Az óra mutatója végre az utolsó tanóra kezdetéhez ért. Sayoshi maga is meglepődött, de a második óra végeztével levegőnek nézik zaklatói. Nem mintha annyira bánta volna. Az utolsó órájuk taijutsu gyakorlás volt, így a tanárral együtt kimentek az edzőpályára és egy rövid bemelegítés után párokban kellett megküzdeniük. Természetesen a tanár választotta ki az edzőfeleket képességeik alapján. 

Már meg sem kellett volna lepődnie, hogy megint Takeshival választották össze. Ők ketten voltak a legjobbak a csoportban és mindig velük példálózott Ryuushi-sensei. A kölcsönös utálat mindkettejük arcára kiült, amikor a barátság jelét kellett formálniuk a mérkőzés kezdete előtt. A többiek körbeállták őket és Ryuushi-sensei intésére kezdetét vette a harc. Takeshi bandája hangosan szurkolt a nyakigláb fiúnak, míg neki a lányok sikítoztak.

Egyikük sem fogta vissza magát, Sayoshinak jól esett ilyen módon levezetnie a frusztrációját.

- Ma én fogok nyerni! - jelentette ki magabiztosan Takeshi, miközben Sayoshi hárította fél kézzel annak támadását.

- Úgy ahogy a múltkor is? - hergelte fel az ifjú Uchiha a társát. Az előző alkalommal alaposan a földbe döngölte őt és hazudott volna, hogy nem élvezte annak minden egyes percét.

Sayoshi kihasználta, hogy ellenfele kezét fogva tartja és alulról indított egy jobb horgost. Az ökle Takeshi gyomrába fúródott, az erőtől hátra repült.
Akárcsak nővére, ő is örökölte anyjuk brutális nyers erejét.
Takeshi gyorsan talpra ugrott és tovább folytatódott az adok-kapok szituációk sorozata. A szőke hajú fiú elszántan küzdött a rózsaszín mitugrász ellen, kit már az akadémia kezdete óta utál. Arrogánsnak és nagyképűnek tartotta. Volt a nézésében valami irritáló, ami kifejezetten bosszantotta őt, arról nem is beszélve, hogy azt hiszi mindent megtehet a családi hátterének köszönhetően. Neki minden egyes nap küzdelem, hisz anyja elhagyta őket három évvel ezelőtt, apja pedig az ital felé fordult. Hatéves húgát ő neveli és ő keres pénzt, mit az apja elihat.
Ha nem dolgozik akkor az apja keze eljár és a húgával tartja őt sakkban.
Megedződött az évek alatt. Kitartóan gyakorolt, hogy a legjobb harcos legyen az osztályban. Elismerésre és szeretetre vágyott, de mindent elorozott előle az Uchiha. A tanárok első számú kedvence ő volt.
Ez pedig tovább fokozta az iránta érzett ellenszenvét.

A földre került, már látta a tanár keze mozdulatát, amivel véget vetne a küzdelmüknek. Nem zárulhat újabb csúfos vereséggel a tabella.

- Biztos, hogy Uchiha Sasuke az apád? - Sayoshi ökle megfagyott félúton a levegőben. Szemei kitágultak a döbbenettől - Semmi Uchiha nincs benned, az anyád biztos félrelépett egy jöttment alakkal, mint amilyen te is vagy. Genetikai söpredék! - hangzott el a sértés a torkáról.

Sayoshi a régi családi fotókból tudta, hogy az Uchihák mindegyike fekete hajú és szemű volt. Ő volt az első rózsaszínhajú és zöldszemű Uchiha a történelem során. Nem akart kitűnni a sorból és jobban örült volna, ha apja génjei domináltak volna. Még a beilleszkedés is könnyebben ment volna és egész biztosan barátai is lennének. Azonban a nem hétköznapi kinézete miatt állandóan kirí a tömegből és haja miatt csúfolódás központi tárgya.

Takeshi ravaszan elmosolyodott és megfordította az állást. A döbbent fiút könnyen a földre terítette. Már emelte az öklét, amivel bemoshatna neki a csinos pofikájába, de a fiú tekintetébe olyan vad elemi harag költözött, amivel még sohasem volt dolga Takeshinek.
Takeshi most másodjára érzett valódi félelmet a vénaiba kúszni.
A mindig higgadt Sayoshi a fejével találta arcon ellenfelét, ki csillagokat látott az ütés erejétől. Takeshi újra a földön találta magát, és Sayoshi nem fogta vissza magát. Az ökle először a fiú orrát törte el és tovább sorozta őt egészen addig, míg Ryuushi-sensei le nem rángatta őt a vérző arcú fiúról. Sayoshi még a férfi leszorító fogásában is vadul rúgkapált.

Hogy merészelte az anyját ilyen szégyentelenül a szájára venni!

- Ne merd az anyámat a szádra venni! Az nem érdekel, hogy rólam mit gondolsz! - üvöltötte torkaszakadtából.

Az osztályra néma csend telepedett, a tanár lefújta az órát. Ryuushi az egyik lányt elszalajtotta egy szanitéc ninjáért és Sayoshi hálát adott amiért már anyja nem volt bent az akadémián. Ahogy a harag gőze elpárolgott tudatáról akkor mérte fel milyen csúnyán is elverte Takeshit. Ryuushi elengedte az Uchihát miután érezte, hogy az ellenállása alábbhagyott.

- Szörnyeteg! - kiáltott rá Kenji és barátjával maradt, míg meg nem érkezett az orvosi segítség.

Sayoshi a véres öklére meredt, most kezdte igazán felfogni, hogy mit is tett. A kitűnő bizonyítványa ugrott, ami pedig ennél is rosszabb volt, hogy szégyent hozott a család nevére. A megaláztatástól teljesen elvörösödött az arca, remegő lábai fokozatosan hátráltak. Az osztálytársai tekintetébe a félelem és az undor vegyes érzelmei költöztek.

Sayoshi nem bírta tovább elviselni a nyomasztó légkört. Lábai futásnak eredtek és Ryuushi kiáltása sem tudta őt megállítani. Kiugrott az iskola kerítésén át és futott amerre látott. A csalódottság könnyeit próbálta visszanyelni.
Mit fognak szólni szülei a viselkedésére? Mit fog mondani Sarada nővére?
Nagyot csalódott magában.

A magával szemben felállított elvárások nyomták a vállait. A Hokage és a világ legjobb szanitéc fia, magatartásával mindig példát kellett statuálnia mind a faluban és az akadémiában egyaránt. Hivatalos eseményeken sem engedhetett meg lazább viselkedést, egyedül csak az otthona négy fala között lehetett az aki volt. Otthon Uchiha Sayoshi, míg azon kívül a Hokage fia volt, akiről egy rossz szót nem tudtak mondani.
Ennek azonban most vége szakadt.

Most már csak egy szörnyeteg, egy genetikai söpredék, ki még tízéves kora ellenére sem tudta a Sharingant felébreszteni. Nővére már nyolc évesen birtokába jutott a családi örökségnek, és két éve már két tomoés Sharingannal büszkélkedhet. Néha ő maga is megkérdőjelezte, hogy Uchiha-e vagy sem. Mármint apja kilétében biztos volt, de hogy semmit sem örökölt a híres Uchiha génekből napról napra biztosabbá vált számára.

Utálta magát.

Sayoshi kedvenc helyére szaladt fel, amikor magányra vágyott. Lenézett az alatta elterülő falura a hegy tetejéről. A kagék kőarcai évtizedek óta őrzik a falu békéjét és biztos volt benne, hogy egy nap nővére faragott arca fog szintén így lenézni Konohára.
Ráugrott apja fejére, térdeit felhúzta, hogy eltakarja az arcát. A könnyeit most már nem fojtotta vissza.

Pillanatnyi könnyebbséget jelentett így kiadnia a feszültséget magából. Elege volt az elvárásokból és haza sem akart indulni. Hátranézett a mögötte elterülő erdőre.

Mennyivel könnyebb lenne megfutamodni és vissza sem nézni.

Megrázta a fejét, hogy kiűzze ezeket a gondolatokat. Nem akart gyáván megfutamodni, felelősséget kell vállalnia a tetteiért. Erre a következtetésre viszont elhúzta a száját. Egy újabb lehetetlen elvárás, mit a vére diktált.
Felsóhajtott, lassan haza kellene mennie, különben az egész falu őt fogja keresni. Már egy órája ülhetett itt, de még élvezni akarta a csendet és a magányt. A helyet, ahol önmaga lehet.

Magánya viszont nem tartott sokáig. Megérezte apja chakráját maga mögött megjelenni a semmiből. Sayoshi a fejét újra a térdének támasztotta.
Miért pont az apja találta meg elsőnek? Vele akart volna utoljára találkozni, miután beszélt anyjával az esetről.
Ha valamit örökölt az apjától, akkor az a lehetetlen kommunikációs készség. Nehezen nyílt meg mások előtt és sosem tudta kitalálni mi jár apja fejében. Annyira kifürkészhetetlen és elérhetetlen volt számára.

Uchiha Sasuke fél órán belül értesült az incidensről és azonnal fia keresésére indult, mikor Sakura betelefonált Fudo-sannak, hogy Sayoshi még nem ért haza. Sorra vette azokat a helyeket, amikről tudott, végül a kagék hegyénél találta meg őt. Szívéről mázsás kövek gurultak le, hisz fiát épségben találta meg.
Az alvadt véres öklére esett a pillantása, mit a fia nem is próbált takargatni. Sasuke a faragott szobor szélére sétált és leült fia mellé. Sayoshi lopva pillantott apjára, tudni akarta, hogy mennyire dühös rá. Azonban a férfi márványarca ugyanolyan rezzenéstelen maradt, mint a kagék kőmásai. Sasuke a falut vizslatta szemeivel, aztán megérezte fia lopott pillantását felé.

- Nem vagyok dühös - szólalt meg hirtelen.

Sayoshi ezt nem akarta elhinni, de az apja soha nem hazudott neki. Leeresztette térdét és végre ráemelte fűzöld szemeit. Nyakába vette a levetett terheket, az elvárásokat mit elvártak tőle a Hokage fiaként.

- Ígérem többet nem veszítem el a fejem és vállalom a tettem következményeit - felelte gépiesen Sayoshi - Szégyent hoztam a viselkedésemmel a családra és igyekszem jóvá tenni hibáimat - folytatta tovább monoton hanggal.

Sasuke most nézett rá a fiára, kinek tekintete mélyén ott lappangott a szorongás fojtogató hálója. Magában ezerszer feltette már a kérdést és azon gondolkodott, hogy nem vehette észre fia különös viselkedésén az őt nyomó terheket. 

- Miért nem mondtad el, hogy zaklatnak? - A kérdés teljesen kizökkentette Sayoshit a monoton állapotából. Arcára valós félelem ült ki, nem akarta, hogy kitudódjon szülei előtt a dolog.

- Mert nem akartalak ezzel zavarni titeket. Azt hittem képes leszek kezelni - vallotta be őszintén.

A férfi mély levegőt szívott be, majd ki. Pontosan átgondolta szavait.

- Szólnod kellett volna - Sayoshi megremegett erre, tekintetét erőszakosan a földre szegezte. Megmagyarázhatatlan dühöt érezett magában újra lángra kapni. Ráharapott ajkaira, kényszerítette, hogy gondolatait ne mondja ki hangosan.

Persze utólag könnyen okos az ember.

Valami megint elpattant benne.

- Mégis mi változott volna? - kérdezte cinikusan - A hajam és a szemem színe nem fog megváltozni, örökké kislánynak fognak tekinteni! Miért nem lehetett nekem is olyan hajam és szemem mint nektek Sarada-neesannal? Egy genetikai zsákutca vagyok, még a Sharingant sem tudom használni! Gyűlölöm magam! - ordította ki magából minden sérelmét Sayoshi és tépni kezdte a saját haját.

Sasuke megragadta a fia csuklóját és magához rántotta őt.

A harag és a gyűlölet rossz tanácsadó egy Uchiha számára. Ő már pontosan tudta ezt és nem kívánta semelyik gyermekének azt az utat, mit neki kellett bejárnia ilyen idősen. Az ő feladata ezt kontrollálni.

Szorosan megölelte és kezét a fiú fejére helyezte.

- Te vagy az első rózsaszínhajú Uchiha, de ez egy tényen sohasem fog változtatni. A fiam vagy - simogatta meg gyengéden Sayoshi fejét. A kövér könnycseppek a fiú szeme sarkában útnak indultak. Apja erős karjaiban biztonságban érezte magát és a sötét felhők is feloszlottak a feje körül - Szerintem vagány frizurád van, a hajviseleted a bátyámra emlékeztet - kócolta össze Sayoshi haját játékosan.

Sayoshi ritkán hallotta apját a bátyjáról beszélni, ezért meglepetten pillantott fel. Ha bármikor is szóba került Itachi-san neve, akkor nevét mindig a legnagyobb tisztelet övezte.

Az apja soha nem hazudott neki, ezért elhitte, hogy nemcsak a vak szülői szeretet beszél belőle.

- Elmondok egy titkot - hajolt közelebb Sasuke fia füléhez - Tizenkét éves voltam mikor felébresztettem a Sharingant - suttogta nagyon halkan.

Sayoshi hangosan hátrahőkölt ettől az információtól.

- TESSÉK?! - Nem akarta elhinni ezt az apjáról. Ő, aki megállította a Negyedik Shinobi Háborút és a Hetedik Hokageként felügyeli a falu békéjét több mint 18 éve nála sokkal később ébresztette fel a klán örökségét.

Az igazsághoz hozzátartozott, hogy Uchiha Sasuke a klánjának végezetes éjszakáján felébresztette a Sharingant egy pillanatra, de tudatosan csak tizenkét éves korától tudta használni. Erről az apró információról viszont szükségtelen tudnia Sayoshinak.
A múlt ezen része rá és csakis rá tartozott. Meg persze Sakurára, ki mindent látott és tudott a múltjáról.

Sayoshi elnevette magát, újra erőre és jókedvre kapott.

- Akkor van remény még számomra – kelt fel határozottan és leporolta a nadrágját. A véres keze láttán újra eszébe is villant, hogy miképp fordult a nap ebbe a szituációba.

- Még szép – bökte meg két ujjával a fia homlokát, ki feljajdult a gesztustól.

Sayoshi gyomra hangosan kordult egyet, zavartan kapott a hasához.

- Ideje lenne hazamennünk, különben kikapunk Sakurától – nyújtotta Sayoshi felé kinyújtott öklét, amit a fiú viszonzott.

Tudta, hogy otthon is vár rá egy alapos elbeszélgetés, de nem bánta, hogy apja találta meg először. Most sokkal közelebb érezte apját, mint bármikor máskor és végre meg tudott nyílni őszintén valaki előtt. Az éveken át halmozott terhek a válláról ugyan nem tűntek el, de könnyebbé váltak.

Ki ért egyet, hogy szükségünk van egy rózsaszín hajú és zöld szemű Uchihára a sorozatban is? 😭❤