Csak egy bő fél óra múlva tudtam feltápászkodni a földről. Betámolyogtam a házba, szobáról szobára jártam, de képtelen voltam megmaradni. Nyomasztott a csend, az üresség és a magány. Önkéntelenül is kapcsolatot kerestem a tárgyakkal. Végigsimítottam a konyhapulton, megigazítottam a faliórát, és odasuttogtam a porceláncsészéknek, hogy milyen szépek. Bár pillanatnyilag ezek voltak minden társaságom, kicsit örültem, hogy nem válaszoltak. Tettem két kört a házban, aztán megálltam a konyha közepén, és megráztam a fejem. Ki kellett mozdulnom, túlságosan tisztán belém égtek az egy órával ezelőtt történtek.
Oda sem figyelve kivettem a kosárból egy almát, és két zsemlét a kenyértartóból. Beszaladtam a szobámba a pulóveremért, betettem a kajákat egy vászonszatyorba, némi gondolkodás után még felkaptam egy üveg vizet és kiléptem a házból. Az ajtó bezárása után a kulcsot a zsebembe süllyesztettem, és az erdő felé indultam.
Már húsz perce gyalogolhattam, mikor feleszméltem, hogy merre visz a lábam. De nem akartam visszafordulni, hajtott előre a kíváncsiság...
Óvatosan lépegettem előre, mert a helyszín egyre ismerősebb volt. Igen, erre a fára határozottan emlékszem, és ez az odú is biztos itt volt.
De vajon a fiú hol van?
Megálltam és körbenéztem. Ijesztő érzés volt, hisz sehol semmi szokatlan, csak az erdő zöldje.
Illetve...
A fák között valaki a földön feküdt.
A szatyor az étellel kiesett a kezemből. Megfeledkezve mindenről futottam oda az alakhoz. Az oldalán feküdt, és szemlátomást eszméletlen volt. A számra szorítottam a kezem. Most mit tegyek?
Felpattantantam a test mellől, és a leejtett táskámhoz siettem, majd azt felkapva visszaszaladtam a fiúhoz. Lecsavartam a vizesüveg kupakját, és rövid hezitálás után a tartalmát ügyetlenül az idegen arcára locsoltam. Ő erre halkan felköhögött, és az oldalára fordulva résnyire nyitotta a pilláit.
Aztán felnézett, és mikor meglátott a szemei kerekre tágultak, és hirtelen felült.
- Mit akarsz? - a hangja rekedt volt és erőtlen.
Beharaptam az ajkam. Most, hogy magánál volt, félelem kerített hatalmába. De nem lehetek nyuszi. Meghalhat. Pillanatnyilag rajtam múlott a sorsa. Ha ájultan talál rá valami vad... Így hát összegyűjtöttem minden bátorságom, és megszólaltam:
- Éhes vagy?
Nem kaptam igenlő választ, de láttam a sóvárgó reményt a szemében. Erre kivettem az egyik zsemlét a táskámból, és félénken felé nyújtottam. Mohón kapott utána, és olyan hevesen látott neki, mint aki életében nem evett még. Villámgyorsan befejezte, és rám nézett.
- Van még? - a hangja valahogy megszelídült.
Bólintottam, és odaadtam neki a másik péksüteményt, majd mikor az is elfogyott, az almát. Hasonló intenzitással tüntette el azokat is. Miután befejezte, hosszú percekig nézett rám némán. Ettől persze rögtön zavarba jöttem és elvörösödtem, de ő nem vette le a tekintetét rólam. Végül megszólalt:
- Mit akarsz tőlem?
- Mit akarnék? - motyogtam értetlenül.
- Visszajöttél. És egyedül. És segítettél. Gondolom, nem ingyen tetted, és most arra vagyok kíváncsi, hogy mit akarsz cserébe - fürkészve nézett rám beszéd közben, amitől még inkább zavarba jöttem. Milyen világban nőhetett fel, ha ott ez volt a rendszer?
- Nem, én csak... erre jártam és láttam hogy itt fekszel és... hát, a többit tudod... hé, ez mi? - kérdeztem, mert észrevettem valamit a felkarján. - Ezzel nem kéne valamit csinálni? - nyúltam oda a viszonylag nagy, alighogy varasodó sebhez, ám elrántotta a kezét, mintha megégette volna.
Meglepetésemben úgy maradtam, belefagyva a mozdulatba.
- Nem kell a segítséged. Menj el. - hallottam a hangját.
Ezen kicsit megütköztem, mert azért egy köszönömöt elvártam volna, de nem szálltam vitába. Jobban láttam elhúzni a csíkot. Felálltam és ő is követte a példámat. Felkaptam az immár kiürült táskámat, és eszembe jutott, milyen éhes vagyok. Azt az ételt magamnak szántam, de... nekem van még otthon.
Lassan indultam el, de pár lépés után visszafordultam a fiúhoz.
- Mi a neved? - kérdeztem.
Egy darabig nézett rám, aztán átfutott az arcán egy mosoly.
- Rei - felelte, és eltűnt a fák között.