– Köszönöm, hogy eljöttél – mondja anyám udvariasan, miután két biccentéssel üdvözöl minket, majd elveszi Alextől Hant, és cuppanós puszit nyom az arcára. – És még Hant is hoztad – teszi hozzá kedvesebben. Amire én, a felnőtt lánya rég nem vagyok képes, azt Han egyetlen, fogatlan vigyorral eléri.

– Egy család vagyunk – mondom feszengve, és nem merem Hant elvenni anyámtól, pedig neki is nehéz cipelni.

– Menjünk, mielőtt napszúrást kapok – kedélyeskedik apám, majd anyám háta mögött, aki a menetet vezeti, megszorítja a vállam.

Anyám belép a felvonóba, kimondja az emelet számát, a mínusz hetvennyolcat, a felvonó elindul, a gyorsulástól a torkomba ugrik a gyomrom. Én a lassabb liftet használom a lakásomhoz, inkább kivárom, míg levánszorog a mínusz huszonegyedikre, minthogy a gyorsulás összekuszálja a zsigereim. Anyám szokás szerint a kisebb liftek közül választott, mert ki nem állhatja a vegyülést, ahogy a más emberekkel való érintkezést nevezi, ezért Hannal együtt öten tartózkodunk a néhány négyzetméteres helyiségben. Anyám nem néz rám, se Alexre, még az unokájával se gügyög, ahogy szokott, a falon kígyózó nonfiguratív képet szemléli, és hangolja magát a bús zenével, ami kitölti a felvonót. Mintha nem tudnánk, hogy az emlékhelyen járunk, mintha nem lenne már eleve szar a kedvünk, még rá is segítenek valami borongós, sötét lila zenével.

Apám, látva lefelé görbülő számat, sietve átölel. Öregember szaga van. Hetvennyolc éves, nagyon későn, negyvenöt felett szánta rá magát az utódnemzésre. Valójában a bátyám halála vette rá, hogy még egy gyereket vállaljon. A bátyám halálának köszönhetem, hogy élek. Ez elég szar lenne, ha ilyeneken keseregnék. Mindegy, hogy apám akart-e második gyereket, vagy nem akart, végül úgy alakult, hogy akart, és én megszülettem.

A lift megáll, elsőnek anyám lép ki, sietősen elhalad a folyosó falát borító sok millió név mellett, ezek nem érdeklik, majd megáll a bátyámé előtt.

Meng White.

Kimondania sem kell, a tekintete, vagy arcfelismerő programmal dolgozik a rendszer, nem is tudom, de már röppen is elő a hologram, a tér kitágul, az emlékhely folyosója helyett egykori nappalinkban találjuk magunkat, középen a bátyám mosolygós alakja egy go tábla fölé görnyedve ül. Lehetne animált, de anyám irtózik még a gondolattól is, hogy megmozgassák a bátyám vetített testét, úgyhogy Meng csak ül egy széken a go tábla előtt, mellette egy kanapé, vele szemben egy szék, ahová apám leülhetne, ahogy hajdan állítólag szokott, de én még sose láttam, hogy az emlékhelyen ezt tenné. Ha akarnám, meg is érinthetném a bátyám manifesztálódott testét, de eszemben sincs hozzá érni. Pedig olyan valóságos. A vállára hulló sötét haja, ami állítólag épp olyan színű, mint az enyém, a mosolya, kezén az erek huzalai mind igazinak látszanak, mégse akarom érezni a tapintásukat. Sokan kifizetik a szolgáltatást, hogy elhunyt szerettük velük éljen fizikailag és animálva, de én ezt gusztustalannak tartom, és szerencsére a szüleim úgyszintén. Ez olyan lenne, mint egy álom, amikor nem emlékszem, mi van az ajtó mögött, szeretném tudni, benézek, és fejbe vág a csalódás, mert nincs ott semmi, az álom nem tud többet nálam. Álmomban nem deríthetek ki semmi újat, az animált test valójában én vagyok, hisz én mozgatom, én adom a szájába a szavakat, agyába a gondolatokat. Hátborzongató.

Hagyjuk tehát a bátyámat magában mélázni, mi a hosszú kanapéra ülünk hárman, apám, Alex és én. Így rálátunk Meng mozdulatlan testére és anyámra, aki a karosszékben ül Meng mellett. Ő ezen figyelte hajdan, pontosabban harminckét évvel ezelőtt, ahogy apám és Meng órákig rakosgatták a fekete és fehér köveket.

Hallgatunk néhány percig, mind a gondolatainkba merülünk, én megvallom, azon gondolkodom, vajon ötvennégy évesen milyen lenne a bátyám? Ezt is kérhetnénk persze, hogy öregedjen velünk, de ez szintén jó nagy hülyeség. A halál pont ezt veszi el. A lehetőségeket. Többek között az öregedésre.

Apám olyan hangosan és váratlanul szólal meg, hogy összerezzenünk a hangjára.

– Hallottam, nem kisebb jelentőségű személy, mint Chotek Zsófia bőrébe bújtál az első ugrásodon – mondja, és meglapogatja a vállam. – Milyen volt a trónörökös? Okos, kedves, vagy egy túltenyésztett, felfuvalkodott hólyag?

Meghökkent apám kérdése. A trónörökös hozzám se szólt, végig a kísérővel beszélgetett, bosszantotta, hogy késlekedünk, bosszantotta az automobil, ahogy ő nevezte a nyitott járművet, jobban szeretett volna lóháton végigvonulni Szarajevó utcáin, ahol a macskakő borítás úgy összerázott, hogy belesajdultak a fogaim.

– Alig néhány szót váltottunk Ferenc Fenrdinánddal – feleltem apámnak kitérően. – Éktelen zajt csapott a jármű motorja, a lovak patái, ráadásul az emberek is fennhangon éljeneztek az út mentén. Furcsa volt. Lesírt arcukról az elragadtatás, mikor személyesen találkoztak a nagy emberrel.

– Igen, a mozgókép gyerekcipőben járt akkoriban – dől hátra apám a kanapén egy sóhajtás kíséretében. – Az élményeket kizárólag testközelből élvezhették az emberek.

– Azért ebben is akad kényelmetlenség bőven. Hogy mást ne mondjak, a rendőrök lovai ott potyogtattak az orrom előtt.

Apám elnézően felnevet.

– Azért szívesen cseréltem volna veled. Szeretném a saját szememmel látni, amiről csak olvastam eddig.

Megvonom a vállam, és érzem, ahogy elpirulok. Jól esik apám érdeklődése, hogy lelkesedik a munkám iránt.

– Valóban elragadó az érzékelésnek az a töménysége, ami fogadott – kezdem magyarázni a figyelem melegében ellazulva. – Hosszabb ideig, mint a maximális harminc perc, el se tudnám viselni. Így is napokig zsongott a fejem, amikor hazatértem.

– Az időugrás, még ha más célt is szolgál, páratlan lehetőség az ismeretszerzésre. Ha nem szívna el ennyi forrást, történészként én , és a hozzám hasonlók is részesülhetnénk benne.

– Még csak ez hiányozna! Az idő úgy telezsúfolva szájtáti népekkel, mint Szent Iván napon a felszín – vág közbe anyám, és megvető hangsúlya hideg zuhanyként ér.

Valóban túlzás ez a nagy lelkesültség az emlékhelyen, Meng halálának évfordulóján. El is hallgatunk, apám is , és én is.

Han menti meg a helyzetet, mielőtt jéggé dermednénk mind, lecsúszik anyám öléből, odatotyog Menghez, és megpróbálja merev ujjai közül kivenni a fekete go kövecskét. Az persze nem enged, Meng úgy manifesztálódott, hogy fogja a követ, ahhoz, hogy Han elvehesse tőle, a programot kellene módosítani.

Han felzokog a csalódástól, én teljes anyai vértezetben pattanok talpra, és eltúlzott hévvel csitítgatom.

– Nem kaphatsz meg mindent, kicsi, amit csak akarsz – kedélyeskedik apám, és nem tágít kedvenc témájától. – Talán majd egyszer, ha a technika... – kezdené újra eszmefuttatását, de anyám közbevág.

– Ne is reméld, hogy valaha hozzáférsz a kiválasztottak játékához – jegyzi meg gúnyosan.

Tipikusan anyám féle beszólás, egyszerre kettőt szúr belém. Ha úgy vesszük, valóban kiválasztott vagyok, mert valamilyen, eddig fel nem fedezet genetikai faktor miatt nem mindenki alkalmas az ugrásra, csak a népesség 12 ezreléke, akiket már születésükkor lajtstromba vesznek. Jelen ismereteink szerint tíznél több ugrásra nem alkalmas az emberi elme, ezért nem az egész életünket töltjük ugróként, hanem van saját, civil foglalkozásunk, én például egészségmegőrzőnek tanultam, amit a XX. században orvosnak neveztek volna. Az orvosok hajdan gyógyítottak, de mára beláttuk, jobb megelőzni, mint orvosolni a betegségeket. A munkám elsősorban kutatás, és felvilágosítás, szűrés. A kutatás érdekes, a másik kettő kevésbé, de hát ki élvezi a munkáját százszázalékban? Igy hát uszonhat éves koromig az egészség megőrző intézetben dolgoztam, amikor kezdetét vette a két éves kiképzésem, ami alkalmassá tett az ugrásra. Mióta az eszemet tudom, készülök az első küldetésre, és mivel apám odáig van a XX. századért, azt tanítja és tanulmányozza, magától értetődött, hogy én is annak megismerésébe vetem bele magam. Úgyhogy valóban kiválasztott vagyok, de tőlem független okok miatt, és ha úgy vesszük, ezeket az okokat anyámtól örököltem, vagyis ő is ludas bennük. Az pedig, hogy az egész folyamatot, az ugrást, a történelem rendbetételét játéknak nevezi, arra már inkább nem is vesztegetek se szót, se gondolatot.

– Semmilyen előnnyel nem jár az, amit te kiválasztottságnak nevezel, anya. Nincs nagyobb lakásom, nincs több szabadságom. A kiválasztottság mindössze azt jelenti, hogy rengeteget tanulok, készülök a feladatra, majd veszélybe sodrom az életem. Nem én választottam, nem én jelentkeztem erre a feladatra, de muszáj megcsinálnom. Ha ünnepélyes akarnék lenni, azt mondanám, az emberiség sorsa a tét – mondom, és bele pirulok a nagy szavakba, de hát mit tegyek, ha ez az igazság?

– Porhintés – vágja rá anyám, majd még hozzáteszi. – Önigazolás.

Szokás szerint kezdem felhúzni magam.

– Miért lenne szükségem önigazolásra? Amit tettem, az szükséges, és jó. Ráadásul megmentettem az alany életét.

Ahogy kimondom, már világos, ez orbitális hiba volt. Húzom is be a nyakam, mert tudom, sikerült még jobban felbosszantani anyámat. És igen, hallom is.

– Az alany abban a másodpercben halt meg, amikor a testébe ugrottál.

– Ez tévedés. A teste tovább élt.

– Aminek semmi jelentősége.

– Már hogy ne lenne jelentősége. Ha nem vagyok ott, a nő elvágott torokkal kivérzik a mosdó padlóján – mondom, és érzem, hogy az arcom elönti a pír. – Ehelyett épen és egészségesen kisétált a rá váró emberek közé, és beteljesítette a sorsát.

– Hát ez igaz – mondja anyám gúnytól csöpögő hangon. – A sajátját és még tizenöt millió emberét. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ugrással halálra ítéltél tizenöt millió embert.

Süket csend zuhan ránk, apám zavartan visszafordul az eredeti testtartásába, Alex a másik oldalamon a nadrágja varrását piszkálja elmélyülten, csak anyám néz rám vádló tekintettel.

Hát itt vagyunk megint, gondolom keserűen. A kiinduló pontnál.

– Nem én ítéltem őket halálra – tiltakozom szárnyaszegetten. – Ők maguk tették, az akkor élő emberek. A dolgokhoz való hozzáállásukkal, az ostobaságukkal. A történelem ítélte őket halálra.

– Amibe te, és a főnökeid minduntalan belepiszkáltok.

– Nem. Épp ellenkezőleg. Nem megváltoztatjuk a múltat, hanem helyrehozzuk. Helyrehozzuk mindazt, amit az utóbbi ötszáz évben nagy elbizakodottsággal a kedves őseink elbarmoltak.

– Mondod te. Mert te aztán mindenkinél okosabb vagy.

– Nem én mondom. A tudomány mondja – jelentem ki felindultan. – Én egy beosztott vagyok, mint te is jól tudod, anya.

– Parancsra tettem – mondja anyám, és az indulattól ezernyi ráncba szalad az arca. – Ezekkel a szavakkal védekezik évezredek óta mindenki, aki szörnyűségeket tesz.

– Igazságtalan vagy! Amit én csinálok, az tudományosan bizonyított, hogy szükséges.

– Ne kezd! – emeli magasba anyám a kezét. – Nem akarom többször hallani, hogy bármilyen eltérés csak rosszabb következményekhez vezethet, hogy a meder legmélyén folyik a folyó, meg az árok lemélyebb pontján gurul a golyó, meg ilyen ostobaságokat.

– Ezek nem ostobaságok. Ezek tények. És mindenki, aki tiszta fejjel gondolkodik, belátja az igazságot.

– Az igazságot, amit egy számítógép kiköp magából.

Felhorkanok. Ez vétkesen leegyszerüsítő kijelentés.

– Aligha nevezném Queen-it számítógépnek. Amire ő képes, az egyedülálló, és forradalmi áttörést hozott a tudományban.

– Haha – nevet gúnyosan anyám. – Ugyanolyan gép, mint amilyen előtt gyerekek milliárdjai tékozolják az idejüket évszázadok óta. A gyorsaság nem egyenlő a bölcsességgel, a billió lehetőség közül kiválasztani egyet, amit majd piedesztálra emelünk, az nem gondolkodás.

– Ezt viszont tényleg csak te állítod, anya. Mármint, hogy a mesterséges intelligencia egyetlen erénye a gyorsasága.

– Miért? Van más is? Mi más erényét tudnád megnevezni? Gyorsabban számol minden embernél. Ennyi, nem több. Aztán kiköpi a végeredményt, ti meg, mint a birkák, hajbókoltok előtte.

– Sarkítasz anya. A tudományos világ valóban elfogadja a központi számítógép eredményeit, de nem követjük birkaként.

– Soha nem kérdőjelezitek meg az eredményeit. Soha nem kérdőjelezitek meg a parancsait. Queen. Királynő. Még így is nevezitek. Minden döntése fellebbezhetetlen.

– A Queen név csak szleng, te is tudod, nincs jelentősége. Elvégre a mindennapi beszélgetésben nem nevezhetjük Időn Kívül Működő Mesterséges Intelligenciának.

– Hát inkább királynőnek nevezed, és ahogy az utazás felfedezése előtti századokban, ugyanúgy senki nem kérdőjelezi meg a királynő állításait.

– Azért nem, mert senki nem képes elvégezni azokat a számításokat, amiket ő. Lefuttatni az összes variációt, és feltérképezni a variációk lehetséges következményeit.

– Hát persze, hogy nem – kiált fel keserűen anyám. – Még véletlenül gondolkodnia kellene valakinek. Nem, azt már nem. És a sok hókuszpókusz vége a megállapítás, hogy minden úgy van jól, ahogy van, vagy ahogy volt, ahogy megtörtént. A bátyád meghalt, kész vége, spongyát rá, lépjünk tovább.

– Ez nem erről szól, anya – kiáltok fel én is, és észre se vesszük, hogy ordibálunk egymással, ahogy minden évben egyszer, ugyanekkor, ugyanitt ordibálni szoktunk. – A küldetések rendszere a nagy egészről szól. Az emberiségről.

– Tojok az emberiségre – sikítja anyám, és már folynak a könnyek az arcán. – Meng halott. A fiam halott, és a te munkád az, hogy megváltoztasd a múltat, mégsem teszel semmit értünk, a családodért.

Elhallgat, válaszolnék, de a gombóc közben akkorára nőtt a torkomban, hogy képtelen vagyok bármit is mondani. Han is sír a kezemben, apám és Alex feszengenek, minden olyan vacak, ahogy számítottam is rá, mégis behúzott anya a csőbe. Lehajtom a fejem, várom, hogy anyám megnyugodjon. Ő is tudja, nincs igaza, hogy csak a fájdalom beszél belőle, hogy képtelen az ötlet, ugorjak vissza harminckét évet és mentsem meg a bátyám életét. Ez elméletileg és gyakorlatilag is kivitelezhetetlen, még ha akarnám se tudnám, de nem akarom. Nem akarom, mert helytelen. Még akkor is, ha anyám soha nem bocsátja meg nekem, még akkor is, ha ez mindig fájni fog.

Szinte megörülök a karkötőm ritmikus rezgésének a csuklómon. Látom, a koordinátor szeretne beszélni velem, de tudja, az emlékhelyen vagyok, nem nyit csatormát.

– Bocsánat, fontos hívásom van – emelkedem fel a kanapéról, lerakom Hant, távolabb lépek, és virtuális nappalink ajtaja jótékonyan bezárul mögöttem. Fogadom a nagyfőnök hívását.

Azonnal képre vált, a háttérből látom, fenn van a holdi bázison, mögötte a sztenderd virtuális ablak, az előbukkanó föld képével. Ha valaki nem lenne otthon a témában, annak mondom, nincsenek ablakok a holdra telepített épületeken, akkor se, ha azok a felszínen állnak. Egyben öntik ki őket valami szuperkeménységű anyagból, és csak a legszükségesebb helyeken vágnak lyukat rajtuk.

Rissanen parancsnok ma se aludt eleget, látom a szeme alatti karikákból. Ő vezeti a részlegünket, naponta három órát alszik, folyton pörög, és elvárja ugyanazt a beosztottaitól is. Akkor se dolgoznék huzamosan neki, ha megkétszerezné a fizetésem. Szerintem serkentőket is szed, de ez csak magánvélemény. Ahogy az is, személyisége a normalitás azon szélén helyezkedik el, mely már vastagon átfedést mutat a mániás epizóddal. Ez persze csak az én magán kocsmapszichológiai véleményem, nem hivatalos diagnózis. Korántsem.

– Elnézést a zavarásért – kezdi Rissanen, de már folytatja is, nem hagy teret az „ugyan semmi baj", vagy valami más udvariassági szóvirágaimnak. – Vészhelyzet állt elő. Három órán belül el kell ugranod egy küldetésre.

– Hányba? – kérdezem kissé pongyolán, meg is rándul a nagyfőnök arca, mielőtt válaszol.

– 1908. április 12, hajnali 8 óra 43 perc 10 másodperc az érkezési, és 8 óra 45 perc 30 másodperc a kilépési idő. Vagyis mindösszesen 2 perc 20 másodpercre ugrasz, és két lépést kell megtenned egy hegygerincen. Olyannyira rövid küldetés, hogy nem igényel felkészülést, kontaktus sem várható.

– Miért én? – kérdezem még mindig kissé bambán a meglepetéstől.

– Jelenleg nincs szabad nőnemű ugrónk, és ez a küldetés fix időpontú besorolást kapott.

– Miért?

Rissanen arca megfeszül.

– Nem kaptam felvilágosítást az okokról, Annchi, és nincs is szükségem rá. Ahogy neked se. A transzfer az emlékhely kapujában vár, bővebb felvilágosítást a koordinátorodtól a bázison kapsz. Jó utazást – búcsúzik kurtán, és bontja a vonalat.

Állok báván az emlékhely folyosóján, nincs kedvem visszamenni a családhoz, mert az iménti féloldalas párbeszéd után óhatatlanul felsejlik bennem anyám kritikájának igazsága. Ha akarnánk se tudnánk megkérdőjelezni Queen-i döntéseit, mert igencsak mértékkel adagolja az információt. Ám még soha nem tévedett. Mert ha tévedett volna, most nem állnék itt jólakottan, komfortos hőmérsékletben, megfelelő oxigén szintű környezetben, néhány lépésnyire tőlem egy gyönyörű kislánnyal. Nem is léteznék.