Amikor a Tardis különleges biztonságot adó hangját meghallottam. A légzésem felgyorsult, és a szívem egyenetlenül kezdett verni. Mi történik? A Mester lopta el a Tardist megint? Esetleg lehet hogy? Megeshet hogy? Minden erõmmel rohantam el a testemtõl ami egy kisebb bolygó gravitációjával húzott maga felé. Eközben lassan, nagyon lassan materizálódott, egy rendõrségi telefonfülke. Kinyílt az ajtó, és a Mester lépett ki rajta. Minden reményem kártyavárként omlott össze. Belekapaszkodtam a kilincsbe. A sírógörcs határán voltam, tudtam, hogy a mostani Doktor nem veszélyeztetné Clara-t miattam ezért nem fog elõjönni. A helyzetem siralmasnak volt mondható. Valaki kinyitotta az ajtót, mire én mivel a kilincsbe kapaszkodtam a falnak csapódtam.

- Jól vagy fiam? - kérdezte egy ismerõs hang.

Hitetlenkedve fordultam meg. A tizes állt mögöttem. Oké most már tuti, hogy nagyon bevertem a fejem. Pislogtam néhányat, de nem tûnt el. Döbbenten bámultam. Odarohant hozzám mármint a testemhez, és villámgyorsan tartott egy vizitet. Fel vette a szemüvegét. De miért nem hozzám jön? Ott állok mellette. Ekkor esett le, hogy hogy férfi vagyok.

- Doktor... - szólítottam meg. Odakapta a fejét és levette a szemüvegét. Gyanakodva nézett rám. - Hallgass meg! Meg tudom magyarázni.

- Honnan ismersz? - kérdezte. Nem ismert fel, kissé elszomorodtam. Bár nem vártam, hogy felismer az, hogy ilyen nyíltan visszautasít rosszul esett. Mint amikor elõször találkoztunk.

- Én... - kezdtem volna, de félbe szakítottak.

- Megzavarhatom, a családi perpatvart? - kérdezte durcásan a Mester - Várj tudod mit ne válaszolja.

Na igen, errõl az apró részletrõl mind a ketten elfelejtkeztünk. A Mester gúnyosan vigyorgott. A Doktor pedig viharos szemmel nézett rá, néha a testemre pillantva.

- A Te hibád - mondta, a hangja reszketett a dühtõl - szinte még gyerek volt.

- Hé, nem vagyok gyerek, és légyszi hanyagold a múlt idõt. - kiáltottam meggondolatlanul.

A Doktor kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha nem akarná elhinni amit lát. Majd a szeme újra felhõs lett.

- Nem rád céloztam, hanem Rebekára- mutatott a testem felé.

Ez volt az a pillanat, a Mester nem bírta tovább és hangos kacagásban tört ki. A kezembe temettem az arcom. Miközben a Doktor értetlenkedve kapkodta a tekintetét kettõnk között. A szekrény ahova Clara és a tizenkettes bújt halkan kinyílt. Csak én vettem észre. A Doktor (mármint a tizenkettes) intett, hogy jól csinálom, csak így tovább, tereljem még el a figyelmét. Egek, mintha szándékos lett volna. Nagyon halkan megindultak a Tardis felé. Ekkor már a tizes Doktor is észre vette õket, nem igazán értette a szituációt. A Mester még mindig nevetett. Odaértek az ajtóhoz.

- Mit nem veszek észre? Valami nagyon nyilván valót. - motyogott a tizes. A Mester letörölte a nevetés közben kicsordult könnyeit.

- Tényleg lassú felfogású vagy nem igaz? Mindig is az voltál. De ennyire? Az ott - mutatott rám. - A te nagyra becsült társad, bár nem jegyeztem meg a nevét.

A Doktor újfent rám nézett olyan döbbenten amilyennek még nem láttam.

- De hiszen fiú? - akadt ki teljesen jogosan - Várjunk csak...

Ekkor Clara már bent volt a Tardisban és a tizenkettes próbált átadni valamilyen üzenetet jelnyelven.

- Mit keres itt a TARDIS? - kiáltott fel a Doktor, mintha hirtelen minden megvilágosodott volna.

- Tényleg ennyire lassú felfogású voltam? - szólalt meg szinte felháborodottan a Tizenkettes.

A Mester hátra kapta a fejét, az arcáról leolvadt a vigyor.

- Ne már megint itt akarsz hagyni? - A Tardis ajtaja becsukódott, és a lámpa villogni kezdett. - Azt hiszed hagyni fogom?

A Mester hangjában gúny bujkált. A kezemre néztem, hirtelen cselekedtem, ösztönbõl. Odaléptem a már eltûnõ Tardishoz és megérintettem a Mestert. Az kétségbeesetten hátranézett, ám ebben a pillanatban a Tardis eltûnt.

Megfordultam, és a Doktor kérdõ és szúrós pillantásával találtam magam szemben. Azt hiszem sok mindent kell elmagyaráznom...