyan gyermekded sírás szakadt fel tüdejéből, és lapátméretű kezével mégjobban magához ölelte a kezében tartott lepedőköteget. - Legalább a kis Harry... Híres lesz! Ő lesz a fiú aki túlélte! Meglátod!
- Biztos vagyok benne, Hagrid. - törölte meg arcát Sirius. - De nagyon figyelj rám! Kérlek! Ez nagyon fontos! - Kezdte Sirius, és az óriás arcára nézett, akinek arcán lefolyó cseppek eltűntek borzas szakállában. - Vidd magaddal Flowert! Könyörgök! Nem élhet velem! Engem üldözni fognak! - a keservesen sírdogáló babát Hagrid felé emelte. - Szörnyű dolgot tettem. Nagyon szörnyűt... Vidd el Dumbledorehoz. Ő mindent elmond! Siess! - Akadozva beszélt, és csak remélni tudta hogy Hagrid nem szegez neki több kérdést, csak elveszi tőle Flowert, és olyan helyre viszi, ahol egy szerető család, és szerető környezet várja. Szerető szülők, meleg otthon, boldogság... És tudatlanság. Nem tudja mikor áll majd készen közölni a lányával hogy ő az apja, bár a híre úgy is megelőzi, és a lány hidegvérű gyilkosként ismeri meg. Lehet hogy jó is ez így... Nem érdemli meg, hogy a lánya egy olyan embert nevezzen apának, egy olyan embert szeressen, aki ezt tette.
Nem. Ő jobbat érdemel.
- Mit tettél Sirius? - Hagrid hangjában érződött a gyanakvás, mire Sirius csak még jobban összeroskadt a ránehezedő bűntudat miatt.
- Dumbledore! Ő mindent elmond! - remegő hanggal nyújtotta Flowert Hagrid felé, de előtte hosszan a gyermek szemébe nézett, és csókot nyomott puha bőrrel fedett homlokára.
- Légy jó drága kislányom! - majd hagyta hogy a gyermek utoljára hozzáérintse pár centis tenyerét az arcához, és mélyen magába zárta ezt az emléket, mielőtt végleg búcsút mond neki.
Hagrid végtelen gondoskodással és óvatossággal emelte ki a csecsemőt Sirius remegő kezéből, majd egy biccentéssel elköszönt tőle, és hatalmas berregéssel felemelkedett a mágiával bűvölt járművel, és beleveszett a hatalmas fekete égbe.
Miután már a motor zúgását is elnyelte a végtelen csönd, Sirius felalélt a búcsúzás okozta fájdalom sokkjából, és lassú gyászos léptekkel eltűnt az éjszakában.

A Privet Drive legalább olyan csendben terült el az éjszakai égbolt alatt, akárcsak Godric's Hollow.
Mintha az egész világ érezte volna azt a borzalmas dolgot ami ma este történt, és minden halálos csendben siratná a két áldozatot és az elárvult gyereket.
A sötét utcán furcsa dolgok történtek...
Egy hosszú köpenyes ember kísértetként siklott végig az utcán.
Olyan hosszú ősz szakálla volt, ami egészen derékig ért, és fehér haja is legalább a háta közepéig elnyújtózó hajtincsekből állt.
Horgas orrán - mintha két helyen is eltört volna- félhold alakú szemüveg ült, amögül előcsillant égszínkék szempárja.
Őt egy kissé feldúlt nő követte, szintén hosszú talárban, fejére egy hegyes süveget biggyesztett, ami alól pár elszabadult fekete tincs fityegett ki.
- Nem mondhatja komolyan! - a nő hüledező hangja úgy hasította át az éjszakai csendet mint kés a vajat. - Azokról az emberekről beszél akik itt laknak? - Hosszú ujjaival az utcában magasodó 4-es számú házra mutatott. - Dumbledore ezt nem teheti meg! Egész nap figyeltem őket! Nincs a világon két olyan ember aki ennyire nem hasonlít ránk! A fiúk a legborzasztóbb! - vádaskodva hadonászott, míg Dumbedore arcán továbbra is nyugodt arckifejezés ült, és illedelmesen hallgatta a nő sopánkodását arról, hogy az említett család mennyire nem Harrynek való. - Ilyenek közé akarja bedugni Harry Pottert? - folytatta bíráló monológját a nő.
Ahogy haladtak a fent említett ház felé, vitatkozó párbeszédük elhalt az éjszaka csöndjében.
Vitájuknak egy zúgó, egyre erősödő hang vetett véget.
Hagrid közeledett feléjük hatalmas motorján, ami pöfékelve jelezte hogy nehezére esik nem a mélybe zúgni hatalmas utasa súlyából kifolyólag.
A motor zötyögve talajt fogott.
- McGalagony professzor! Dumbledore professzor! - köszöntötte a két idősödő embert, motorjáról lepattanva.
- Hogy van Harry? - McGalagony azonnal Hagrid elé lépett, és kezével gyengéden végigsimított a férfi kezében tartott gyermek homlokán.
- Hát akkor... Készen áll Dumbledore professzor? - emelte ki a kis Harryt az őt közrefogó karokból.
- Én készen, de úgy érzem a mi Hagridunk még mondani kíván valamit... vagy mutatni... - félhold szemüvege mögött, kék íriszei Hagrid dudorodó mellkasára tévedtek.
Várakozóan felhúzta a jobb szemöldökét, mire Hagrid lassan benyúlt a kabátja alá, majd előhúzott egy békésen alvó gyereket.
Törékeny teste rongyokba volt bugyolálva, hogy még a hideg gondolata se csapja meg.
Dumbledore kezébe vette a kisdedet, majd miután szemét annak arcának minden apró szegletén végigvezette, tekintete újra megállapodott Hagridon.
- Flower... Flower Black... - suttogta szakállának erdejéből Hagrid. - Sirius... Találkoztunk Godric's Hollowban... Azt mondta vigyem el önhöz... Mert Sirius... Valami bűnt követett el... de... nem értem. Azt mondta ön tudja! Mi ez az egész professzor? - Hagrid akadozva magyarázta az információ töredékeket, és válaszra várva Dumbledorra szegezte arcát.
- Nos, Sirius valóban említett ezt-azt. Ha minden igaz... - itt mondata félbeszakadt, majd vékony kezével a kis Flowert fedő takaró alá nyúlt.
Olyan gyengéden csusszantott ki alóla egy levelet, hogy a csecsemő mégcsak össze sem rezzent, és ha halk szuszogása nem hallatszódott volna, azt hihetnénk egy játékbabát tart kezében Dumbledore. - Ebben a levélben mindenre választ kapunk. - emelte McGalagony és Hagrid arca elé a lepecsételt pergament.
Lassan feltépte a pecsétet, majd megforgatta kezében, ezután szemeit a sorok között vándoroltatva elolvasta a tartalmát.
Így tett McGalagony majd Hagrid is.
Az utóbbiak megrökönyödve néztek össze, még Dumbledore csak visszarakta a papírt, és talárjába rejtette a borítékot.
- Professzor úr! - kezdte McGalagony. - Nem gondolja hogy vissza kéne adnia Flowernek a levelet? Az egyetlen emléke és bizonyítéka az apjáról. Megérdemli hogy tudja. - Dumbledore azonban leintette.
- Nem lehet. Sirius azt kérte, hagyjuk meg neki a döntést hogy egyáltalán elmondja-e. Bár vannak kétségeim és valóban helyes lenne Flowerrel küldeni az apja levelét, de tiszteletben tartom Sirius kérését. Abban viszont egyet értünk, hogy ennek a kislánynak minél előbb szerető otthont kell találnunk. - majd szemüvege mögül elérzékenyült pillantást vetett a gyerekre.
McGalagony bár nem helyeselte Dumbedore döntését, összeszorított ajkakkal bólintott.
- Úgy vélem, ideje a kis Harryt lerakni Dursleyéknék, hogy aztán minél előbb eldönthessük ki az ideális gyám Flowernek. - mondta Dumbledore, majd Hagrid kezébe adta az alvó kislányt, és helyette Harryt kapta karjai közé.
A három személy megállt a Privet Drive 4-es számú házánál, majd elhelyezte Harryt a lábtörlőn, szerencsére az még mindig az igazak álmát aludta.
Dumbledore egy felbontatlan levelet rakott a kis Harry emelkedő és süllyedő mellkasára, majd végszóként csak ennyit mondott:
- Sok szerencsét, Harry Potter. - majd a két másik felé fordult, és Flowert a kezébe véve, karöltve Hagriddal és McGalagonnyal elindultak hogy a kis Black lány számára is megtalálják azt a családot, akik gondját viselik majd.

- Hát itt van! - Egy sápadt férfi nyitott ajtót, és melegséggel a szemében nézett Dumbledore karjában tartott lánykára. - Gyönyörű... - meghatódtan nézett az apró arcon ülő kíváncsi szempárba.
A gyerek kis kezeivel a férfi arca felé nyúlt.
- Mit gondolsz Remus? Hol lehetne jó helyet találni Flowernek? - Tett enyhe utalást McGalagony arra, hogy ő éppenséggel nem Remusnál szíveskedik elhelyezni a Black kislányt.
- Szívem szerint azonnal magamhoz venném... - Mondta fojtott hangon Remus, mire McGalagony villámló szemeket meresztett rá, és márcsak egy dühös fújást kellett volna hallatnia és egy igazi dühös macskára emlékeztetett volna. - De félek bántódása esne egy olyan lénnyel mint én. - tette hozzá gyorsan ahogy észrevette McGalagony szigortól megfeszült arcát.
- Olyan kell akit ismerünk, megbízunk benne, és pontosan annyira a szívén viseli a gyermek sorsát, mint ahogy Sirius akarná. - Dumbledore töprengésre utaló mondata szakította őket félbe, de arcán selytelmes mosoly bújkált, mintha magában már rég eldöntötte volna hogy kinél kívánja elhelyezni a gyermeket.
Remus és McGalagony kérdőn tekintett a titokzatoskodó öregemberre.
- Ismer ilyesvalakit? - sürgette McGalagony.
- Itt áll maga előtt, Minerva. - vágta rá Dumbledore.
- Hogyan? - kérdezte Remus és a szigorú arcú boszorka egyszerre.
- Jól hallották. - mosolygott Dumbledore. - Míg Remus a Roxfortban tanult kellően megismertem. Nem is említve a Rendnek tett áldozatait és munkáit. Gondoskodó, odaadó és végtelen sok szeretet van benne, és szerintem Sirius sem akarná másképp, hát még Flora nem... - magyarázta Dumbedore.
- Na de professzor!- hüledezett McGalagony hétszer olyan magas hangon mint az eredeti hangszíne. - Nem gondolja hogy Flowert rábízni nem túl bölcs döntés? Nem akarok senkit megbántani, de...
- Milyen ellentmondó ma velem kedves Minerva! - válaszolt Dumbledore, mire McGalagony nem szólt semmit, csak reménykedett hogy pirulását senki se veszi észre az éjszakai sötétségben.
- Bár lehet hogyha most Remusnak ajánljuk fel az nem lesz teljesen igazságos, mert tudjuk hogy tiszta szívű és hatalmas lelkiismerettel rendelkezik, úgyse tud nemet mondani. - kuncogott Dumbledore de belül már rég eldöntötte hogy valóban ez a leghelyesebb döntés, Sirius egykori legjobb barátja tökéletes apa lenne a kis Flower számára. Már akkor szilárd volt benne ez a döntés, mikor meglátta, Remus milyen odaadó szeretettel néz máris a lányra.
- Részben tényleg ez vezényelt arra hogy Remusra szavazzak, de nagyban hozzájárult hogy ismerem, és tudom hogy a hatalmas szeretete és gondoskodó jelleme segíteni fog abban hogy Flowert is felnevelje, és leküzdjenek együtt minden nehézséget. - vallotta be a karjában fészkelődő csöppségre mosolyogva Dumbledore.
- És ha nagyobb lesz, nem is kell sokáig féltened őt, kedves Remus, veled maradhat telihold alatt is, ugyanis a lány animágus.
- Hogy mi? - hangzott fel a kérdés Remus és McGalagony szájából megintcsak egyszerre.
- Sirius a levélben megírta, hogy megitatta a varázslat létrejövése érdekében készítendő főzetet a lánnyal. Annak nem tanúsított okot, miért, annyit említett hogy egy nap megtudjuk mind, egyenlőre legyen elég annyi, hogy ez is egy apró apai gesztus legyen ami segít rá emlékeztetni. - mondta Dumbledore, majd pálcát rántott elő talárja rejtekéből.
McGalagony és Remus hátrahőköltek.
- Mit művel azzal a szegény lánnyal? - kapta szája elé a kezét McGalagony.
- Ne aggódjon Minerva. Pusztán kíváncsi vagyok, mi a lány animágus alakja. - azzal elmormolt pár szót, ezzel párhuzamosan pálcája végéből aranyszínű sugarak törtek elő, és célba vették Flowert.
Amint elérték a gyerek testét, egy szemvillanás alatt és Remus meglepett nyögése és McGalagony ijedt sikkantása kíséretében a lány arca teljesen megváltozott.
A pókroc csomóban már nem a kis Flower aludt békésen, hanem egy kölyökkutya ficánkolt halkan nyüszögve.
- Istenem... - tört fel McGalagony torkából.
- Pont mint az apja... Nagy vagy Sirius! - Remus arcán márcsak gyermeki öröm és nem meglepettség sugárzott, és pajkosan dicsérgette Sirius húzását.
- De bolond ez a Sirius! Mit tett a lányával? Tudja mekkora felelősség és nehézség kordában tartani és helyesen kezelni az animágiát? És ráadásul be sincs jegyezve a Mágiaügyi Minisztérium által fenntartott animágusok közé! Ez... ez illegális! - a nő megütközve meredt hol a kis fekete kutyára ami Dumbledore kezében mocorgott, hol a két férfira.
Akkor még ő sem fogta fel, hogy amit Sirius később kap, annak már nem oszt nem szoroz ez a kis törvénybe ütközés.
- Kérem Minerva nyugodjon le! Igen , Black valóban kicsit felelőtlen... - McGalagony horkantott egyet, amiből elégge azt lehetett érteni hogy "kicsit?!"- ... de úgy vélem tudja mit csinál, és a varázslatot már nem vonhatjuk vissza. Annyit tehetünk, hogyha eljön az ideje, segítünk neki helyesen használni ezt a mágia tudományt. - jelentette ki Dumbledore, majd újra a kölyökkutya felé fordult.
Újabb halk mormogást hallatott, miközben pálcájával suhintott egyet, és a kiskutya újra Flowerként meredt a professzor ragyogó szemeibe.
- Azok a hatalmas szemek... kétségtelenül az apjáé, bár ha szürke lenne, akkor ütött volna igazán a jó öreg Siriuséra... - szeretetteljes mosolyt lövellt a kislány felé, akinek nagyra nyílt feketés szemei mélyen Dumbledore félhold szemüvege mögött ülő ékkő íriszeibe fúrodtak.
- Azt hiszem, ideje bevinnünk a kis blökit új otthonába. - Remus átható pillantással figyelte a lányt, aki egy szívmelengető gyermeki kacajjal nézett körbe a jelenlévőkön, és Remus meg mert volna rá esküdni, hogy ami a szemében megcsillant, az nem más volt mint a barátjára, Sirius Blackre jellemző hatalmas kalandvágy.

Mikor már mindannyian bevonultak Remus szerény házába, a kopott kanapén összezsúfolódva figyelték a kis Black lányt, aki most élénk érdeklődéssel nyúlkált Remus szakadt sálja felé, miközben a férfi gyöngéden ringatta.
A jelenlévők teát szürcsölgettek, és félig megkezdett mondatok elharapott végei ringtak köztük. Sok mindent meg kellett beszélni, mégis alig jött hang a torkukra, hisz a ma este tragédiája sötét árnyként magasodott mindannyiuk fölé.
A szűk, szegényesen berendezett nappaliban csönd honolt, halk duruzsolás majd ismét csönd.
Remus félvállról válaszolt a feltett kérdésekre amik érték, mert ő maga sem tudta rá igazán a választ.
Hogyan akarja ellátni Flowert, ha ő magát is alig tudja? Hogy akar apa lenni, ha ez még a számára legjobban tisztelt férfinak sem sikerült, pedig őt tartotta a legnagyobbra ezen a téren?
Ezek a kérdések nyílzáporként érték, és minél többet bámulta a kezében tartott, életvidáman vigyorgó kislányt, annál több kételye támadt, és annál jobban kezdett benne tudatosolni, hogy kevés ő ahhoz, hogy megadhassa azt, amit ez a csodálatos gyermek érdemel.
És amint oldalpillantást vetett az ablakon beáramló ezüst holdfényre, a gyomra görcsbe ugrott.
- Igaza van McGalagony professzornak - bökte ki hirtelen.
Minden jelenlévő egyszerre kapta oda a tekintetét, majd kérdőn, halk csilingeléssel visszatették a csészéket az asztalra. Kíváncsian vártak.
- Hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore.
- Nem tudnám őt felnevelni. Nem lenne mellettem biztonságban. Egy alkalom, amikor nem megyek el itthonról elég hamar, vagy nem megyek el elég messze, és... Vagy pont akkor történik amikor szüksége van rám... Egy éjszaka az hosszú idő, professzor, nagyon hosszú, főleg egy babának...
A férfi nem fejezte be a mondatot, elborzadó arccal elfordult, és remegő karokkal ölelte magához a kislányt.
Kimondani sem merte. Nem, még gondolni is fájt rá.
Flower érezte a férfi feszültségét, ezért ijedt arcocskával tapogatta Remus állát.
Dumbledore azonban figyelmen kívűl hagyta ezt, és McGalagony egyet értő hümmögését is.
- Beszéltünk már erről, kedves Remus, nem egyszer a Roxfortban töltött éveid alatt is - szólt, és a férfi vállára tette a kezét. - Ember vagy. Nem egy vadállat, akitől meg kell védeni ezt a kislányt. És ezt legmélyen is tudod, teliholdkor is. Nem fogod őt bántani, én tudom és nem bíztam volna rád Flowert, ha nem bíznék benned.
Remus meghatottan pislogott egykori igazgatójára, majd lesütötte a tekintetét. Épp annyira bízott abban, hogy a sötétség elrejti a könnyeit, mint amennyire McGalagony pírját is, pár perccel azelőtt.
- És azt se felejsd, hogy nem vagy egyedül - veregette meg a hátát az idős férfi. - A Weasley család mindig is mellettetek állt, szerintem alig várják, hogy megismerjék Flora kislányát. Segítettek amikor gyerekek voltatok, és most sem hagynának cserben. Ha bármi gond van, itt van az Odú egy köpésnyire, Molly mindig is azt hajtogatta, mikor látogatjátok meg. És most, hogy Florával mi történt, szerintem jót is tenne neki, ha mellette állnál. Neked is könnyebb lenne...
Remus halványan elmosolyodott a Weasley család gondolatára. Tudta, hogy igaza van Dumbledorenak, az "igen", amit kiejtett ajkain, mégsem volt őszinte.
Alig várta, hogy vége legyen ennek az egésznek, és magára maradhasson a gondolataival, hisz azok segítségével még mindig tudna jó döntést hozni, miközben az éjszaka elnyeli a könnyiet, amit csak ő láthat.
A fenébe, hisz még meg sem tudta rendesen gyászolni, és máris ekkora felelősséget kell megugrania...
És megtörtént.
Remus bágyadt beleegyezéssel ígérte meg, hogy Flower gondviselőjévé válik, miközben a vendégei szedni kezdték a sátorfájukat.
Dumbledore egy pukkantás kíséretében tűnt el a gazos kert végében, McGalagony pedig egy ugrásból, amiből már macskaként fogott talajt, rohant el az éjszakában, miután búcsút vettek Remustól és a kis Flowertől is.
A férfi becsukta az ajtót, majd azonnal a karjába vette a kislányt, aki addig egy kibélelt kosárban rúgkapált, és figyelemért sírdogált.
Körbe-körbe járkált a házban, miközben még sokáig éberen virrasztott, és Flower akárhányszor csak felnyögött vagy sírt, vagy akárcsak máshogyan vett levegőt egy alkalommal, azonnal gondoskodó arccal hajolt föléje, és csókokkal halmozta el annak bársonyos arcát, vagy simított ki egy kakaóbarna tincset a kislány homlokából, hogy aztán a kanapén aludjon el, ölében a lánnyal, fejét a kemény háttámlára hajtva, és közben halkan zokogott.
Most tört ki belőle a gyász igazán, hiába sírta át az egész estét, most tudatosult benne, hogy James, Lily, Peter és Flora nincs többé, és nem is lesz. Ez az este nem egy rémálom, ez a valóság, és a családja elárvult kislánya itt szuszog a karjai közt, nem is sejtve, mekkora veszteség döntötte ma romba a varázsló társadalmat.
Dühösen a hajába túrt.
Miért Florának, Peternek, Siriusnak, Harrynek, Flowernek, Jamesnek és Lilynek kellett fizetnie azért, hogy ma mindenki ünnepelhesse Voldemort távozását?
Mindenki boldog, még az ő élete a darabjaira hullik, és talán soha többé nem láthatja Siriust sem.
Rettegett a másnaptól, amikor majd a gyászhírrel bekopog Mollyhoz, amikor kétségbeesetten könyörög majd a segítségéért, és mindezek mellett itt kell lennie, hogy Flowerből ugyanolyan csodálatos embert neveljen, mint amilyeneket ma este elveszített. Hogy tehetné ezt egyedül? Így? Ilyen élethelyzetben?
Remus Lupin összetört aznap éjjel.
Összetört másnap reggel, mikor Molly zokogva bújt a férjéhez, és minden Weasley gyerek döbbenten pislogott rá.
Összetört minden egyes nap, mikor Flora Flower szemein át pislogott rá, emlékeztetve a veszteségre.
Összetört azon a végzetes éjszakán, mikor kudarcot vallott, és lemondott Flower Blackről.
Összetört, amikor azok után, minden egyes nap amikor látta, a baleset jutott eszébe.
Összetört.