A ruhák között kotorásztam, míg a Doktor idegesen mászkált és mormolt az orra alatt. Ilyeneket, hogy „Ezt nem hiszem el” meg „Mindig a nők”. Szegény eléggé ki volt idegileg. A Tardis rázkódása megállt ami azt jelezte, hogy megérkeztünk. Gyorsan felvettem egy fehér blúzt és felkaptam egy fekete hosenträger -es nadrágot, csakis az eljövendő idők emlékére. Már mentem volna ki amikor megpillantottam egy nyakkendőt. Túl nagy volt a csábítás így hát felkaptam és a nyakamba kötöttem. Azt kell mondjam meglepően jól állt. Amíg én csodáltam magam a női Doktoros kosztümömben, hallottam, hogy a Tardis ajtaja kinyílik és becsukódik. Igaza volt a Doktornak, egy ostoba nőszemély voltam, a Mester itt garázdálkodik én meg itt bámulom magam a tükörben, bár a Doktor csak ne szóljon semmit. Felrohantam de a Tardis újra elkezdett oda- vissza hánykolódni. Nem tartott sokáig, mégis gyanakodva léptem az ajtóhoz. Anélkül löktem ki, hogy kimentem volna. A gyanúm beigazolódott, a Doktor haza küldött mégpedig a szobámba. Ez egyszerűen felháborító volt. Dühösen becsaptam a Tardis ajtaját, ha a Doktor arra számít, hogy kisétálok hát nagyot fog csalódni. Ekkor a Tardis újra mozgásba lendült, és nekem leesett az állam. Nevetni kezdtem, hogy ilyen könnyű volt átverni egy időgépet. Kissé pszichopatának éreztem magam miközben sátáni kacajt hallattam, de nem baj úgy is maximum csak Szexi hallja attól meg nem kell félnem, hogy ő beárul….remélem. Megérkeztünk és rájöttem, hogy talán mégsem olyan könnyű átverni egy Londoni utcára érkeztem méghozzá nem is akármelyikre, hanem Donnáék utcájába. Ezt onnan tudtam, hogy a ház előtt ott táncolt Willfred piros szarvasagancsban. Elképedve néztem magam elé jó egy percig, kiléptem a kis kék fülkéből. Elkövettem azt az ostoba hibát amit a Doktor összes társa hagytam, hogy elhagyjon ugyanis az ajtó becsapódott mögöttem és a Tardis eltűnt. Kétségbeesetten néztem körül. A ház amely előtt Willfred táncolt elég messze volt, valószínűleg ezért nem vette észre a Tardist. A busz, mely utasainak szólt a zseniális előadás, megérkezett. Felszedték az öreget és indultak is. A busz felém tartott. Hirtelen őrült ötletem támadt,elmormoltam egy halk imát, majd felugrottam a busz hátuljára. Ez egyébként csak azért volt lehetséges mert nagyon lassan mentek. Életemben először utaztam potyautasként és be kell valljam többször nem is akarok. Minden erőmre szükségem volt, hogy fennmaradjak még ha nem is ment gyorsan a busz. Olyan érzés volt mintha egy láthatatlan erő az én erőm kétszeresével tolna le, egy piros lámpa maga volt a megváltás. Amikor a busz megállt, én néhány percig görcsösen kapaszkodtam a hátuljába majd valahogy lekecmeregtem, és elbotorkáltam az út széléig. Hirtelen sötét foltok jelentek meg a szemem előtt. Az utolsó amit láttam, hogy a Doktor a nyugdíjas gárdával fotózkodik. Remélem nevettem mielőtt elájultam.
Hirtelen felébredtem és elég valószínű, hogy rohamom volt a szalagszakadásból, és a sajgó végtagjaimból ítélve. Miután ráeszméltem hol vagyok pillanatok alatt felültem (bármennyire fájt is a hasam). Felmértem a roham okozta kárt: sajgott mindenem , de szerencsére a nyelvemet nem haraptam el ami pozitívum. Körülnéztem, a kis busz ahogy vártam már nem volt ott. Nagy nehezen feltápászkodtam, és hálát adtam Istennek, hogy a Mester nem evett meg amíg nem voltam magamnál. Ekkor lövöldözni kezdtek valamint egy helikopter szállt el a fejem fölött. Ahogyan éreztem magam biztosan vágtam egy grimaszt, nem bántam volna ha egy percet még pihenhetek. De ha menni kell, hát menni kell, nekiiramodtam és összeszorított fogakkal elindultam arra ahol a Doktor van amikor jönnek a helikopterek, vagyis fel a dombon. Magamba fojtottam egy halk káromkodást ami azt jelezte, hogy már nagyon elegem van a mai napból. Mire felértem a Doktort elkábították, és a Mester megszökött. Már majdnem megnyugodtam amikor egy katona fegyvert szegezett a Doktor fejének. Nem volt időm gondolkodni egy részem sokkos állapotban, egy másik részem meg izgatottan bevettette magát a Doktor elé. Nem az történik mint a sorozatban, ez egyre furább és furább lesz. Mindenesetre ott feküdtem a Doktoron és ha akartam se tudtam volna megmozdulni. A katona mintha egy kicsit megilletődött volna. Ez az én esélyem.
- Ne merjen hozzá érni különben engem is meg kell ölnie. Mondja meg tud ölni egy 16 éves lányt? – Az alakításom nagyon jól sikerült, mivel tényleg nagyon dühös voltam és a saját életem már régen nem érdekelt, csak , hogy ezek a katonák elhúzzanak.
- Gyerünk. Itt végeztünk- mondta, vélhetőleg a parancsnok.
- De uram….
- Semmi de nem gyerekeket gyilkolni jöttünk, a feladatunk az volt, hogy hatástalanítsuk a Doktort nem az, hogy megöljük, úgyhogy tegye le  a fegyvert.
A katonák elmentek, én meg ott maradtam az eszméletlen Doktorral. Körbenéztem és megláttam a Tardist. Felnyögtem, ez azt jelenti, hogy megint fel kell kelnem remek, ilyenkor bezzeg sosincs itt a „majd én megvédelek mindentől” Doktor. Felálltam és majdnem össze is estem de nem érdekelt. Megvártam míg visszanyerem az egyensúlyom aztán a hátamra vettem a Doktort. Amilyen gebe volt még ilyen állapotban is elbírtam, bár azt nem mondom, hogy nem estem majdnem össze, de hogy ezt elkerüljem vicces hasonlatokat találtam ki erre a helyzetre ami elvonta a figyelmemet a fájdalomról.
- Semmi baj Doki már nincs sok hátra – gondoltam jött a lovagod fehér lovon és megmentett. Végül is rád fér azok után, hogy te mentesz meg mindenkit, csak egy dolgot sajnálok, hogy nem tudlak felpofozni azért mert hazaküldtél, aljas gazember. Na, jó ez nem igaz de akkor is na…..
Ekkor összeestem, ugyanakkor egy zseniális ötletem támadt és teljes erőmből pofon vágtam a Doktort. Felriadt és mintha csak egy rossz álomból kelt volna fel, tisztán és élettelin mosolygott addig amíg meg nem látott.
- Te meg? Mégis, hogy a..?- kezdte, de elakadtak a szavai, csak bámult és bámult, és én egyre jobban szédültem. Sajnos nem a Doktor két szép szeme szédített meg hanem az, hogy egyszerűen képtelen voltam használni az izmaimat,, de azért próbáltam erősnek mutatni magamat. A Doktor arckifejezéséből nem lehettem jó bőrben mert egészen elsápadt, majd felnézett oda ahol elájult. Hoppá úgy látszik leesett neki az az eszement ötletem, hogy elvonszolom a Tardisig. Ez után a Doktor komor tekintettel felállt és engem is felvett, mintha csak papírból lennék. Ellenkeztem volna, ha tudtam volna, de sajnálatos módon az izmaim eléggé megmakacsolták magukat. Egy nagy sóhajtás kíséretében lehunytam a szemem, és legnagyobb megdöbbenésemre elaludtam. Azt álmodtam, hogy az egész családommal együtt elmegyünk egy Marsi kávézóba a Doktorral. Eléggé bizarr volt. Mikor fölkeltem a Tardisban voltam, a fejem csak úgy dübörgött és az izmaimra is mintha forró parazsat öntöttek volna. A Doktor nem volt itt. Persze miért is lenne, hiszen éppen a világot akarja megmenteni. Lassan felültem,  majd nagy nehezen felálltam, és elindultam az ajtó felé. Megpróbáltam kinyitni, de az ajtó nem nyílt. Ekkor leesett a tantusz, a Doktor eltolta egy másodperccel az időgépet. Egyszerre keveredett bennem az elkeseredés és a düh. Hogy tehette másodszor is itt hagyott. Hirtelen egy újabb őrült ötletem támadt, sajnos ez kezd szokásommá válni. Az irányítópanel felé fordultam, először le kell ellenőriztem, hogy hol vagyok. A kinti képernyő felé  fordultam és legnagyobb meglepetésemre gond nélkül meg tudtam nyitni. Egy pillanatba fagyott épületet láttam, méghozzá azt ahol visszaakarnak térni az Idő Lordok. Ekkor nyomkodni kezdtem a gombokat, nem is igazán gondolkodtam. Furcsa, érzés öntött el, mintha valami felébredt volna bennem. Ránéztem a képernyőre amin most csak a mozdulatlan szobát lehetett látni, és amin nemrég a Doktor megvizsgált. Azt mondta:
„Ez lehetetlen” mégis mire értette? Odafordultam és megnyitottam (fogalmam sincs hogyan) a vizsgálat eredményét. Bámulni kezdtem a DNS- t ami feltehetőleg az enyém volt. Ekkor a fejembe áramló töménytelen információ miatt majdnem összeestem, már mindent értettem. Van az emberi DNS mellett egy kevés Idő Lady DNS is (erre valószínűleg az Idő Lady részem jött rá). Egyezést kerestem a saját DNS- em és a Tardis által ismert Idő urak DNS – ei között. Már kezdtem hozzászokni, hogy nem tudom mit csinálok mégis minden sikerül, ugyanakkor ez borzasztó ijesztő is volt. Az eredmény hamar meglett, és én nagyot néztem, ugyanis a Doktort dobta ki a gép. Na várjunk csak ezek szerint az ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük nagymamám a Doktor felesége volt. Pont olyan zavartan bámultam a képernyőt, mint ha az ember rájön, hogy valamelyik régen halott, de valójában időutazó ősével utazgat, aki csak úgy mellesleg alig néz ki többnek húsznál. Engem meg sohasem érdekelt a családfám, mekkora ostoba vagyok. Ha egyszer hazaérek, tuti végig kutatom a családom egész történetét. De most akadt fontosabb dolgom is, most, hogy tudom irányítani a Tardist segítenem kell az ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük nagyapámnak, na meg persze kérdőre vonni. Nyomogatni kezdtem a gombokat, és egyszer csak sikerrel jártam, visszaküldtem a Tardist, kimentem és a kulcsommal vissza is az egy másodperces eltolásba. Azt hiszem, a Doktor büszke lehetne rám, ha már egyszer rokonok vagyunk. Ezután elkezdtem szaladni arra amerre a Mester és a Doktor csatázott, illetve csatázni fog, vagy éppen most csatázik. De bonyolult dolog ez az idő, az ember feje szinte belefájdul. Elértem a zöld „kaktuszok” táborhelyéhez, és ott láttam a Doktort lekötözve egy székhez, Willfredet és a két kaktuszt ahogy éppen menekülni készülnek. A Doktor észrevett és ledöbbenten bámult rám, már szólásra nyitotta volna a száját amikor a nő „kaktusz” elővette az óráját.
- Ne, ne tegye… - kiáltotta a Doktor rémülten, de már késő volt elteleportáltak. Abban a pillanatban hat Mester ember jelent meg előttem és kicsit meglepődve mustráltak.
- Fogjuk el, jó lesz túsznak előcsalogatni a Doktort – mondták szinte egyszerre nekem pedig végig futott a hátamon a hideg. Odajöttek hozzám én pedig szaladni kezdtem, de rá kellett jönnöm, hogy a Mester ellen édes kevés az én tudásom ugyanis leütöttek, méghozzá elég erősen.
Egy ismerős teremben tértem magamhoz, a Mester éppen egy rádióba beszélt, valamit a pontcsillagról…. Te jó ég a pontcsillag
- Nos, Doktor ha ez sem lenne elég elkaptuk az aranyos kis társadat – ezzel felém fordul – ó már fel is ébredt hát nem remek, mondj szépen valamit a Doktornak.
Nem szólaltam, meg ami látszólag idegesítette a Mestert, egyszer csak megelégelte és megütött. A szám felrepedt és a vér ízét éreztem a számban.
- Na, gyerünk mondj valamit, létszi – ezzel felém tartotta azt amibe beszélnem kellett. Kitaláltam egy frappáns mondatot amit a Mester nem érthet és nekikezdtem.
- Képzeld, találkoztam egyik felmenőmmel, és most szeretném tudni hogyan, egyébként értek a gépekhez, erről is beszélni akartam vele de nem maradt időm – Tényleg jól sikerült a mondat, a Mester értetlenül nézett rám, viszont a Doktor majdnem biztos, hogy két adatot is leszűrt. Az első az, hogy tudom, hogy a rokonom, a második pedig, hogy nem találták meg a Tardist.
- Mi ez? Azonnal magyarázd meg mit mondtál! – kiáltotta a maga sajátos módján a Mester.
- Majd, ha fagy – feleltem mosolyogva. Sajnos a örömöm nem tartott sokáig, mert a Mester ismét megütött, ezúttal egy halk sikoly is kijött a torkomból, de még nem fejezte be. Másodszor és harmadszor is megütött, és már a negyedikre emelte a kezét amikor megszólalt a rádió.
- Elég, hagyjad őt békén! – a Doktor hangja meglehetősen dühös volt. A Mester elengedett, ledobott a földre majd a bekapcsolva hagyott rádióhoz ment.
- Hiba volt válaszolnod Doktor, mert megtaláltalak indulnak a rakéták – mondta annyira izgatottan, ahogy egy kisgyerek várja a karácsonyi ajándékot – mond Doktor még mindig nem hallod a dobszót most már tudom honnan, jön mond én vagyok az egyetlen?
- Sajnálom, annyira sajnálom – felelte a Doktor. Ekkor az események felgyorsultak. A Mester nekilátott megnyitni a kaput, és eközben rakéták szálltak a hajó felé amin a Doktor volt. Én pedig csak feküdtem a földön összeverve, és meg sem tudtam mozdulni, a számban még mindig ott volt az a jellegzetes íz ami azt jelezte, hogy elharaptam a szám belsejét. Többször is próbáltam felülni, de hiába az izmaim nem válaszoltak. Az egyedüli ami történt velem, hogy az arra járó Mesterek akiknek éppen útjukban voltam belém rúgtak, ami persze nem segített összeszedni magam. Egyszer csak elkezdődött a kapu megnyílt és megláttam az Idő Lordokat. Nagy nehezen felültem és a hátam neki támasztottam egy asztalnak, ez szinte minden erőmet felemésztette. Ebben a pillanatban a Doktor zuhant le, összetörve (az egyébként gyönyörű) üvegkupolát. Rémülten rá néztem, a sorozatban az esés nem volt, szóval ennyire élethű, és bár tudtam, hogy túléli aggódni kezdtem. Persze az Idő Lord góré is mondta a magáét az az arrogáns szemét. Egyszer csak eljött a pillanat és a Doktor előkapta a fegyvert, határozatlanul mindig másra szegezve azt, szemeiből a hezitálás csak úgy sugárzott. Köhögni kezdtem, mire a Doktor bűnbánóan felém fordult, ingerült szemét könnyfátyol takarta. Én nyugodtan szinte mosolyogva a Mester háta mögötti gépre böktem. A Doktor most a Mesterre szegezett pisztollyal így szólt:
- Állj, félre – a Mester engedelmesen, nagy vigyorral a képén odébb is ment, hogy a –doktor kilőhesse a gépet. A szikrazáporban csak annyit láttam, ahogyan a Mester eltűnik a Gallifrey bolygóval együtt. A Doktor a hátára feküdt, és megkönnyebbülten sóhajtozott.
- Megcsináltam, túléltem, és még csak el sem vesztettem semmit. – A hangja olyan vidám volt, hogy engem is sodort magával a jókedve, egészen addig amíg meg nem hallottuk a négy kopogást. Willfredről mindkettőnk tökéletesen megfeledkezett. Csak néztem ahogy a Doktor lassan kétségbe esik és elmagyarázza Willfrednek a helyzetet. Ekkor, döntöttem nem fogom hagyni, hogy a Doktor meghalljon.
- Doktor, én tudok egy megoldást a helyzetre – A Doktor döbbenten nézett rám, de azért érdeklődve bólintott. – Ha odamész, te is meglátod. – mutattam a szoba legtávolabbi sarkába. Miután a Doktor engedelmesen odament és elkezdte vizsgálni a helyet, minden erőmet összeszedtem, és felálltam. A Doktor kétségbeesetten keresete a megoldást nyilván eszébe sem jutott, hogy átverem. Ezután elindultam az üvegdoboz felé, Willfred rám nézett és azonnal rájött mit akarok tenni.
- Doktor, ne engedje, hogy megtegye, kérem állítsa meg, hiszen még csak gyerek – kiabálta Willfred, hangjában kétségbeesés tükröződött. A Doktor felkapta a fejét és azonnal rohanni kezdett felénk, de már késő volt. Becsuktam magam mögött az ajtót és elfordítottam a kulcsot.
- Siessen, Willfred – loptam el a Doktor szövegét, mire ő ki is ment a másik fülkéből. Olyan éles fájdalom járta át a testem, hogy a könnyeim kicsordultak és térdre estem. A Doktor ekkor ért oda.
- Ne, ne kérlek ne tedd ezt velem – mondta és szemeiben könnyek csillogtak. – Kell, hogy legyen egy másik megoldás, muszáj , hogy legyen egy… - ezzel sírva fakadt, csak egy üvegfal választott el tőle most mégis egy teljesen másik világban volt. A fájdalom erősödött én pedig a földre zuhantam, de volt még két dolog amit el kellett intéznem mielőtt meghalok, így nagy nehezen megszólaltam.
- Doktor – kezdtem akadozva – azért ami most történt ne merészeld magadat, hibáztatni. Én döntöttem úgy, hogy vállalom helyetted a halált, neked nem volt, beleszólásod, mert ez csakis az én döntésem. Szóval, ha valaha is rajtakaplak, hogy elmerülsz az önsajnálatban, esküszöm kiszállok a sírból, hogy felpofozzalak. – A Doktor csak megrendülten bólintott, mellette Willfred, szemeiből patakoztak a könnyek.
- Még egy dolog Doktor… - itt egy kis szünetet kellett tartanom a fájdalom miatt – kérlek elmondanád milyen rokonságban állunk? – A Doktor szeme újra könnyes lett.
- Tudod réges régen beleszerettem egy emberbe, és ő is szeretett engem. Feleségül vettem, akkor még nagyon fiatal voltam. Gyerekeink is születtek. Ezután végignéztem a halálát. Egy darabig még a gyerekeimmel együtt éltem, de egy idő után nekik saját családjuk lett, szép lassan megöregedtek, és én elmentem, nem akartam végignézni a gyerekeim halálát. Te a fiam James leszármazottja vagy. – mesélte el a Doktor.
- Értem, köszönöm, hogy elmondtad Doktor – préseltem ki magamból. Ebben a pillanatban a fájdalom csökkenni kezdett és a gép lekapcsolt. Pillanatok alatt a Doktor karjai között találtam magam, aki rohanva vitt engem a Tardishoz. Az irányítópulton nyomkodni kezdte a gombokat és az időgép rázkódni kezdett. Én már alig érzékeltem a környezetem, éreztem, hogy nem sok időm van hátra. Egyszer csak a Doktor újra felkapott kivitt a Tardisból és bevitt valahova aminek fertőtlenítő szaga volt. Meg sem állt egy gépig amibe belerakott, majd elindította. A fájdalmam csökkenni kezdett, de mielőtt köszönetet mondhattam volna a Doktornak az beadott nekem egy injekciót. Először nem tudtam mire vélni,  de a lecsukódó szemem ráébresztett hogy a Doktor elaltat. Méghozzá, valami nagyon erős dologgal, mert pár másodperc múlva már mélyen aludtam.
- Az ágyamon ébredtem fel, és rá kellett ébrednem, hogy ez az egész csak egy álom volt. Felültem és a szememben megcsillant a fény, ugyanis a takaróm helyén a Doktor hosszú ballonkabátja volt. Ekkor meghallottam a Tardis ismerős hangját. A kezembe fogtam a Doktor ballonkabátját, már majdnem nevettem „Elveszítesz számodra valami nagyon fontos dolgot és ki tudja visszakaphatod-e még.” A kabátra gondoltak, te jó ég és én mennyit pánikoltam. Ami azt illeti, hogy meghalok a Doktor valószínűleg azt hitte, hogy így is lesz, ezért hagyott itt és indította el a sorozatot. Nevetve, megkönnyebbülve indultam el a hang irányába.