Alex leszólt, amikor belépett a liftbe, én a folyosón lesem az érkezését, míg a liftajtóban meg nem jelenik, a karjában Hannal, aki gyönyörű a rózsaszín, nyuszis sapkájában, egyik kezével az apja nyakába csimpaszkodva, másikkal felém integetve, míg hozzámérve teljes testével felém nem lendül.

– Végre itt vagy, aranyom! – gügyögöm a fülébe, majd feszes mosollyal üdvözölöm Alexet is.

– Felség – biccent Alex, elengedi Hant, hogy át tudjam venni. Beszippantom a kislányom babaillatát, az orrommal megdörzsölöm az arcát, amitől felnevet.

– Iszom egy pohár vizet, azután indulhatunk – mondja Alex. A felség megszólítást elengedem a fülem mellett. Mivel az utóbbi időben egyfolytában az első küldetésemről fecsegtem, hogy főhercegné leszek, nem ám akárki, hanem olyan nő, aki emberek százezreinek parancsol, Alex szívesen utal rá, hogy lám, ki hinné, milyen sznob vagyok.

Nem mellesleg furán néz ki. Térdig érő nadrágot visel, meg valami förtelmes mintájú inget, amin fehér alapon méregzöld pálmafák hajladoznak. Alex is a XX. századi csoportban dolgozik, de amíg nekem főleg Európa a szakterületem, őt Dél-Amerikai küldetésekre osztják be.

Míg Alex iszik, felcsatolom az azonosítóm.

– Mikor indulsz? – kérdezem, és az azonosítót próbálom távol tartani Han nyúlkáló kezétől. Mivel a saját azonosítóját nem bírja levenni a csuklójáról, ezért sokkal kevésbé alkalmas a rágcsálásra, mint a felnőtt méretű, vagyis az enyém.

– Holnapután megyek – feleli kérdésemre kelletlenül Alex, mert napok óta orrol rám. Indokolatlanul és igazságtalanul. Nem akarom összekötni vele az életem, ezt megbeszéltük Han vállalásakor, hogy a kötelező félév után nem feltétlenül maradunk együtt. A szándékom, hogy fenntartom a saját lakásom, személyes sértésnek veszi, mintha a közös genetikájú gyerek nem biztosítaná eléggé a megbecsülésemről. Annyira szupernek tartom őt, hogy olyan gyereket akartam, aki fele részben az ő tulajdonságait örökli. Ehhez képest elhanyagolható, hogy nem szeretem, ha mellettem szuszog éjjel, és az is fáraszt, amikor vacsora közben a munkájáról mesél, meg a nővéréről, meg az anyjáról. Azt is százszor hallottam, hogy a következő ugrása Kubába, 1898-ba vezet, és a panasza is a könyökömön jön ki, hogy ez már kívül esik a megbízási hatókörén, de hát tudjuk, Queen-i a rá vonatkozó szabályokat sose vette annyira komolyan, mint ránk, ugrókra vonatkozókat. Ez rég ismert igazság, nincs benne semmi új. Alex gyakorlott ugró, kilencedik küldetése lesz a Kubai, nyilván nem fogja jobban kiakasztani a tizenkilencedik század vége, mint a huszadik tenné.

– Furán nézel ki - mondom, hogy legyen téma, mert utálom, ha Alex neheztel rám, beszédes alaptermészetétől eltérően nyilvánvalóan ezért nem szól, csak sokatmondóan meresztgeti rám a szemét.

– A maximális félórára ugrom, ezért hordom ezt a szűk gatyát – magyarázza megenyhülve. – Szokom a keménységét, hogy ne igazgassam folyton a tököm benne.

Figyelmeztető pillantást vetek rá, ne használjon csúnya szavakat Han előtt, bár a lényeget érintően igaza van. A XX. század tobzódik az anyagok mennyiségében, de a minőség, pontosabban a kényelem dolgában még van, vagy inkább volt hová fejlődniük. A karton, a lenvászon kemény és dörzsöl, a gyapjú szúr, a kezdetleges műszálban pedig levegőt is alig kapni.

Anyám miatt nekem eszembe se jutott a következő küldetésemhez öltözni, reggel laza nadrágot és ujjatlan felsőt húztam ki a gardróbból, és a lábfejemhez igazodó cipőt.

Önkéntelenül megsimogatom Alex karját, élvezem az inge alatt feszülő izmok tapintását. Két hete nem voltunk együtt, mert én a küldetésre gyúrtam, hiányzott Alex, hisz attól, hogy nem akarok vele közös háztartást, vonzódom hozzá. A szörnyű ing dacára jól néz ki. Átlagos magasságú, nem nyúlt 190 centiméter fölé, a testedzést se hanyagolja, arányos a teste, hosszú lábak, széles váll. Világos barna haja most összefogva ül a feje búbján, csokiszínű szeme kissé ridegen néz rám. A barna szem olyan ritka, hogy bevallom, ezt is figyelembe vettem a szülőpár kiválasztásánál. Ami persze hülyeség, két évvel ezelőtt is tudtam. Egyrészt lényegtelen a gyerekvállalásban a szemszín, másrészt elhanyagolható volt a valószínűsége, hogy Alex monozigóta legyen. A monozigóták nagyjából kétszáz éve kikoptak a népességből, mióta a mesterséges világítás megszabadította az emberiséget az ultraibolya fény káros hatásaitól. És természetesen, valóban hordozta a kék gént is, a kislányunk, ibolyakék szemmel jött a világra. Amibe magától értetődően azonnal beleszerettem. Most már kicsit szégyellem is a szemmizériát. Dehát mi más opciók szerint választunk párt a gyerekvállaláshoz, mint a külső megjelenés? A jellem és a természet elvégre a nevelésen múlik, a szép, hosszú lábakat viszont csak örökölni lehet.

De hát ez nem a mai nap megoldandó problémája, majd később foglalkozom Alex durcijával. Ma a szüleimmel találkozunk, és ez pontosan elég a feszültségből mára.

– Mehetünk gyalog? – kérdem, amikor az ajtó a helyére csúszik mögöttünk. – Csak húsz perc a felszínen, és süt a nap. – Előre hallom Alex tiltakozását az ultraibolya terhelés miatt, ezért azonnal hozzáteszem. – Délelőtt 10-kor kicsi a beesési szög.

Alex vállat von, bár ráncolja a szemöldökét. Alex a szexhez társuló testi kontaktuson kívül nem sok régimódi dolgot szeret. A felszínt rühelli, mert hol túl meleg, hol túl hideg, fúj a szél, és néha az eső is esik. Nem mintha én afféle félnomád lennék, aki vissza akar térni a felszínre, dacolva hóval, jéggel. A szimulációkban rá kellet ébrednem, utálom a viharos szelet, és nagyjából a húsztól huszonöt fokig terjedő hőmérsékleti tartományt bírom tolerálni.

De ma egyetlen felhő sincs az égen, és a felvonóból kilépve látom, többen sétálnak az erdőt átszelő széles gyalogjárdán. A járda mellé ültetett, hatalmas lombú fák fölénk borulnak, a rügyező ágak megszűrik az amúgy is félgőzzel működő nap fényét. 

Sétálunk hát Alexel, aki készségesen átveszi tőlem Hant, mert tíz kiló tömeg csak a Holdon kellemes a karomban, lazulva ténfergek mellettük, amikor a látványtól földbe gyökerezik a lábam. (Mármint csak képletesen, nyilván, nem eresztek gyökeret, mint a növények.) Legalább három hete kirándultam utoljára a felszínre, és elragadtatva látom, az eltelt időben kivirágzott az ibolya.

Megragadom Alex kezét, a járda széléhez vonszolom, hogy ő is gyönyörködjön a lila szőnyegben, mely négyzetméterek tucatjait borítja az ölnyi fatörzsek között.

– Érzed? – kérdezem Alextől fölöslegesen, mert nyilván érzi, amit én. Olyan erővel árad az illat, mintha ugrás után lennék, behatol az orromba, a számba, szinte az ízét is érzem.

– Kissé erőszakos, ha a véleményem kérded – mormolja Alex. – Ami ilyen látványos, mint ez a virág, mi szüksége az illatfelhőre, amitől  száz méteren belül minden emlős tüsszögni kezd?

Fel se veszem Alex morgását, nevetek rajta, majd továbbindulok az emlékhely felé. Ahogy közeledünk, úgy illan el belőlem a negyedórás séta emelkedett hangulata. Nyoma se marad, mire meglátom a szüleim megnyúlt ábrázatát. Az emlékhely bejárata előtt állnak, a kristálykapu szemet vakítóan csillan meg a napfényben, majd örökre elhal anyám arcán.

(A kép AI generált, elnézést kérek érte, de hát mit tegyek, ha marhára egyszerű vele rajzoltatni)