A kezem a korlát felett lebegett, miközben féloldalasan álltam, őt néztem. Liam kezeit zsebre dugta, majd hosszú lábait mozgásra kényszerítette, elindult felém. A közöttünk lévő távolságot három nagy lépéssel bezárta, míg csak egy karnyújtásnyira voltam tőle. Gesztenyebarna hajtincsei a homlokába hulltak, miközben közelebb hajoltam hozzám, s csak bámult azokkal a sötét szemekkel, mintha az elmémbe látott volna.

Állkapcsom megfeszült, ajkaim egy vonallá préselődtek. Nem akartam őt látni, mert Ellie jutott eszembe róla.

– Tudom, mire gondolsz, de nem én tettem – mondta. Ebből tudtam, hogy ő is látta a híreket. Azt is tudta jól, hogy őt gyanúsítom. Viszont jogosan tettem, hiszen ő látta őt utoljára. Ő beszélt vele.

Arcom grimaszba torzult. A legszívesebben egy kötelet tekertem volna a nyaka köre, hogy megfojthassam, de előtte hagynám őt szenvedni. Hadd érezze azt, amit Ellie is átélt. Azt a szenvedést. Azt a fájdalmat. Azt a kínt.

– Minden gyilkos ezt mondja: Nem én tettem. Nem én öltem meg – mondtam, a hanglejtésem tele volt gúnnyal, s gyűlölettel.

Az összes porcikám azt súgta, hogy ő volt az, aki elvette a legjobb barátnőm egyetlen egy életét. Liam megrázta a fejét, majd halkan felnevetett. Egy lépést tett felém, én automatikusan hátráltam. Ő megállt. Látszott rajta, hogy valamin gondolkodik, de mégsem mondta ki, viszont nem közeledett felém.

– Nem én vagyok a rosszfiú – a szavakat lassan ejtette ki ajkain, hagyta, hogy eljussanak a tudatomig. Nem hittem neki. Nem is akartam elhinni neki azt, amit mondott, mert úgy gondoltam, nem igazak, csupán hazugság.

Tehetetlenül megráztam a fejem. A szívem újból hevesen kezdett el dobogni. A mellkasom fájt és égett. A pulzusom emelkedett. Tenyerem lassan nyirkos lett az izzadtság miatt. Úgy éreztem, bele kell kapaszkodnom valamibe, mert ha nem teszem, akkor ott helyben össze fogok esni. Újból rám tört a pánik. Tudtam is, hogy miért. Mert gyengének éreztem magam, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak vele szemben.

Liam felvont szemöldökkel nézett rám. Várta azt, hogy mondjak valamit, de a halk ziháláson kívül semmi sem hagyta el a szám. A pánik nem enyhült, csak erősödött, ahogy beugrottak a régmúlt emlékei, a szüleim, Ellie halála. Egyetlen egy jó emlék sem kúszott be az elmémbe. Egyetlen egy sem...

Miért most? Miért most? Miért pont velem történik mindez?

Szédültem. Nem kaptam levegőt. El akartam menekülni. Egy szűk helyre akartam bújni, ahol senki sem talál meg. Nincsenek hangok, csupán a néma csend. Mozdulni akartam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Lassan már hányingerem volt, ahogy forgott velem minden.

Egy hideg érintést éreztem felhevült arcomon, majd egy mély, karcos hangot, ami a nevemen szólított. Liam most már ott állt közvetlen előttem. Hatalmas termetével tornyosult fölém, miközben egyik keze az arcomra simult.

– Ne érj hozzám azokkal a mocskos kezekkel! – kiabáltam rá. Ellöktem a őt magamtól. Liam leengedte a karját a teste mellé, de nem lépett hátra.

Nagyot sóhajtott. Barna szemeivel engem fürkészett.

– Oké. Második lecke: Ne bízz senkiben, még önmagadban sem.

Tekintete komoly lett miután közölte velem, majd megfordult. Nem köszöntünk el egymástól, csak néztem, ahogy felmegy a lépcsőn, majd eltűnik.

A környék változatlan volt. Pont ugyanolyan, mint amire emlékeztem. Az úton egy árva lélek sem volt. Mindenhol fák és bokrok tornyosultak, amik erdőt alkottak. A turista elmondása szerint Washingtonon kívül találta meg a holttestet, egy elhagyatott helyen. Nos, ahol én felébredtem pont ugyanolyan volt, elhagyatott és megfelelt a leírásnak is.  Egy nyomott kerestem. Bármi megfelelt, ami közelebb vitt ehhez a gyilkossághoz. Bizonyítékot akartam találni arra, hogy Liam a gyilkos. Erre a megfelelő hely az volt, ahol Ellie testét megtalálták.

Lassan bemerészkedtem a fák közé. Találtam egy ösvényt. Követtem. Délután volt, a nap még fényesen ragyogott az égen, fényt adva nekem, így többet láttam. A hely olyannak tűnt, mint bármelyik, de mégis ahogy egyre beljebb merészkedtem, úgy fogott el egy furcsa, kellemetlen érzés. Még a bőröm is libabőr tarkította, éreztem miközben a ruhám szövete a karjaimhoz dörzsölődött.

Egy idő után a szűk ösvény ketté ágazott.

– Most merre? – motyogtam magam elé.

Végül a jó öreg módszert használtam. Előhalásztam egy érmét, majd feldobtam. Ha fej, akkor jobbra, ha írás, akkor pedig balra vezet az utam. Az apró, fényes érme lassított felvételben pörgött a levegőben, majd a tenyeremre esett. Fej.

– Szóval jobbra.

Visszatettem a zsebembe. Újra elindultam, ezúttal jobbra. Igazából abban sem voltam biztos, hogy megtalálom azt a helyet, amit az a turista leírt. Csupán a szerencsémre bíztam magam, ha már a józan paraszti eszem cserben hagyott.

Hosszú perceken keresztül haladtam előre, viszont nem láttam semmit. Mindenhol fák, bokrok voltak, néhány mókus és egy piros sál...

– Sál? – kérdeztem. Megtorpantam a fa előtt, ahol a piros szövet lógott az egyik ágról.

Kezem felfelé nyújtottam. Próbáltam elérni. Végül lábujjhegyre álltam, de még így is túl picinek bizonyultam, ezért ugrottam egy nagyot, utána még egyet. Ezt addig ismételtem, amíg a két ujjam köze fogtam az anyagot, s lerántottam az ágról. A sál egyáltalán nem volt ismerős. Kellemes mandula aroma áradt belőle egy kis olajjal keveredve. Megviselt volt. Az egyik szélén apró vörös pöttyök voltak. Jobban megnéztem.

– Vér... – suttogtam halkan. A rossz érzés egyre csak nőtt bennem. Valami nem stimmelt. Mégis mit keres egy véres sál az erdőben, ami valószínűleg egy lányhoz tartozott? Ráadásul miért vannak szakadás nyomok rajta? Az egész bűzlött nekem. Tudtam, hogy nem kellett volna hallgatnom a kíváncsiságomra, de mégis ezt tettem. A válaszokat akkor kaphattam meg, ha beljebb megyek az erdő mélyébe.

A sálat a hátamon lévő hátitáskámba helyeztem, amiben volt pár apróság. Újra megindultam előre. Próbáltam olyan nesztelen lenni, amennyire csak tudtam. Viszont olyan csend volt, hogy még a szapora légzésem is hallottam, és azt, hogy a fülem elkezdett sípolni. Az ösztöneim súgtak valami: ne menjek tovább. Álljak meg, forduljak vissza. Ezt nem akartam. Ezért elnyomtam őket.

Lassan elértem az erdő arra a pontjára, ahol már nem volt ösvény, a fák elhaltak voltak, élettelenek, ahol a legtöbb napfény érte a földet. A fák egy kört alkottak, egy szabályos kört. Többször is megnéztem. Nem volt természetes. Valaki kivágta a fákat ezen a helyen. De miért pont ezen a részen? Miért pont kör? A földet sárga és barna levelek fedték. A cipőmmel arrébb rúgtam őket. A talaj száraz volt, de nem is ez volt a lényeg. Valamit láttam. Lassan térde ereszkedtem, immár kezeimmel sepertem félre a leveleket, hogy láthassam, mit rejtettek el. Kezdett kirajzolódni előttem egy piros jel. Nem, ez nem jel volt.

– Ez egy nyíl... – suttogtam miután teljesen láttam. Jobbra mutatott. Abba az irányba néztem.

Felálltam. A poros kezeim a nadrágomba töröltem, viszont a körmeim alá becsúszott apró szemcséket nem szedtem ki. Túlságosan arra fókuszáltam amerre a nyíl mutatott. Megláttam egy fát, amin szintén egy nyíl volt, de ezúttal kék színnel volt feltüntetve. Felfelé mutatott. Fejem hátra döntöttem. Tekintetem monoton módon vezettem az égbolt felé, viszont nem azt kellett látnom. Nem, hanem egy cafatokra szaggatott hullát.

– Jézusom... – suttogtam magam elé rémülten. Remegő kezeim a szám elé kaptam, hogy ne sikítsak fel. Az áldozat szintén lány volt. Feje előre bicsaklott, így láttam az üres szemüregét, a szemét kivájták. Nyaka körül egy kötél volt. A körmeit letépték, a karjai és a lábai megcsonkított állapotban lógtak a levegőben. Rettenetes látvány volt.

Elfordultam. Elkezdtem öklendezni, ahogy a kellemetlen hullaszag az orromat facsarta. Szemeim sós könnyek csípték, miközben ajkaim harapdáltam, hogy egy hangot se adjak ki. Valaki jeleket tett ki. Valaki azt akarta, hogy megtalálják a hullát. De miért? És ki?

Egy idő után erőt vettem magamon. Újra a hulla felé néztem. Sajnáltam őt, hiszen annyi idős lehetett, mint én és Ellie, húsz év körüli. Ruhát nem viselt, csak melltartó és bugyi volt rajta, de azok is cafatokban. Aki ezt tette az egy pszichopata vadállat lehetett, aki élvezte azt, hogy ily módon szégyeníthette meg a fiatal lányokat, akik virágzó életet élhettek volna. Vagyis... Két fiatal lány életét, mert nem tudtam, hogy több lánnyal is ezt tette-e.

A levelekkel újra befedtem a földet, majd elindultam visszafelé. Az idő kezdett lehűlni, a szél feltámadt. Nem maradhattam tovább. Volt egy olyan érzésem, ha még egy kicsit maradok, akkor én is úgy végzem, mint az a lány a fán. Visszafelé az út gyorsabban telt, de lehet azért, mert egy idő után már futottam. A félelem adrenalin löketet adott, ami unszolt a cselekvésre. Végül elértem az utat. Térdeimen megtámaszkodva fújtam ki magam. Miután lelassult újra a szívverésem és a légzésem hazamentem.

Otthon ledobtam a cuccaim az ágyamra, majd fogtam egy papírt és egy tollat. Felírtam minden hasznos információt, amit csak tudtam; Ellie nevét, az eltűnésének az idejét, azt hogy hol találták meg, s hogyan. Emellé társítottam az ismeretlen lányról tudott infóimat is, de még így sem állt össze a puzzle. Többre volt szükségem ahhoz, hogy be tudjam bizonyítani Liam bűnösségét. Viszont... amibe a fejszémet próbáltam vágni az már nagy dolog volt. Az is lehet, egy sorozatgyilkossal álltam szemben. Ha rosszul játszom ki a lapjaim, akkor én is lehetek a következő áldozat. Ezt tudtam jól, mégis a bennem fortyogó bosszú erősebbnek bizonyult, mint az eszem.

Mint azt sejtettem, még aznap este bejelentették azt, hogy még egy áldozatot találtak. A lány teste kivizsgálás alá került. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat mondták el, amiket tudtam, kivéve a megerőszakolás részét. Azt a látottakból nem tudtam kikövetkeztetni. A fiatal lány neve Bridget volt, ugyanarra az egyetemre járt, mint Ellie, szóval valószínűleg ismerték egymást. A rendőrség összefüggéseket talált a két eset között, ezért nyomozást indítottak.

Nagyot sóhajtva kapcsoltam ki a tv-t, mivel már nem mondtak semmi hasznosat sem. A fejem is elkezdett hasogatni. Kimentem a konyhába. A szekrényhez sétáltam. Levettem egy üvegpoharat az egyik polcról, megtöltöttem a csapból folyó vízzel, miközben fájdalomcsillapítót kerestem. Miután bevettem a gyógyszert visszasétáltam a szobámba.

Tervet szőttem, miközben az ágyamon elterülve bámultam a plafont, amiről a fehér festék már kezdett leperegni. Egy: Kellett egy térkép arról az elhagyatott helyről. Kettő: Ehhez vissza kellett mennem, és feltérképeznem a helyet. Három: Kellett egy kísérő, aki értett ahhoz, hogyan védjen meg engem. Egy testőr.

– Nem... – Megráztam a fejem. Először Ellie eltűnése után kellett kutakodnom, és hogy én hogyan kerültem arra a helyre. A buszmegálló közel volt ahhoz a helyhez, ahol a lányt találtam. Biztosan én is áldozat voltam aznap este, de akkor miért maradtam életben? Csak egyre több kérdés volt a fejemben. Válasz nulla.

–––––––

Másnap reggel már dolgoznom kellett, ezért nem volt időm nyomozni a két gyilkossági ügyben, bár nem mintha eddig sokra jutottam volna.

Lucas autójában ültem, amit ezúttal is a sofőrje vezetett. Szokásosan egy interjút mentünk lefolytatni, vagyis inkább ő. Nekem maradt a kabala szerep. A titkárnője ezúttal nem tartott velünk, amit furcsának találtam. A fekete hajú épp az interjúra megválaszolt kérdéseket nézte át. Vannak olyanok, akik jobban szeretik, ha mindenki fel van előre készülve, és nem kell ott a helyszínen összekaparni a válaszokat.

– Hol hagytad a titkárnőd? – kérdeztem hirtelen. Lucas keze megállt a levegőben még mielőtt lapozott volna. Nem nézett rám, de még így is láttam, nem tetszett neki a kérdésem.

– Szabadságon van – válaszolta egy mély sóhaj kíséretében.

– Értem.

Újra a mellettünk elhaladó tájat kezdtem figyelni. Az arcom  a hideg üvegnek döntöttem. Kézfejemmel megtámasztottam a fejem az állam alatt.

– Tegnap hívtalak, többször is, de te nem vetted fel – mondta a főnököm, mire felvontam a szemöldököm. Egyetlen egy hívást sem kaptam tőle.

– Biztos nem vettem észre – válaszoltam, miközben a szemeibe néztem, amik most  engem fürkészték. Láttam rajta azt, hogy enyhén mérges.

– Legközelebb vedd fel – morogta. 

– Minek? Nem vagyok a barátnőd.

Mély levegőt vett, amit frusztráltan fújt ki. Orrlyukai kitágultak. Határozottan kihoztam a sodrából. Még magamat is megleptem, hiszen nem szokott ennyire éles lenni a nyelvem.

– Nem, nem vagy, de az alkalmazottam igen. Ráadásul tegnap tőlem jöttél el. Csak tudni akartam, hogy épségben hazajutottál-e.

– Nos, itt vagyok, szóval igen – mondtam.

Lucas az ölébe helyezte az összetűzött papírköteget.

– Furcsán viselkedsz – állapította meg.

Megráztam a fejem.

– Rosszul gondolod.

– A csók miatt van? – kérdezte óvatosan. A szemeim előtt egyből megjelentek azok az emlékek. Ajka az enyémen, keze a csípőmön, a teste fölöttem, miközben intenzíven és szenvedélyesen csókolt. A vigasz csók... Úgy tűnt, sosem fogom elfelejteni. Beleégett az elmébe és a testembe. Mély levegőt vettem, ezzel próbáltam csillapítani a meglódult szívverésem. A testhőmérsékletem is enyhén megemelkedett, ugyanis a macska jelmezben elkezdett izzadni a testem. Nem bírtam tovább állni a tekintetét. Az ölemben lévő macska fejre összpontosítottam. Jobb kezemmel végigsimítottam a szőrt, ami durva volt az érintésem alatt. Nem olyan, mint egy igazi cica szőrzete.

– Nem – felsóhajtottam –, nem a csók miatt van. Azt már rég el is felejtettem – mondtam őszintén. Tényleg így volt. A nyomozás teljesen lefoglalt. Másra nem is gondoltam.

– Hát persze – horkantott fel gúnyosan.

Nem értettem, mi a baja.

– Most mi rosszat mondtam?

Nem nézett rám. Karjait az izmos mellkasa előtt keresztbe tette, az ingje megfeszült a testén, jobban megmutatva kidolgozott izmait. Erőteljes arckifejezéssel az előtte lévő anyósülést bámulta. A homlokát ráncolta.

– Hát nem azt, amit kellett volna. Tudom jól, hogy nem vagyok közömbös a számodra, legalább is testileg nem. Vonzódsz hozzám, ahogy én is hozzád, csak nem akarod elismerni.

– Ez nincs így! –  tiltakoztam.

– Oh, tényleg? –  kérdezte provokatív hangon, majd folytatta: – Ha most megcsókolnálak, biztosan megint nedves lenne a bugyid.

Mellkasom gyorsabban emelkedett és süllyedt, ahogy szaporábban vettem a levegőt, miközben sötétkék szemeibe meredtem döbbenten. Nem tudtam elhinni, hogy már megint a seggfej énjére váltott. Pedig tegnap... tegnap olyan kedves volt, gyengéd és törődő.

– Akkor sem volt nedves... – motyogtam halkan. Az arcom lassan égni kezdett. Lemertem volna fogadni azt, hogy fülig elpirultam, hiszen telt ajkai lassan felfelé görbültek pimasz módon. Utáltam ezt. Emiatt nem kedveltem őt a sármja ellenére. Pocsék személyiséggel rendelkezett.

– Biztos? – a mosolya szélesebb lett, szemei alig láthatóan megcsillantak.

– Utállak... – suttogtam magam elé. Lucasból egy halk kuncogás tört fel. Újra a kérdésekre és a válaszokra koncentrált a papíron. Már közel voltunk az interjú helyéhez.