A hét monoton tempóban telt. Folyamatosan dolgoztam és otthon voltam, miközben a gyilkosságokon agyaltam. Az áldozatok egyre többen lettek, minden nap egy újabb lány meggyilkolását jelentették be a hírekben. A halál oka ugyanaz: test megcsonkítás és nemi erőszak. Az egyetlen összefüggés az egészben az, hogy minden lány fiatal volt: húsz és huszonhárom év közötti és egy egyetemre jártak Ellie-vel. Valahogy kezdtem azt hinni, mégsem Liam tette ezeket, hanem egy másik ember, aki ismerte őket. Ellie népszerű lány volt, mindenki imádta őt, ahogy a többi áldozatot is. Az áldozatok száma mostanra hétre nőtt, az emberek pedig egyre kétségbeesettebbek lettek, ugyanis a rendőrök még mindig nem találtak semmilyen nyomot sem az üggyel kapcsolatban – ahogy én sem.

Nagyot sóhajtva dőltem hátra az ágyamon. Körülöttem mindenhol kinyomtatott képek és fontos információk hevertek.

Ma volt a születésnapom – egy szép hétfői nap, ami ugyanúgy telt, mint a többi: munka és nyomozás. Senki sem köszöntött fel, de nem is bántam, hiszen mindig Ellie-vel ünnepeltem, viszont már... vele nem tudom. Hiányzott. A szívem marcangolta a hiánya, belül pedig üressé tett. Néha túl sokat éreztem, néha pedig egyszerűen semmit. Túlságosan nagy hangulatingadozásaim voltak az utóbbi napokban. Lehet a kevés alvás tette, de az is lehet, hogy a sok stressz miatt. Múlt héten háromszor tört rám a pánikroham kegyetlenül – főleg a munkahelyemen. Szörnyű érzés volt. Kezdtem kicsúszni a saját kontrollom alól, ezt a gyakoribb rohamaim is jelezték és a szorongás.

A szemem megakadt Ellie képén. A kezembe vettem. A mutató és a középső ujjam között tartottam a papírt, miközben figyeltem azt a hatalmas mosolyt az arcán. A pufi orcáin láthatóak voltak az apró gödröcskéi, amik csak még boldogabbá tették őt és tündöklőbbé. Káprázatos... Ez volt a legelső gondolatom, amikor legelőször megpillantottam őt a gimiben. Sohasem értettem, miért barátkozott velem. A lánnyal, aki egyszer sem mosolygott, nem tűnt boldognak, nem beszélt senkivel, magánakvaló volt. Szürke és komor... Amiket mondtak rólam azok mindig is bántottak, még ha nem is mutattam ki. Lassan már az agyamba fúródtak ezek az apró gondolat foszlányok, míg én is így vélekedtem magamról: Egy unalmas lány, aki nem beszélt, elvolt saját magával. Viszont Ellie mellett másnak éreztem magam... Mintha élnék, mintha egész lennék. Önmagam. Újra és újra. Ő volt az én fényem a sötétségben, aki megmutatta azt, hogy úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok. Mégis most... megint kezdtem a régi énemmé alakulni. Elvesztem.

Kettő hangos kopogás húzott ki engem a gondolataimból. Az illető, aki kopogott majdnem áttörte az ajtómat, ezért gyorsan felpattantam. A képpel a kezemben odasétáltam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd hezitálás nélkül kinyitottam, mivel nem rég rendeltem pár felszerelést a holnapi nyomozásomhoz. Igen, az erdőbe akartam menni.

Viszont az ajtóban nem a futár állt, hanem...

– Lucas? – ejtettem ki a nevét döbbenten, miközben a candy kamerákat kerestem a folyosón. – Mit... mit keresel te itt? És honnan—

Mielőtt befejezhettem volna a kérdésem, az arcomba nyomott egy csokor virágot. A vörös rózsák kellemes illata csiklandozták az orrom, előhozva belőlem egy halk tüsszentést.

– Boldog születésnapot! Virágot a virágnak – mondta boldogan, a csokrot közelebb nyomta hozzám. Elvettem tőle, majd megköszöntem illedelmesen.

A szívem hevesebben dobogott a mellkasomban, ahogy a gyönyörű rózsákat fürkésztem csendben. Nem tudom miért, de mélyen legbelül örültem. Még a hasamban is éreztem egy apró csiklandós érzést, amit szintén nem tudtam hova tenni.

– Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mondta lágyan, miközben ujjaival a fülem mögé tűrt pár hajtincset. Ujjbegyei lányan siklottak végig a bőrömön, amivel elérte, hogy borongás fusson végig a gerincem mentén.

Nem mondtam semmit sem. Lángoló arcom elé emeltem a virágcsokrot, majd sarkon fordultam. Beviharzottam a lakásomba. Becsaptam magam után az ajtót, még mielőtt teljesen becsukódott volna, az én drága főnököm a lábával megállította. Beengedte magát, az ajtót készségesen becsukta és bezárta maga mögött.

Míg ő kényelembe helyezte magát az ágyamon, addig én elszaladtam egy vázáért, megtöltöttem vízzel, és belehelyeztem a rózsákat, majd az íróasztalom szélére tettem.

Lucas a matracon elterülő képeket és lapokat figyelte. A homlokát ráncolta, ahogy szemeit végigfuttatta a sorokon.

– Úgy látszik, nem szokásod másokra hallgatni – morogta az orra alatt. Egyik kezével meglazította a fekete nyakkendőjét. Munkából jöhetett, ugyanis az öltönye még rajta volt, viszont a haja kócos volt és megviselt – pár hajtincs a homlokához tapadt. Nyakán apró rúzsnyomokat véltem felfedezni, mire fintorogni kezdtem. De ha már itt tartunk, még az öltönye is gyűrött volt. Csak egy dolog jutott az eszembe: Lefeküdt a titkárnőjével újra. Viszont ez miért zavar? Miért érzek keserű ízt a számban? Semmi közöm hozzá, mégis...

– Nem rád tartozik – téptem ki markából egy apró cetlit, amire a lányok nevét, életkorát és a szakukat írtam fel. Csupa hasznos információ. A bulin résztvevők neveit is próbáltam összeírni, de még mindig nem volt teljes a listám.

Lucas felmordult, ezzel jelezte a nem tetszését a viselkedésem miatt. Engem meg nem igazán érdekelt. Visszaraktam a cetlit a matracra – Ellie képével együtt.

– Dehogynem – mondta, egy határozott mozdulattal elkapta a csuklóm. Maga felé rántott, így egyenesen a combjaira estem, tenyereim a vállaira helyeztem. Női parfüm keveredett az izzadtság szaggal és az ő drága kölnijével. Még egy jel arra, hogy együtt volt vele. Mégis mit képzelt magáról, hogy ezek után hozzám futott?

Mérgesen néztem rá, miközben arcunkat csupán pár centiméter távolság választotta el egymástól. Lucas tekintete rögtön a számra tévedt. Kezei lassan megállapodtak a derekamon. Hirtelen felemelt, és úgy helyezett el az ölében, hogy lovaglóülésben legyek. Egyből fellobbantotta a testem minden egyes négyzetméterét, míg halkan zihálni nem kezdtem. Csupán egy érintés, mégis ezernyi érzést ébresztett fel bennem.

– Miért csinálod ezt? A titkárnőd nem volt elég? – kérdeztem, miközben eltoltam magamtól. A szorítása erősödött a derekam körül.

– Megint féltékeny vagy?

– Nem...

Arrogáns vigyor kúszott az arcára.

– Akkor mi a gond?

Megráztam a fejem és próbáltam lemászni róla, de ő nem engedte, határozottan tartott a helyemen, sőt közelebb húzott magához. A felsőtestünk teljesen egymáshoz préselődött. A mellkasa erősen nekem nyomódott minden egyes lélegzetvétel után.

Teljesen megőrjített.

– Az, hogy... idejöttél egy csokorral a kezedben és felköszöntöttél. Ne érts félre, ezzel nincs bajom, csak azzal... – dadogtam összevissza, de nem találtam a megfelelő szavakat. Minden szót úgy kényszerítettem ki magamból, viszont még így sem tudtam kinyögni azt, amit gondoltam. Féltem... féltem attól, hogy azt hiszi ez mind csupán féltékenység.

– Gyerünk. Mondd csak – mondta biztatón, miközben kezei feljebb siklottak, forró ujjak csúsztak a felsőm alá, mire megrezzent a testem. A bőröm bizsergett ott, ahol érintett. Forró volt és elvette a légzésem, amit nem tudtam szabályozni. A mozdulataival nehezítette a koncentrációs képességeim, így tovább hebegtem.

– ...hogy ezt mind azután tetted, hogy lefeküdtél a titkárnőddel.

A kezei megálltam mielőtt még a melleimhez értek volna. Észre sem vettem, hogy már ott tartott. Annyira a jó érzésre koncentráltam és a forróságra, a testünk érintkezésére. Vajon azért váltotta ki ezeket belőlem, mert soha senki sem érintett meg így engem eddig?

– Vannak szükségleteim – mondta, mire összeugrott a gyomrom. Egyik kezével erősen markolta meg a melltartómon keresztül az egyik mellem, ezzel kiváltva belőlem egy fájdalmas nyögést. – Vagy szeretnéd őket te kielégíteni? – Most már mind a két mellem a markában volt, nem kímélve őket markolászta. Újabb és újabb fájdalmas nyüszítés tört fel a torkomból. Hiába próbáltam eltolni a kezeit, nem ment, csak annyit értem el, hogy a szorítás erősebb lett. Dühös volt. Éreztem. De miért? – Nem hinném, hogy tudnád kezelni.

– Ez fáj... Hagyd abba – szűrtem ki ajkaim közül szinte könyörögve. A férfi, mint akit épp pofon vágtak, eltorzult arccal meredt rám. A tekintete és az arckifejezése újra ellágyult.

Fejét a vállamra hajtotta, erős és izmos karjaival átölelt, vigasztaló módon szorított magához.

– Sajnálom... – suttogta bűnbánó hangon. Megcsókolta a vállam. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Sosem gondoltam volna, hogy Lucas képes elveszíteni a kontrollt az érzelmei felett. Úgy tűnik, minden lehetséges. Senki sem az, akinek gondoljuk. Mindenki egy maszkot hord, hogy ne ismerhessük meg a valódi énjüket, viszont ezek a bizonyos maszkok néha leesnek, megmutatják a mögöttük rejlők igazi mivoltját.

– Nem értelek. Mégis mit akarsz tőlem? – motyogtam, miközben éreztem, ahogy a pulzusom újra normális lesz. A félelmem is lassan köddé válik.

Szorosabban ölelt. Mintha magába akart volna olvasztani engem.

– Nem tudom, csupán jó érzés veled lenni. Ölelni, érinteni... – felemelte a fejét. Sötét szemeivel egyenesen rám nézett. Olyan intenzív volt a tekintete, hogy az összes vér az arcomba futott. A szívem nagyot dobbant. Először lassan, majd egyre gyorsabban. – ...és csókolni.

– Mégis... őt érintetted. Őt csókoltad. És ki tudja, lehet ugyanígy néztél rá is, mint most rám – mondtam elcsukló hangon. Újra éreztem szétáradni azt a keserű ízt a számban. Egyetlen egy érzésem sem voltam képes megmagyarázni vagy megérteni.

– Ha zavar, akkor nem teszem többé. Csak kérned kell – suttogta most már az ajkamra, mire élesen beszívtam a levegőt.

Menekülni akartam előle és az érzés elől, amit gyújtott bennem. Még az ágyamon szétterülő dolgokról is elfeledkeztem. Vagy arról, hogy érkezése előtt még magamba voltam roskadva.

Megráztam a fejem. Őrültégnek hangzott ez az egész.

– Nem. Soha nem kérnék ilyet tőled...

– Miért? – Az arcom két kezébe fogta. Kényszerített arra, hogy újra a szemeibe nézzek. Utáltam azt a sötétkék szempárt és azt is, ahogy rám nézett. Gyöngéden és törődően.

– Mert nem vagyok én senkid sem.

Halkan kuncogott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

– Szeretnéd, hogy megbélyegezzelek? Ha neked ez fontos, akkor hívhatlak a barátnőmnek. – A hangja ezúttal játékos volt, keveredve egy kis pimaszsággal.

Barátnő... Még sosem volt kapcsolatom. Egy srácnak sem kellettem, viszont nem is foglalkoztam a párkapcsolatokkal. Nem volt szükségem rá. Azt sem tudtam, mi az a szerelem. Milyen érzés? Mikor tudom azt, ha szerelmes vagyok?

– Nem... Nem szeretsz és én sem téged, így nem lenne értelme.

Ráadásul tizennyolc év korkülönbség az már sok... Egy felnőtt férfi és egy éretlen lány. Nem éppen jó párosítás. Különbözünk is egymástól.

– Nem – ismerte be egy mély sóhajjal együtt. Ujjaival gyengéden simogatta az arcom. A bőröm válaszképpen elkezdett bizseregni. Jó érzés volt. Kellemes. – Viszont vonzódunk egymáshoz.

– Honnan veszed ezt? – motyogtam. Nem akartam beismerni ezt, pedig tudtam, hogy igaza volt. Akárhányszor hozzám ért, felkeltett bennem valamit, ami mélyen lapult bennem.

– Akarod tesztelni? – kérdezte széles vigyorral. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban.

– Hogy?

– Például így – suttogta lágyan. A következő pillanatban ajka a nyakamon volt. Apró csókokkal lepte el a bőröm. Kezeivel megrohamozta a testem, egyetlen egy zúgott sem hagyott ki. Elérte azt, hogy ajkaim közül halk és elfojtott nyögések törjenek fel az öröm hatására. Csupán csókolt és érintett, viszont elképesztő érzés volt. Egyre forróbb lettem. Mindenhol. Kezeimmel kétségbeesett módon túrtam bele a hajába, közelebb nyomtam fejét a nyakamhoz, mire a bőrömbe mosolygott.

– Egyre forróbb vagy. Kezdesz felizgulni? – búgta mély hangon.

Felizgulni? Ilyen érzés ez?

– Talán. Nem tudom.

– Mi az, hogy nem tudod?

– Még sosem éreztem ilyet, ezért nem tudom...

Utolsó csókot nyomott a nyakhajlatomba, majd hátra hajolt, de csak annyira, hogy láthassa az arckifejezésem, azt a káoszt, ami az ő műve volt. Elégedettnek látszott és boldognak, ahogy így látott engem: védtelennek és gyengének.

– Ne aggódj. Mindent megtanítok neked.