Semmivel sem törődve haladtam előrébb és előrébb, a falat továbbá tapogatva, nehogy elessek vagy nekimenjek valaminek. Egyszer csak valamihez hozzáért a kezem. Hideg volt és a barlangban lévő párától nedves. Ahogy előrébb haladtam, egyre többet találkoztam az ismeretlen anyaggal. Hirtelen elkapott a nosztalgia érzete. Mintha már történt volna valami hasonló, mintha már találkoztam volna ezzel az érzéssel, amit ez a tárgy nyújt. Valamennyire egy növényhez hasonlít, mégis van benne valami, ami azt sejteti velem, hogy ez nem így van. Valami, ami nem engedi, hogy higgyek a látszatnak. Hirtelen a csuklóm köré fonódott a „növényzet" és visszarántott. Valahonnan egy kis fény szűrődött be hirtelen, és csak akkor láttam meg, hogy előttem egy hatalmas szakadék tátong. Szívem e tudat hatására őrülten verni kezdett. Még egy jó ideig nem keltem fel, érezni akartam karomban a pulzálást, amit az a dolog okozott megmentésem érdekében, szívem dobogását és, talán ha akartam volna, akkor sem tudtam volna felállni a leírhatatlan mértékű félelmem és halálérzetem miatt, a történtek okából. Éreztem, ahogy a szorítás a csuklómon lazulni kezdett, mintha hirtelen ő is sokkot kapott volna, és csak most kezdene észhez térni. Nem tagadhatom, én is pontosan így érzem. Pár perc elteltével kinyögtem egy halk „köszönömöt", amire a szorítás egy pillanatra újra felerősödött majd elhalványult. Ennek ellenére, mikor falálltam, hogy egy új utat találjak, még akkor sem engedett el. Folyamatosan éreztem a gyengéd nyomást, ami nagyon megnyugtatott. Kellemes érzéssel töltött el, hogy folyamatosan „itt volt mellettem" és, szó szerint, sosem engedte el a kezem. Nem mintha én eltávolodtam volna akár egy pillanatra is a faltól. Így haladtam előrébb szépen lassan a barlangban. Volt, amikor megálltam pihenni, volt, amikor átvezetett a másik oldalra. Nem tudtam, milyen célja van annak, hogy itt vagyok, de nem is igazán számított. Nosztalgikus érzés járta át a testemet, nem tudtam mit tenni, csak mosolyogni. Mintha már jártam volna itt valakivel. Valakivel, aki ismeri ezt a környéket, és pontosan tudja, mi hol van. Valakivel, aki ugyanúgy védelmezett és ugyanúgy szorította a kezem, mint ő. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. Megilletődtem, hiszen nem tudtam, mi is történik. Miért sírok? - tettem fel magamban a kérdést. Az érzést félrehesegetvén, újra visszatért a megmagyarázhatatlan komfort érzete. Lassan már nem is tudtam megmondani, hogy tényleg indák vannak a csuklóm köré tekeredve vagy egy emberi kéz fogja azt. Kétségeimet úgy tűnik a „növény" is megérezte, és úgy döntött, gyengít a szorításon, szabadon hagyja egy kicsit a kezemet. Tovább haladtunk előre, csendben, néha csak a plafonról lecsöppenő víz hangját és annak vízhangját lehetett hallani. Behunytam a szemem, látásommal nem törődve, hiszen úgy sem látok semmit. Minden bizalmamat a szorító indákba fektettem, úgy haladtam előre. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, amikor a lábamnál vizet véltem felfedezni. Már kezdtem volna kihátrálni a vízből, ha az indák nem feszültek volna meg, és húztak volna előrébb. Választás híján folytattam előrébb az utamat. Egyszer csak a bal kezem hozzáért egy növényhez, amely reakcióképp elkezdett halvány kéken fényleni. A víz továbbította a tavi rózsát érő ingert, és egy pár másodperc alatt be is világították az egész teret. Lélegzetelállító volt a látvány. Amint átértem a másik felére a virágok abbahagyták a ragyogást, és újra sötét lett. Folytattam tovább az utat előre, szépen lassan, megfontolt léptekkel. Körülbelül egy óra séta után újra hallhatóvá vált a víz csobogása. Izgatottan tettem egyik lábam a másik után, kíváncsi voltam vajon megint egy olyan tér tárul elém, mint az előbb. Habár minél közelebb értünk a hang forrásához, annál inkább kezdtem elveszteni izgatottságomat. Az előzővel ellentétben, itt zubogott a víz, már a hangból ítélve is meg tudtam mondani, hogy nem akarok belelépni. Az inda is, felismerve hibáját, megfeszült, nem engedte, hogy tovább menjek előre. Ott álltunk egy darabig, nem tudtuk mihez kellene most kezdenünk. Hirtelen megfájdult a fejem, elkezdett forogni velem a föld. Mielőtt összeestem volna, körbefontak az indák, megakadályozva, hogy belezuhanjak a vízbe.
Egy asztalnál ülök egyedül, az asztalon hever, de nem előttem egy adag rántott hús rizzsel és mellé egy pohár víz. Sötét van a szobában, az egyedüli beáramló fény a mögöttem lévő teremből jön. Felálltam az asztaltól, és a fényforrás irányába vettem az utam. Annak ellenére, hogy először vagyok itt, elég otthonosan mozgok itt. Mintha tudnám, mi hol van. Felmentem a lépcsőn, és kíváncsian figyeltem a folyosót, amely tele volt festményekkel. Mindegyik vásznon ugyan az a szépen formázott J betű állt. Észre sem vettem, hogy miközben azon gondolkoztam, hogyan lehet ismerős ez a ház, bementem a folyosó végén lévő szobába, és lehuppantam az ágyra. Mielőtt elkényelmesedtem volna, felálltam és körbe néztem. Legnagyobb meglepetésemre ez ugyan az a szoba volt, mint a legelső „emlékképemben", már ha az az volt. Ahogy az itt lévő képeket nézegettem, beugrott, hogy az erdőben lévő házban is, J betű állt a képeken. De mi köze lehet a kettőnek egymáshoz? Úgy döntöttem végül, kimegyek újra a folyosóra és tovább „nézelődök". Csak most vettem észre, hogy az egyik résnyire nyitott ajtón egy gyenge fénycsóva áramlik ki. Először csak belestem a résen, majd kinyitottam az ajtót. Meglepetten tapasztaltam, hogy valaki háttal az ajtónak ül. Fekete kapucnis pulcsi volt rajta, jobb oldalán látható volt egy fehér zsinór, valószínűleg fülhallgató, ezért nem vehette észre, hogy benyitottam. Még a fény is nekem játszott, az árnyékom a folyosóra vetült így nem tudja meglátni. Halkan közelebb léptem hozzá, hogy megnézzem, mit csinál. Jobb oldalán vázlatfüzet, bal oldalán laptop. Úgy tűnik egyszerre rajzol valamit, és jegyzetel vagy ír valamit. Ahogy azon gondolkoztam, hogy ez nem épp olyan, mint az emlékkép akkor, sokkal vividebb, tényleg olyan mintha most ebben a pillanatban történne, és nem olyan mintha már megtörtént volna. Miközben ezen gondolkoztam, közelebb hajoltam, hogy megnézzem pontosan mit is rajzol, de egy óvatlan pillanatban az egyik hajtincsem megszökött, és pont a szeme elé került. Hátráltam, ő pedig először óvatosan letette a ceruzát, mintha biztosra akarna menni, hogy eltűnök, mire megfordul. Az ajtóban, félelemmel teli álltam, mégis, mintha egy részem tudta volna, és egyre inkább bíztatna: Nem lesz semmi baj. Az előttem lévő személy is felém fordult. Egy fiatal fekete hajú fiú volt, szeme két színben ragyogtak fel, a pillanatnyi megszeppenés után, majd könnyek kezdték arcát áztatni. Amikor elkezdett volna felállni, hirtelen elsötétült minden. Újra a barlangban találtam magam.