A partin rengeteg ember jelent meg. Mindenki elegáns öltözetben volt, egy pohár borral vagy pezsgővel a kezükben. Voltak akik a desszertes asztalnál helyezkedtek, hogy megízlelhessék az édes süteményeket, amik egy egész asztalt beterítettek. Én egy széken ülve feszengtem valahol a fal előtt, s csak figyeltem a többi vendéget, akik nem is vették észre, nyilván azért, mert nem is ismertek, ezért úgy gondolták nem éri meg velem beszélgetni. Persze, ha egy híresség, vagy egy cég igazgatója lettem volna, akkor egyből elleptek volna az emberek, csakúgy, mint Lucast és a titkárnőjét, akik kamu mosollyal arcukon beszélgettek üzletemberekkel. Ez a parti nagy fogás volt, hiszen megköthették a legnagyobb üzletüket, ezért mindenki beleadott mindent, főleg a nyalizásba.

– Látom te se vagy oda a partikért – hallottam meg valaki hangját közvetlenül magam mellett. Fejem a hang irányába vittem, ekkor pillantottam meg egy nőt. Szemeim tágra nyíltak, ugyanis észre sem vettem, hogy valaki helyet foglalt a mellettem elhelyezett széken. A nő gyönyörű volt. Fekete haja kontyban volt, mint az enyém, viszont nem olyan bénán megoldva. A hajában lévő hullámcsatok erősen és határozottan tartották a hajtincseit, ezáltal szinte lehetetlen volt számukra, hogy kiszabaduljanak a szoros kontyból. Testét bíborvörös, lenge ruha fedte, aminek az ujjai bugyosak voltak, s két nagy vágás volt a vállain, megmutatva napbarnított, makulátlan bőrét. A ruha alja egészen a térdéig ért, finoman simogatva a fekete harisnyába bújtatott lábait.

– Igazából én csak kísérő vagyok – feleltem szűkszavúan, majd elvettem róla a tekintetem, ami visszasiklott Lucas termetére, aki éppen hevesen mutogatott a kezeivel a levegőben, míg beszélt valamiről. Az arckifejezéséből ítélve az a valami nagyon fontos dolog lehetett.

– Hm... Lucas White? Csak nem tetszik? A férjem szerint nagyon ravasz egy pasas, nem azt az énjét mutatja, ami ő valójában. De az üzleti ipar már csak ilyen, valahogy meg kell venni az embereket kilóra. Ő pedig rohadtul jól csinálja ezt.

Nem vettem a fáradtságot, hogy elmagyarázzam a téves eszméjét, miszerint Lucas bejött nekem, aki jóformán a főnököm. Nem tartottam fontosnak a magyarázkodást, úgy gondoltam úgyse fogom őt többé látni. Biztos egy gazdag férfi felesége volt, aki imádott pletykálni és beleütni az orrát minden szaftos sztoriba. Tipikus gazdag, aki mások életében vájkál. Én ezt gondoltam róla elsőre, de mégis olyan kifinomultnak tűnt és másnak, mint a többiek, akik a férjük vagyonával vágtak fel.

– Lucas White egy... – kezdtem el, mire egy másik hang befejezte a gondolatmenetemet helyettem.

– Seggfej.

Egy férfi fejezte be a mondandómat, aki a falnak dőlve, zsebre dugott kezekkel, a homlokát ráncolva bámulta Lucast. A mellettem lévő nő halkan felkuncogott, úgy tűnt, hogy őt nem zavarta, hogy egy újabb ember csapódott hozzánk. Én nem így terveztem az estém, ebben biztos voltam. Csak meg akartam csendben húzni magam, míg vége az egésznek, de úgy látszott vannak emberek, akik az ellenkezőjét gondolták. Nos, mégsem voltam annyira láthatatlan.

– Oh, Ethan. Hát téged is látni? – kérdezte a sötéthajú nő, mire felé kaptam a tekintetem.

– Muszáj volt, mivel a drága egyetlen nővérem úgy döntött, hogy férjhez megy, minthogy átvegye apánk cégét ugyebár – az említett mérgesen nézett a mellettem ülőre, szemeivel szikrákat szórt. Szóval testvérek voltak, ennyit sikeresen leszűrtem a beszélgetésükből.

A nő szimplán vállat vont és ejtette a témát, visszakanyarodott Lucas felé, akinek egy karja most már a titkárnője derekán pihent, ujjai erősen markolták a csípőjét. Ez a pillanat csupán pár másodpercig tartott, a körülöttük lévők szinte észre se vették rajtunk kívül.

– Hűha, munkai titkos románc?

– Kat... - szólt rá az öccse figyelmeztetőn, de ő tovább folytatta.

– Lucas White a titkárnőjével kufircol. Ez aztán új. Biztosan szépen mutatna a bulvárlapokban.

Halványan elmosolyodtam, bár ez nem tartott sokáig, hiszen Lucas észrevette a rajta lévő szempárokat. Megfordult, tekintete megtalált engem, s szinte lyukat égetett az arcomba olyan mérgesen nézett, főleg miután látta, hogy lett egy kis nem kívánt társaságom is.

– Oh, pont felénk néz – kommentálta a nő, vagyis Kat. Kíváncsi voltam, hogy ez a becenév milyen név rövidítése lehetett.

Katherine?

– Azért, mert olyan nyíltan bámultad. Mindenki észreveszi egy idő után, ha ennyire figyelik.

Kathleen? Vagy valami más, ami nem jutott eszembe?

– Te is őt nézted, öcsi – vicsorogta a nővére.

Míg a testvérpár elkezdett szócsatát vívni maguk között, addig én továbbra is a morcos főnökömmel szemezgettem, aki helyett jelenleg a titkárnője, vagyis a titkos szeretője beszélt. Hazudnék, ha azt mondanám nem tetszett az, amit éppen láttam, természetesen a megjelenésére gondoltam és nem rá. Fekete haját jól beállította; hátra volt fésülve és zselézve, míg pár kósza hajtincs a szemébe hullott direkt, ezzel kiemelve sötétkék, vérfagyasztó szempárját. Egy szürke karcsú öltöny, egy egygombos blézer mellény és ing fedte a felsőtestét, megkoronázva egy egyszerű fekete nyakkendővel, ami precíz módon volt megkötve. Lábai szintén egy szürke nadrágba voltak bújtatva, mellé egy lakkozott fekete cipőt viselt. Csodásan festett, mintha egy férfi modell magazin lapjai közül lépett volna ki éppen és emellett pont felénk tartott hosszú, határozott lépteivel.

– Miért jön felénk? – kérdezte Kat.

– Nem tom' – motyogta a testvére, miközben én idegesen feszengtem az ülőhelyemen. Minden egyes végtagom azt mondta, hogy meneküljek, még az eszem is ezt súgta. Én mégis lefagyva ültem ott, mint akinek a lábai a földbe gyökereztek. Lucas egyre közelebb ért hozzánk, szemeit le sem vette rólam. Ez a kis jelenet nagyon meghitt lett volna, ha nem gyilkos aurával közelített volna. Végül pár perc után megállt előttünk. A kis társaságom néma maradt, a csend annyira feszültté vált, hogy késsel vágni lehetett volna a levegőt. A légzésem a útközben valahol elakadt. Úgy éreztem mondanom kell valamit, de mégsem jöttek a szavak a nyelvemre, helyette kussban maradtam.

– Ha csak ücsörögni jöttél és bámészkodni, akkor haza is mehetsz – vetette felém szemrehányó módon a fekete hajú. Kat rosszalló pillantást küldött felé a hangneme miatt, amit nyilván megtehetett, hiszen az alkalmazottja voltam, persze ezt ők még nem tudták.

– Egy hölggyel nem illendő így beszélni – vágott közbe Ethan lovagias módon, aki a védelmemre kelt, vagyis csak úgy látszott. Magas és nyúlánk alakjával még mindig a falnak dőlt, de immár lazább volt a tartása.

– Úgy beszélek vele, ahogy akarok – felelte Lucas. Félig felé fordult és végigmérte őt lealacsonyító módon. – Egy kisvállalat főnökének a fia meg pláne ne mondja meg azt, hogy hogy beszélek. Ha tehetném, akkor a kis cégetek már rég egyenlő lenne a földdel.

– Szerintem jobban járna, ha nem fenyegetőzne, Mr. White – szólt közbe Kat, aki felállt a székről, majd magas alakjával a főnököm és közém állt, így nem láthattam a reakcióját.

Míg ők vitatkoztak egymással addig én kényelmetlenül mocorogtam a széken. Sosem szerettem az ilyen drámákat, főleg hogy így kívülállóként figyeltem. Ráadásul a hely és az idő sem volt éppen megfelelő, ezért tennem kellett valamit, mielőtt szétszedték volna egymást, vagy éppen nagyobb figyelmet kapott volna a kis társaságunk.

Kezembe vettem a bőrkabátom, ami nem éppen volt elegáns az öltözékemhez képest, majd felkeltem. Kikerültem Kat karcsú alakját, hogy Lucas mellé léphessek. Kat és Ethan ledöbbenten, egyben sokkoltan néztek le rám. Nyilván nem értettek semmit sem.

Mivel sosem voltam a szavak embere, csupán ennyit mondtam: – Haza megyek.

Egy mosolyt erőltettem magamra, majd köszönésként feléjük biccentettem. Természetesen a főnökömre rá se néztem, elhaladtam mellette egy szó nélkül egyenesen a kijárat felé és távoztam.

Odakint hűvös volt az idő, ezért felvettem a kabátom. Lassan elkezdtem a sötét éjszakában sétálni haza felé. Igen, sétálni, mivel nem volt autóm, mert nem telt rá. A buszok pedig késő este nem jártak, így nem volt más lehetőségem. Legalább volt időm átgondolni a napom pillanatait, amik felettébb eseménydúsak voltak. Először is kiderült, hogy Liam egy seggarc, a főnököm pedig egy seggfej. Szerintem meg is érdemlik egymást, szép párt alkotnának. Egy hűvös természetű, morcos főnök és egy pszichopata, elmebeteg motoros. Egymás ellentétei, de mégis hasonlítanak valamiben; egyiküket sem bírom. Aztán jött Ellie, akinek a telefonja ki volt kapcsolva, szóval egyáltalán nem értem el őt. A szülei számát meg nem tudtam, azt se hol laknak. Nem igazán beszéltünk ilyen dolgokról. Régebben nem éreztem fontosnak, de aztán rájöttem, hogy igenis kellett volna ilyenről tárgyalni az ilyen esetek miatt. Csak remélni tudtam azt, hogy jól van...

A szél lassan elkezdett fújni, szóval vacogva húztam össze magamon a vékony kabátot, majd gyorsítottam a lépteimen. Örültem, hogy sportcipő volt rajtam, nem pedig valami hülye magassarkút vettem fel, amiben biztosan eltaknyoltam volna párszor. Az utcák szerencsére üresnek bizonyultak, egy árva lelket sem láttam meg, ezért nem volt okom félni attól, hogy valaki véletlenül elrabol.

Fél óra múlva viszont úgy éreztem valami hiányzott. Kezeimmel gyorsan tapogattam át a zsebeim, míg végül leesett. Ott hagytam a telefonom. Amikor erre ráeszméltem minden gondolkodás nélkül visszafordultam, szinte futó léptekben haladtam. Reméltem, hogy senki sem vitte el a székről, vagy ha igen, akkor leadták a portán. Ahogy visszaértem a helyszínre egyből a portát rohamoztam meg, ami zárva volt.

– Hülye vagyok. Persze, hogy ilyenkor nincsenek a portán – motyogtam magam elé, miközben nagyot sóhajtottam és mentem a terembe, ahol a partit tartották. Odapillantottam, ahol ültem. Szerencsére Kat és Ethan, a testvérpár, már nem voltak ott, így nyugodt szívvel sétáltam arra felé. De mind hiába. A telefonom hűlt helyét pillantottam meg. Biztos voltam benne, hogy valaki elvitte onnan. Vagy egy idegen volt az, vagy Kat és Ethan, vagy pedig... a seggfej főnököm, aki éppen az egyik italos asztalnál volt, töltött magának egy pohár vörös bort. Nem vette körül őt senki, még a titkárnője sem, így vettem a bátorságot és odamentem hozzá.

Halkan megköszörültem a torkom, egyik kezemmel megtámaszkodtam az asztalon, hátha felhívom magamra a figyelmét, amit nem kaptam meg. Kénytelen voltam megszólalni.

– Szóval... nem láttad a telefonom? – kérdeztem, ezzel rá is tértem a lényegre, mert nem akartam sokáig a közelében lenni és a partin sem.

Lucas nem nézett rám, mégcsak a fejét sem emelte fel, csupán a poharat bámulta, aminek peremén megcsillant a fény, miközben felemelte az asztalról.

– Volt rajta egy macis kulcstartó? – kérdezte. A poharat ajkaihoz emelte, belekortyolt a vörös folyadékba. Ádámcsutkája lassan mozgott fel, s le a folyamat közben, bár nem mintha néztem volna.

– Igen.

– Nem láttam – felelte.

– Akkor honnan tudod, hogy van rajta egy macis kulcstartó? – vontam őt kérdőre.

Megvonta a széles vállait.

– Lehet láttam. Lehet nálam van. Az is lehet, hogy nem is láttam és nincs is nálam.

– Most akkor melyik? – kérdeztem csendben, majd türelmetlenül sóhajtottam. Nagyon furcsának tartottam a viselkedését, ami inkább gyerekes volt.

Lucas fenékig lehúzta a pohár többi tartalmát, ezután gondosan az asztalra helyezte. Hosszú ujjaival végigsimított a peremén, majd rám nézett azokkal a sötét szemeivel.

– Kutass át és akkor megtudod – mondta egy ravasz mosollyal a száján. Teljes testével felém fordult, karjait széttárta.

Kérdőn felvontam a szemöldököm, mert azt hittem hülyéskedik, de pár másodperc után rá kellett jönnöm arra, hogy komolyan gondolta. Mély levegőt vettem, miközben körbe néztem a teremben, szerencsére mindenki el volt foglalva a saját dolgával. Közelebb léptem hozzá. Először az öltönye zsebeit kutattam át. Nem találtam semmit. Tovább keresgéltem, ujjaimmal már a nadrágja zsebébe akartam nyúlni, amikor halkan suttogva megszólalt.

– Ott óvatosan tapogass – szólt figyelmeztetőn. Nem foglalkoztam vele, kezeim tovább csúsztattam, átkutattam a nadrágja zsebeit is, de nem volt ott sem a telefonom.

– Tudod hol van? – kérdeztem, miután elléptem tőle.

– Nem nálam, mint azt már te magad is tudod – mondta jól szórakozott módon.

Megforgattam a szemeim.

– Lucas – ejtettem ki a nevét az ajkaimon idegesen.

– Igen, Lara? – kérdezte gúnyosan. Kezdtem azt érezni, hogy kicsit illuminált állapotban van. Nem bírt megállni a két lábán, nem találta meg a megfelelő egyensúlyát sem, ráadásul a viselkedése is furcsa volt. Tudtam, hogy valami nem oké vele.

– Ki vitte el a telefonom?

– A titkárnőm.

– A dugópartnered? – csúszott ki véletlenül a számon, de már késő volt visszavonni azt, amit mondtam.

Lucas arcáról eltűnt a mosoly, s a jókedv egy másodperc töredéke alatt.

– Holnap gyere az irodámba és megkapod. – Tett egy lépést felém. Fejével lehajolt hozzám, arcunk egymagasságba került. Forró és alkohol szagú lehelete az orromat facsarta, mire arcom grimaszba torzult. – Amit az előbb mondtál azt felejtsd el vagy pedig a végén te is a dugópartnerem leszel. Vagyis inkább a házi kurvám, mert az a szerep illik hozzád a legjobban.

Szavai teljesen letaglóztak. Elérte azt, hogy egy szót se tudjak kipréselni magamból. Nagyot nyeltem, s lassan bólintottam, mint egy engedelmes kiskutya.

– Jó – mondta mély hangján. A szívem szinte a torkomban dübörgött. Örültem annak, amikor elhúzódott tőlem, hogy felegyenesedjen. – Most pedig menj szépen haza.