Minél többet haladtam előre, annál jobban éreztem a kétségbeesés elhatalmasodó súlyát. Kérdések ezrei árasztották el a fejemet újra és újra. Mihez kezdjek? Hol vagyok és most hová mehetnék? Ez a rövid egyedül eltöltött idő, úgy érzem, teljesen tönkretett. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy próbáltam összeszedni magam, sikertelenül. Egyre lassabban sétáltam, míg meg nem álltam, majd térdre nem rogytam. Az elmém teljes sötétséggé vált, és a kérdések, valamint a lehetséges válaszok komplett zűrzavart hoztak létre. Úgy éreztem magam, mint egy pánikrohamos beteg, aki hirtelen elveszti a lába alól a talajt. Hogy is tudnám leírni az érzést, amit akkor éreztem? Olyan volt, mint amikor elvesztesz mindent, amihez eddig közöd volt, és bármennyire is ragaszkodsz hozzá, kicsúszik a kezeid közül. Gondolataim már majdnem felemésztettek engem, de a legutolsó pillanatban egy reccsenés rántott vissza a valóságba. Kicsit ismerősnek tűnt a szcenárió, bár nem nagyon törődtem vele. A gallyak, valamint a levelek ropogása egyre közelebbről hallatszódott. Az egyedüllét miatti kétségbeesést egy gyengéd félelem kerítette felül. Pár másodperccel később már nem tudtam mit tenni, csak nevetni. Minél közelebb halottam a recsegést, annál inkább vált élénkké az emlék, ami akkor játszódott, amikor idekerültem az erdőbe, és megismertem azt a cicát. Legbelül talán még reméltem is, hogy ugyanaz fog lezajlani, mint akkor. Felnéztem az égre, ami sosem tűnt még annyira kéknek, mint akkor. Teljesen szürreálisnak tűnt. A közeledő léptekre csukott szemmel elkezdtem visszaszámlálni tíztől, majd mire úgy éreztem, a lépesek gazdája már előttem áll, kinyitottam a szemeimet. Legnagyobb meglepetésemre nem volt semmi a közelben, ami ezeket a hangokat kiadhatta volna. Jobb dolog híján, elindultam az irányba, amelybe a léptek mentek. Könnyed léptekkel haladtam előre, félelmet nem ismerve meredtem az előttem álló fák sokaságába. Magányomat felváltotta a fáradtság érzete, de nem igazán törődtem vele.
-Minek is? - kérdeztem magamtól.
Ahogy azon gondolkoztam, hogy mikor is pihentem már utoljára, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Igaz is... Mióta idekerültem semmiféle szükségletet nem éreztem. Megpróbáltam pár pillanatra visszafogni a lélegzetem, hogy biztosra menjek, de szerencsére nem következett be a legrosszabb, amire számítani mertem.
-Lélegeznem még mindig kell az életben maradáshoz, szóval még biztosan élek. - vontam le a következtetést.
Most, hogy jobban belegondolok, semmi összefüggés nem található a történtek között. Megpróbáltam a legjobban összefoglalni, hogy mi is történt eddig, de semmi újra nem jutottam. Nem értettem semmit. És ezt csak tetőzte az is, hogy a helyzetemről se tudok semmit. Próbáltam elkergetni a "csak ártó" gondolataimat, habár kevéske sikerrel jártam. Minél előrébb haladtam, annál inkább esett nehezemre levegőt venni. Olyan érzés volt, mintha valaki fojtogatna, mégis lehetetlen lett volna ez a folyamat. Összeszorítottam a szemeimet, és csak próbáltam visszanyugodni, hisz nem volt semmilyen tényező, ami lehetségessé tette volna, hogy ez történjen. Teljesen új "élmény" volt számomra, mégis úgy éreztem, mintha már történt volna velem hasonló, bár nem tudtam minek betudni.
-Kizárt, hogy lett volna már ilyen. - gondoltam magamban.
Kétségbeesetten próbáltam kiutat keresni ebből a, szó szerint, fojtogató helyzetből. Az összeesésem előtti utolsó pillanatban egy gyengéd nyomást éreztem az arcomon, majd megszűnt a fájdalom. Újra könnyedén tudtam lélegezni. Minden eddigi negatív érzésem és érzelmem szőrén-szálán megszűnt létezni, és végtelen nyugalom öntötte el az egész testem. Az okát nem ismérvén, és valljuk be, valószínűleg soha nem is fogom megtudni, tovább haladtam az ismeretlenbe. Kis léptékkel, szépen lassan mentem, és figyeltem a tájat. Most először tűnt fel, mennyire hasonlít ez az egész hely egy hatalmas labirintusra. Nincs itt rajtam kívül senki, mégis vannak már előre kitaposott ösvények. Talán már nem is kell mondanom, mivel folytatódott az utam. Társtalan, unalmas órák, céltalan bolyongás, és a „hogyan tovább" -on gondolkozás. Időközben ráleltem egy kisebb ösvényre, mely mellett egy kis patak csordogált. Vize teljesen áttetsző, lehet látni a halakat, ahogy úsznak, az apró köveket az alján, és a vízinövényeket. A felszíne csak úgy szikrázott a kevéske fény ellenére is. Úgy döntöttem, ha majd közelebb kerülök a partjához, megmártózom benne. Persze ez a pillanat sohasem történt meg, sőt minél többet haladtam előre annál lejjebbinek tűnt a kis folyócska. Kicsit csalódottan mentem tovább, de valamennyire felvidított a madarak újra-újra feltűnő csicsergése, a szél hangja, az avar ropogása, és a már csak gyengéden hallatszódó vízcsobogás. Az erdőt figyelve haladtam előre, próbáltam kideríteni, milyen fák lehetnek itt, valamint az egyre inkább feltűnő állatvilág okára. Az idő haladtával feljutottam egy magasabb helyre, ahol egy kicsi, tátongó barlang várta a látogatókat. Egy darabig gondolkoztam, hogy menjek-e be vagy sem, de a végén, mivel semmit sem veszthetek, megbánás nélkül indultam befelé a sötét járatba. Mondanom sem kell, természetesen nem volt nálam semmi, amivel segíthettem volna a tájékozódásomat, tehát kissé nehézkes volt elindulni. Néha-néha megbotlottam, de szorosan a fal mellett haladtam tovább. Kezeimet messze magam előtt tartva tapogattam a falat, és reménykedtem, hogy nem érek hozzá valami élőhöz, bár mondjuk az sem lenne jobb, ha már nem élne... Már teljes sötétség volt, a kezdetben a bejáratból származó fény is teljesen megszűnt létezni. Kezdtem megbánni, hogy bejöttem, de ha már eddig eljöttem, akkor már nem is fordulok vissza. Egyszer csak víz csöpögését kezdtem hallani, és a vízhang arra engedett következtetni, hogy a szűk folyosó helyett, egy terem tárult elém. A falat nem engedtem el, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhol bemélyedések találhatók, ismeretlen okból. Visszakerestem a legelejét, és próbáltam megfejteni, milyen célt szolgál az ottlétük. Bármennyit járkáltam fel 's alá, semmilyen összefüggést nem találtam a falon lévő bemélyítések között. Egy viszont biztos volt, ez nem lehet a természet műve.