– Jól vagy? – kérdezte Lucas, miután felébredtem egy újabb rettenetes álomból, ami valójában nem álom volt – erre azután jöttem rá, hogy körbenéztem a helyen, ahol voltam. Két ablakkal rendelkezett; a sötétítő függönyök el voltak húzva, a rendőnyök pedig le, csupán a lámpa adott fényforrást a helyiségnek, ami roppant kicsinek bizonyult, mégis egy hatalmas franciaágyat helyeztek a közepére – ezen feküdtem én.

– Ez nem álom volt – motyogtam hitetlenül. Lassan felkönyököltem.

A testemben még ott lappangott a forróság, viszont már nem hatott rám úgy, mint ezelőtt. Vajon mennyi idő telhetett el azóta? Talán fél óra? Esetleg több? Maximum egy órát saccolnék.

– Nem – helyeselt Lucas, közben felemelte a karját, s a csuklóján lévő ezüst karórát figyelte. – Még van egy kis időnk – jegyezte meg.

Értetetlenül néztem felé, nem értettem, mire van még időnk. Végül is hálás voltam neki azért, hogy nem hozta fel azt, ami történt, ugyanis szégyenemben elsüllyedtem volna, sőt, elástam volna magam.

Arcom a kezeimbe temettem, továbbra is restelltem magam – különösen, ahogy viselkedtem, amiket mondtam, és amiatt is, ahogy éreztem. A legrosszabb az volt, hogy még mindig emlékeztem Lucas forró ujjaira, amint... Nem. Nem akarok erre gondolni többé. Megtörtént. Ennyi! Kész! Pont. A múlt egyik szégyenfoltja marad.

– Fel tudsz állni? – kérdezte Lucas érdeklődve.

A férfi már mellettem állt, egyenes háttal, fürkésző tekintettel, miközben egyik karját felém nyújtotta – nyilván, hogy belé kapaszkodjak.

Egyik kezemmel az alkarjába markoltam félénken, majd remegve felegyenesedtem. Még gyengének éreztem magam, ezért nem mertem elengedni őt – féltem, hogy megszédülök, s orra esek.

– Mire van időnk? – kérdeztem, ezzel visszaterelve a témát.

– A hely tanulmányozására – kezdett bele a sötét hajú. Szabad karjával átkarolta a derekam támogatásként, de ezúttal nem húzott magához. – Most senki sem figyel minket, ráadásul Damien azt hiszi, hogy rosszul vagy, ezért jelenleg eszébe sem jutna, hogy épp szimatolunk.

Egyetértően bólintottam, hiszen igaza volt. Ezért jöttünk, hogy több információt tudhassak magaménak, hiszen tudtam, hogy ennek a helynek köze van a gyilkosságokhoz – nem hiába álmodtam erről.

– És a biztonsági kamerák? – kérdeztem felvont szemöldökkel, hiszen ha vannak, akkor simán lebukhatunk.

Lucas ajka széles, ördögi vigyorra húzódott. Elhúzta a karját – amit erősen markolásztam –, a zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, majd meglengette előttem.

A homlokom ráncolva figyeltem a mozzanatait, ugyanis nem értettem, mit akar ezzel jelezni, ezért szédelegve vártam azt, hogy végre kinyögjön valamit.

– Egy időre ki lesznek kapcsolva. Ha pontos akarok lenni – mondta az órájára nézve –, akkor három perc múlva. Írtam az egyik emberemnek, aki ért az ilyen dolgokhoz. Biztosítja nekünk, hogy a kamerák húsz percig ki legyenek kapcsolva.

– Hű – nyögtem ki ámulva és bámulva. Szerintem lenyűgöző, hogy ilyet is képes elintézni. Vajon mindenre vannak emberei?

– Ne csorgasd a nyálad, arra ráérsz akkor, amikor elviszlek magamhoz – kacsintott rám. A kezével a számhoz ért, lassan végigsimított rajta. A testem újabb adag forróság öntötte el, amivel elérte azt, hogy a gyenge térdeim megroggyanjanak. Lucas nevetve ragadta még két karral a derekam, és támogatott.

– Utállak – sziszegtem morcosan, majd elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen néznem a hülye ábrázatát.

– Biztos? Nem hiszem. Mielőtt kidőltél volna könyörögtél azért, hogy érintselek meg. Lara, kérleltél, hogy érjek hozzá az extrém nedves puncidhoz – kezdett el cukkolni.

Irulni-pirulni kezdtem a szavai miatt, főleg, hogy ilyen alpári módon beszélt hozzám.

– Fogd be – suttogtam, majd erőtlenül megütöttem a mellkasát. Kemény és feszes izmokat tapintottam ki az öltönye alatt, ami igencsak imponált, de nem most kellene annak lennie.

– Nem akarom, mivel imádom a helyzetet. Nem bánnám, ha tiszta fejjel is olyan vad vággyal akarnál engem.

– Az nem fog megtörténni.

Állam alá nyúlt, kényszerített arra, hogy mély szemkontaktust létesítsünk. A sötétkék, viharos tekintete rossz és buja dolgokat suggallt, játékosan megcsillant, amint látta, hogy erősebb árnyalatú pír futott át az arcomon.

– Biztos? – kérdezte, a hangja provokatívvá vált.

Nagyot nyeltem, majd ellöktem őt magamtól, vagyis csak próbáltam, de nem ment, mert vaskarmokkal tartott engem, így csak pár centi helyet kreáltam magunk között.

– Szerintem már rég letelt az a két perc – váltottam témát.

– Bizony. Letelt – helyeselt a férfi, de nem mozdult meg az ajtó irányába, helyette engem figyelt.

Abban a pillanatban azt kívántam, bár valaki leütne egy baseballütővel, vagy őt. Igen, határozottan ezt a vénembert.

– Menjünk, Vénember – mondtam gúnyosan.

Lucas felvonta a szemöldökét, mialatt bosszankodva nézett rám. Nem tetszett neki, ahogy hívtam őt, de mi tagadás, illett rá.

– Csak harmincnyolc vagyok. Előttem a bimbózó fiatalság.

Kételkedve ráztam meg a fejem.

– Én pedig húsz, szóval az én szememben már vénnek számítasz – mondtam halkan kuncogva, ugyanis nem bírtam megállni, hogy ne kötekedjek vele. Vicces egy helyzet alakult ki.

Közelebb hajolt hozzám, ügyelve arra, hogy ajka éppenhogy súrolja az enyém, amivel már elvette azt a kis incselkedő önbizalmat, ami keletkezett bennem.

– Egyszer te is leszel annyi, mint én. És a közöttünk lévő korkülönbség csak egy szám. Nem számít – suttogta, miközben ajkai lágyan cirógattak, ahogy mozogtak.

Erősen beszívtam a levegőt az orromon át, ami remegve áramlott ki a számon.

Lucas nagyot nyelt, majd erősebben nyomta puha, enyhén nedves párnácskáit hozzám, de nem csókolt meg, vagyis ez a kis kapcsolat nem mondható annak.

Egy ideig mozdulatlanok maradtunk, míg Lucas meg nem törte ezt a meghitt, és az én lélegzetem megállító pillanatot azzal, hogy elhúzódott tőlem. Ujjait a csuklóm köré fonta finoman, s rohanó léptekkel haladt – engem húzott maga mögött – az ajtóhoz. Úgy tűnik, tényleg letelt bőven az a röpke két perc, ezért is sietett ennyire – nem maradt sok időnk.

– Most már nincs túl sok időnk – jegyezte meg, közben kitárta az ajtót, végül az ellenkező irányba indult meg, nem pedig arra amerről jöttünk.

Végigráncigált a hosszú, szűk folyosón, míg egy lépcsőhöz értünk, vagyis kettőhöz; az egyik fel, míg a másik le vezetett.

– Mi ez a vörös szőnyeg? – kérdeztem monfondírozva, miközben a padlót figyeltem – még a lépcsőn is bíborvörös szőnyeget futtattak végig. Igencsak szemrevalónak tűnt. Néhol még a korlátokon is lapult pár szál rózsa.

– Nem tudom. Nem hiszem, hogy fontos lenne – mondta, miközben elkezdett lefelé húzni a lépcsőn, ami végül egy alagsorig vezetett minket.

Tátott szájjal megtorpantam, amikor az utolsó lépcsőfokról is leléptem. Mindenhol vasajtók sorakoztak egy kis ablakkal. Félhomály ölelt körbe mindent, csak egy pislákoló lámpa fénye adott egy kis világosságot.

– Mint egy kínzó alagsor – mondta ki Lucas azt, ami bennem is megfogant már.

A szívem hevesebben vert a mellkasomban, ugyanis ez teljességgel hasonlított arra, amit álmodtam. Ez a hely teljesen a képmása volt annak. Remegő lábakkal indultam meg az egyik ajtó felé. Féltem attól, ami ott vár rám. Felvillant előttem a lányok beeső, meggyötört arca, a vékony testük, a megbilincselt kezük és lábuk.

Nagyot nyeltem. Először összeszorítottam a szemem, majd újfent kinyitottam. Próbáltam elhessegetni azokat a képeket, de aligha ment. A szorongásom is csak nagyobbá nőtt rajtam, ott zsibongott a zsigereimben. Végül megembereltem magam. Esetlenül kukucskáltam át a kicsi ablakon.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az ürességet láttam és a szürke négy falat. Nem volt bent senki.

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte egy mély, de ismerős hang.

Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, emiatt összegabalyodott a lábam, majd halk puffanást követően az ajtónak csapódtam. Nyüszítve szitkozódtam.

– Néha téged is látni? – kérdezte Luc gúnyosan a háta mögött álló férfitól, aki lazán dőlt a korlátnak, a lába keresztbe fonta, kezei a zsebében időztek. Sötét tincsei a barna szemébe lógtak, miközben pókercarccal tekintett le ránk.

– Liam? – kérdeztem meglepetten, mire bólintott.

– Teljes életnagyságban. Hiányoztam? – kérdezte tőlem, miközben teljesen figyelmen kívül hagyta a saját bátyját.

– Nem – vágtam rá egyből a választ.

Lassan felegyenesedtem, majd a sajgó vállam masszíroztam pont ott, ahol megütöttem magam. Hülye magassarkú. Hülye süti. Többé egyikből sem kérek.

– Még mindig nem kedvelsz – állapította meg.

– Mert taszító a személyiséged – mondta szarkasztikusan Lucas, majd mellém lépett. Lustán karolta át a csípőm, kezével a fenekembe markolt. Felnyüszítettem, és reflexből adni akartam neki egy jó kiadós pofont, de ő kitért előle, így a levegőt suhintottam csak. – Engem imád.

– Kétlem – mondta Liam felvont szemöldökkel. Furcsán pillantgatott a párosunk felé.

– Koncentrálhatnánk a lényegre? – kérdeztem, ezzel megtörve a közöttük lévő légkört, ami az idő során megtelt feszültséggel. Nem tudtam ezek ketten miért utálták ennyire egymást – vagyis Liam Lucas-t –, de erre nem volt időnk, hiszen a kamera nemsokára vissza fog kapcsolódni.

– Persze – mondták szinte egyszerre.

A két férfi szúrós szemmel nézett egymásra, mint akik épp egymás nyakának akarnának esni.

– Helyes – csaptam össze a két kezem. – Te – néztem mérgesen Lucas arcára. – Engedj el. – Lucas hezitálva, de eleget tett a kérésnek. – Te pedig mondd el, hogy mit keresel itt – intéztem szavaim Liam felé, aki oldalra döntötte el a fejét, és a szemét összeszűkítette.

– Mióta vagy ilyen parancsolgatós?

Az arcom fintorba torzult.

– Talán azóta mióta bedrogoztam saját magam véletlenül.

A mellettem lévő fekete hajú halkan felnevetett, míg a testvére értetlenül emésztette az elhangzottakat.

– Nos, szerintem azért vagyok itt – mutatott körbe az alagsoron a mutatóujjával –, amiért ti is. Válaszokért.