És meg is érkeztünk a második pihenő helyünkhöz. Lehunytam a szemem. Elnyomott az álom.
Egy teljesen normálisnak tűnő nap vette kezdetét, legalább is ezt gondoltam. Halvány fénysugár szűrődött be a krémszínű függönyömön keresztül, fehér falam pedig szinte világított a sárgás árnyalatú árnyékban. Kimásztam az ágyból és kihúztam a függönyt. A nap fénye majd megvakított. Furcsállóan ránéztem az órára és megpróbáltam feldolgozni a tényt, hogy fél óra múlva találkozom az egyik barátnőmmel. Gyorsan felkapkodtam a ruháimat, megmostam az arcomat és megfésülködtem. Reggeli nélkül kirohantam a házból és rohantam is a megbeszélt hely felé. Mikorra megérkeztem a 10 perces futás után a pályaudvarra, meglepetten tapasztaltam, hogy még nincs is itt. Elfelejtette volna? Elővettem a telefonomat, hogy leellenőrizzem a helyszínt és az időt, de amit láttam az teljesen lesokkolt. A megbeszélt időpont előtt egy órával itt vagyok. Ez nem lehet igaz! Már megint elnéztem az időt! Nem ez az első alkalom, hogy ilyen történt volna, de még mindig felidegesítem magam az ilyeneken. Csalódottan ballagtam a legközelebbi pékség felé és időközben azon gondolkoztam, mit is csináljak az az egy óra alatt. Megreggeliztem és egy tény biztossá vált számomra, legalább ezúttal nem fogok tudni elkésni. „Remélem..." tettem hozzá kínosan. Úgy döntöttem, amíg várok a vonatra, elmegyek egyet sétálni. A közelben úgy is volt egy kisebb park. 5 perc alatt oda is értem, kerestem egy padot, majd leültem. Hallgattam a madarak csicsergését, a szél halk süvítését és az avar ropogását. Olyan megnyugtató volt, hogy úgy éreztem, elnyom az álom. Már majdnem elaludtam, amikor csörgött a telefonom. Vártam egy kicsit hátha leteszi, de ez csak egy kósza remény volt. Kivettem a zsebemből a telefont, hogy megnézzem ki is hív, mire észrevettem, hogy a barátnőm az. Szokásom szerint leraktam, majd visszahívtam. Már minden eshetőségre felkészültem, tudni illik ő nem igazán tűri ezt a „hobbimat". Megkaptam a megszokott fejmosásomat, hogy miért nem vagyok képes rögtön felvenni, amikor hívnak. Nem akartam semmit sem szólni, attól féltem, csak rontanék a helyzetemen. Mire befejezte, megkérdezte, hogy már ott vagyok-e, tudni illik, 10 perc maradt az érkezéséig. Elmeséltem neki, hogy mi is történt ma velem, majd nevetésben tört ki, aztán kijelentette, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Megköszöntem ezt a nem éppen kedvesnek mondható ,,bókot'', majd visszaindultam, miközben vele beszélgettem. Pont akkor érkezett meg a vonat, mire én is odaértem. Fáradtan keresgéltem, merre is van, majd egy integető alakot véltem felfedezni. Kiszállt a járműből, és odaszaladt hozzám. Séta közben megbeszéltük, mi is legyen a mai program. Végül a szokásos séta mellett döntöttünk, amivel órák mentek el. Közben elmeséltük egymásak, mikkel is teltek eddigi napjaink. Miket csináltunk, mi történt velünk. Beültünk egy kávézóba, majd elmentünk enni valamit. Vagy hat különböző boltba mentünk be, néztünk ruhákat, legnagyobb örömömre az írószerek se maradtak el. Kellemesen telt el a nap, csalódottan tekintettünk rá az órára, eljött a búcsú ideje. Visszamentünk a pályaudvarra és együtt vártunk a beérkező vonatra, miközben tovább viccelődtünk.
- A kép megszakad. A legutolsó pillanat, amire még emlékszem, a beérkező vonat halvány árnyéka a távolban. Amikor észbe kaptam, szomorúan tapasztaltam, hogy még mindig az erdőben vagyok. Ezek a „felvillanások" annyira élénkek voltak, hogy teljesen el is felejtette velem, hol is vagyok igazában. Vajon ezek az én emlékeim voltak? A város hasonított a rémképhez, de nem vagyok benne teljese biztos, hogy ez egy és ugyanaz a város vagy sem. Összefoglaltam gyorsan eddigi tapasztalásaimat itt, nehogy ezeket is elfelejtsem. Megpróbáltam megfejteni azt a rémképet a városról, amit láttam, de eddig semmi eredményét nem véltem felfedezni. Kétségekkel teli keresgéltem az álomban, hiszen lehet csak az agyam játszadozik velem. Nem tudtam eldönteni, hogy igaziak-e és ezek valóban az én emlékeim vagy sem. Egy biztos, akárhányszor gondolok vissza arra a lányra, egy nagyon erős köteléket érzek. Annyit gondolkoztam ezeknek az emlékeknek a valósságán, hogy a végén már abban is kételkedtem, az erdő és az előttem szunyókáló cica egyáltalán valódiak vagy sem. Mocorgásomra felébredt a kis pufók és kíváncsian fejét megdöntve rám nézett. Felálltam, majd elindultam az ösvényen. Az apró fehérség nyávogott egyet, és megpróbált utolérni, kicsiny sikerrel. Megvártam, majd tovább folytattuk együtt az utunkat.