– Seggfej – mondta mérgesen Kat, aki karbatett kezekkel meredt az előtte ülő Lucasra. A morcos férfi az asztal túl oldalán foglalt helyet, miközben szemei szikrákat szórtak a fekete hajú nő felé. A hajfürtjei sokkal rövidebbek voltak, mint múltkor, míg testét egy feszes ruha fedte, aminek a dekoltázs része igencsak sokat villantott az idomaiból.

Épp az interjút próbáltuk lebonyolítani – mint utólag megtudtam, Kattel volt az a bizonyos interjú –, viszont ez a két ember megnehezítette mindenki dolgát a folytonos ellenségeskedéseikkel. Helyesbítek: a sajátjuk és az én dolgomat, ugyanis én a falnál álltam, már egy órája, őket figyeltem a háttérből, ahogy marcangolták a másikat, mivel Lucas nem volt hajlandó normális választ adni a kérdésekre – amiket az autóban olvasott végig újra és újra, miközben jöttünk idefelé. Kat pedig nem tűrte ezt a temperamentuma miatt. Úgy tűnt nagyon lobbanékony, bár ezt a partin is bebizonyította, emellett nem is próbálta leplezni Lucas elleni gyűlöletét.

Eddig csupán céggel kapcsolatos kérdések voltak, de Lucas nem volt hajlandó összeszedett, normális válaszokat adni, mivel úgy gondolta, Kat apjának kicsi cége kezére ő biztos nem játszik. Gyerekes húzás volt ez tőle, pedig az interjúkon mindig rendes felnőtt férfiként és üzletemberként viselkedett. Fél óra alatt végezni szoktunk, de ezúttal... nem volt szerencsém.

– Vigyázzon a nyelvére – szűrte ki fogai között Lucas. Hátradőlt a székében, miközben hosszú lábaival enyhén terpesztett, a karjait – amiken már pattanásig feszült az ing – mellkasa előtt összevonta. Még a kellő tiszteletben sem részesítette szegény nőt, akinek a szemei már vérben forogtak a temérdek düh miatt. Láttam, ahogy ujjai elfehérednek, miközben erősen szorongatta a karjait.

– Akkor válaszoljon a kérdésre.

– Már megtettem – morogta makacsul a férfi, mire halkan felsóhajtottam. Már fáradt voltam. A jelmez is egyre kényelmetlenebb lett, szinte folyt rólam az izzadtság mindenhonnan, szóval még a savanyú szag sem bizonyult kellemesnek. Egyenesen utáltam ezt.

Kat nagy nehezen elfogadta, és a következő kérdésre ugrott.

– Milyen a bevétele a cégének? – A nő előrehajolt, majd az előtte lévő papírt mustrálta, amire fekete tollal voltak írva az adott kérdések.

– Kitűnő – jött azonnal az egyszerű, de gyors válasz, mire Kat hangosan felhorkantott. Így nem jutnak semmire sem.

Jött az újabb kérdés.

– Hallottam, hogy tervezi terjeszteni a cégét. Hogyan szeretné ezt megvalósítani?

– Gyorsan és egyszerűen.

Kat a plafon felé nézett, miközben összetette két kezét, mint aki épp Istenhez fohászkodik. Igazából sajnáltam őt, hiszen csak a munkáját próbálta végezni, amit rá ruháztak, és ezt Lucas mindenáron megnehezítette neki.

– Édes jó Istenem – motyogta a fekete hajú szépség.

Lucas ajka hirtelen mosolyra görbült. Sugárzott belőle az arrogancia és az, hogy ezt a csatát ő nyerte. Gondolatban fejbe csaptam magamat és őt is.

Kat pár perc elteltével elkezdte pakolni a dolgait, majd felkelt a székről, ami hangos csikorgó hangokat adott ki, amint lábai végigcsúsztak a padlón.

– Végeztünk. Majd egyeztetünk egy másik időpontot. Talán addigra lesz egy kis esze is – mondta, lassan az ajtó felé ment. Vissza sem nézett, kiment a helyiségből, amire csend telepedett.

Levettem magamról a macskafejet Kat távozása után. Végre fellélegezhettem, és úgymond friss levegőhöz is jutottam. Maga volt a mennyország.

– Kegyetlen vagy – mondtam halkan, miközben egy pillantást vetettem Lucas irányába, aki épp nyújtózkodott a székben, mint aki jól végezte a dolgát.

– Nem számít – mondta, miközben megvonta a vállát, mintha tényleg semmiségről lett volna szó. Mérges lettem. Éreztem, ahogy a vér lüktet az ereimben, ahogy a szívem erősebben pumpált, ezzel egy időben meg is ijedtem, hiszen már volt példa arra, hogy elkapott a pánikroham, amikor dühös voltam. És annak nem lett jó vége.

Vettem egy mély levegőt. Lassan kifújtam. Ezt megismételtem párszor, míg a pulzusom lecsillapodott. Végre nyugodtabb lettem. Újra. Ezt is utáltam. Főleg azt, hogy ezzel kell együtt élnem, s nem tehetek ellene semmit. Soha nem fog elmúlni. Velem fog maradni míg meg nem halok. Lassan bele kellett volna ebbe nyugodnom, de nem ment. Ki tudná ezt így elfogadni?

– Számít... – suttogtam halkan, a hangom enyhén remegett és rekedtes volt. Lucas ezt észrevette, ezért felém fordult. Szemei elárulták azt, hogy aggódott, még ha kicsit is. Ezt is utáltam. Azt a gyengédséget a tekintetében, amivel mostanában néz rám... – Kat csak a munkáját végezte. A cégének próbált egy riportot készíteni, hogy az új magazinban tudjanak írni rólad valamit, de te úgy viselkedtél, mint egy pimasz kisfiú, aki akadályozta egy felnőtt munkáját.

Pár másodperc néma csend burkolt be minket, majd Lucasból enyhe nevetés tört ki. Mérges pillantásokkal jutalmaztam őt ezért, mivel nem volt vicces az, amit az imént mondtam.

– Te most komolyan kioktatsz engem? Tizennyolc évvel vagyok idősebb, mint te, Gyöngyvirágom.

– Nos, harminchét éves létedre—

– Harmincnyolc – javított ki, mire kérdőn vontam fel a szemöldököm. – Felfelé kerekítettem az életkorod. Jövő héten már úgyis húsz leszel, így tizennyolc év van kettőnk között.

Harmincnyolc? Én egy harmincnyolc éves férfival csókolóztam? Egy tőlem sokkal idősebb férfitól kaptam meg életem legelső csókját?

– Te... tessék? – kérdeztem dadogva, ahogy igyekeztem feldolgozni az információt. Lucas nem tűnt negyven körülinek. Az arcvonásai simák voltak, a bőre makulátlan, a fizikuma kiváló. Inkább tűnt harminc év körülinek.

Mosolygott. Felkelt a székről. Karját felemelte, majd megnézte az időt a karóráján.

– Menjünk. Nemsokára kezdődik a megbeszélés – Lassú, kimért léptekkel haladt az ajtó felé, miközben beszélt hozzám. Még mindig sokkoltan álltam, ezért biccentett a fejével, és közölte azt, hogy nem érünk rá, menjünk.

Lucas cégének folyosóján botorkáltam, miután sikeresen levetkőztem magamról azt a macska hacukát. Beletettem egy szatyorba, hogy otthon kimoshassam, mert valljuk be, ráfért.

– Hallottátok? Lehet, hogy van a városban egy sorozatgyilkos, aki fiatal lányokat pécéz ki magának.

Egy női tagokból álló kisebb csapat mellett haladtam el, akik pletykáltak ahelyett, hogy az asztaluk mögött dolgoztak volna.

– Igen. Benne volt a hírekben tegnap este is. Úgy tűnik van egy harmadik áldozat is.

Megálltam, miközben egyenesen őket figyeltem.

Van egy harmadik is?

Döbbenten néztem magam elé, míg ők tudomást sem vettek róla, tovább pletykáltak. Újra elindultam, ezúttal lassabban haladtam, hogy halljam a szóváltásukat.

– Hogy is hívják? Riley? – kérdezte az egyik, akinek ajkaira vérvörös rúzs volt kenve. A hófehér bőre miatt nagyon rikító hatású volt.

– Azt hiszem igen. Őt is abban az erdőben találták meg és ugyanabban az állapotban.

– Szörnyű – mondta az egyik.

Vele egy szinkronban a másik: – Rettenetes.

Eleget hallottam, ezért szaporább léptekkel mentem egyenesen előre, míg fejben próbáltam összerakni a dolgokat. Egy sorozatgyilkos van a háttérben. Ez már biztos. De vajon tényleg Liam az? Van ennyire elvetemült?

Neki ütköztem valami keménynek, amiről visszapattantam, ezért hátráltam pár lépést, miközben kezemmel – amiben nem a szatyor volt – megdörzsöltem a homlokom. Halkan szitkozódva emeltem fel a fejem, majd megpillanthattam a főnököm, aki jól szórakozottan nézett lefelé rám a figyelmetlenségem miatt.

– Álmodozunk munka közben? – kérdezte halkan nevetve.

Gyilkos tekintettel jutalmaztam a gúnyos kérdését.

– Már lejárt a munkaidőm – emlékeztettem őt motyogva.

– Tudom.

Az arckifejezése megint ellágyult, ahogy szótlanul néztünk egymás szemeibe. Sötét kékjei enyhén csillogva mélyedtek az én világos kékjeimbe. Éreztem szívem erőteljes dobbanásait, ahogy a testemben pezsgett a vér, a bőröm felforrósodott a ruha szövetje alatt. Szinte lángokba borultam csupán attól, hogy szemkontaktust tartottunk. Viszont ez valahogy olyan bensőségesnek és intim dolognak tűnt. Olyan dolgokat ébresztett fel bennem, amiket nem kellett volna és nem is akartam érezni.

– Vörös az arcod. Lázas vagy? – Lucas tett egy lépést felém. Már emelte a karját, hogy a tenyerét a homlokomra tapaszthassa, mire én ijedten hátráltam egyet, mint akit épp megégetett a tűz.

A férfi döbbenten nézett rám. Egy ideig gondolkodott, majd zsebre vágta a kezét.

– Nincs semmi bajom, csak... csak melegem van – suttogtam halkan. Kerültem a tekintetét.

Hideg kezemet a tarkómra helyeztem oda, ahol a pulzusom erősen lüktetett. Próbáltam a hűvösséggel csillapítani ezeket a felettébb intenzív reakciókat. Ezeket is gyűlöltem.

– Biztos? Nem ám holnapra beteget jelentesz.

– Nem fogok. Ne aggódj – mondtam, aztán hirtelen eszembe jutott valami. Még mindig nem oldódott meg az a rejtély, miszerint Lucas és Liam ismerik egymást. Talán, ha többet tudok erről, előrébb jutok a nyomozással. Ráadásul Lucasnak már meséltem ezt-azt a szikés eset után. Csodálom, hogy nem dugott be azok után egy elmegyógyintézetbe engem. – Beszélnünk kell – mondtam határozottan, amivel még jómagam is megleptem, nemhogy őt.

– Az irodám most szabad – A kezével intett, hogy kövessem. Így is tettem.

Az irodája még mindig szűk volt, viszont kényelmes és otthonias. Az ablak mellett volt pár dísznövény, amik feldobták a helyiség hangulatát. Az ablak előtt foglalt helyet az asztala. Nem messze tőle – baloldalt – el volt helyezve egy bőrfotel és egy bőrkanapé, előttük egy dohányzóasztal díszelgett.

A kis táskát magam mellé helyeztem, és leültem a fotelbe. Egész kényelmes volt.

– Szóval miről akartál velem beszélni? – tért a lényegre a fekete hajú.

Hosszú perceken keresztül nem szóltam semmit. Felkészítettem magam. Megfogalmaztam magamban a kérdést, közben hátradőltem, lábaim előre kinyújtóztattam. Tényleg kényelmes volt a szék. Puha és lágy, ahogy a fenekem és a hátam belesüppedt az anyagba.

Mély levegő. Kifúj.

– Oké. Szóval... Honnan ismered Liamet?

Látszólag meglepte a kérdés, ugyanis ujjaival abbahagyta a türelmetlen dobolást az asztalon, amit akkor kezdett el, amikor én agyaltam azon, mit fogok tőle kérdezni.

– Ő az öcsém. Nem vérszerinti, csak féltestvérek vagyunk. Egy az anyánk, de az apánk nem.

Bólintottam.

Mostohatestvérek. Ez már megmagyarázta azt, hogy miért nem kedvelik egymást. Nincs testvérem. Egyke vagyok. Viszont hallottam emberekről, akiknek volt féltestvérük. Mindig panaszkodták másoknak azt hogy milyen rossz a kapcsolatuk egymással. Nyilván azért, mert nem teljesen kötötte össze őket a vérvonaluk. Nem tartoztak össze teljesen. Így nem képesek elfogadni egymást.

– És ő... szerinted képes lenne embert ölni? – tettem fel félve a kérdést, ugyanis fejben hülyén hangzott, kimondva pedig borzasztóan.

– Még mindig őt gyanúsítod alaptalanul?

Nem válaszoltam. Idegesen harapdáltam a szám szélét. Lassan már éreztem a vér ízét a nyelvem hegyén, ahogy felszakadt a vékony bőr.

Két ujjával idegesen dörzsölte az orrnyergét. Szemeit egy pillanatra lehunyta.

– Lara... – morogta a nevemet ingerülten. – Ne feltételezz semmit sem úgy, hogy nincs rá bizonyítékod.

– Még nincs, de majd lesz – suttogtam magam elé. Kezeim összekulcsolva fektettem az ölembe. Figyeltem az ujjbegyeim. Körmeimmel a körömház bőrfelületét kapartam. Feszült voltam. Hogy miért? Nem tudom. Csupán így éreztem magam.

– Jobb, ha nem teszel semmit. Maradj a formás kis seggeden, és hagyd, hogy a rendőrök tegyék a dolgukat.

– Mit tesznek? Semmit. Egyre több az áldozat. Már három lány meghalt, Lucas. Nem egy, nem is kettő, hanem három! – csattantam fel mérgesen, mire a férfi döbbenten nyitotta ki szemeit a hirtelen kirohanásom miatt, ami szokatlan lehetett számára.

– Oké. Értem. Nyugodj meg. Viszont akkor sem támogatom azt, hogy belekeverd magad ebbe, mert ez nem gyerekjáték. Ez gyilkosság, Lara. Komoly dolog.

– Tudom jól én is.

– Nem úgy tűnik.

Felsóhajtottam. Újra elkezdett bizseregni a testem, ahogy az adrenalin végig haladt rajtam. A pulzusom újra az egekbe szökött, de ezúttal nem éreztem magam a pánik keserves szélén. Csak a színtiszta dühöt.

– Különben is. Azt csinálok, amit akarok. Nem vagy az apám, nem parancsolhatsz nekem.

Lucas tekintete sötétebbé vált . Kezével erősen markolta meg a szék karfáját, ujjai lassan fehérek lettek, az erei megduzzadtak a kézfején.

– Nem, de nem hagyhatom azt, hogy megölesd magadat – préselte ki az ajkai között. Láttam, ahogy próbálta visszafogni magát. Igyekezett nem kiabálni vagy felemelni a hangját velem szemben.

– Nem lesz bajom – mondtam bizonytalanul, ugyanis ebben még én sem voltam biztos.

Lucas csettintett a nyelvével.

– Dehogynem. Az elkövető célpontja pont olyan lányok, mint te. Fiatal, naiv kis könnyűcélpont.

– Nem vagyok naiv – mondtam megsértett hangon.

– Igaz, csak nincs meg a józan eszed – vágott vissza.

Hangosan fújtattam egyet, és jobban hozzá préseltem magam a fotelhez. El akartam benne süllyedni. Érezni azt, hogy magába fogad, majd eltüntet. Örökre.

– Pont az beszél, aki felnőttként gyerekes módon vett részt egy interjún.

– A kettő nem ugyanaz. Amit te akarsz az őrültség.

Oh, ha tudná, hogy már jártam az erdőben és előbb megtaláltam a holttestet, mint a zsaruk... Bele sem akartam gondolni, milyen arcot vágott volna akkor.

– Tévedsz. Csak annak hangzik.

– Nem. Annak is látszik.

Ennek az embernek mindenre van valami mondanivalója?

– Nincs jogod hozzá, hogy megmondd azt, mit tehetek és mit nem.

– Ugyan már. Van közünk egymáshoz. Még mindig emlékszem az ajkaidra. Édesek, mint a méz. A tested pedig puha, mint a selyem.

A szavai elérték azt, hogy ne tudjak megszólalni. Senki sem szokott ilyeneket mondani, ezért arcomba szaladt az összes vér. Lemertem volna fogadni, hogy vörös voltam, mint a paradicsom, mert Lucas kajánul mosolyogott. Nem tetszett.

– Eltérsz a témától...

Nem is figyelt rám. Szemei a számra tévedtek, aztán végigkövette a nyakam vonalát egészen a kulcscsontomig, végül megállapodott a melleimen. Kényelmetlenül elkezdtem mocorogni az ülőhelyzetemben. Egyik lábam a másikra helyeztem keresztbe. A combjaim erősen egymáshoz préseltem. Túl nagy forróság telepedett a helyiségre. 

– Ha így reagálsz... nem hiszem, hogy sokáig képes leszek uralkodni magam felett.