Transylvania szemszöge

A másnaposságom beütött nálam mikor kora reggel kopogtak az ajtón a többiek hogy végre nyissam ki a hálójuk ajtaját, mivel egész éjjel a nappali padlózatán feküdtek. Igazából teljesen megfeledkeztem Czech Republicról, teganap délután pedig állítólag szintén kopogtak, csupán biztosan a nagy pásztoróra miatt nem is hallottam meg. Más kérdés hogy ők hallottak-e meg bármit.

Másrészt szombat van, ma délutánra visszatér Slovakia Berlinből a hétvégére, biztosan oldani fogja a hangulatot. Az én hangulatom viszont már el volt rontva a fejfájásom és álmosságomtól, ami vidítani tudott az a tudás amit szerezhetek aznap.

Romania hagyott engem kicsit magamra, nem akarta hogy felmérgesítsem magamat hogy körülöttem vannak, Egres is elhúzódott tőlem hogy belerúgtam ébredés után nem sokkal hogy nem ment el az útból. Helyettem mindketten Austriával és Vezlaniával foglalkoztak, mivel megrémült hogy egy napra az összes szerettei eltűnnek. Ezalatt én csak fájdalomcsillapítót tudtam teával inni a konyhában, és felöltözni normálisan másfél nap ilyesmi nélkül hogy én leittam és... Egyebet tettem benne. Vele egy fürdés is járhatott volna, de többre nem volt erőm és türelmem mint a zuhanyzó lefolyó felett teli lavorral leöntöttem magam

- Ezt a ruhát nem is láttam rajtad még. - lépett be az otthonom ajtaján Romania.
- Nem igazán utcai ez, tudod, szétrágta a moly száz év alatt, így hímzett foltokkal próbáltam javítani. - néztem magamon végig. - Vezlania hogyan van?
- Megvan, egyre jobban, csupán hiányol téged is. - válaszolt nekem.
- Sejtem is. - sóhajtottam. - Nekem is hiányzik, pedig mégcsak másfél napja láttam utoljára.
- Talán ha mernéd meglátogatni... - vetette fel Romania.
- Neeh! - legyintettem máris le. - Mást terveztem mára be.
- Velem? - tippelt Romania.
- Veled bizony. - indultam gyorsan meg az én bőröndömhöz. - Ugyanis ezt kaptam.

A bőröndömből aztán kiszedtem a kis kapott dobozt. Benne volt pontosan amit mondtak, vízálló bőrzacskóban egy deciliter folyadék, hozzá meg egy kis útmutató szerintem, viszont valami régimódi írás volt egy kis pálcikaember rajzzal aminek rengeteg fonat volt a fején.
- ...Csaknem szlávanya könnyei? - nevetett fel Romania egyszerűen viccként véve.
- Ismered? - lepődtem meg odakapva a fejemet.
- Hallottam. De még mennyiszer. Anyám mondta mindig nekem amíg nála laktam, ha valamit nem tettem meg amit állítólag megígértem. Valami olyasmit hogy "Az agyad forogjon a szlávok könnyében ha neked bizonyítandód lenne ezzel." Meg aztán ha kérdeztem kik ők csak azt mondta hogy annyi fonata van ahány gyereke.

- ...Nem tudom elképzelni hogy milyen lehet egy szülővel is élni. - mosolyogtam, majd ismét a lényegre tértem. - Azt állították nekem hogy ezzel lehet belelátni másoknak az emlékeivel... Vagy hasonló. Csak ez kell nekem.

Ezzel megragadtam az arcát, kiválasztva egy hajszálat azzal rögtön kitépve.
- Ehhez is minta kell tehát? - szisszent fel.
- Kell hát, a te emlékeidben fogunk úszni. - jöttem ezúttal a konyhába miután elengedtem őt. - Ebből pedig szerintem egy tányérra öntök egy keveset. Ennek működnie kellen így. - vettem ki a szekrényből egy tányért a bőrzacskó mellé rakva.
- És ezzel így hogyan is látnánk neki, mármint... Mit szeretnél tudni tőlem? - érdeklődött ahogyan összetákoltam az egészet.
- Ezzel kell a szemünket megdörzsöltünk, és arra az időre mindketten gondolni ahova szeretnénk látni. Dióhéjban ez az egész. - magyaráztam leszedve magamról a szemkötőt. - Ha ezt nem akarod most, én tudok bármeddig várni évezredeken keresztül nem tudott ez a víz megposhadni.
- ...Nem hangzik túl higénikusnak, csupán szólok...! - nyílvánította ki a logikus véleményét erre halkan.
- Nem hiszed el, ugyanezt gondoltam, de legalább együtt vakulunk meg, van nekünk úgyis kutyánk, betanítjuk. - nyugtattam majd meg. - Biztosan teljesen biztonságos, nem mondták volna különben.
- Egres nem egy böhömnagy eb mint a vakvezetők szoktak lenni. - kötött bele ismét.
-

Ugyan már, csak mond hogy készen állsz-e vagy sem! - siettettem.
- Az egésznek köze van ahhoz hogy tegnap este betegesnek neveztél...? - pusmogta az orra alatt elkomorodva, ezzel bizonyítva saját magamnak hogy én mennyire meggondolatlan és kegyetlen vagyok akaratlanul is.
- ...Részben, de nem a te részedben. - próbáltam menteni a menthetőt.
- Ardeal, csak mond meg nekem nyíltan, ha sejted is csak és nem tudod amit akarsz elérni, - nézett ő is a szemeimbe komolysággal. különben én nem szándékozok ebben segíteni.

- ...Tudod, nem is kell! Lehet nekem sem másnaposan kell hozzád szólnom, nehogy a végén mindketten megsértődjünk rajtam. - hagytam rá ezt lecsapva a karjaimat feladóan. - Meg tudom magyarázni jobban is ezt talán később.
- Tudod te ezt most is, csak talán jobb ha én sem teszek semmi megjegyzést, semmi módon! - élénkült fel erre azonnal ismét.
- De legbelül csalódtál a személyiségemben. - húztam fel magamat ülésbe a konyhaasztalon kicsit szomorkásan talán hogy neki ezen megesett a szíve.

- Nem akartam sohasem hogy így érez...!  - mentegetőzött.
- Nem is éreztem így. Tudom hogy néha nem vagyok annyira empátiával csurig mint ahogyan képzeled, meg eléggé nagyra tartom magamat úgy mindig. Meg persze képes vagyok sértő lenni és úgy általában még én is képes vagyok könnyen gyúlni. - soroltam neki, majd még hozzá tettem mosolyogva. - Hát nem tudsz ezzel egyetérteni? Hát persze tudsz, ritkán van hogy másnak nagyobb igazság jutna a nyelvére mint nekem.
- ...Megpróbálom megérteni akkor. - mosolygott vissza mellém ugorva a pultra. - Ez ugye bír kettőnket?
- Bírja ez, keveset használtam valaha. - majd gondoltam folytatom. - Ha még szeretnéd hogy bizonyítsam magamat, felmondhatom neked a te tulajdonságaidat.
- Nu-Nem, nincs szükségem rá, ismerem mindet...! - inkább ő csak tovább érdeklődött. - Csak magyarázd meg a célodat Ardeal.
- ...Hát legyen. - ropogtattam meg az ökleimet nyújtózkodással együtt pedig kezdtem. - ...Nem csak te voltál aki beteges lett akkor, igaz?
- Úgy tudom hasonló volt másoknál, de azt mondták hogy ő náluk nem maradt meg így mint... Nálam. - vonta meg a vállát. - Szokatlan beszélni erről ismét, még csak Pisztáciának meséltem el ezt részletesen.
- Persze hogy náluk nem így történt, ők mind akkor elhaltak állítólag. - kicsit mintha itt meg is állt teljes testében fagyva, de csupán csak alig észrevehetően, nem is nagyon próbált ezzel a mondatommal foglalkozni.
- ... Tehát ez az amit tudok igazából magáról a betegségről. -
- ...Az elmondásokról inkább járványnak hívnám. - hajoltam lejjebb a lábaimat figyelve.
- ... Hát akkor nem pár másik személyről van szó... - szólt hozzám egy kis csend után. - ...Értelek én akkor, te erről kutatsz most.
Csak bólogattam erre, több nem is kell neki akkor hogy velem jöjjön.

- ... Mit szólsz ahhoz ha megpróbáljuk párbeszéddel megszerezni tőlem a kellő emléket előtte? -
- Mintha lenne rejtegetni valód.
- Sosem lehet tudni...! Lehet van, és csak nekem kell ismét látnom hogy beismerjem. -
- És ha én nem teszek róla megjegyzést? Nem bíznál bennem? -
- Bízni... Annak jobban örültem volna ha talán hogy kiállsz mellettem amíg ezeket én újra látom. -
- Hát nem volt ez tőlem elvárt neked? - a tányérra néztem majd. - Szeretnéd hogy csináljam elsőként magamnak?
- Úgysem tennél velem semmit ami engem bántana, megoldom én is magamnak. - állt fel ismét a földre ugorva.
- Na várj csak, már olyan a kezem, hadd tegyem én neked. - nyúltam ki az arcához a kezeimmel, a szemeihez hozzáérve. - Nem fogom kinyomni őket, nem kell tartanod. Tudok vigyázni.
- Ebben csak reménykedni tudok viszont.
- Hé, én darabokban álló hónapos testet keltettem ismét életre csak mert finoman összevarrtam és tudtam hogyan kell tárolni. Ha más nem tudná ezt jobban,csak rosszabb lenne nálam végülis! - nevettem a szemeit dörgölve. - Látsz-e már valamit?
- Látok... Egy türkizszemű szőke lányt, előttem az arcomat fogva. Nem a legszebb amit láttam, dehát én sem vagyok egy filmsztár. - motyogta ahogyan kinyitotta a szemeit félve. - Gondolom neked is kell ez, nem?
- Csak ne élj most a jelenbe, gondolj arra az időre amikor még az elődöm sem élt.
- ...Szerintem arra nem leszek képes, megpróbálom a legkorábbra menni az emlékeimben... - csukta ismét be a szemeit, az arca a gondolkodástól ráncosodott vele, majd ismét kinyitotta éppenhogy oldalra nézve. - Talán mikor először kimehettem anyámmal a kapun... Talán egy havas voltam.
- Várj meg, jövök én is. - nyúltam a tálba én is gyorsan a szemeimet megdörgölve, majd még hátrafogtam a hajamat egy nagy csomóba hogy ne álljon nekem útban. Engem igenis érdekelt ez, meglehet ezen Romania már átélt, de ha ez valamivel segít abban hogy minden helyreálljon, úgy érzem ez egy kihagyhatatlan élmény is lenne...

- Vajon mozoghatunk is majd benne...? - akárhogyan is elmélkedtem, nem tudtam felidézni hogy a részletekről beszéltek volna nekem hogy én tudjak ilyesmit. - Akkor a Krisztus előtti időben leszek?
- ...Igen...? Talán ez olyan szokatlan neked? - hebegte Romania. - Kinyithatod a szemeidet is... Vagy várj, lehet egyszerre is, nem lövöm le magamnak a poént.
- ...Hát rendben... - valami hasonlóan kezdtem én is beszélni még előtte. - ...Rares?
- Hm, mi lenne még? - tapogatta ki a fejemet.
- ... Az a napod... Sűrűbb volt mint általában...? - kicsikét túltett rajtam a kíváncsiság talán.
- ...Igen, sűrű volt, pontosan csak már nem emlékszem miért is. De... Az volt... - mosolygott rám ahogyan ismét kinyitottam a szemeimet lassan...

1371 szó.

„Hehe, túl elfoglalt vagyok ismét beszélni erről, mivel egy napot írok le két részben-”

Írtam ezt két hete-

És az a rész még nincsen is kész...
Habár az utolsó párszáz mondatnál tartok, csak hogy adjak esélyt magamnak hogy kész leszek vele holnapra-

A Nyeh legyen veled!